A gyámoltalanok

A gyámoltalanok szerző: Thury Zoltán

       Snur Ignácz ur valami táblázatos papirosokra hajolva figyelte a beszélgetést, a mi künn a másik szobában folyt a felesége és egy idegen ember között. Inkább az asszony beszélt, s az ura néha kedvetlenül bicczentett a papiros fölött, mintha azt mondta volna: - ezt is ismerem már. Szomoru lemondással nézte közben a papirost. Azt is tudta, hogy a beszélgetés végén, mint némely más esetekben is, neki is szerep jut a tárgyalásban. Az asszony házasságokat közvetített tudniillik. Teljesen önállóan intézte az üzletét s szép pénzeket szerzett a százalékokból, a mi kijárt neki buzgalmáért a hozományokból. Ebből a pénzből néha különösen jó ebédeket meg vacsorákat főzött, s mikor már letelepedett az asztal mellé, beszólította az urát is. Nem igen szivesen, inkább egy kis megvetéssel bánt vele. - Egyél, - mondotta neki, olyanformán pillantva rá hájas arczába belecsöppentett kis szemeivel, a milyen pillantásra az országutról bekérezkedett vándorlegényt taksálják a jómóduak. Snur Ignácz tudniillik nagyon jámbor, gyámoltalan emberke volt. Napidijas, a ki még otthon is dolgozott, azonban nagyon keveset szerzett. Az ő keresményéből nem igen telt omlós, rózsásra sült malaczra, a minek a hátában remegett a villa s a miből Snur Ignácz illedelmesen, szerényen eszegetett, a maga igénytelenségében, majdnem iskolásgyerekké törpülve a rengeteg asszony mellett. Egyébként Snur ur nem is igen szeretett enni. Lelkiismeretes ember volt, gondolatban bocsánatot kért minden falatért s állandóan azt számolgatta magában, hogy a viszonyai mit engedhetnek meg neki. S néha szorongva nézett az asszonyra, hogy vajjon nem sokalja-e máris azt, a mit ő megevett. Szóval: annak az embernek a gyámoltalanságával élt, a kire a kis lakás falai között meg primitiv életviszonyaiban ráfekszik egy nehéz egyéniség. Vigyázott minden lépésére, csendesen tette be maga mögött az ajtókat, igyekezett minél kevesebb helyet foglalni el a maga csekély személye számára s mintha állandóan attól tartott volna, hogy kikap. S az asszony néha csakugyan igen szigoruan bánt vele. Olyankor, ha éppen észrevette azt, hogy valami emberke jár és a lehetőségig szerényen szuszog körülötte.

Az asszony beszélt odaát.

- Az ötvennégy esztendeje ne aggassza kegyedet. Semmi az. Éppen csak férfikor. Egyébként mindenki éppen olyan vén, a milyennek érzi magát. Csapja össze kegyed a bokáját s mondja, hogy: - ifju legény vagyok s azzal rendben van kérem. Csak helyén legyen az embernek az esze, az a fődolog. Nem szabad tulságosan henczegni se azért. Teszem föl olyan igényekkel állani elő, mintha harmincznégy esztendős volna. Maga korabeli hölgy mindig akad. Meggondolt nő, a ki már megállapodott gondolkozásu, éppen mint kegyed. Nem fut a gavallérok után, mint a hogy kegyedről is föltételezem, hogy komoly gondolkozása van. Nem kirugós természet...

Az idegen tőle telhető erélylyel a vállai közé huzva a fejét, félszegen tiltakozott...

- Isten mentsen...

- No mer' azért, - mondta az asszony, - mert egyébképpen nem vállalhatok garancziát semmiért. Némelyek csak házasodnak, hogy legyen a ki mosson rájuk meg a ki megfőzi az ebédjüket... Efféle házasság nálam nem létezik. Ha én összehozom, hát annak szolidnak kell lenni. Mert hogy egyszer az asszony, aztán meg a férfi szaladgáljon ide nekem szemrehányással, hát abból nem kérek. Ha ugy tetszik, hát vállalkozom a kegyed számára is illendő nőt szerezni. Van is nekem éppen abból a brancsból való, a mi megfelelne. Csakhogy akkor előbb el kell utaznom Kecskemétre. Vidéki nő. Szemre is csinos. Nem afféle mutatós, hanem már élemedettebb koru. Éppen illik kegyed mellé. Van egy kis pénze is az első férje után, a mit ki szokott adogatni...

Az idegen ember a fejét csóválta s reménytelenül suttogott.

- Nem hiszem én kérem, nem hiszem...

- Mit nem hisz?

- Hogy hozzám jönne. Ne bolondítson engem asszonyság. Az Isten is megveri... Nézzen rám. Nézzen meg jól. Nem jön hozzám az a nő és semmiféle nő se. Nem arravaló ember vagyok én.

Az asszony felpattant.

- Ugyan kérem, ne becsülje le magát annyira. Csak jó modora legyen, meg szelid természete - s aztán ne törődjék a többivel. A nők futnak a férfiak után. Ismerem én a természetüket. Aztán még több az, a ki férjhez akar menni, mint a mennyinek férjet tud szerezni az ember. Kegyednek is jut belőlük. Mit is mondott? Hatszáz forintra megy föl? Szép pénz. Ha az asszony nem pucczos, meg össze tudja tartani a garast, urasan megélhetnek belőle. Előre pedig semmi költség nincs. Éppen csak hogy megfizeti az utazást meg az ellátást. Ad tizenöt forintot, aztán majd elszámoljuk. No, min gondolkozik?

A férfi aggodalmasan csóválta a fejét. Vizenyős szemeit az asszonyra emelte, szomoruan bólintott néhányszor, mint a ki meg van győződve valamiről, de mást meggyőzni nem is igyekszik már. Legyen ugy, a hogy az a másik gondolja. Ugyis fölösleges a beszéd. Ő tudja, a mit tud. Hasonlított szegény a vágóhidra hurczolt ökörhöz. Megnyult az arcza s szörnyen bánatos volt. Egyszer aztán mégis mondott annyit:

- Nem leszek én boldog, asszonyság.

Az asszony egy kicsit sértődötten vonult el tőle.

- Kegyed? Kegyed ne lenne boldog? Már miért ne? Engedjen meg kérem, de olyasmibe kotnyeleskedik bele, a mihez nem ért. Kegyednek még gyermeke is lehet.

- Nekem?

- Igen s ha nem lenne, hát annál nagyobb lesz a nyugalma. Kegyed jó férjnek igérkezik s az ilyet megbecsülik az asszonyok. Nem a külső teszi az embert, a csinos ember mind kikapós. A lányok után jár, otthon meg az asszony kisírja a két szemét. Kegyednek előnye az, hogy az asszonynak majd nem kell ilyesmitől tartani a kegyed részéről. Otthonülő ember lesz. Aztán mit akar még? Hogy egy kicsit formátlan? Hát tesz az valamit... Hogy nem vitte valami sokra? Nem lehet mindenki nagyságos ur. Egy kicsit gyámoltalan, annyi az egész. Mutatok én kegyednek még gyámoltalanabb embert is, a ki pedig boldog a házasságban. De milyen boldog! Ignácz! Hát ezt nézze meg. Ne szuszmókálj annyit. Gyere már.

Snur ur előbb egy kicsit lekefélte a nadrágját a tenyerével s aztán tájékozatlanul állott meg az ajtóban. Egy kicsit el is pirult s olyanformán nézett a másik emberre, mintha bocsánatot kérne tőle. Az asszony rá se nézett. Odabökött a hüvelykujjával az ajtó felé s a másik emberhez beszélt.

- Hát nézzen rá. Ennek kérem még a falatot is a szájához kell vinni, ez nem afféle ember, mint kegyed, a ki hát mégis ember a talpán. S ez is kapott feleséget. Az én uram... Mit szól hozzá? Gyere idébb. Mérje melléje magát, kérem. Már csak mégis kegyed a derekabb ember s nyugdij igénye is van, ha jól értettem a szavát.

Az idegen előbb csak félszemmel pislantott az ajtó felé, de aztán nagy érdeklődéssel tetőtől-talpig végigmérte a másik férfit.

Szórakozottan felelt azonközben az asszonynak. - Van, van...

Az folytatta.

- S hogy nem boldog. Hát kérdezze meg tőle, hogy nem boldog-e? Ignácz, hozzád beszélek.

A kis illedelmes ember hirtelen az asszony felé fordult s hebegett a nagy sietségben.

- Hogyne, hogyne.

Várta, hogy elbocsássak s a mikor az asszony megint a másik ember felé fordult, csendesen észrevétlenül ment el.

- Hát lássa kérem, mindenkinek jut asszony. Az ilyennek is - s kegyednek tán még inkább akad.

Az idegen még mindég az ajtóra mosolygott, a melyből eltünt a férj s egy kis önérzettel hagyta rá.

- Persze...