A gizehi pergamenlapok

A gizehi pergamenlapok szerző: Gárdonyi Géza

       Van nekem egy Egyiptomba járó történetudós ismerősöm, aki már tíz éve kotor a piramisok mélyén, és régi képiratokat fejteget.
Ma kaptam éppen levelet tőle, egy sulyos és vastag levelet, amely bélyegtelenül volt feladva, de hogy éppen itthon voltam, a levél nem utazott vissza: megismertem az irását, s kiváltottam.
Azt mondja:

"Kedves Barátom!

Alleluja! Heuréka!

Bukfencet hány a lelkem örömében! Mert olyan régiségre bukkantam ám, amelynek láttára a nap is megáll az égen!
Megtaláltam Ádám apánknak a naplóját! Hiszed, nem hiszed, - nekem mindegy: a kincset érő lapok itt vannak a kezemben. Pergamenszerü vékony majombőr-lapok, s kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy az iratnak Ádám apánk a szerzője.
A Loophog-piramis omladékai között találtam egy tökkobakban.
Eleinte nem is sejtettem, hogy micsoda végtelen nagybecsü a leletem, de azután, hogy átolvastam az első sorokat, azt hittem, leszédülök a székemről.
Három napig se nem ettem, se nem aludtam; folytonosan a pergamen előtt ültem és olvastam lázasan.
Most már készen vagyok vele. Holnap reggel hajóra ülök, s utazom egyenesen az Akadémiába, hogy felolvassam a tudós világnak.
Neked addig is itt küldöm a hevenyében irt fordítást, amelyet én már letisztáztam.
Szervusz! A. G."

A levél mellett ott volt kézirat. Ceruza- és tinta-irás keverten, sok törlés benne és sok átirás, mindazonáltal el lehet olvasni.
A napló tehát ez:
Paradicsom 1-ső év, 1-ső nap.
Ma kezdődött az életem.
Mikor a szememet fölnyitottam, körülöttem agyagdarabok hevertek, előttem pedig egy fényes alak állott.
A fényes alak megszólalt:
- Légyen a neved Ádám!
- Kihez van szerencsém? - kérdeztem tőle udvariasan.
Az alak nem felelt. Eltünt, mielőtt bővebb ismeretséget köthettem volna vele. Letisztogattam magamról a sarat, azutánl körülnéztem.
Különfélé fák, virágok, bogarak, agarak, madarak és szamarak mozogtak körülöttem. A nap sütött és jószagu szellő sétálgatott az orrom körül.
Nem messze tőlem egy forrás csobogott. Négyfelé folyt belőle a viz.
Azonnal megállapítottam, hogy ez az a forrás, amelyet a Genezis a paradicsom közepén levőnek mond, miértis rögtön tudtam magamat tájékozni.
2-ik nap:
Gratulálok magamnak: elég gazdagon csöppentem a világba! Nagybirtokos vagyok: enyém az egész földgolyó.
Nekem süt a nap. Nekem világít a hold. Nekem árnyékoznak a felhők. Az enyém az ég is!
Én vagyok az emberiség; én magam vagyok a király, a minisztérium, az anyaszentegyház, az arisztokrácia, az urak és parasztok, a papság, népség, katonaság. Én vagyok mindenki!
Nem kell kalapot emelnem senkinek és így ellehetek kalap nélkül is. Nem kell adót fizetnem; nem kell beretválkoznom. A hadkötelezettség alól egyszersmindenkorra föl vagyok mentve, és attól se kell tartanom, hogy lekésem a személyvonatról.
Én aztán igazán elmondhatom:

Én vagyok az én az a ki
Nekem nem parancsol senki.

Ihaj! csuhaj! De jó kedvem van!
De hogy is ne volna: mindent tehetek, amit akarok; ha akarom éneklek, vagyis közcsendet háborítok; ha akarom virágot szedek, vagyis közkertet rongálok; ha akarom rápattanok egy paripára és szeretném látni ki mer megállítani, hogy tilos a sebes hajtás!
Mármost csak azt tudnám, hogy miféle pályát válaszszak? Mert úgy csak nem élhetek, hogy majdan naplopónak mondjon az emberiség!
Költő nem lehetek, mert nincsen ideálom: fogalmam sincs még arról, milyen az a "babám", "rózsám", "angyalom". Sőt, még a holdvilágot sem volt szerencsém látni.
Zeneszerző legyek? Az nem lehetek, mert előttem senki sem írt még zeneműveket.
Politikai pályára lépjek? Nem vagyok felvéve a szavazók névsorába.
Azt hiszem legjobb Iesz, ha tanfelügyelői állásra pályázom. Erre legalkalmasabb vagyok, mert sem irni, sem olvasni nem tudok.
3-ik nap.
Kezdem unni az életet!
Itt még csak egy tisztességes kávéház sincsen, ahova elmehetne az ember ásítozni.
Csak ezek az ostoba majmok, zsákszáju mamutok, örökké ordító oroszlánok, hosszunyaku zsiráfok!
Meguntam az eget, mert kék, meguntam a fákat, mert zöldek, meguntam a napot, mert nem tudok belenézni, meguntam a csillagokat, mert nincs teleszkopom.
Mit ér az ilyen élet!
Csak legalább egy pipa dohányom volna, hogy rágyujthatnék, hiszen fináncokat csak ezután teremt az ördög!
No, ha ez sokáig igy tart, revolvert fogok és agyonpuffantom magamat.
Ilyenféle szomoru tünődésekkel foglalkoztam egy pálmafa árnyékában, midőn egyszerre bódító szél érintette meg az arcomat, s a következő pillanatban már aludtam, mint a juhászbunda.
Meddig aludtam? Nézem az órámat, hát 3 óra mult öt perccel ebéd után.
Amint föltekintek, egy csinos hölgyet látok magam előtt, még pedig olyan ruhában, amilyennel veszedelmes lenne köztéren sétálni.
De hát rajtam se volt inggallér: egyszerre láttam, hogy ez itt a divat.
Egydarabig elámulva tünődtem, hogy ki lehet ez az uri hölgy? Asszony-e vagy leány? Végre is köszöntem neki, és hozzálépkedtem:
- Engedje meg, nagysád, hogy bemutatkozzak: én Ádám vagyok.
- Ah! - felelte bájosan mosolyogva. S kezet nyujtott.
Hogy nem mondott egyebet, ujra megszólaltam:
- Szabadna tudnom nekem is...
- Én Éva vagyok, - felelte kedvesen.
- Végtelenül örvendek. És mondja csak, nagysád, minek köszönhetem a szerencsét?
- Én idevaló vagyok: lókó, - helyben.
- Idevaló? Hiszen ez pompás! E szerint földim. De mondja, nagysád: hogyan van, hogy előbb nem találkoztunk?
- Ma születtem, - felelte szemérmesen.
- Ah milyen fiatal! Azt hittem legalább is másfél esztendős. Fogadja szerencsekivánatomat.
- Hát ön mikor született? - fordított Éva a kérdésen.
- Oh én már régen: tegnap.
- És szülői?
- Sajnos azokról semmit se tudok.
- Ah! - szólt Éva meghökkenve.
Vállat vontam:
- Árva vagyok. Nagysád nem árva?
Éva zavartan babrált egy tulipánvirágot.
- Beszéljünk másról, mondottam. Hogy tetszik nagysádnak ez a tájék?
- Kissé vad, de meglehetősen regényes, - felelte elmosolyodva. Apropó: szereti ön a regényeket?
- Regényeket?
Megszeppentem.
- Oh igen, - feleltem aztán mégis bátran. Vannak olyan regények, melyeket szeretek.
- Például?
- Például... a hétfejü sárkányról.
- Menjen a kályhába, hiszen az nem regény!
- Hát nagysád miféle regényeket szeret legjobban?
Láttam az arcán, hogy ő is megzavarodik. De ő is segített magán. A hajába tüzte a tulipánt és szólott kacéran:
- Hogy tetszem önnek, Adám?
S megfordult testének tengelye körül.
- Nagysád elbüvölő! - feleltem őszintén.
- Hizelgő!
- Esküszöm!
- A férfiak könnyen esküsznek.
- Nagysád én még sohasem esküdtem.
- Igazán?
- Szerelmes se voltam még soha.
- Ugyan?
- De most, nagysád...
- Nos?
- Most...
- Csak bátran, uram!
- Most szerelmes vagyok.
- Ah! És kibe?
Olyan hamisan hunyorított, hogy megzavarodtam:
- Igazán nem tudom.
- Nem tudja? Gondolkozzék csak, talán eszébe fog jutni.
- Kegyedbe, bájos angyal! - feleltem végre térdre omolva.
- Énbelém? - szólt végre nevetve Éva. -
Milyen kedves ön, Adám!
- Kedves vagyok? Hát szabad reménylenem?
Éva vállat vont:
- Ez fölösleges, uram.
- Mér gondolja, hogy fölösleges?
- Mert én önnek a felesége vagyok.
- Feleségem? - hebegtem káprázó szemmel. Feleségem?
- No persze, hát nem tudja?
- Nem emlékszem mikor esküdtünk.
- Nem esküdtünk.
- Tehát olyan amerikai házasság? De mit szólnak erre a papok?
- Bánom is én akármit szólnak, én önnek az oldalbordája vagyok.
- Lehetetlen.
- Mégis úgy van.
- De hiszen nekem nincs akkora bordám, mint kegyed.
- Tapogassa meg.
- Zsebmetszés! - mondottam elámulva.
Éva azonban hozzám simult és megcsókolt:
- Adám, kisuram, - suttogta szerelmesen.
Erre én is megcsókoltam őt, és szóltam meghatottan:
- Nagysád! Azazhogy: Éva, kis feleségem.
Igy történt, hogy nem maradtam agglegény.
13-dik nap.
Ahogy ma délután sétálgatok a feleségemmel, trombitaszót hallok a magasban. Hát egy öreg rendőr-féle ereszkedik alá a felhőből. Mellén a szokásos érctábla ragyog, s rajta az 1. szám. A szakála ősz. A szemöldöke haragos. A hátán sarkig érő szárnyak. Az oldalán kard. A szájában makrapipa. A kezében összehajtott irattekercs. Csak megáll az egyik almafa előtt és ránk pislog.
- Ezek hát gyorsan megismerkedtek, mormogja. - Hé, atyafiak, meg ne egyétek egymást!
- Hát te ki vagy? - szólok rá boszusan. Hogy mersz zavarni a mézesheteimben!
- Én a mennyországnak főrendőre vagyok, - feleli az öreg. Elhoztam nektek az első kihágási tilalmat. Itt van.
Azzal elterjeszti az iratot és rászögezi az almafára.
Mink csak bámuljuk. Éva elképedve kérdezi:
- Ádám mi az?
- A jó Isten tudja, - felelem magam is megrőkönyödve. Valami irás vagy nyomtatás.
- Nem olvasnád el?
- Dehogy nem, - feleltem készségesen. Azzal fölnyomom a monoklimat és nézem a hirdetést aggodalmasan.
- No olvasd már! - zaklat Éva.
-Tulságosan apró irás -felelem zavartan.
- Dehogy apró; hiszen akkora betük, mint az öklöm.
- Hát olvasd te.
Éva a szemére teszi a lornyettet és a fejét rázza:
- Furcsa, nagyon furcsa!
- Hát te el tudod olvasni? - kérdezem örömmel.
- El hát, - feleli tünődve, - kivált ha a betűket tudnám melyik micsoda?
Az öreg már ült ekkor az almafa tövében, és pipázott. Hogy a töprengésünket látta, megszólalt:
- Nem tudtok olvasni, az nem az én ügyem. A törvény nem tudása nem mentség.
- Mégis, - mondom türelmetlenül, - megmagyarázhatnád: mit akarsz.
- Nem magyaráztatik! - felelte az öreg. Éva megboszankodott.
- Ádám, - mondotta, - légy egy kissé kuruc!
Én is megboszankodtam:
- Micsoda? Majd megmutatom én, hogy ki a legény a paradicsomban! Hallja az úr!
- Nono, - felelte az öreg.
- Magyaráz az úr vagy nem magyaráz?
- Ne hetvenkedjél itt, mert...
- Hogy mer az úr velem per te beszélni?
- Ugy-ugy, Adám! - susogta Éva.
- Ejnye gézenguz! - hörkent fel az öreg.
- Micsoda? "Gézengúz"? - vágtam vissza neki.
És Évához fordultam:
- Mit tegyek ezzel az emberrel: megegyem, vagy meg ne egyem!
- Tedd lovagias ügygyé, - felelte Éva.
Botot törtem a fáról s az öreg elé álltam:
- Még ma vért iszunk! - ordítottam rá mérgesen.
- Azt hát: aludttejet, - felelte az öreg feltápászkodva. No ne hortyogj, ne pöfögj, hanem ide hallgass. Az irás igy szól:
"Ezen fának gyümölcséből való evés, 10 korona birság terhe alatt tilos."
Elképedtünk.
Az öreg megnyomkodta a pipáján a parazsat és szólott jókedvüen:
- Megtudtok tán lenni ennélkül a fa nélkül.
- Kell a manónak, - feleltem én is. Csak azt szeretném tudni, hogy miért tiltották ezt az egy fát tőlünk?
- Miért? - felelte az öreg. Hát azért, mert törvény ez.
- De miért törvény?
- Azért törvény ez, mert törvénynek csinálták. Most már értitek?
- Értjük, de nem nagyon.
- No, hát akkor ne is nyuljatok hozzá, mert aki hozzányul, tiz korona birságot fizet, nem fizetés esetén pedig kikergettetik a paradicsomból.
Visszafordult és leült a fa alá. Kisideig pipázott még, aztán elbóbiskolt.
Szótlanul néztük. Végre is Éva szólt hozzám simulva:
- Adám, van-e tiz koronád?
- Nincs, - feleltem nyugtalanul.
- Ah, pedig annyira kivánom! - szólott az asszony.
- Hát gyere, majd szedek egy másik fáról.
- Én erről a fáról szeretnék.
- Mért éppen erről, hiszen a másik fa éppen ilyen: ugyanezek az ágak, ugyanezek a levelek és ugyanezek az almák.
- És mégis más Adám: van rajta valami különös.
- Én éppen nem látok rajta semmi különöset.
- Olyan piros.
- Sőt ellenkezőleg: olyan éretlen forma. Azt hiszem sógora a vadalmának.
- De olyan ingerlő, Adám!
- Ingerlő a fenét.
- Azt hiszem a belsejében van valami sajátságos zamat.
- Ne hidd azt: a mi kívül csúnya, belől se szép.
- Vannak kivételek, Adám.
- No én nem ennék belőle, ha aranytálon kinálnák is elém.
- Nekem a nyelvem ég érte.
El akartam terelni a figyelmét a veszedelmes fától:
- Amott egy hűvös forrás csergedez alá, - mondottam, - kóstoljuk meg a vizét.
- Én csak almára szomjazom, - felelte Éva.
- Az a madár ott gyönyörü. Becsületemre mondom: nem láttam ehhez hasonló madarat. Gyere, fogjuk meg.
Éva megrántott:
- Nekem úgy tetszik, mintha egy alma le akarna esni az ágról. Mit gondolsz: le fog esni az az alma? Ha az az alma leesnék, éppen idegurulna a lábamhoz.
egy helyen időzni.Cúgot kapsz. Bizonyisten cúgot kapsz!
Éva szinte didergett a sóvárgástól!
- Meghalok, ha meg nem kóstolhatom.
- Légy nyugodt nem fogsz meghalni, -
feleltem boszusan.
Éva kiegyenesedett és szembe állt velem:
- Adám, te nem vagy udvarias!
- Éva!
- Egy nyomorult almáért... epedni engedsz.
- De kérlek szépen...
- Adám, te nem vagy férfi!
- Meg van tiltva, angyalom!
- Igazi férfi előtt nincs megtiltva semmi!
Ön gyáva!
- Éva! Éva!
Sirva fakadt.
- Távozzék! megindítom a válópört!
Tyü! micsoda bajba keveredtem! - gondoltam elfülve. Csak volna még valaki a világon, akitől tiz koronát kérhetnék kölcsön. De ugyan nem adna-e az öreg hitelbe?
- Hé! Főrendőrző uram!
- No! - felelte az öreg fölpislantva.
- Nézze csak, otthon felejtettem a tárcámat...
- Jó, jó, hát csak eredj haza érte, - felelte az öreg visszadőlve.
Ezzel nem lehet beszélni.
- Évácskám, Vicuskám lelkem!-mondottam könyörögve az asszonynak. Verd ki a fejedből azt a bohó kivánságot!
- Szégyenkezzen, - felelte Éva zokogva. Mióta összekeltünk, ez az első kivánságom. Nem ékszer, nem selyemruha, nem szinházi bérlet, csak egy hitvány alma és ön azt sem akarja teljesíteni. Válunk!
Megijedtem. Ez a bolond asszony még csakugyan a faképnél hagy. Mindig becsületes embernek tartottam magamat. Lám mire nem viszi az asszony az embert!
Azzal - mit tehettem egyebet! - lábujjhegyen a fához lopakodtam, és bizony elcsentem egy almát.
Éva nagymohón beleharapott
- Hogy izlik? - kérdeztem kedvetlenül.
- Nagyon jó, pogácsaalma. Kóstold csak.
Még le se nyeltem a falatot, már is zörgést hallok a fa alatt.
- Bujjunk el! - mondottam a feleségemnek s egy óriás ribizlibokor aljába vontam nagyhirtelen.
A főrendőr zörgött, és ordítozott:
- Tyű meg vagyok lopva! Vajjon ki mászkált itt a tilosban?
Mink csak reszkettünk.
- Hol vagy, Adám? - kiáltott kisvártatva a fapásztor.
- Pszt! Ne szólj! - suttogott Éva.
A főrendőr hangja közeledett:
- Itt vagy, Ádám?
- Nem, én nem vagyok itt, - feleltem ijedten.

Eddig terjednek a pergamen lapok.
Néhány hét multán részvéttel értesültem, hogy a felfedező tudóst bevitték a Lipótmezei intézetbe.