A futó csillagról
szerző: Tompa Mihály
Budának tornyán félhold villogott;
Török had ült a bús magyar nyakán,
Saját honában ki zsellér leve.
Megvénült, kihalt az uj nemzedék,
És a szabadságot nem ösmeré.
Siralmas évek! bús emlékezet!
Kuján pasa, ifjú tüzes török,
- Ki Borsodnak várában ült, lakott, -
Ékes magyar hölgyet rabolt el,
Kiért hű mátka szíve vérezett, -
S kinozta nem kellő szerelmivel.
Sirt a leányka, törte kis kezét,
Álmatlan tölte éjet és napot,
S szabadságért esengett szüntelen;
Kuján pedig szerelmet várt s remélt.
Most lágy esengés holdsugáriban,
Majd kényszerítés vad dörgésiben,
Akart a lányka szívegére jutni...
De ő erős és hűséges maradt.
Szép foglyával Kuján a várfokon
Ült egykor, elmerengve szótlanúl
A nyájas estve csendes bájiban.
Kelet felől halványan kelt a hold,
És ellágyúlva szólott a török:
»Szeress leányka, szeress engemet!
Én hű leszek hozzád halálomig,
Mint életemhez csillaga!
Nézd, nézd leányka! ott... kelet felől
Tündöklik az fényes sugáriban...
Ösmerd meg abban éltem csillagát,
Amely felettem őrködik, vezérl,
És napkeletről e honig hozott.
Szeretni foglak, míg el nem fut az
S halálom nem jöend futásiban!«
Sohajtott, - és az égre fölveté
Könyűs szemét az ékes rableány.
És szíve kedvesére gondola:
Szeretlek... meghalok... de hű leszek!
S melyet magáénak vallott Kuján,
Im elfutott a csillag hirtelen,
S utána percig halvány út maradt...
A lányka látta, és megrezzene.
S im a töröknek ajka, halk nyögésben
Mondá utószor a leány nevét:
Szivét nyilvessző járta át,
- Amely belé véletlenül suhant, -
És szívéből piros vér ömle szét:
A csillag elfutott... Kuján kimult...
A szűz ijedve hagyta el helyét.
S im a bástyán, halvány de szép alak
Hatolt fel... a leány karjába hullt...
És összeforrott két égő ajak.
------
Az égen járó csillagok között
Minden halandónak van egy;
És amidőn csillagfutást látsz,
Tudd, egy halandó élte lobban el.