A fekete asszonyhoz
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj,
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.
2
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
Költészetem izzik terajtad
pokoli pompámban, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.
Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.
Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal...
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.
3
A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott - kivül tél -
rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.
Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem,
s könnyezve hallgattál te ottan.
S elmondtam, ó rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.
4
Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.
A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.
Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg...
Ez a búcsúzás éjszakája.