A fecske
szerző: Bródy Sándor
Az előzmények
Házasodik barátom, a bagoly. Elveszi a fecskét. A fecskét, a ki csaknem mindig fekete ternoruhában jár - fehér betéttel - s olyan széles libegő ujjal, mintha a szárnyakat akarná mimelni. A beszéde is olyan gyors, csattogó-csicsergő, bizonyára van értelme annak a mit mond, de nem mindenki tudja megérteni.
A bagolylyal tegnap találkoztam:
- Tudod-e - mondá lassan és rendkívül értelmesen - ő excellenciája, Szentjakabi gróf jogi tanácsadója lettem.
- Tudod-e - azonkívül - hogy vőlegény vagyok, elveszem Achát Mariannet, a Forró és Achát földbirtokos és nagykereskedő cég bájos gyermekét.
- Nem tudok semmit, de mindent szívesen veszek tudomásul, azonban...
Elharaptam a további kellemetlenségeket. Most házasodik ez a csupa fej ember, a mikor nehéz demokrata küzdelmeiben mind elhullott a haja s a "kijárások"-ban mintha megrövidültek volna a lábai. A melle és a hasa egy új, az anatomiában ismeretlen testrészszé egyesültek; már most nem csupán a nagy, kerek szemei miatt, de az alakja révén is egészen olyan, mint a tudós madár, a komikus és szomorú uhu, a bagoly.
Mindjárt megfogott, vitt a fecskéhez, a ki a művelt embereket szereti.
- Írj az albumába.
Írtam azonnal, aztán beszélgettünk hármasan. De a bagolyt hamarosan hívták a telefonhoz.
- Ő excellenciája beszél?
- Halló, kegyelmes úr!
A fecske feltartotta az egy fehér ujját:
- Csitt, csendesen!
A körülmények
Sok mondani valója akadt a kegyelmes úrnak, a bagoly hallgatta örömmel. Egy darabig hallgattuk, a míg a lány elúnta és átvezetett egy másik szobába.
- Itt békén vagyunk! mondá hirtelen bizalommal.
- Fecske kisasszony, hogy mehet a csúf bagolyhoz! szólaltam meg én ugyanolyan bizalommal és önkéntelen perfidiával.
A fecske csicseregte:
- Kramer csinálja a butorokat. Barokk lesz minden.
- Ne tagadja, látom: nem szereti, kineveti, gyűlöli is talán.
- Zachirinál voltunk délelőtt. Vettünk: két dagesztánt, három gulisztánt, négy imádkozó szőnyeget, russót, smyrnát, kisebbeket, nagyobbakat!
- Jó, jó. De majd ha egyedül marad vele!?
- Mindig hétfőn lesz nálunk társaság. Úgy-e eljön maga is!
- Jó napot? - szólt a szomszéd szobában a telefon. - Jó napot!
Pedig már estefelé járt. Kuglerhez kellett menni. Elvittek magukkal.
Szerelem
Köd és sötét estve lett, a mikorra hazafelé mentünk. A fecske előre küldte a baglyot, mint a ki sötétben is lát, hogy a mamája oldalán vezesse a menetet. Több szép fekete leányok és több fekete emberek, nagyobbára rokonok, mentek elől. Hogy, hogy nem, - magyarázattal nem tartozom - mi ketten, a fecske meg én maradtunk legutolsónak. Talán azért, mert én már házas ember vagyok, a leány ezt éreztette is velem. Úgy lenézett, hogy bizalmaskodott velem:
- Nem volt szép magától, hogy megházasodott. Most udvarolhatna, most, most - megszöktethetne.
- Így is. Hová parancsolja?!
Hirtelen komoly lett. (Ez nem állott jól neki.) Körülnézett, gondolkozott. A ködben, az éjben elvesztettük szemeink elől a menetet. A menyasszony megszólalt:
- Én bízom önben. Érzem, hogy bár legújabb, de legjobb barátom. - Nézze, nekem egy régi, gyermekkori barátom van - rokonom is - a ki most nehéz beteg. Vigyen el hozzá. Aztán azt mondjuk, hogy eltévedtünk, azt mondjuk - ejh, a mit akarunk!
Kocsival, két perc alatt ott voltunk.
A szegény orvosnövendék - persze, hogy orvosnövendék volt - feküdt a konyhából nyíló hónapos szobában. Halvány arca vérvörös lett, a mint a fecske váratlanul ágyához libbent. Kiabált a cselédre, hogy vinné el a nagy orvosságos üveget. A cseléd nem jött.
A kielégítetlen háziasszony odakint jó hangosan duruzsolt.
A leány leült az ágy szélére, fölemelte a fátyolát, összecsucsorította a csőrét és megcsókolta a beteget. Párnáját megigazította, izzadt szőke fejét fölemelte, lecsüngő bajuszát felsodorta.
Én az ablakon zeneileg dobolni tanultam azalatt. Az üvegen át hallottam sírásba fuló szavukat:
- Magát szeretem, senkit mást, csak magát! óh, bár meghalhatnék magával!
Megmosolyogta, megsiratta, összecsókolta, összeszidta, körülcsicseregte és - otthagyta.
- Mit gondol, meg fog halni? - kérdezte tőlem, remegve az utcán.
- Fölépül. Hogyne, ezek után! És ha fölépül, mit tesz, mit akar vele tenni?
Nem felelt, hanem mosolygott, zavartan és titokzatosan.
Hűség
Szépen haza is értünk azalatt. A menyasszony mindenkit leszidott, a miért elszöktek előle, egy új ismerőssel - habár házas ember is - egészen egyedül hagyták. A baglyot főképen kikapatta.
Jó szíve csakhamar megenyhült és kiengesztelődött: Bécsből az express meghozta a menyasszonyi ruhát. A szalon összes villamos lámpáit meggyujtották. A fecske szívére szorította a kezét, úgy nézte a nimfeákkal befuttatott fehér nászszoknyát. Valami finom és nagy boldogság a villammal versenyt világította meg arcát. Megsimogatta a bagoly sárga fejét, a mely épp kéznél volt, most már teljes tökéletesen megbocsájtott neki az esti figyelmetlenségért, sőt több ízben "aranyos szamaram"-nak nevezte. Engem meg elkergetett, mert más ládák is jöttek Bécsből, négy selyemruha, fel akarta próbálni mind!
Kituszkolt, kikisért az előszoba ajtaján túl is - a bagolyt megint a telefonhoz hívta valami báró - és félig a folyosón már, megszorította a kezemet:
- Nincs igaza abban, a mit rólam gondol. Soha, soha nem lesz nekem szeretőm! Értse meg, soha! Becsületes asszony akarok és fogok is lenni.
Hadarta, csicseregte és mert fázott már, az ajtót az orrom előtt becsapta. Ott maradtam egyedül, akár hittem, akár nem hittem.
Egyéb kilátások
Házasodik a bagoly, elveszi a fecskét. A lányt, a ki csaknem mindig fekete terno-ruhában jár. (Fehér betéttel.) És a beszéde olyan gyors, csicsergő, csattogó, hogy alig lehet megérteni.
Óh, jaj neked szegény bagoly!