A farkas (Cholnoky Viktor)
| A farkas szerző: Cholnoky Viktor |
Előkelő helyen találkoztam régi barátommal, a kalandor Amanchich Trivulzióval, akivel pedig rendesen vagy a budapesti Ferencváros valamelyik kis korcsmájában szoktam összetalálkozni, vagy pedig az én kedves Fiumém Gomilájának valamelyik olaj- és halszagú osztériájában. Mondom, ezúttal előkelő helyen találkoztunk össze, abban az új és fényes vendéglőben, amelyet egy romantiko-praktikus vendéglős a régi "Hét választófejedelem" híres szállója helyén nyitott meg és mivel volt benne valami szentimentális ösztön a múlt iránt, és mivel hétféle bort mért, elnevezte új címmel: "Hét választóvíz"-nek.
Az a vidék messze esik az én rendes utaimtól, de mivel ott volt dolgom és ott ehültem meg, becsábítottak a vörösen izzó Brémer-lángok, a kupolás, levegős, barátságos üvegtető alá. Már most: okos ember Budapesten el van készülve arra, hogy ha vendéglőbe megy, ott bor helyett csakugyan választóvizet kap, ezen tehát nem jön dühbe. Ellenben borzasztó dühbe hozott, hogy a kacsa mellé az ugorkát hámozatlanul adták. Ez balkáni dolog, mert idegeskezű ember nem bírja a vendéglői tompa késsel és gombosszarvú villával elvégezni a hámozást anélkül, hogy kisebbrendű botrány ne keletkezzék belőle. Bosszankodva rágtam a csontokat - amikor az ember bosszús, elfeledkezik Sasku Károly illemtanáról -, bánom is én: ha ezek minden villámos világítás ellenére is balkániak, én is az leszek és a kezembe fogtam a kacsacombot. És rágtam úgy, hogy alig vettem észre, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.
Felnéztem. Amanchich Trivulzio volt. Az az ember tulajdonképpen mindig elegáns volt, még ha rongyos matrózruhában járt is, mert a rugalmas férfias testének az ereje individuális ráncokra, egyéni hajlásra tudta kényszeríteni a ványadt zekét is. Az elegancia pedig nem a ruha új, vagy drága voltától függ, hanem attól, hogy egyéniséget fejezzen ki. Trivulzio tehát mindig elegáns volt, legalább az én szememben, de most egyszerűen elfelejttette velem a bosszúságomat, olyan volt a megjelenése, amikor ránéztem. Nem sokat törődöm a ruhával, de most el kell mondanom, hogyan volt öltözködve. Sötétkék kabátja volt, belülről hófehér krepdesinnel bélelve egész lazán, úgy, hogy a selyem mindenhol kijött egész a kabát hajlásáig és csak ott volt levarrva. Ehhez ugyanabból a selyemből hordott félig kivágott mellényt antik ezüstgombbal, puha, diszkréten ráncos inget, fátermörderszerű magas gallért, amelyet kétszer csavart körül fehér selyem nyakkendővel. De az igazi, lelki eleganciáját ennek az embernek az árulta el, hogy ehhez a nehezen megoldható felső öltözetrészhez hozzá tudta komponálni a nadrágot és a cipőt is. A krepdesin csillogó ezüstjével valami nyugalmasabb és barnább tónusú flanelt tett ellentétbe, amelynek az átárnyalódása azután pompás színhatással, nyugalmas harmóniával fejlődött ki a cipőjén: sárga, cayote-bőr amerikai cipő, gumitalppal. A fején flanelkalap ugyanabból a tónusból, mint amiből a nadrágja volt. A halántékán őszülő fekete haja, a barna arca s a kurta kis bajusza ebből a rámából feltétlenül megfogták még a külsőségekre legközömbösebb embert is. Elfelejtettem minden bosszúságomat, olyan igazi gyönyörűségemre volt akkor ez az ember. Hogyne! Méghozzá beszélni is fog és én mulatságosan hallgatom keresztül az unalmasnak ígérkezett estét.
Így szólított meg:
- Csok jasa, efendim.
- Tehát ön Törökországból jön - konstatáltam mosolyogva.
- Ön pedig - felelte, miközben leült s a pincér kezdte kiszolgálni -, megint eltalálta az igazságot úgy, ahogy az igazságokra spekuláció útján rájuthatunk: félig-meddig. Nézze, itt most közbeszúrok valamit. Ne higgyen soha Sherlock Holmesnak. Mert az igazság kideríthető ugyan, de sohasem úgy van, mint ahogy előre elgondoljuk, hanem mindig valami másféleképpen. Ön is eltalálta és mégsem találta el, mert én nem Törökországból jövök, hanem Számosz szigetéről.
- Ejh, hiszen az mindegy - legyintettem a kezemmel.
- Mindegy? - és a villa meg a kés nagyot csördült a tányérján, amint az ámulattól leejtette rá. - Mindegy? Két külön világ az, efendim! Ne higgye, hogy Számosz szigete és a török meg görög szárazföld között csupán annyi különbség van, hogy a szigeten külön fejedelem uralkodik. Más, csodálatos és mégis valahogyan rokon világ ez a Balkánnal, vagy annak inkább talán a klasszikus korával.
Bámulatos gyorsasággal benyelt három cukorsüteményt, miközben én a kávémat kevergettem. Aztán így szólt:
- Ha akarja ismerni valami nagyon kicsinyt Számoszt, hát elmondom önnek egy számoszi ember történetét. De tudja, nem vagyok képes száraz torokkal beszélni... hanem ma engedje meg, hogy én... - és már intett is a pincérnek.
Az Aubertin ott gyöngyözött előttünk és Trivulzio mosolygós arccal nézett rám. Én visszamosolyogtam rá - nagyon jó barátok voltunk mi ketten, ha akármilyen ritkán adta is a sors a találkozásunkat.
- Hát tudja, azon kezdem - törülte szét a bajuszát a barátom -, hogy ez a pezsgő rosszul van hűtve. Nem fiszre, hanem geszre...
- Hiszen az mindegy - vágtam közbe.
- Mindegy ám a zongorán! De a pezsgőnek és az igazi ép érzéknek nem. Mert ha a pincér a pezsgőt alulról felfelé hangolja, akkor a fisznél hűvös lesz belőle, ellenben, ha felülről megy lefelé, akkor gesznél a langyosság fokát éri el: szájöblítő. Fisz és gesz egy a klaviatúrán, de amint látja, poláris ellentét a valóságban.
Koccintottunk, ivott, azután csak úgy félvállról tette hozzá.
- Ezt az igazságot egyébként a barátomtól, Mihalaki efenditől, a számoszi fejedelemtől tanultam. Hehe, az öreg nagy pezsgőismerő volt, már a reggeli, éhomra való főtt almáját is - azt evett a kottyadt gyomra miatt - pezsgővel öntötte le, hogy ne legyen olyan nagyon édes.
- Ön tehát jó barátja volt a fejedelemnek? - kérdeztem.
- Hát igen. Hiszen láthatja a tollazatomon. Megtépkedtem az öreget egy kicsit, belevittem, hogy guanó-részvényeket vegyen az Iquique szigetén való bányákról. Belement. Hahaha! Hallja! Számosz és Iquique, guanó és jázminillat: kissé különös volt, de én megcsináltam. És mivel haszna volt rajta, kegybe jutottam a fejedelemnél. A kastélyába vett. Kastély? Ó! Mondhatom magának, jobb szerettem volna valahol a tengerparton leveleskunyhóban lakni, mint ebben a félig úri, félig sivár környezetben. Csak egy kötött oda. Az, hogy észrevettem, hogy a fejedelmet egészen különös emberek veszik körül. Nem az a hitvány zagyvaléknép, amely ma Görögországot ellepi és parasztgőggel hellénnek álmodja magát, nem is az a török, akivel együtt jár az álmosság, a dohányíz és valami kiirthatatlan bőrszag. Nem. Számoszon egészen mások az emberek. Külön faj, úgy látszik csakugyan még a régi Hellászból menekültek ide és itt degenerálódnak, bolondulnak meg maguk között.
Megint mosolygós koccintásra emelte az Aubertin-gyöngyöket, koccintott, kortyantott, aztán végérvényesen így vette át a beszédet:
- De hát tudja... minden Trivulziónál szebben beszél Árkádi. Egy ember történetét ígértem magának, ma csak azt mondom el. Ezzel az egy emberrel a kikötőépítésnél ismerkedtem meg, ahol a leglustább munkások közé tartozott. Néha jött napja, hogy oda nem lehetett cipelni erővel sem a munkához, lefeküdt nyitott szemmel a tengerpartra és azt mondta, hogy neki álmodni kell most. Én kezdetben gyíkszerű embernek gondoltam, hogy úgy tud heverni a napon, de a társai, ha róla beszéltek, mindig csak úgy emlegették, hogy a "farkas, a farkas". És valami nem borzalom nélkül való tisztelettel néztek rá. Sokszor még a munkáját is elvégezték helyette - hadd álmodjék.
Ennek az embernek az volt a neve, hogy Euroton Árkádi. Fiatal volt, tán huszonöt esztendős és sötét, szomorú tekintetű. A mindig félig, a szeme bogarát takaró pillái alól mintha évezredekre nézett volna vissza ott a számoszi tengerpart napsütésében. Szóval különös, ingerlő ember volt és tudja, hogy én az ilyenekkel meg szoktam ismerkedni. Hogyan? Hehe. Az én nyelvemen mindenki számára van húr, bele tudtam lassanként lopni magamat az Árkádi mogorva bizalmába is.
Odahevertem melléje a fövenyre és először együtt hallgattunk. És higgye el, baráttá az embert az emberrel nem a beszéd tesz, hanem az értő együtthallgatás. Aztán mégiscsak én szólaltam meg és megkérdeztem tőle, hogy miért vállalt munkát itt a kikötőben, amikor az szemmel láthatóan nehezére esik. Erre a kérdésre lassan, dörmögve, sok görögös torokhanggal mégiscsak visszafelelt Euroton:
- Nekem már mindegy. Két év múlva úgyis elmegyek a farkasok közé.
Hát tudja, Számoszon a ragadozó állatok a molynál kezdőnek el és a bolhánál végződnek, más valami ragadozót ott még nem látott ember. Nem csoda tehát, hogy elbámultam.
- A farkasok közé? - kérdeztem tétován.
- E... hn... - felelte Árkádi és felugorva a tengerpart fövenyéről, ahol együtt hevertünk, eltűnt a babérerdőben.
Makacs ember vagyok, nem eresztettem ki a bizalmamból, hol itt, hol amott loptam meg a magánosságát és végre bizalomra nyílt a szája. A tenger nem is lélegzett, csak úgy pihegett, amint csillagvilágos éjjel ott ültünk a partján s a görög elkezdett beszélni:
- Nekem mindegy... látja, a többiek is tudják... megyek a farkasok közé, mert másfél esztendő múlva huszonhét éves leszek... Háromszor kilenc... Az első nem számít, a másodikat le tudtam bírni magamban - nem annyira erővel, mint inkább az erőtlenségemmel, a tettre való lustaságommal, de most érzem, hogy a renyheségem, a bágyadt bőröm alatt mind jobban elkezdett ágaskodni a farkas. Az ősöm. Ez a tétlenség mind csak erőgyűjtés arra az új életre... Mert most már mennem kell, huszonhét éves leszek és háromszor kilenc az huszonhét...
Tudja, ezek a számoszi görögök mind rendkívül műveletlenek, de amellett mindnek az idegzetében ott hallgat ezredévek lappangó műveltsége. Nem csodálkoztam tehát, amikor egy más alkalommal Euroton megint csöndes dörmögéssel, megint világos éjszakán azt mondta nekem:
- Azért hívnak Árkádinak, mert Árkádiából való vagyok... A farkasok nemzetségéből, az Anthuszok közül... Hiszen mindenki tudja, egyik ősöm, Evanthusz föl is jegyezte, hogy minden Anthusznak kilencedévre farkassá kell változni... az apám is azzá lett volna, ha idő előtt meg nem vette volna a tenger... de éppen huszonhat esztendős volt, amikor a bárkája beleakadt a Scintillosz zátonyaiba és elmerült... De a fogát már tudta vicsorgatni, úgy...
És Árkádi elkezdte csikorgatni gyönyörű, hófehér, irtózatos erejűnek látszó fogsorát, majd meg összecsattogtatta. Kérdezni akartam tovább, de szó nélkül felkelt a fektéből, négykézláb szaladt végig a fövenyen és csak akkor kapott két lábra, amikor eltűnt a falu felé.
Közben engem jó fél esztendőre elfoglalt a guanó-ügy. Nagyban ment akkor az üzlet, a szagára örmények, cincárok, máltaiak, zsidók mind összesereglettek Mihalaki fejedelem udvaránál. És az én feladatom volt, hogy lerázzam őket a nyakáról és ebben a munkában bizony elfeledkeztem az Anthuszfi Árkádiról.
A figyelmem csak akkor ötlött rá megint, amikor rémes hír kezdte bejárni a szigetet: a Kleon kis nyolcesztendős Zoé leányát átharapott torokkal, halva találták a narancsfák alatt. Mondtam magának, hogy Számoszon a legdühösebb fenevad a bolha, azért értheti, hogy a dolog nagy szenzációt keltett. Rebesgetnek is valamit: "a farkas, a farkas". Úgy otthagytam a guanót, mint Szent Pál az oláhokat és mentem keresni Árkádit. Kell is nekem üzlet, amikor farkassá váló embert láthatok!
A város mellett egy kicsiny csapszékben találtam meg. Holtrészeg volt - kifelé, de befelé egészen józan. A felismerésnek valami bágyadt nézésével köszöntött és engedett odaülni az asztalához. Aztán minden kérdés nélkül megszólalt, lehajtott fejjel, villogó szemmel. Még a füle is mintha hegyesebb lett volna, mint fél esztendővel előbb volt:
- A farkas ravasz állat... hohó... a Zoé nyakát nem én haraptam el... valami kontár lehetett, nekem még nincs itt a kilencedik esztendőm... bár próbálkozhatnék... - és nagyot, üvöltésszerűt nevetett.
Azután ivott. Hallottam, hogy akkorra már egészen a vörösbornak adta magát, mindig a csapszékekben ült és hörgő félbeszédeket mondott. Hogy az Anthuszok közül való, hogy minden Anthusz akkor, amikor valamelyik kilencedik esztendeje fordul, lemegy a folyópartra, felaggatja ruháját a faágakra és átúszva a vizet, odaát kilenc esztendőre farkassá változik. Azután visszajön megint, mint ember.
...Rövidre fogom a dolgot. Egy nap a kicsiny kis Karnasszosz folyó partján egy szikomor fára felakasztva megtalálták az Euroton ruháit. A csoda olyan nyilvánvaló volt, hogy senki sem csodálkozott rajta. Ezek a babonás barmok azon bámultak volna, ha Árkádi huszonhét éves korára nem változik át farkassá.
Abban az időben rémes üvöltések kezdtek felhangzani a Karnasszoszon túl fekvő kis pagonyból. Különösen éjjel órákig tartott a hördülő lárma, amelyből minden állati tónusai ellenére kihallatszott az emberi hang. Ez így tartott vagy egy hétig, azután elcsöndesedett. Az emberek kíváncsian közeledtek a pagony felé, majd be is merészkedtek: Árkádi eltűnt. Nem is hallottunk róla tovább egy hónapnál semmit. De akkor aztán szörnyű dolog történt. Egy egész kis falu minden népe kiabálva, sírva, jajgatva szaladt fel a fejedelem palotája elé. Mihalakival együtt mentünk oda az ablakhoz és kinéztünk rajta; a zsibongásból először csak egy szót értettünk ki:
- Hó lükanthróposz, hó lükanthróposz! A farkas-ember, a farkas-ember!
Az asszonyok valami nagy kosarat, vagy bugyrot vagy mit cipeltek magukkal és azt állták körül hevesen sírva, délszaki szilaj mozdulatokkal ágálva. A férfiak pedig egyszerre mint valami kísértet-kórus roskadtak térdre a kastély erkélye előtt és éneklő könyörgéssel nyújtották ki a kezüket a fejedelem felé.
Együtt rohantunk le hozzájuk, mert Mihalaki nagyon patriarkális fejedelem volt és sommásan szokta szolgáltatni népének az igazságot. Amint a kastély őrsége előtt elsiettünk, a fejedelem négy katonája kapkodta hirtelen a vállára a rossz mangalétáját, elénk került és a felriadó tömeg közé nyomakodva nyitott utat kettőnknek.
Volt dolga a puskatusnak, pedig a tömeg nem ellenséges indulattal tolongott Mihalaki köré, hanem könyörgő mozdulatokkal. Az asszonyok is otthagyták a nagy bugyrot, térdre roskadtak körülöttünk és levantei szertelenséggel sikongatva jajgatták:
- Hó lükanthróposz, hó lükanthróposz!
Mihalaki tudta, hogy ezektől hiába kérdez akármit, mert egyszerre mind felel rá úgy, hogy nem lehet megérteni. Egyenesen odamentünk ahhoz, a nagy kendőkkel, tarka szőnyegekkel letakart holmihoz, amit előbb az asszonyok vettek körül. A fejedelem intett a katonáknak, hogy szedjék le a takarókat. Azok hamarosan lekapkodták és én kíváncsian hajoltam a kosár fölé. Mert az a titokzatos holmi nem volt semmi egyéb, mint egy olyan óriási nagy, harmadfél méter hosszú és másfél méter széles kosár, amiben rózsaszüret idején a rózsaszirmokat gyűjtik össze.
No... (és itt Amanchich Trivulzio nagyot hörpentett a pezsgőből) ...mondhatom magának, hogy most nem rózsaszirmok voltak benne. Hanem tudja mi? Tyúktoll. A fejedelem rám nézett, én visszanéztem rá, azután intettem a katonáknak. Azok elkezdtek belenyúlkálni a kosárba, a toll közé és ekkor kiderült, hogy a sok tollon tyúkok is vannak és hogy mindannyinak ketté van harapva a torka. Valami negyven darab elharapott nyakú tyúkot, libát, meg gyöngytyúkot szedtek ki a katonák a kosárból és ekkor kezdte az asszonyok jajgatása az eget verni. A férfiak pedig elkomorodtak. De Mihalaki is visszadöbbent és az én nem nagyon érzékeny pofámból is kiszaladt hamarosan a vér. A kosár fenekén, a madarak alatt ott feküdt egy kecske hullája, rajta két csecsemő leánygyerek, mellette pedig egy tizennyolc esztendős gyönyörű suhanc. És mindnek a torka volt elszaggatva.
- Hó lükanthróposz, hó lükanthróposz! - üvöltötte a kísértetkórus.
Mit mondjak többet? Hát bizony a kosár tartalmát az én Árkádim készítette össze, aki egy éjjel rátört a falura és elkezdett ott gyilkolni anélkül, hogy a babonás, barom nép hozzá mert volna nyúlni. Jellemző, hogy azok az asszonyok, akiknek a tyúkjait pusztította el, sokkal hangosabban sivalkodtak, mint az a szegény, klasszikus arcélű banya, amelyiknek az egyetlen fia volt a kosár legsúlyosabb tartalma...
Mit mondjak többet? - ismételte magát Trivulzio. - Csak annyit mondok, hogy az egész szigeten az enyém volt az egyetlen Winchester-puska. A többit eltalálhatja. A fejedelem mellém adta a négy katonát, hazakergette a falusiakat, mi pedig csöndes ballagással indultunk meg utánuk. No, hát azután arról az utolsó estéről sohasem feledkezem meg. Tudja, az egy Böcklin-kép lehetett, amint én ott álltam lesben a sövény alatt. Felbukkant a hold és fehér fénye egészen feketére festette a falu ciprus-erdejét. Olyan volt az erdő, mint a korom és mint valami klasszikus márványszobor, hófehéren bukkant elő belőle úgy tizenegy óra tájt Árkádi. Fantasztikus, hisztérikus mozdulatokkal, mezítelenül jött lefelé a gyöpön, egyenesen a puskám csöve elé. Szegény fiú! A Winchester nem szól nagyon hangosan, de ő még azt a halk pukkanást sem hallotta már, mert az arcára bukfencezett. Tudja, akit homlokon találnak, az előre esik és tüstént meghal. Én pedig egészen pontosan az orra nyerge fölött találtam el. Mert hogy a félszemű ember sokkal jobban tud célozni, mint akinek mind a kettő megvan. És tudja, hogy az én balszemem jóféle csehüveg... No, igyuk ki még ezt a kis Aubertint.