A fanfár

A fanfár szerző: Surányi Miklós

Gayer János alacsony, zömök emberke volt, vöröses haja csapzott fürtökben lógott szüntelenül izzadó homlokára, s kicsiny kecskeszakállát villogó fehér fogaival örökösen rágcsálta. Vasárnap reggel, misére menet, szépen kiöltözködött, magas gallérját fekete selyemkendővel duplán körülcsavarta, és sárga mellényében, sötétzöld császárkabátjában, pepitakockás bő nadrágjában s maslis félcipőjében oly komolyan és tekintélyesen lépegetett, mint egy városi tanácsos. Bolyhos, terebélyes szélű, csillogó cilindere tiszteletet és jámbor csodálkozást keltett a Gyöngytyúk utcában, s az emberek, akik vele együtt, kilenckor reggel, kivétel nélkül mind a Barátok templomába siettek, halkan és gyengéden köszöntötték őt:

- Jó reggelt, Herr Gayer!

Gayer példás életű férfiú volt, és sokszor lehetett látni a Kemmitzer-kávéházban egy kis sarokasztalnál, ahol Ridley-Kohne hangversenymester, Reinel Albin klarinétos, Kőszeghy Károly színész, Gönczy Samu és Novak György író urak társaságában átnézte a lapokat, megivott két-három feketekávét, és csendesen eldominózott délután kettőtől ötig. Aztán ment a dolgára, s komoly kötelességtudással kereste kenyerét a maga, felesége és két gyermeke számára.

Gayer János lelke halk, egykedvű, megelégedett és igénytelen volt, mint egy gyermeké. Kövér kis ujjai, rövid lába, ábrándos, derült és szaporán pislogó kék szeme is hasonlatossá tette a gyermekekhez, akik a Gyöngytyúk utcában bizalmasan körülvették őt, bő pantallóban tipegő, megszakállasodott, öregedő cimborájukat.

Nyájas családi érzések telepedtek Gayer úr lelkébe ezelőtt tizennégy esztendővel, amikor Härtel Ottó könyvkereskedő és zeneműkiadó leányát oltárhoz vezette, s azóta, mint meleg pihékkel kipárnázott kis fészekben, boldogan pihentek férfiúi szenvedélyei feleségének lágy és szemérmes szerelmében... Nem zavarta őt meg a színház érzéki légköre, a vendég dívák szédítő varázsa, az esti diadalok tomboló eksztázisa sem, amelyben, körülötte, szinte tébolyodott dühvel tombolt a pesti publikum. Nem vette észre a táncosnők karcsú bokáját, a fel és alá hullámzó asszonyi kebel szépsége sem csiklandozta a fantáziáját, neki hiába csattogott Rabatinszky Mária, Hollósy Kornélia, Lesniewska kisasszony vagy akár Lagrange asszony édes koloratúrája. Gayer úr közömbös, hideg és pontos ember volt, mint valami jó hivatalnok vagy okos kereskedő, pedig első trombitása volt az Erkel Ferenc igazgatása alatt álló pesti magyar színháznak, és a zenekarban Ridley-Kohne, Huber Károly, Kirchlehner Ferenc és Nikolits Sándor azt mondták róla, hogy derekasan érti a mesterségét.

Ilyen ember volt Gayer János, és ha a nyári szünet alatt elmehetett Balatonfüredre nyaralni, egy kupa bor mellett gyakran emlegette, hogy nemsokára visszavonul a színháztól, vesz egy kis gazdaságot a Dunántúlon, és cséplőgépekkel tesz kísérletet, aminőket Felső-Ausztriában látott. Egyik fiát papnak szánta, a másikat gyógyszerésznek, ha az Isten egészséget és tehetséget ad hozzá...

Csendesen teltek a napok, s a hatvanas évek elején elhatározta Gayer, hogy még öt évig dolgozik a zenekarban, s aztán egy kis bérlettel kezdi meg régi álmai megvalósítását. Addig azonban néhány nagyobb szabású vendégszereplésen kellett átesnie a trombitásnak, aki némi bosszankodással hallotta, hogy az idén, 1863-ban a nyári szünet ugyancsak későn kezdődik, mert Wagner úr, a Bécs mellett lakó penzingi remete, a nagy komponista, a sokat magasztalt és gúnyolt zenereformátor június elején hangversenyezni jön Pestre.

- Az embert megöli ez a Radnótfáy - panaszkodott Gayer az intendánsra, és sóvárogva gondolt a balatonfüredi nyaralóra, amelyben fiatal kacsát szeretne vacsorázni feleségével és gyermekeivel.

Halkan zúgolódva, de lelkiismeretesen járt a próbákra, amelyeken a Tannhäuser, Lohengrin, Tristan és Isolda néhány részletét tanulgatták. Mindenki idegesen várta július 23-át, amikor a száz zenészből álló orkeszter, Stéger, a nagy tenorista és Wagner, a titokzatos, a félelmetes, a csodálatos költő megjelenik a pódiumon. Csak Gayer unta magát e lázas készülődés közepette, amely több ízben megzavarta délutáni dominózása, újságolvasása és feketézése komoly és ütemes rendjét.

Az első próbát, amelyen Wagner úr is jelen volt, a Nemzeti Színház első emeleti termében tartották. Néhány atlaszcipős, csipkeruhás és selyemharisnyás Wagner-imádó, álmodozó szemű, suttogva beszélő illatos dáma állott sorfalat a belépő mesternek, aki úgy nézett erre a puha, bánatos és egzaltált lelkű testőrségre, mint a bajadérokra. Gayer csodálkozva látta az asszonyi szépség, az előkelő és finoman elromlott kedély, az érzéki vívódásban fuldokló zárkózottság e sápadt virágait, akik sehogy sem hasonlítottak a színpadok levetkezett testű és mezítelen lelkű hetéráihoz, de a maguk állig begombolt, selyembe burkolt félénkségével és tartózkodást parancsoló gőgjével ezerszer bujábbaknak, kínálkozóbbaknak és mezítelenebbeknek tűntek fel, mint a balettszerelem rövid szoknyás kis papnői. És ámulva látta, hogy Wagner velük szemben fáradt, leereszkedő és unott, s az előkelő dámák félénkek és zavartak, mint a bajadérok.

Mikor belépett a művész, Gayer János, a serény és lelkes mesterember tisztességtudásával, F-trombitán C-dúrban háromszoros fanfárt fújt. A hangok magasztosan és elemi erővel zengtek a költő felé, szárnyaltak, mint ahogy a budai hegyek felett végigsuhan az odatévedt sasmadár. Viharosan, lelkendezve és győzedelmesen harsant a hang Gayer erős, zömök, domború mellének kilélegzésére, és Wagner meglepődve felkapta fejét, mint a hirtelen kicsattanó égzengésre. A felülmúlhatatlan nagy és büszke mester odarohant a csapzott hajú, kipirult arcú és szelíd nézésű művészhez, és megragadta a kezét:

- Köszönöm... nagyszerű volt... csodálatos volt... - kiáltott, és megölelte a kis trombitást Richard Wagner, aki az ajtóban félénken gubbasztó, szerelemtől és enthuziazmustól sápadt, ragyogó paradicsommadarakat észre sem vette. Aztán elkérte a trombitás kottáját, és beleírta:

- A legcsodálatosabb trombitásnak, akit valaha életemben hallottam...

Ez történt Gayer Jánossal 1863. július 23-án Pesten, a Nemzeti Színház első emeleti próbatermében.

Gayer János úgy érezte, mintha megnyílott volna előtte a föld, és ő édes szédülettel ismeretlen mélységekbe zuhanna. És zuhantában valami megszakadt szívében. Elszakadt egy húr, amely őt eddigi élete szép és banális rendjéhez hozzáfűzte. Ránézett a sarokban sápadozó hölgyekre, és észrevette, hogy a szemükben egy soha nem sejtett, titokzatos másvilág fénye ragyog feléje.

- Művész vagyok - érezte Gayer János, és szeretett volna ujjongani a testén és lelkén végigömlő isteni büszkeség kéjében.

- Nagy művész, csodálatos muzsikus vagyok, akihez hasonlót még Wagner sem hallott sohasem. Nagyszerű és boldog ember vagyok, és méltó arra, hogy azok az asszonyok a sarokban, vagy egyéb, a drezdai, lipcsei, brüsszeli vagy párizsi koncerttermekben pompázó zenenimfák kinyújtsák értem ragyogó, fehér, meztelen karjukat... Nem vagyok a Gyöngytyúk utca szegény, vasárnap templomba járó, gyermekekkel pajtáskodó, falusi nyaralásról és új rendszerű cséplőgépekről álmodozó nyárspolgára... hohó, barátom, emeld fel a fejedet, és nézz bele a napba... bele, bele a nagyság, a dicsőség, a gazdagság, a halhatatlanság aranyos napjába!

Ezt suttogta a fülébe egy suttogó, zümmögő, aranyosan ragyogó gyönyörű kis szörnyeteg, és Gayer János úgy fújta a trombitát, hogy Ridley-Kohne elsőhegedűsnek, Reinel Albin klarinétosnak, Erkel Sándornak és Rabatinszky Máriának szíve reszketett a gyönyörűségtől.

A trombitás dicsőségben és elragadtatásban fuldokolva ért haza lakására. Nyakába omlott feleségének és két gyermekének, és csaknem agyoncsókolta őket könnyes ellágyulásában. És aznap éjjel a Gyöngytyúk utca 3. szám alatt négy izgatott és csapkodó lelkű ember nem tudott aludni a boldogságtól.

A Wagner-ünnepélyek nagyszerűek voltak. Coronini gróf estélyt adott a költő tiszteletére, és a császárfürdői bálon, Wagner környezetében, bársonyhajtókás frakkban, gyönyörűen felsütött hajjal, hófehér kesztyűben ott tipegett a kis trombitás, és boldogan fogadta az emberek irigykedését és bámulatát. Egyelőre természetesnek találta, hogy a mágnásasszonyok Wagner hódító egyéniségével voltak tele, és őt alig vették észre a hullámzó tömegben. De égő szemmel bámulták és tisztelettel üdvözölték őt a Nemzeti Színház és a német Stadttheater tagjai, s melegen szorongatták kezét szép és fiatal hölgyek, akiknek hófehér válla most először tűnt fel kívánatosnak és simogatásra csábítónak Gayer János szemében.

A muzsikus boldogan és büszkén fürdött a bókokban, s kissé többet ivott a Wagner tiszteletére bontott pezsgőkből, mint amennyit egy tiszta és mértékletes életű polgárnak illik. Reggel felé, amikor az erős borok, a kaotikus zaj, a vígan röpködő táncosnők erős illata, a ragyogó környezet bódító hangulata elernyesztette és érzékennyé tette az idegeit, fáradtan és tűnődve roskadt egy székbe.

- Hej, ha én ezt előbb tudtam volna! - gondolta izgatottan és szomorúan.

Eszébe jutott sivár és unalmas ifjúsága, a zenekari élet sok kicsinyes és együgyű gondja, a mindennapi korrepetálás és próba robotja, a kisvárosi élet üres és ernyesztő unalma, és sóvárogva gondolt a nagy, szabad, világjáró művészek szenzációs életörömeire.

- Istenem, ha én ezekből az ostoba és gyáva hétköznapokból kiszakíthatnám magamat! Ha felhasználnám - talán még nem késő? - azt a rendkívüli erőt, amellyel rendelkezem, ha volna bátorságom nekilódulni a világnak... Párizs, London, Amerika... ha egyszer kezembe vehetném a saját sorsomat... ah, egy kis önzést, egy kis művészi lelkiismeretlenséget tudnék kicsiholni az én családi kötelékekben vergődő, szegény, félénk, puha lelkemből!...

Körülötte frissítőket és virágokat árultak rövid szoknyás, fehér harisnyás, fehér cipős budai cukrászlányok, és egy fekete szemű, szép arcú és buja mozdulatú táncosnő - balettleány a Stadttheaterben -, aki kalandot keresett a nyüzsgő tömegben, kacérul mosolygott a trombitásra. Gayer megragadta a leányt, magához szorította, és kivonszolta a sötét folyosóra. Ott megsúgta neki, hogy éppen őt várta, hogy már régóta vágyik reá, hogy kimondhatatlanul szereti, és szinte hörögve könyörgött, hogy menjen el vele csónakázni. A leány kacagott, de engedte, hogy Gayer magához ölelje, és percekig szívja erős, piros, egészséges, csókolózó száját.

Az egyik sarokban a Lohengrin-ből játszottak, a másikban Rózsavölgyi csárdását húzta a cigány. Egy hirtelen csendessé vált, forró, tombolásra kész és őrült eksztázissal fenyegető pillanatban kihallatszott a szomszéd teremből a mester pohárköszöntőjének utolsó felkiáltása:

- Es lebe die göttliche Tonkunst!

- Éljen az egyetlen, és mindenható és isteni művészet! - kiáltotta magánkívül a trombitás, és otthagyta a leányt, ahol az emberek vad ölelkezésben járták a táncot, nagy és fényes világosságú nyilvánossággal palástolva el azt a titkos bizalmaskodást, amiben a végre-valahára egymásra talált, vagy a szent és hatalmas véletlen által egymásba sodort, szemérem és gyávaság alól felszabadult párok kéjelegtek.

- Es lebe die göttliche Tonkunst! - rebegte künn a Duna-parton a trombitás, és szinte futva rohant haza, mert félt, hogy lelke túlfeszült áradásában idegrohamot kap, és bele kell magát vetnie a lomhán, közönyösen, hidegen folydogáló vízbe.

És Gayer János izzadtságtól, fáradtságtól és lelki háborgástól ájultan roskadt felesége és két gyermeke ágya elé, és némán reszkető szája hozzájuk imádkozott, hogy segítsék meg őt a szirének énekeivel, a valkűrök vad, buja, ellenállhatatlan csábításaival szemben.

A következő hetek a nagy kijózanodás, a testi-lelki csömör, a bánat és a jóra való fogadkozás napjai voltak. De amikor eljött a szünidő, s a család csomagolni kezdett a balatonfüredi nyaralásra, Gayer kijelentette:

- Az idén magatok mentek nyaralni. Én kissé szétnézek Bécsben vagy Németországban, szerződést keresni.

Felesége meghökkent, és szorongva kérte, hogy ne bontsa meg tizennégy esztendő kellemes, megszokott rendjét. Gayer hajthatatlan maradt:

- Az embernek kötelességei vannak önmaga iránt. Nem áldozhatjuk fel jövőnket a polgári kényelem és henyélés együgyű örömeinek... Amit teszek, ne feledd el, Anny, azt nemcsak magamért, hanem értetek is teszem.

Az asszony sírva fakadt, és kis lelke borzadva gondolt az ismeretlen veszélyekre, amelyek a családot fenyegetik. Gayer azonban fölemelte ujját, és a magasba mutatott:

- Lelkem, Anny, te megfeledkezel arról, hogy én művész vagyok.

- Művész! - suttogta utána öntudatlanul Gayerné, a könyvkereskedő lánya, és bánatosan lehajtotta a fejét. Ezt a szót használják a színháznál az erkölcstelen énekesnők és a léha s hűtelen férjek.

Az asszony reszkető lélekkel, félénken, szepegve ment el Balatonfüredre, Gayer János pedig Bécsbe utazott, és próbára jelentkezett az udvari színháznál. A C-dúr fanfárt fújta el az F-trombitán, s a hatás szinte félelmetes és példátlanul lenyűgöző volt. Óriási fizetéssel szerződtették. Ősszel belépett a zenekarba, és családját is Bécsbe vitette. Ott éltek egy esztendeig. Gayert szinte széttépték a színházak, a hangversenyrendező irodák, a filharmonikusok társaság, és egy alkalommal, amikor a Burg kapujában magát a császárt üdvözölte a bécsi zeneszövetség élén a soha nem hallott, utánozhatatlan, túlvilági erejű fanfárral, egy egzaltált lelkű udvarhölgy találkára hívta meg őt a Práterbe.

Gayer két hónapig sütkérezett az udvarhölgy kegyeiben, akkor elhívták őt Münchenbe a Lohengrin bemutatójára. Münchenben a fiatal művészbarát király rendjellel tüntette ki Gayert, Richard Wagner barátjának szólította őt, fényképet adott neki, és bemutatta előkelő kíséretének, a zene és színpad tündéreinek, a páholyok sápadt és buja nézésű szfinxeinek, a sötét szempillájú, keskeny ajkú és hófehér arcú mágnásasszonyoknak, akik ott álltak a pesti színház első emeleti próbatermében, és észre sem vették őt, mielőtt a háromszoros fanfár felharsant.

A Neue Berliner Musikalische Zeitung cikket írt róla, arcképét fametszetben hozta a lipcsei színházi újság, és Gayer egy ragyogó téli estén a Tannhäuser előadása után megszökött feleségétől, Annytől, Härtel Ottó pesti könyvárus leányától.

Az asszony nem is csodálkozott. Csendesen összecsomagolt, és visszament Pestre, ahol két fia már két esztendő óta apátlan-anyátlan kallódott nagyapjuk háztartásában. Azon sem csodálkozott, hogy a fiúk nem jártak iskolába, éjjel kiszöktek a házból, rossz hírű kocsmákban udvaroltak züllött táncosnőknek, facér színészekkel kártyáztak, és reggel felé, részegen, apjukkal dicsekedtek.

Gayer János szabad volt, és egy illatos, selymes, fehér mellű asszonnyal, a gazdag és kalandos Errard Jennyvel kóborolt London utcáin. Errard Jenny egész életét művészek és költők között töltötte, és barátját egy ragyogó és romlott, de szédítően és szenzációsan szép környezet közepébe állította be. Lóversenyszezon után aztán egy-egy hangversenyre elszerződött Gayer valamelyik színházhoz. A Händel-ünnepeken tenger pénzzel fizettek. A Drurylane-ben kezébe adták a karmesteri pálcát, és ő vezette Beethoven Fidelió-jának betanítását.

Gayer úgy érezte, hogy mindent elért, amiről valaha a császárfürdői bálon álmodozott, amikor egy fiatal énekes, akinek harmincesztendős sugár és izmos termete London összes zenekedvelő hölgyeit elbájolta, elrabolta tőle Errard Jenny szívét.

A trombitás meggyűlölte Londont, és Párizsba vándorolt. Most vette észre, hogy nagyszabású és ragyogó barátnője mennyire betöltötte az ő tágra nyílt, szomjas lelkét. Betegnek és életuntnak képzelte magát, és talán ez volt az oka, hogy Párizsban nem ért el olyan sikereket, mint egyebütt. A Conservatoire zenekarában majdnem egészen elveszett. A szenzitív és romantikus francia-olasz zenében nem is érvényesült annyira ércesen szárnyaló kürtje, mint a heroikus és titáni Wagner-muzsikában. Ekkor kezdte fájlalni, hogy hangszere nem arra való, amivel nagy egyéni sikereket lehetne elérni. Az Errard-szalon intim és puha akusztikájában majdnem semmi keresnivalója sem volt. A francia karmesterek hidegen és kicsinylően kezelték, sőt bizonyos helyről egyenesen inzultusok érték mint Richard Wagner barátját. Milyen más volna, ha az ő technikai virtuozitása zongorán vagy hegedűn érvényesülhetne! Rubinstein, Leschetitzky, Döhler lehetne, Sarasate vagy Joachim dicsősége volna az övé, ha véletlenül nem ezen a szerencsétlen rézkürtön fejlődött volna ki a zsenialitása!

Ez a gondolat mind jobban keserítette. Tudta, hogy aki a zenekari titkok mélyében járatos, még mindig nagy művésznek tartja őt, de amióta nem él Wagner környezetében, és nem kíséri egy gazdag és ragyogó asszony szőke feje, azóta olyan zenekari tagnak tekintik, mint a többit, akit jól megfizetnek, és ezzel el is intéznek.

Gayer egyik színháztól a másikba, egyik koncertterem elől a másikhoz menekült. Keresett valami rendkívüli alkalmat, egyet, amely a Wagnerrel való megismerkedéshez volna hasonló, hogy újra magára vonja a felfedeztetés, a bámulat, az elragadtatás édes, kéjes, részeg szenzációját.

Párizsban egy dalcsarnok bizarr temperamentumú excentrique-jébe botlott. A kicsi, zömök és erősen kopaszodó trombitás csak roppant pénzáldozattal férkőzhetett az énekesnő közelébe, aki fekete szemével, barna bőrével, karcsú és kígyózó testével, esztelen és beteg szeszélyeivel valósággal hipnotizálta Gayert. A muzsikus fuldoklott az örömben, részegségben és szenvedésben. Szakadatlanul dolgozott, hogy pénzelhesse és magához láncolhassa az asszonyt, aki valahonnan a marokkói gyarmatokból légionárius apának és keverék bennszülött anyának volt az ivadéka. Ez az élet teljesen megőrölte és elsorvasztotta a fizikumát, és Gayer másfél esztendő alatt tíz évet öregedett. Ópium és abszint tartották benne az energiát, s erősen asztmásodó, hurutos tüdejéből dehogy tudta volna már, akár csak egyetlenegyszer is, elfújni azt a C-dúr fanfárt, amely egykor Wagnert is elragadtatásba ejtette. Pedig próbák közben, előadások után azt a tragikusan szép hármashangzatot minduntalan megpróbálta, vajon ki tudná-e még csalogatni a trombitából. A Rue de Rome egyik lapos tetejű háza fedelén gyakran látták őt, amint néhány barátja társaságában szorgalmasan ürítgette karcsú poharát, és lelkendezve mesélte nekik a C-dúr fanfárral aratott régi diadalait. Ilyenkor lázasan ígérgette, hogy a csodálatos trombitafrázist - várjanak egy cseppet - mindjárt beleharsogja a párizsi éjszakába, és - Isten a tanúja - a Boulevard des Italiens legvégéről is riadtan tekintenek majd az égre az éj kóbor hajótöröttjei, s a Montmartre ablakai kinyílnak a mennyei harsonára. Tüdeje csaknem szétpattant, agyára tolult a vér, pupillái ijesztően kitágultak ilyenkor, de az elkeseredett és eszeveszett erőlködésnek alig volt más eredménye, mint a régi nagyszerű bravúrnak valami gyenge és csúfolódó paródiája. Gayer ököllel verte a tüdejét, s könnyei úgy potyogtak, mint a gyermeké, aki sötétben ismeretlen veszedelmek félelmében édesapja után kiáltoz.

Barátai megszánták vagy kikacagták, s Gayer, mikor magára maradt, borzongva és félősen behunyta a szemét, mintha ezzel el tudna felejteni mindent, ami vele néhány esztendő alatt történt. Behunyta szemét, hogy visszaálmodja magát a Gyöngytyúk utcába, Härtel Ottó könyvárus leánya mellé, mollfüggönyös, szúnyoghálós, fehérre meszelt kis szobájába, ahová a másik fülkéből áthallatszik a gyerekek egyenletes ütemű, csendes, boldog pihegése. Mily jó lett volna most a Kemmitzer-kávéházban Ridley-Kohne, Reinel Albin és Gönczy Samu urak társaságában újságot olvasni és pipázgatni, mialatt a szomszédban német katonatisztek biliárdoznak, és a városatyák a magyar színház repertoárját ócsárolják. Most Szentendrén vagy Nagykátán kis pusztája volna, s a rekkenő meleg elől elbújva, függönyös filagóriában fogadná a parasztokat, akik egymás után és egymásra licitálva kérik az újfajta cséplőgépet... Ó Anny, drága, egyszerű, sovány és lesimított hajú kis Härtel Anny, aki két szép gyermekkel ajándékoztál meg, bizonyára még mindig szemérmes vagy és hófehér, mint egy bárány, mint egy jó, édes és tiszta kis feleség, a hosszú vászoningedben és sok fodros hálóköntösödben, hacsak egyetlenegyszer megcsókolhatnám gömbölyű, piruló, párnás kis nyakadat, ott, ahol kebled lágyan eső vonala elkezdődik... te bizonyára még mindig szép és gyengéd és üde vagy, és én megroskadtam, kiszáradtam, megöregedtem, és rongy, beteg, förtelmes szenvedélyű, vén kéjenc lettem.

Gayer János kisírta magát, és ment, hogy a Múzeum utca környékén, valahol egy barlangban felkeresse a démont, aki elaltatja a lelkiösmeretét. A démont azonban nem találta, s csakhamar nem találta a másodikat sem, és keservesen összetrombitált pénzén mindig új és új szerelmekre kellett alkudoznia.

Lassankint mindenről lemondott. Ragyogás, dicsőség, hír, gazdagság gondolata - mint hűtlen, gőgös szerető - egymás után a múlt ködös emlékei, régi, kusza vágyak, sutba dobott illúziók limlomja közé került. Gayer mindennap elgondolta, hogy most, most, talán még nem volna késő visszafordulni, itt hagyni mindent, Pestre sietni, a Barátok templomában meggyónni, és könnyekben és jószándékban megfürödve odaborulni Anny áldott, sovány kis térdéhez.

- Holnap! - fogadta Gayer elérzékenyülve. - Holnap! - mondogatta hangosan, és kopasz homlokát, amelyről vöröses haját lassan lemarta a gond, a gyönyör, a szenvedés, az idő, örvendezve és megnyugodva törülgette.

- De csak úgy megyek, ha...

Nagyot villant a szeme, és erőset kurjantott.

- Igen... a C-dúr fanfárral fogok beállítani. Igen, igen, meg kell mutatnom, hogy a régi virtuóz Gayer János vagyok.

A trombitás elővette hangszerét, azzal a diadalmas hittel és meggyőződéssel, hogy a fanfárt most e nagyszerű lelki megrendülésében újra meg tudja szólaltatni. Fohászkodott egyet, szemét az égre emelte, megrázta és magasra tartotta a hangszert, és egész égő, viharzó, szárnyaló lelkét összegyűjtve, belefújt. A kürt felharsant, és - istenem, mintha az ég megnyílt volna és tüzes szekerek robognának a felhők között, és a szekereken angyalok fújnák a világébresztő riadót - a fanfár harsogva, zengve, allelujázva ömlött a trombita szájából.

Gayer mennyei örömet érzett a lelkében.

- Ez egy!... - kiáltotta. - Még egyet!

- Ez kettő - fuldoklott a trombitás. - No most a harmadik.

Gayer arca ködbe borult, ahogy belefújt a trombitába. Egyszerre elvesztette szeme elől a világot, mellében valami édes, meleg láz szétömlését érezte, keze elejtette a trombitát és orrán-száján kibuggyant a vére.

Öt percig hörgött, vonaglott, aztán elfehéredett, elterült, és lassan kinyújtózkodott a padlón.