A falusi kovács
42. évfolyam, 46. szám, 1895. november 17. Budapest
Ős nagy gesztenyefa alján
Falusi kovácsműhely ;
A kovács hatalmas ember
Izmos, durva kézivel;
Karja, mintha vasrúd volna,
Súlyos terheket emel.
Haja fodros, barna, hosszú,
Arcza izzó, mint a vér,
Homlokán tisztes verejték,
Szerzeménye munka bér;
Szembe néz a félvilággal,
Senkitől semmit se' kér.
Hétről hétre, reggtől estig,
Nagy fúvóját hallhatod ;
Hallhatod súlyos pörőlyét,
A mint egyaránt kopog —
Mint harangoz az egyházfi,
Szállni látván a napot.
Ajtajában, iskolából
Jövet, megáll a gyerek,
Lesve, mint böfög a fúvó
És a láng mint sistereg
S elkapva egy szálló szikrát,
Mint polyvát, ha cséplenek.
Templomba is jár vasárnap,
Körülötte fiai,
Prédikáló pap beszédét
S lánya dalát hallani
Fönn a karban; szive mélyét
Úgy hevíti valami.. .
Mintha épen fönn a mennyből,
Neje dalát hallaná —
S ismét, ismét arra gondol:
Mért feküdt a hant alá?
Érdes keze meg-megrándul,
Egy-egy könycsepp hullva rá...
Munka, vígság és keserv közt
Halad útján egyenest;
A mit megkezdett a reggel,
Azt bevégzi minden est,
S édes, csöndes éji nyugtán
Szebb jövendőt álma fest.
Köszönöm derék barátom,
Drága tanításodat!
Sorsunk izzó műhelyében
Ilyen munka vár, fogad,
És üllőjén igy nyer formát
Minden tett és gondolat.