A falu visszhangja
szerző: Gárdonyi Géza

                     I.

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedighát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

Szőke kis lány mit forgat,
mit forgat az eszébe?
Fehérvári tükröt tart,
tükröt tart a kezébe.
Szőke kis lány, sose nézz a tükörbe:
Inkább nézzél szerelmes két szemembe!


                     II.

Nem nézett rám ez a kislány csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom, ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!


                     III.

Nézz föl kedves a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel kedves a szemembe.
Add a kezed a kezembel
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.


                     IV.

Tátika, Somló, Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony,
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám, pillants rám!


                     V.

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány-módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én;
harmatos a csizmám,
- azt se bánom én;
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én;
el kell válnunk rózsám,
csak azt bánom én!


                     VI.

Fehér az én rózsám háza,
Rásüt a hold éjféltájba'.
Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára;
ablakában a világra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...


                     VII.

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kis kaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Nincsen esső, mégis ázok.
Jaj de nehéz szível válok!


                     VIII.

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd mi történt teveled:
miért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!