A falu (Turgenyev)
Julius hó utolsó napja van; ezer versztnyire körülem csupa Oroszország, merő hazai föld.
Egyenletes kék szin boritja a mennyboltot; egyetlen felhőcske van rajta, — se nő, se apad. Szélcsend, forróság uralkodik ... a levegő akár a most fejt tej !
A pacsirták zengenek, turbékolnak a nagyfejü galambok, csöndesen röpkednek a fecskék, prüsszögve rágnak a lovak, az ebek némán állnak s csóválgatják farkukat.
Füstszag is érzik, füszag is áradoz, belevegyül egy kevéske kátrányillat és bőrgőz is. A kender már érőbe van és terjeszti nehéz, de kellemes illatát.
Mély, hepehupás a dülő ut. Peremén néhány sor árnyas rekettye pompáz. A dülő hosszában vigan lejt az ér; medrében a parányi kövecsek szinte reszketnek a fényes víztükrön át. A messzi-messzeségben, hol az ég a földdel ölelkezik, a folyónak szalagja kékel.
Az ut mentében egyfelelől takaros szérük és házikók állnak, jól eltakart ajtókkal; a túlsó oldalon öt-hat fenyőfa ház, deszkázott tetővel. Minden tetőn rudra akasztott mesterséges seregélyfészek ágaskodik, minden lépcsőfokon dús sörényü vas csikó van. Az ablakok egyenlőtlen nagyságu üvege szivárványszinben játszadoz. A falon virágos korsók függenek. Minden házikó előtt helyes lócza van; a küszöb alján leheveredtek a cziczák, hegyezve áttetsző fülöket; túlnan a magas küszöbön sötétlik a pitvar.
S én ott nyujtózkodom a dülő szélén a kiterített csótáron (nyeregtakarón); körülem egész rendek az imént lekaszált és igazán illatos szénából. Az óvatos gazda a ház előtt teregette szét; száradjon még egy kicsit a napon, s csak aztán kerül a szérübe. Oh mily pompás lesz rajt' aludni!
Minden szénarendből göndör fürtü gyermekfő látszik ki; borzas tyúkok vadásznak benne legyecskékre, bogárkákra; szürke kutya-kölyök botorkál a füszálak között.
Szőke hajú legények, alul leszoritott ingekben, nehéz csizmákban, oda támaszkodva az üres szekérhez, pajkos szavakkal illetik egymást, — enyelegnek.
Az ablakon kerek arczu fiatal nő tekint ki; mosolyg, de nem a pajkos szavakon, nem a gyermekek hanczurozásán.
Egy másik fiatal nő telt vizes csöbröt huz ki a kutból... A csöbör reng a kötélen, hintázik, és kifrecscsennek belőle a habzó hosszukás csöppek.
Előttem az öreg gazdaasszony áll, uj koczkás ujjasban, vadonatuj csizmában.
Pufók nagy üvegkláris háromszorosan köríti barna, sovány nyakát; ősz haját piros pöttyös sárga kendő szoritja, jól ráborulva a homályosodó szemekre.
Hej de azért nyájasan mosolygnak az öreg szemek, derült lesz a redős arcz is. Hisz a hetven körül jár már az anyóka... és mégis meglátszik rajta, hogy helyre lány volt ám egykoron!
Jobb kezének naptól égett kiterpesztett ujjai tejes köcsögöt szoritanak, hüs, fölös tejjel, mely alig hogy kikerült a pinczéből; a köcsögön gyöngyös vizcsöppek ragyognak. Bal keze tenyerén jó darab még meleg kenyeret hoz nekem. «Egyél, — mondá, — hozzánk került vendég, váljék egészségedre!»
Egyszer csak elkukorikolja magát a kakas, összecsapván szárnyait; nyomban felel neki az ólba zárt borjú.
«Ez aztán a zab!» — hallom a kocsisom hangját.
Oh mi vagy te szabad falu bősége, csöndje, elégedettsége! Oh nyugalom és áldás!
És egyre forgatom az agyamban: mire való nekünk itt a konstantinápolyi Zsófia-templom kupoláján a kereszt és minden, a miért mi városi népek ugy törjük magunkat?