A falábu ember
| A falábu ember szerző: Gárdonyi Géza |
A kocsmáros udvarán két napszámos ebédel. A földön ülve esznek, az istáló fala mellett s első pillantásra azt lehetne vélni, hogy földet esznek. De nem földet esznek: kenyeret.
Az udvaron üres hordók hevernek szanaszét, s a levegőt dohos borszag hatja át. Ezek a napszámosok hordót mosnak itten.
De ne gondolja senki, hogy én a hordómosással, meg az ehető földdel a piaci szocializmusnak szállítok ezúttal hangokat. Ezek a napszámoskodó paraszt emberek nem értenek más munkát, csak amit kézzel, testi erővel lehet dolgozni, s nemhogy morognának az aljas munkára, sőt áldják a szerencsét, hogy éppen őket bízta meg ezzel a korcsmáros.
S ha valaki azt mondaná nekik: Emberek, ne egyétek azt a sületlen kenyeret, hanem íme, az urak asztaláról egy tál osztriga! - bizony az orrukat fintorítanák reá. Az a rút parasztkenyér ízlik nekik; annyira ízlik, hogy két pofára eszik, s bár minden orvos fejet csóválva nézné ezt az evést, ók bizony jól berakodnak, és nem kell nekik utána se Seidlitz-por, se karlsbadi kúra.
Az egyik negyven esztendős lehet. Nehézkes, négyszög ember, noha nem nagytermetű. Arca, mint a rőt tinóé: bárgyú, kifejezéstelen. Ámbátor az is lehet, hogy nem bárgyu, csak éppen hogy széles az arca, és hogy szőke, azért látszik kifejezéstelennek.
A másik valamivel fiatalabb, hosszu-nyaku és lógó-bajúszu emberke. A ballába térden alul bot: falábu. Ruhája foltos, mint a társáé. Csakhogy a társa bekecse elől foltos az ujj belső felén, emezé meg könyéken is. Ebből látszik, hogy amaz nem ér rá könyökölni.
A falábu ember fején elviselt katona-sapka kéklik. Ez már értelmesebb arcu, elevenebb mozgásu ember. De lehet, hogy itt is csalódunk: a fekete szemű, sovány arcu emberek mindig eszeseknek látszanak. Ámbátor mi szükség észre faluhelyen?
A kocsmáros kutyája (megláncolt fekete-fehér-tarka komondor) ott ült előttük amennyire csak a lánca nyúlon, és a nyálát csurgatva nézte, hogyan rakja a két ember a falatot a szájába.
A falábu vetett neki a kenyérből.
A másik nem állhatta meg szó nélkül:
- De bőven vagy!
A falábú szemehéja megrándult:
- Nem sokra keresek: jut belőle ebnek is.
Amaz hat gyermekért dolgozik; emez afféle rideg-legény. (Falábu emberen nem kapnak a lányok.)
Ismét vetett a kutyának.
- Látod, - mondotta, - ez a kutya olyan, mint a báró: mindenkit megmorog.
- Hát aztán? Bánja a fene.
- Morgó fellegből hull az áldott esső.
És a combját veregetve fordult ismét a kutyához:
- Gyer ide Bosnyák!
A kutya a farkát csóválta.
- Meg is simogatom.
- Nem tanácsolnám, - szólt a másik szinte meghökkenve.
Mert dühös, ember-faló dög volt az az eb. Éjjel, mikor szabadon járt-kelt az udvaron, maga a zsidó is kiszólt neki előbb, mielőtt kitette volna a lábát, nehogy a kutya félreismerje.
A falábu közelebb mozdult a kutyához: még egy falatot nyujtott neki, aztán megveregette a fejét. A kutya engedte: nyájasan, szinte hódolattal nézett az emberre.
A falábu aztán visszaült a társához és elrakta a maradék-kenyeret a tarisznyájába.
- No, - mondja vígan, - erre most a pincéből lenne jó inni eggyet.
A másik mélyet pillantott:
- Nem is hí minket többet a zsidó!
Ez azt jelentette, hogy aki a zsidónál dolgozik, illenék innia. De ő nem költ borra, mert gyermekei vannak, a másik meg azért nem költ, mert válogatós a dologban: sem aratni nem jár, se kapálni. Az ilyennek úgy kell szorongatnia a garast, hogy eltartson egyik könnyű munkától a másikig.
- Hát én nem iszok, - mondta a falábu, - mert ennek a Mózesnek nincs igazi bora. Ha igazi bora volna, nem ilyenkor mosatná a hordót, hanem őszszel.
A másik még evett, s evés közben megállt a tekintete a társán: mindég csodálta az okosságát. Ama folytatta:
- Van pedig igazi bora is. Van. De abba nem mártod a nyelved.
S hogy a másik még falatozott, tovább beszélt:
- Van ebben a pincében egy kis penészes hónom-alja hordó. Húsz-huszonöt literes legfeljebb. Hanem abban ám olyan bor van, hallod Ábris, hogy térdepelve innád meg, ha ugyan ihatnád.
- Hm, - mondotta Ábris.
A falábu elővette a pipáját, és szivarvéget morzsolt belé, - útfélen fölszedett szivarvéget.
S folytatta:
- Mikor az öspörös beteg vót, tudod, mikor ott szolgáltam, abbúl ivott meg egy üveggel. Én is húztam belőle. Csak egy nyelet volt. Haj de milyen bor! micsoda bor!
Emelgette a szemöldökét és legyintett. Kis idő múltán folytatta:
- Ha az enyim volna az a kis bordó... (Füstöt pöffentett a levegőbe.) Énnekem arany, ezüst csordúlna abból!
Ábris ránézett.
- Arany, ezüst, - ismétli a másik. - Egyszerre benne ülnék a gazdagságban.
- Éjféltől reggelig, - felelte Ábris unalommal.
- Élethosszig! - szólt a falábu a meggyőződés hangján.
S lenyomogatta a felparázsló dohányt a pipáján. Ábris most már érdeklődéssel fordította a szemét a társára. A meggazdagodás kérdése minden embernek gyakran dongja az agyát, hát még a szegénynek! Éshát ez a falábu nem a szamarak legelőjén született.
Várta, hogy mi gombolyodik ki ebből a beszédből? De amaz hallgatva nézett maga elé.
- Bolondot beszélsz, Lőrinc, - mondotta aztán szintén pipára gyújtva, - hogyan tudnál te egy hordó borból meggazdagodni?
- Tudnék, - felelte a falábu meggyőződéssel. Aztán percekig nem szólott, csak a pipáját szívogatta.
- Hogyan tudnál? - faggatta ismét Ábris. Lőrinc oldalt pillantott aztán hunyorogva felelt:
- Ha azt a kis hordó bort ki lehetne innen ásni... ki lehet pedig, mert a pince nincs kirakva...
- Ki lehet, - felelte Ábris vállat vonva. - De mi egy hordó bor? Attól ugyan meg nem gazdagodnál.
- Ha attól nem is, de azzal tennék valamit, oszt akkor lehetne.
- Mit tennél?
Lőrinc hallgatott. A szemöldökét emelgette.
- Elásnám, - felelte aztán kitérően.
Érzett a hangján, hogy nem fog többet beszélni. A zsebéből valami könyvlapot vett elő. A könyvlap gyűrött volt és pecsétes; vagy piacon takartak bele vagy útfélen hevert. Ez a falábu ember el-elbikegett a városba, és a városi szemétdombon összeszedegette a nyomtatott papirost. Mindig olvasott.
A faluban ezért kedvelték. Téli estéken hol ide hívták, hol amoda. Ő buzgón olvasott és magyarázott. Egy szocialista nyomtatvány különösen nagyot emelt a tekintélyén.
Ábris tűnődve nézett rá. Várta, hogy még szólani fog. Komolyan beszél-e, vagy csak pipafüst volt a szava is?
De a falábu csak olvasott.
Végre a toronyóra egyet ütött. A két ember újra neki ásítozott a hordó mosásnak.
Azután nem beszélgethettek: a hordó dong és locsog; az ilyen munka mellett nincs beszélgetés. Hanem este, mikor hazafelé ballagtak, Ábrist fúrta a kíváncsiság, hogy mi motoszkál a falábu fejében?
- Hogyan gondolod azt a hordót? - kérdezte bizalmasan.
- Hát, - felelt amaz, - csak tréfáltam. Tréfából arra gondoltam, hogy mikor a mezei munka megkezdődik, szombatonkint mindig sok a pénz az uraságnál, a kancelláriában.
- Hát sok, - hagyta rá Ábris.
Nem értette az összefüggést, nem tudta, mi fog kikerekedni a beszédéből. De a meggazdagodás kérdése izgatta.
- Kettőnknek élethossziglan elég lenne, ami ott van, - mondotta a falábu.
Egy menyecskével találkoztak, aki jóestét kívánt nekik, aztán a pappal, akinek ők köszöntek. A pap után ismét egy ember következett, egy széles mellű, rövid nyaku ember. Zsebredugott kézzel ment a bolt felé és csak Ábrisnak vetett oldalt jóestét. A falábu se nem köszönt neki, se a köszönését nem fogadta. Halálos ellenségek ők ketten. Ez az ember vágta el az ő lábát tíz éves korában. Akkor még az is gyermek volt, s gyermeknek is erős. Egy nyáron, kilopta az apja kaszáját, hogy nádat vágjon vele. Lőrinc jó cimborája volt akkor. De játszás közben összevesztek.
Balázs, - így hívják az embert, - dühében neki huzakodott a kaszával Lőrincnek s elvágta a gyerek vékonyka madárlábát.
Az ordításra aztán ijedten elfutott, még a kaszát is ott hagyta.
Mikorra Lőrincet hazavitték, s mikorra az orvost meghozták a harmadik faluból, a lábát már nem lehetett visszaforrasztani.
Azóta mély gyűlölség választja el ezt a két embert. Lőrinc a lába veszteségét nem bocsáthatja meg, Király Balázs meg a négyszáz forintot, amit kárpótlásul kellett a családjának fizetnie.
Jó ideig hallgattak, aztán a falábu szólalt meg újból.
- Az öreg Csobádi a bakter. Olyankor éjjel a kancelláriát őrzi. De csak egymaga őrzi. Oda szokott feküdni a kancellária ajtajába.
- Oda, - szólt Ábris.
De ugyanekkor fagyos borzongás remegtette meg a gerincét. Eszébe jutott, hogy mikor gyermek volt, az apját elvitték vasban, elvitték... Akkor az anyja bevezette őt a templomba és megeskette csendes-magukban a Szűz Mária képe előtt, hogy soha nem fog lopni.
Az apját mindössze egyszer látta aztán, mikor azt hallotta, hogy kiszabadul. Már akkor nagy volt, fölemberedett. Elment hozzá Illavára, elment gyalog. És arra kérte, ne térjen vissza a faluba. Ne térjen vissza, mert neki tisztességes családja van, és az anyja már különben is meghalt.
Az öreg (húsz évet töltött rabságban) szótlanul hallgatta; mindössze két könnycsepp esett ki a szeméből.
Aztán elváltak kézszorítás nélkül.
Ábris sem az esküjéről, sem erről a látogatásról nem beszélgetett soha senkinek. De azért tudta a falu. A látogatásról ugyan csak annyit tudtak, hogy Ábris ott volt, de az esküt szórul-szóra tudták s becsülték érte az anyját is, Ábrist is.
Egy-két percig szótlanul ment Lőrinc mellett, aztán megint fölébredt benne a kíváncsiság
- Hát aztán? - mondotta halkan, anélkül, hogy Lőrincre nézne.
A falábu megállt és a bizalom susogásával mondotta:
- Ha valaki a küszöbre tenne egy pint bort abból a kis hordóból, az öreg azt vélné, hogy az uraság pincéjéből takarította el valamelyik inas. Nagyot nevetne és meginná.
- Megrészegedne, - szólt komolyan Ábris.
- Meg. Akkor aztán a lakatot könnyű lenne lepattantam.
Nevetett.
- Miket el nem gondol az ember.
Ábris elé egy kis hatéves mezítlábas leány futott. Kezet csókolt neki. Aztán több gyermek kifutott a házból. Azok is kezet csókoltak; s körülrepdesték az apjokat.
Ábris az ölébe vette a legkisebbiket s hogy a kapuhoz értek, kezet nyujtott Lőrincnek
- Hallod-e, - mondotta - vesd ki az eszedből ezt a bolondságot. Nem jó az ilyen gond, nem jó. A falábu nevetett
- Iszen csak tréfáltam.
És elváltak.
Ábris ezen az estén kevesebbet beszélt otthon, mint amennyit szokott. Éjjel is nyugtalanul aludt. Pénzt lapátolt, pénzt szórt. Udvarán szemétként hevert itt-ott az ezüst forint. Haj micsoda keserves nagy pénz azelőtt! Hogy meg kellett egy-egy ilyen pénzért dolgoznia! Most íme...
Szinte sajnálta, hogy még hajnalban kiébredt ebből az álomból.
De mingyárt el is hessegette magától a gonosz ábrándokat. Ő nem társul. De ha ő nem társul, kivel cselekszi meg a falábu a nagy pénzszerzést?
Akárki lesz, jól jár, ha átmegy is a bűnön. Mert Lőrinc okos ember. Ime: hogy kieszelte, hogy kifaragta!
De ki lesz az a másik?
Hol erre, hol arra gondolt. Mindegyiket látta képzeletében pénzzel megrakodni. A pénz, a pénz! Ezt irigyelte. Neki tovább kell dolgoznia minden garasért. Ha beteg lesz a háznál, megint kölcsönpénzzel megyen a patikába, - ha adnak. A végrehajtó ezután is meg-megjelenik a háznál, és elvezeti a borjút, talán a tehenet is. Amazok meg, akik megdézsmálták az uraság tárházát, holtig kényelmeskednek, iszogatnak, s nevetve fizetik az adót.
Azzal vigasztalta magát, hogy ki fog tudódni a tolvajlás, ha más nem, elárulja Király Balázs. Királyék a szomszédságban laknak, s gyűlölik a falábut, vesztét kívánják. Lehet-e szomszéd előtt is valamit titkolni? A kémény füstje is elárulja, hogy többet főznek, mint azelőtt. S ekkor képzeletében látta a falábut egy másik paraszttal összeláncolva, amint hajtják őket a községháza felé.
Reggel aztán csodálkozott, hogy ennyire fölizgatta a falábu ötlete.
Beszéd volt, üres beszéd, - gondolta, - csak úgy hevertében támadt ez a gondolata Lőrincnek; azóta maga is elfeledte.
Másnap vasárnap volt. Az emberek kiültek a házak elé a tavaszi első verőfénybe. Itt-ott apró csoportokban beszélgettek. A gyermekek is nagy rajokban játszottak a falu tágasain.
A falábu bajúsza ezen a napon hegyesre volt húzva. Uj ruha volt rajta, kék posztóból való. A pityke-gombok ezüstként ragyogtak a mándliján. A botláb is ki volt subickolva oly színűre, mint a csizmája. És a nadrág a falábra ügyesen rá volt illesztve. Látszott, hogy női kéz adta rá a ruhát. Az anyja keze. Mertcsak az anyja élt már a falábúnak.
A bíró háza előtt ült és beszélt az odacsoportosult embereknek a közeli forradalomról.
- Egyszerre fog az kitörni - mondotta - az egész világon, de nem előbb, csak ha a katonaság is megokosodik. Mert ha minden katona összetart, hiába parancsolnak a tisztek. Akkor aztán a katonaság elveszi az uraktól a földet és az egész világ földje felosztódik. Mindenki annyit kap, amennyi jut. Az urak is kapnak, de nem többet, csak mint a többi.
Ez tetszett a parasztoknak. A bíró is köztük ült. Neki is tetszett a beszéd.
- Az ám - mondotta közbe a csizmadia - de hát akik a világ felosztása után születnek? Lőrinc lenéző pillantást vetett reá:
- Azokból lesznek a csizmadiák, - felelte oldalt pökve.
A parasztok nevettek.
Lőrinc aztán komolyan is megfelelt:
- Hát nem annyi ember hal-e meg, mint amennyi születik? Ha éppen több ember születik; van elég irtatlan erdő: irtsa meg kiki magának a maga részét. Aztán hát olyan ember is kell, aki nem földmíves. Az orvos, a pap, a biró, a kántor, a jegyző - ezeket a község tartja el, mint eddig. Csakhogy nem pénzzel, nem ám, csak élelemmel, fával, ruhával. Pénz nem lesz. Mert a pénz az oka minden rossznak.
Ábris is ott állt a csoportban, s bámulta a falábút, hogy milyen okos!
Hat órakor aztán, hogy sötétedett, hazaszállingózott a világfelosztó társaság. A falábu betért Ábrishoz.
- Hallod-e, - mondotta - üljünk ki még kisidőre a kapud elé; beszélni valóm van veled. Kiültek.
- Gondolkodtam az éjjel azon, amit tegnap beszélgettünk, - mondotta a falábu - hát hallod, nem is olyan bolondság az, mint amilyennek látszik. Csak egy szeles éjszaka kell, mikor a zsidó nem hallja a szél ordítozása miatt a pinceásást.
Ábris megmozdult. Azt akarta mondani, hogy ő nem társul az ilyesmire, de lomha volt az ember, nehezen mozdult a nyelve is. Hát csak ülve maradt arra gondolt, hogy mégis meghallgatja előbb, micsoda módot eszelt ki az a tekervényes eszü.
- Hallod-e, - szólt a falábu - a pénz a szegénynek nem esik az égből. Annak a zsidónak egy hordó borral több vagy kevesebb, annak az uraságnak egy csomó pénzzel több vagy kevesebb, mindegy. De nekünk nem mindegy.
- Jó, jó, - mondotta Ábris, - de ami tilos, tilos.
- Mi az a tilos? A más lucernájában tilos a legeltetés. De ha a jószágot nem kapák ott, nem is hajthatják be.
- De ha ott kapják?...
- Nem kapják. Kieszeltem én, hallod-e, töviről-hegyire mindent. A legelső az, hogy megvárjunk egy szeles éjszakát. Mikor a szél ordít, minden állat lapul. A bakter is.
- Jó, jó, - mondta Ábris, - de hátha nem lapul?
- De lapul. Éjjel sötét van. A kutya nem ugat. Az ásás nem tart tovább fertály óránál.
- A nyomokat megismerik.
- Rongyot kötünk a lábunkra.
- A te falábad lyukat bök a földbe.
- Nem lépek oda ahol puha. Te fogsz ásni. Én csak a kutyát csitítom, meg vigyázok. Te ásol és kihozod a hordót. Elvisszük az erdőbe, elássuk a haraszt alá. Én mindenre gondoltam. Még arra is gondoltam, hogy nem a magad ásójával ásol, hanem az uraság kertészének az ásójával. Az az ásó a kerti kamrában van. A kamara egyik deszkája lazán lóg. Csak be kell nyúlni az ásóért.
Ábris a fejét rázta. Amaz folytatta:
- Semmi az, elhidd. A többi meg még könnyebb. Az öreg Csobádi a mult évi búcsún két pohár bortól már danolt. Leghamarabb elázott valamennyi között. Semmise könnyebb, mint odalopni a bort este a kancellária ajtajába. Szinte látom az öreget, milyen bagolyszemet mereszt, mikor az üveget megpillantja. Nézi, tapintja, kivonja a dugót, szagolja. Aztán megkóstolja. "Bor!" - mondja elbámulva. S gondolkodik, hogy miképpen került az oda? Csakhamar átérti, hogy nem lehet máshonnan való, csak az uraság pincéjéből. Mert a bor nem paraszti. Ekkor elmosolyodik. Tudod, hogy az öreg szereti a tréfát. Arra gondol, hogy megissza a bort, s vizet tölt helyébe; a vizes üveget aztán otthagyja a tolvajnak.
- De hátha nem találja meg?
- Hogyne találná meg? Tavaly, hogy az uraságnál bojtárkodtam, akárhányszor láttam őt, amint ott aludt az ajtóban, a bádogeresz alatt. A küszöb a párnája. Csak nem bolond tán, hogy egész éjtszaka virraszt.
- És ha véletlenül felébred és kajabál?
- Megnézzük előbb, hogy mennyi hiányzik az üvegből? Hacsak egy harmadát megiszsza is, akár diót törhetsz a fején, nem fog kajabálni. Csak óvatosság! Még arra is fogunk vigyázni, hogy a pénzt apránként költsük. Ha az első egy-két esztendőben borjút nevelünk meg disznót, annak utána bátrabban költhetünk.
- Nem tetszik ez nekem sehogyse, - mondotta Ábris felállva. Ez a munka mégis csak az ördögé...
- Minden pénz egyforma, - felelte nyugodtan a falábu. A pap forintja csakolyan, mint a zsiványé, a zsivány forintja csakolyan, mint a római pápáé.
Kiverte a pipáját és kezet nyujtott Ábrisnak.
- Aludj rá egyet-kettőt. Gondold meg, hogy a medve is megmássza a fát, amelyikben méz van.
E naptól kezdve a falábu különféle okokból át-átlátogatott Ábrishoz. Ábris csak a fejét rázta.
- Nem, nem, - mondotta. - Az én lábamat nem eszi meg a rozsda.
A falábu nevetett rá.
- Hallod-e, - mondotta - én se vagyok tán bolond ember.
S kirajzolta neki mi a kényelem, mi a vagyon. Maga hordotta elő a történhetőségeket, hogy például miként járnak el, ha a bort az őr nem issza meg. Mert arra is jó ám gondolni, mindenre gondol az okos!
- Hát lehet, - így beszélte: - lehet, hogy az őr megszimatolja a rókaszagot, s nem iszik. Jó marad még bor. Várni fogunk a jövő esztendeig vagy addig, míg más őr kerül oda. Akkor egyikünk összebarátkozik az őrrel. Lehet névnap vagy kitalálunk valami fogadást, amit elveszítünk, szóval az a vége, hogy iszunk. A bort persze a kocsmából hozzuk, de útközben kicseréljük az erőssel. Az ivás valamelyik béresnél lesz. Akkor a munkát egymaga végzi a másik.
Ábris érdeklődéssel hallgatott, a végén mindig csak a fejét rázta:
- Csináld végig mással. Tudod, hogy én szent fogadást fogadtam.
Lőrinc megvetően legyintett.
- Kinek fogadtad? Képnek. Mi a kép? Vászon meg festék. A te szent fogadásod éppen arra volna jó, hogy, tereád senkise gyanakodna.
Ábris nem szokott álmodni; ha letette a fejét este, aludt, mint a kő. Azonban mióta a pénzszerzésről beszélgettek, minden éjjel volt valami álma. Megálmodta, hogyan roppantják be az ajtót, hogyan gyujtanak gyertyát, hogyan csillog-villog a nagy garmada pénz az asztalon.
Egyszer meg azt álmodta, hogy az öreg Csobádi kiébred a részegségből, és megrohanja őket, de Lőrinc torkon ragadja az öreget.
- Vigyázz, az Istenért! - kiáltja - vigyázz, mert emberhalál esik!
Mikor másnap elmondta Lőrincnek ezt az álmát, a falábu vállat vont:
- Vigyázni fogok, hogy ne nagyon szorítsam a torkát.
Ez nem tetszett Ábrisnak.
Végre március utolsó napján megérkezett a szél. Ábris a szél első megfuvallásakor összeborzadt: úgy érezte, mintha a csontjain fuvallana által.
De ugyanezen a napon délután levelet kapott. A levél hivatalos értesítés volt egy községbírájától. Ábrist arról értesítették, hogy az apja meghalt.
No, ez nagy feltűnést keltett faluban. Mert faluhelyen ritkán érkezik levél a nádfedeles hajlékokba, de ha érkezik, mind a falu megtudja: mi volt a levélben?
Hát a levélben nemcsak az volt, hogy az öreg meghalt, hanem az is, hogy Ábris menjen el és vegye át a hagyatékot.
Némelyek nevették, mások a fejőket rázták. Mindenki tudta, hogy az öreg Kis-Szuha koldus volt. Mi egyéb lehet a hagyatéka, mint a botja?
Némelyek azonban emlékeztek reá, hogy az öreg nagy marha-tolvaj volt fiatal korában; azértis ülte át Illaván a java korát. Ki tudja, nem tartogatott-e egy-két ökör árát a szalmazsákjában?
Ábrisnak is erősen belekondult a fülébe a hagyaték szó. Mi a csuda lehet az?
Készült, tarisznyázott. Először arra gondolt, hogy kocsin megyen de hátha a kocsis megtudja, mi a hagyaték, és akkor adót kell fizetnie a hagyatékról is? Nem: inkább gyalog megyen. Ha korán reggel megindul, délutánra odaérkezik.
Aznap este megjelent Lőrinc. Sántított a jó lábára is, annyira sántított, alig bírt vánszorogni.
- Hát téged mi lelt?
- Csehül vagyok, - felelte Lőrinc inkább az asszonynak, mint Ábrisnak. - De nemcsak a lábam, a nyelvem is. Amíg végigmásztam a falun idáig, száz embernek, száz asszonynak kellett elmondanom, hogy valami fázás érte mind a két térdemet. No, mondjon maga is valami orvosságot.
Hát az asszony mondott is:
- Meleg kovászt reá, s feküdni kell három napig.
- A többi azt tanácsolta, hogy hívjam el a bábát és dörgöltessem meg mind a két térdemet kecskezsírral. Innen oda megyek, és még ma este megdörgöl a bába.
Hanem mikor az asszony kifordult a házból, Lőrinc nevetve lógázta meg a lábát.
- Kutyabajom sincsen, - mondotta vígan, - de bizonyság kell, hogy ma este beteg vagyok. A bába lesz a bizonyság, meg mindenki, aki látott.
Ábris értette és bámulta. Amaz fordított a beszéden:
- Mondják a faluban, hogy apád meghalt. Igaz?
- Igaz.
- No pajtás, soha jobbkor. Most rögtön elindulj, hogy lássanak kimenni a faluból. A besötétedést várd meg az erdőben. Éjféltájt aztán gyere be hozzám. Várlak.
- Dehogy megyek, - felelte Ábris.
De azért nagy gondba merült. Ime, - mondotta, - engem csakugyan nem gyanúsíthatnak, ha megásom a pincét.
S reszketett a gyomra is belé.
A szél veszettül megerősödött éjszakára. Ábris délután végigment a falun. Mindenki láthatta. Mikor aztán kiért a faluból, betért az erdőbe és leheveredett a sűrűben. Leheveredett. Nem bírt tovább menni, mintha megnyűgözték volna a lábát.
S gondolkodott. Két vagyon is vár most rá. Az egyik az apjáé. Hátha csakugyan...?
Beszélték egyszer egy koldusról, hogy ami pénzt kapott, mind elrakta. Mert ruhára koldus nem költ, kenyeret meg annyit kap, hogy el is adja a zsidónak. Inni nem ivott az öreg.
Már annyira beleélte magát az erszényes állapotba, hogy szinte boszankodott a Lőrinc vállalatán.
Mi a csudának keverném én magamat holmi pinceásásba? - gondolta. Még utóbb kitudódik, aztán Lőrinc rám vall: még azt is elveszik tőlem, amit az apám hagyott.
Fölkelt és útnak eredt. A faluból az esti harangozás hangját odáig elkapogatta a szél. Ábris levette a kalapját.
De nem imádkozott. Gondolata visszafordult Lőrinchez. Ha nem tér vissza, Lőrinc maga fogja megásni a pincét, maga cipeli el a hordót, maga megyen be a pénzért a kancelláriába.
S képzeletében látta Lőrincet, amint markolja, gyömködi a sok bankót, ezüstöt, aranyat. Ezt nem bírta nézni még képzeletében se.
A tervezet úgy ki van kovácsolva, hogy soha ki nem tudódhatik. S ha örököl az apjától, annál jobb: azt fogják gondolni, hogy az örökségét költi. Visszatért és újra lefeküdt az avarba.
Másnap a kocsmáros megásottan találta a pincét. A tolvajokat bizonyára a kutya ijesztette el, mert csak a legkisebbik hordót bírták elvinni, a huszonöt litereset, amelyben a kocsmáros valami értékes óbort tartogatott. A faluban minden házat átkutattak s napokig figyelték, hogy ki részegedik meg; a környékbeli kocsmárosoknak is megizenték az ügyet. Hasztalan: a kishordó bor eltűnt nyomtalanul.
Mikorra Ábris az apja falvába érkezett, az öreget eltemették. A község bírája két tanu jelenlétében leszedte a pecsétet a koldúsviskó ajtajáról. Ábris beléphetett.
Rongyos kis penészes szagu helyiség volt az. Csak egy foszlott szalmafonatu ágy volt az összes bútorzata, meg egy fölállított ferslóg. A falon szögön lógott a koldús tarisznyája; a sarokban állt a botja. Egyéb semmi. Azazhogy valami három könyv hevert a ferslógon; az egyik bőrkötésű, de ócska, fakult; a másik kettő mállott fedelű, szintén vaskos könyv. A ferslóg sarkára odafagyasztott faggyúgyertya mutatta, hogy az öreg a téli estéken olvasni szokott.
A bíró elment: a tanúk még ott álltak. Szótlanul, néma kíváncsisággal nézték, hogy mit csinál az idegen ember a hagyatékkal?
Ábris leült az ágyra, és maga elé nézett. Gondolta: nem nyúl addig semmihez, míg az emberek el nem kotródnak. Hát azok végtére is elunakodtak, s kikullogtak az udvarból. Csak egy öregasszony maradt ottan.
- Az én zsellérem volt, az Isten nyugtassa, - szólalt meg az asszony.
Ábris ránézett. Kerekképű kis öregasszony volt az, afféle ájtatos, sopánkodó asszony, aminők minden templomban láthatók.
Az asszony folytatta:
- Az egész telet ágyban töltötte. Én ápoltam a Jézus nevében. Egyszer a doktor is járt itt. Azt mondta, főzzek neki csibe-levest, meg hozzak neki mindennap bort. De az öreg nem költött csibére, se borra.
- Hol a pénze? - kérdezte Ábris nyersen.
S rászögezte a szemét az asszony arcára.
Az asszony csodálkozva nézte vissza.
- A pénze? - felelte vállat vonva. - Volt egy kis összekuporgatott pénze. Minden nyáron összerakta a krajcárokat, de tavaszra mindig elfogyott. A tavalyi keresmény is mind elfogyott a télen. Koporsóra már nem is futotta: a plébános úr adott rá. Mert a bíró azt mondta, hogy nem idevalósi, hát a község nem költhet rá. Koldulni se engedték volna itten, ha a plébános úr nem oltalmazta volna. De a plébános úr azt mondta, hogy a szegénynek minden ház háza, minden falu falva.
- Hát nem maradt egy garasa se?
- Nem.
Ábris boszúsan kelt fel. Egy rántással kilódította az ágy szalmazsákját a kamara közepére, és rázta, rázta. De nem hullott abból csak szalma.
Ábris belerúgott a szalmába. Az arca vörös volt, a szeme is vérben forgott.
- A Zakkariássát! - mondotta keserűn.
Aztán a tarisznyára pillantott. Megtapogatta. Nem volt benne más, csak egy porcellán olvasó.
Ábris fújt mint a bika.
- Hát minek híttak engem ide?
Az asszony vállat vont.
- Jó ember volt az öreg, - mondotta aztán. - Mikor nem tudott aludni, mindig imádkozott, nappal meg a Szentírást olvasta.
- Nekem nem izent semmit?
- De izent. Azt monta, hogy aszongya: mondják meg a fiamnak, hogy legyen becsületes és istenfélő, mint én.
Ábris már akkor lecsillapodott. Csak belől égett még benne a keserűség.
Furcsa izenet, gondolta. Legyek becsületes, mint ő.
Aztán eszébe jutott, hogy mikor gyermek volt, az apja mindig hozott neki valamit a mezőről, erdőről: hol fiókmadarat, hol gyümölcsöt, hol gombát. Egyszer a városból trombitát hozott, aranyos drága trombitát; egy gyereknek se volt olyan a faluban. Akkor fogták el ökörlopás miatt. És az ökröt is bizonyosan azért lopta, hogy a családjának legyen pénze, megváltó pénze a nyomorúságtól.
És ahogy ezeket elgondolta, kigördült a könny a szeméből.
Az asszony is sírt. Nehány percig hallgattak. Aztán ismét az asszony szólalt meg:
- Igazis: sokszor mondta, hogy azt a három könyvet adjam oda a halála után a fiának. Az egyik, az az alsó, énekes könyv, mindenféle szép ének van benne; a másik könyv a Szentírás, az a fekete bőrtáblás; az a sárga foszlott meg imádságos könyv. Abból imádkoztam neki az utolsó óráján.
Ábris már ekkor nem sírt. Ismét boszankodott. Mi a fenének nekem a könyv, - gondolta. Kenyér kell nekem, kenyér. A gyermekek nem könyvet kérnek, hanem kenyeret.
Aztán mégis csak fölvette a három könyvet. (Ne gondolja az asszony, hogy az apja utolsó akaratát megveti.) Hóna alá vette és elbúcsuzott.
- Köszönöm, - mondotta, - hogy az apámat ápolta. Megfizetni nem tudom, mert magam is majdcsaknem koldús vagyok, csak megköszönöm.
- Óh lelkem, - mondotta az asszony elérzékenyülten - szívesen tettem. Az öreg énértem is imádkozott. Az Isten kapujában ő fog várni engem.
Kezet fogtak, aztán Ábris elballagott. A falu közepén megállott a szeme egy házon, amelyre nagy fekete betűkkel rá volt írva:
Községháza.
- A Zakariássát! - mondotta, - hát mifenének írta ez a biró, hogy jöjjek el a hagyatékért?
Léptei meglassúltak. Aztán hirtelen megfordult, és ment egyenesen a háznak. Ott a kapuban ismét megállott: gondolkodott.
- Beszéljek-e vele, vagy ne beszéljek? Ej mit: szóból ért az ember!
Belépett. A tornácon egy öreg parasztember vágott dohányt bicskával.
- Itthon van-e a bíró úr?
- Odabe van, - szólt félvállról az öreg.
- Lehet vele beszélni?
- Üj le, várakozzál.
Pad volt az ajtó előtt. A fényességén látszott, hogy régi községpadja. Ábris leült. Végigbámult az udvaron. De nem igen volt látnivaló. Istáló volt hátul, mint minden parasztháznál, és az istáló előtt szemétdomb, amelyen kutya hevert, mellette meg egy csibés tyúk kaparászott.
Ábris magauntából átforgatta a könyveket. Afféle koldusnak való szentes könyvek voltak biz azok. Az elsárgult avas leveleken lehetett látni, hogy a koldusnak mely részek tetszettek legjobban. A biblia volt legsárgább, legnyúzottabb. A táblája valamikor fekete lehetett, de biz az vörhenyesre kopott. A rajta volt csattnak is már csak a foga maradt meg.
Ábris szórakozottan forgatta, de nem olvasott belőle; mindössze a biblia első levelén állott meg a szeme.
Elfakult írás volt ottan. Ábris silabizálgatta
Kis-Szuha Pétör könyve, aki mögtanájja, aggya vissza.
Alább ugyanazon kéz írása:
Ez a könyv a möggazdagúlás igaz könyve. A ki hétszőr elolvassa, vagy elolvastattya magának, elmúlik a szögénysége, mint az hó tavaszszal.
Aki pedig hetvenhétször elolvassa, vagy elolvastattya magának, ojjan kéncsöt tanál, amijjenről nem is álmodott.
Az apám irta - mondotta Ábris. - De hol a kincs? Pedig ő csak ráért elolvasni hetvenhétszer!
Buta szótyárságnak ítélte a firkát. Aztán arra gondolt, hogy nem jött-e idáig a hordólopás híre? Ez a kérdés megborzogatta. Azonban csakhamar megnyugodott: ha bajban van valaki, csak a falábu lehet bajban.
De íme kilép a bíró, és kérdő tekintettel fordul Ábrisra.
- Aggyisten, - mondja Ábris fölemelkedve.
- Aggyisten, - feleli a bíró.
- Csak köszönni jöttem, - szól Ábris bátortalanul.
Aztán a földre nézett, s vakart a füle tövén.
- Biró uram, - mondotta aztán, - valami hagyatékról van szó a levélben...
A bíró vállat vont:
- Gondoltam, hogy van valami cók-mókja az öregnek, talán elviszed.
- Mije van? - felelte kedvetlenül Ábris. - Egy rongyos szalmazsák, csupa lyuk! egy zsíros koldústarisznya: hálaistennek nem kell. Gondoltam: más valami...
- Nem találtunk semmit, - felelte a bíró.
S elővonta a pipáját a mellénye zsebéből, s a markába verte. Ez annyit jelentett, hogy az ügy el van intézve.
Ábris boszús kedvetlenséggel cammogott ki a faluból. Hát ezért gyalogolt ő ennyit, ezért a három rossz könyvért?
A falu végén patakon kellett átmennie. Hogy ott már a boszúsága erősen forrott, belevágta a könyveket a patakba.
Ezzel megkönnyebbült. Koldúsnak koldús a magzata is, - gondolta, - mit is várhattam egyebet?
Az út a patak mentén kanyargott. A fűzfák barkái sárgultak mindenfelé. A nap sütött. A fűzbarkákon méhek dönögtek. Imitt-amott szántó-ember mozgott csendes haladással. A magasban pacsirta énekelt.
De nem igaz, hogy a természet vidámsága átragad az emberre. Ábris sötét felhőt érzett a szívén. A napsütés mindössze arra indította, hogy levetette a csizmáját, és a vállára vetette. Ugy haladt tovább. (Hogy ne kopjon a csizma.)
Ékközben delet harangoztak. A harangszó két faluból is odavert. A szántóember levette a kalapját, s úgy ereszkedett a dűlőig.
Ábris nem vette le a kalapját. Mióta a meggazdagodás kérdésével foglalkozott, nem hitt az Istenben. Lőrinc többször is beszélt erről. Az Isten a papok találmánya - mondotta. - Ha Isten csakugyan volna, nem engedné sinlődni az embert.
Ábris arra gondolt, hogy ebédel, de nem volt éhes. Igaz, hogy az a száraz kenyérdarab, amely a tarisznyájában lapult, nem is volt valami étvágyra ingerlő.
Egy helyen szép pázsit zöldült a patak mentén, s a part horpasza mintha hosszu zöld bársonydívány volna. Leült a zöldre és előbontotta a kenyeret. Nem sokáig tartott. Mikor elfogyott, hanyat dőlt, és a lábát leeresztette a vízbe.
A víz langyos volt. A nap sütötte-e langyosra, vagy hogy hévíz természetű patak volt, Ábris ezt nem vizsgálta meg. Csöndes elbutulással hevert ottan; talán fáradt is volt, hogy éjjel nem pihenhetett. Arra gondolt, hogy azóta keresik a hordót. Bizonyosan a részeges embereken keresik: Barcza Istvánon meg Kelemen Mátén.
És amint így vesztegel, ottan, érzi, hogy valami nekiütődik a lábának: nem fa, de olyanféle; még azt vélné, hogy tégla, ha fából is volna tégla.
Fölül, hogy mi az? Hát a vén bőrkötéses biblia. Az lebegett a vízen s az akadt neki a lábának. Boszúsan rugta el:
- Vigye el a patak az ilyen apai örökséget! Visszahanyatlott és ott lustálkodott még valamicskét. Talán el is szunnyadt volna, ha a szántó-ember fütyörészése ébren nem tartja.
- Milyen jókedvű - gondolta. - Ennek bizonyosan nem koldusbot a családfája!
Végre fölcihelkedett, s útnak eredt. Minek siessen: a rossz hír mindig jókor érkezik. Holnap úgyis pihenni fog, nem áll munkába.
Ugy öt óra tájban a pataknak egy erős sodrához ért. Ott a víz egy köves mélyedésbe zuhogott le és a meder kis tóvá bővült.
Ábris éhes volt. Arra gondolt, hogy ott halászni lehetne. Ha egy jókora potyka akadna horogra, megsütné nyárson. Gombostű volt a kalapja szélében, zsineg is a zsebében; pálcát vághatott akármelyik fűzfáról; tüzet is rakhatott száraz gallyból. Horgot formált hát a tűből s bogarat tett rá beleeresztette a víz enyhébe egy vén fűzfa mellett.
Jóideig ült ott eredménytelenül, türelmesen tartva, tartogatva a horgot. Annyira bízott a halfogásban, hogy a rőzsét is összeszemlélte előre, ami majd a tűz rakásához szükséges. A parton hevert itt-ott egy-egy erdei száraz ágtöredék, amit a tavaszi vízáradás tolt ki a partra.
Végre napszállat felé megrándult a horog. Ábris az emelésről érezte, hogy súlyos valamit fogott. Nagybuzgón kirántja, - hát egy fekete lucskos könyv. Megismerte, hogy a biblia.
- No, az Isten akárhová tegyen! - morogta dühösen.
Azzal visszacsapta a vízbe, horoggal, zsineggel együtt.
S fölkelt. Tovább ment.
Egyideig sötétes volt az út, aztán a hold fölkelt, és a tavaszi csillagok közt feljebb és feljebb szállott.
A távolból malomkelepelés hallatszott. Ábris jövet látta már azt a malmot; nemrég épült jó vízimalom. Ott fog rátérni az országútra.
De még jó félórát bandukolt, míg odaérkezett. Ezen idő alatt arra gondolt, hogy a kovácsműhely meg a malom jövő-menő emberek tanyája: hátha akad egy arrajáró kocsi?
Mert szokatlan kimerültséget érzett.
Az udvaron bizony nem állott egy kocsi se. A molnár ránézett az emberre:
- Kit keres? - szólott Ábrisnak, hogy az körültekintgetett.
Afféle parasztember volt a molnár is, alig idősebb mint Ábris. A konyha ajtajában állott. A tűz kivilágló fényénél látszott, hogy pirosképü, nagybajszu szőke ember. Kurtaszáru tajtékpipából eregette a füstöt.
- Kocsit néznék, - felelte Ábris bátortalanul.
- Hova?
- Antalosra.
- Messze van az, - vélekedett a molnár. - Jobb ha meghál itt kend, aztán reggel indul tovább. Hogy híjják kendet?
- Kis-Szuha Ábris vónék.
- Kis-Szuha? Ejnye, az öreg kódusunk is Kis-Szuha vót. Csak nem annak a fia tán?
- Debizony, - felelte Ábris röstelkedve. Ekkor aztán szó-szóra, beszéltek az öreg haláláról, meg hogy milyen okos ember volt. Ábris semmit se tudott az apja okosságáról, de a molnár annál többet. Elmondta, hogy az öreg az istenes tudományokban jártasabb volt némelyik papnál. A faluban minden káromkodós embert leszoktatott a Krisztus-feszítésről, - ahogy ő szokta mondani; - a keserveseket vigasztalta, a betegeknél imádkozott, a pénzének jórészét a Szent Antal-perselyébe adogatta.
Aztán a molnár behítta Ábrist a szobába.
- Velem fog kend vacsorázni, - mondotta jószívűen.
- Nem szolgáltam rá, - szabadkozott Ábris.
- Az apja becsületéért teszem, - mondotta a molnár. - Sokat köszönhetek én az öreg boldogultnak.
Ábris kíváncsi volt rá, hogy ugyan mit köszönhet a molnár az öregnek? - de nem kérdezte. A molnár aztán odabent elmondta magától is, hogy ő is afféle Krisztus-feszítő ember volt, de az öreg megbizonyította neki, hogy van isten az égben.
Ábris hosszut pislantott.
Az égben lehet hogy van, - gondolta, - de mit ér az a földi ínségesnek?
És arra is gondolt, hogy errefelé ugyan ostoba emberek lakhatnak.
A vacsora bizony csak lencse-leves volt, de bőven uszkált benne a széles molnár-metélt, még pedig a java-lisztből való. Utána meg kenyeret pirított az asszony és foghagymát kent rá. Bor is állott egy kancsóban az asztalon.
Ábris jóízűen evett. Kezdett büszke lenni az apjára. Hogy az olyan okos ember volt! Sajnálta, hogy meg nem látogatta.
Ahogy a pirítós kenyeret betálalja az asszony, befut a kis cselédleány is és azt mondja a gazdának:
- Nézze már, mester uram, könyvet találtam a patakban. Ahogy a korsót merítem, csak belé ütközött.
Ábrisnak a falat csaknem a torkán rekedt. A könyv az öreg bibliája volt.
A molnár megtörülte a kezét, és csudálkozva nézett a vaskos vizes könyvre.
- Biblia, - mondotta a felső födelet megemelve.
Kiveregette belőle a vizet és a fejét rázta:
- Hogy kerülhetett ez a patakba? Fatáblája van, azért nem merült el.
- Bizonyosan belefúlt valaki, - vélte az asszony.
- Tavaly, - mondotta a molnár, - öt szekér könyvet belefordíttatott az új uraság a patakba. Talán azokból való! Mégis a biblia - mondotta a fejét csóválva, - a biblia az Isten könyve. Van magának bibliája?
- Nincs, - felelte Ábris.
- No ha nincsen, ihol-e: magának adom. Nekem van egy új. Legyen ez a magáé.
Az ember nem utasíthatta vissza ezt az. ajándékot. Megköszönte és félretette a kemence padkájára.
Vacsora után még beszélgettek; arról beszélgettek, hogy két ember megásta a fűszeres boltot és sok mindent elvittek, egy zsák rizskását is. De éppen ez árulta el őket: a zsák lyukas volt s a kipergett rizs nyomán egyenesen odamentek a tolvaj házához.
- Hiába, - mondotta a molnár, - a bűn kitudódik.
Ábrisnak viszolgott a háta. Elhatározta, hogy ráhagyja a betörést Lőrincre. Inkább szegénykedik élethossziglan, de a gyermekeit nem keveri gyalázatba.
A lámpás pislákolásnak ereszkedett.
- Háljon itt, ebben a szobában, - mondotta a gazda. - Mink úgyis a másik szobában szoktunk aludni. Aztán reggel el ne menjen ám egy falat furustok nélkül.
Köszönte Ábris igazán érzett hálával.
A szobában volt egy rossz nyoszolya. Bizonyosan a legény szokott benne hálni. Ábris lefeküdt.
De a malomzúgás szokatlan volt a fejének, sokáig nem bírt aludni.
A hold besütött az ablakon és megvilágította a könyvet. Ábris arra gondolt, hogy holnap déltájban hazaérkezik, és a gyermekei elibe futnak. Az asszony is várakozó szemmel néz rá.
- Mit hozott kend?
Ahogy a hold rásütött a bibliára, érezte, hogy a sors gúnyolódik vele.
Elfordult a fal felé, és mégis elaludt.
Reggel már világos volt, hogy fölébredt. A kis cseléd zörgésére ébredt föl. A leányka szalmát hányt a kemencébe.
- Kenyeret sütnek, - gondolta Ábris. Megpillantotta a bibliát. Ahogy a cseléd kifordult a szobából, megkapta a könyvet és nagy boszúsan belevágta a kemencébe.
A gazda is fenn volt már. Az udvaron beszélgetett két őrlővel. Ábrist visszatuszkolta a pitarba és szilvóriumot öntött neki.
- Isten adjon Kis-Szuha bácsinak csendes nyugodalmat, - szólt a poharát fölemelve.
- Ámen, - felelte Ábris.
Aztán elbúcsúztak. Ábris hálálkodó szavakat rebegett. A molnár rácsapott a vállára:
- Akármikor is erre jár, betérjen hozzám. Szeretem a becsületes embert!
Ábris ment. Kifordult az országútra. Az útszéli füvön harmat csillogott. Kék égről mosolygott le a nap. A fákon verebek csiripoltak.
Azonban még alig haladt egy dűlőhosszat, kiáltást hall:
- Bácsi! Bácsi! Álljon meg!
A kis cselédleány kiáltott, s futott feléje valamivel.
Az első pillanatban azt gondolta, hogy talán a molnár szíveskedik még valamivel. Aztán megösmerte a leány kezében - a könyvet.
- Ihol a könyve, - mondotta a leány. - Ugy-e a kemencébe tette száradni? Ha meg nem pillantom, odaég.
Az ember csak a fejét csóválta. Beletette a könyvet a tarisznyájába.
Ment tovább csöndes elbúsulással.
- No a szerencse, - gondolta - nem nekem virágzik.
Délfelé meglátta a falu tornyát, de persze nem örült neki. A forrásra gondolt a szőlőhegy alján. Inni fog, mert szomjas.
Az igaz, hogy ekkora útat járni egy huzamban, elfárasztaná a lovat is.
A forrásnál nem volt senki. Ábris ivott, aztán leült pihenni. Azon gondolkodott, hogy kineveti-e a felesége, vagy hogy valami gyalázó szót ejt az apjára?
- Csak az kell, hogy még az asszony is keserítsen, - mormogta sötéten.
S hogy ezen az éjszakán sem aludt eleget, elbóbiskolt. Először csak a fejét emelgette, aztán végigdőlt a gyepen, s horkolt, mint a medve. No el is aludott szépecskén. Mikorra megnyitotta a szemét, a nap már a hegyek fölé ereszkedett. A szántók hazafelé jártak.
- Tyhü veszett teremtette! - mondotta Ábris a kalapját felkapva.
És megindult sietve be a falunak.
Mert így estefelé sok a gazda dolga, ha nincs is egyebe, csak egy tehénkéje, meg egy üszőkéje. A gyerekek nem futottak eléje. Lenn játszottak a kertben, ahol az asszony még ásott.
Ábris a szögre vetette a tarisznyáját, s kiballagott az istálóba, a marhájához.
A szégyen aztán rövidebben elintéződött, mint ahogy várta. Az asszony úgyse reménykedett. A gyerekek is tudták, hogy az apjok nem vásárra volt oda.
Ábris kedvetlen-röviden elmondta a konyhában, hogy mindössze egy rossz szalmazsák meg egy tarisznya volt az öreg vagyona, s hogy egész télen által betegeskedett.
Az asszony még sajnálkozott is az öregen. Aztán az ember pipára gyújtott, és folyton a pipára pislogva kérdezte, hogy történt-e valami a faluban?
- Sok minden történt! - felelte élénken az asszony. - Amíg kend odajárt, megásták a zsidó pincéjét.
- Meg-e? - kérdezte Ábris, bámulást színlelve. Ki lehet az...
- Nem lehet tudni. Másnap a falut apróra átkutatták. Még jó, hogy kend éppen előtte való nap ment el...
- Csak nem gyanakodtak tán énreám? - hörkent fel sértődötten Ábris.
- Bizony megkutatták a mi házunkat is.
- Ajnye a Zakariássát!
- Minden háznál voltak, - folytatta csillapítóan az asszony, - csak éppen az urak házánál nem. Aztán lássa kend, napestig vigyáztatta a zsidó, hogy van-e részeg a faluban?
Ábris megkönnyebbült. Tehát nem tudnak semmit.
- Lőrinc jobban van-e? - kérdezte félvállról.
- Nem tudom, - felelte az asszony. - Bizonyosan fekszik, különben elnézett volna hozzánk.
Ábris arra gondolt, hogy meglátogatja, de aztán mégis letett róla. Nem szokott hozzájárni: gyanút keltene.
Aztán lefeküdtek, de persze Ábris nem alhatott. Fordult jobbra, fordult balra: hasztalan. Mindegyre arra gondolt, hogy mi lesz, hogy lesz, ha kitudódik a lopás? De nem tudódik az ki! Lőrinc, hiába, okos ember: sohse hibázza el az ugrást.
Aztán arra gondolt, hogyha mégis társul, hová rejti a pénzt? A diófa alá? Az ostobaság lenne. A küszöb alá? Lehetetlen: a család szemét nem kerülné el. Már pedig abban Lőrinc eléggé megokosította, hogy az asszonynak se szabad tudnia a pénzről.
A kútra is gondolt, hogy abba ereszti zacskóban. Arra is gondolt, hogy kutyát üt agyon és abba rejti. A temetőre is gondolt, hogy ott ássa el.
A temetőről aztán az apja jutott az eszébe s az apjáról a könyv.
- A Zakariássát, - mormogta, - most is ott van a tarisznyámban. Most már mindegy: odaadom holnap a lányomnak, hadd játsszon vele.
A holdvilág besütött az ablakon. A szoba megvilágosodott. Ábris az asztalon megpillantotta a pipáját meg a zacskóját. Érte nyúlt és rágyújtott.
- Mégis különös, - gondolta, - hogy ez a könyv idáig eljött velem. Vízbe dobtam: nem merült el. Tűzbe dobtam: nem égett el.
S olyanféle borzongás viszolgott át a hátán, mint mikor este boszorkányról beszélnek, s valaki bizonyítja, hogy ez meg az történt vele.
Az írás is eszébe jutott. Eddig csak üres szalmának tartotta. Most eszébe jutott, hogy mit mondott az asszony, akinél az apja volt.
- Hátha van abban a könyvben más írás is? Háromszor eldobtam, háromszor visszatért, mintha csak az apám lelke hordta volna utánam.
És ismét végigviszolgott a hátán a rémledezés.
A holdvilág annyira besütött a szobába, hogy világosság volt bent, mint essős időben nappal. Ábris fölkelt s odament a tarisznyához. A tarisznya szögletes kidudorodásán lehetett látni a könyv alakját. Ábris belenyúlt, de ahogy az ujja beleért a tarisznyába, bámulva meresztette el a szemét.
A könyv helyett egy tégladarabot talált a tarisznyában.
- Csudatévő Isten! - hebegte hideglelős borzongással.
S a foga vacogott, mikor visszabújt az ágyába.
Másnap már jókor reggel beállított Lőrinc.
Kissé sántított még, de egyébképpen sugárzott a vidámságtól.
- No, mondd el, mit láttál? mit hoztál?
Ábris még didergett az éjjeli történettől. Reggel újra megvizsgálta a tarisznyáját meg a téglát benne, és álmélkodott, borzadozott. De nem szólt róla senkinek.
Valami kéz járt körülöttem, - gondolta sápadozva, - de nem földi kéz. Abban a könyvben bizonyosan kincs volt, talán egypár százas volt belerejtve és az apám utánam hordta vízen tűzön át; bizonyosan azt akarta, hogy tolvajéletre ne vetemedjek; aztán bizonyosan megharagudott, és kővé változtatta Isten áldását.
S keresztet vetett magára.
Elhatározta, hogy nem szól a történtekről senkinek, Lőrincnek se. A betörést Lőrincre hagyja: neki nem kell a bűnös pénz. Csak menjen a hóhér ösvényére egyedül.
Hát kedvetlenül fogadta Lőrincet. Félvállról és unatkozva elmondta neki, hogy az apja temetésére későn érkezett, és hogy a hagyatékát, ami csekélység volt, neki adta annak az asszonynak, aki ápolta.
Lőrinc nem is tudakozott aztán semmit. Neki is volt elbeszélni valója. Örömmel ujságolta, hogy a zsidó másokra gyanakszik.
- Láthatod, - mondotta, - hogy az én eszemen túl nem járhat senki. Maid meglátod, hogy a pénzes zsák is milyen szépen az ölünkbe csúszik
S vidáman csapott a combjára.
Most is az istáló előtt beszélgettek. De az aszszony is az udvaron forgott; tejes csuprokat mosott ottan. Hát Lőrinc kezet fogott a cimborával, és jelentős pillantást csatolt a búcsúzáshoz.
Néhány nap mulva Ábris kiheverte a borzalmakat. Lőrinc annyit beszélt a pénzről, annyi új tervet esztergályozott, hogy Ábris megint csak kívánatosnak látta a pénzszerzést.
Dehát várni kellett. Lőrinc ujabban azt határozta, hogy nem a napszámosok pénzét viszik el, hanem aratás után a gabona árát.
A tiszttartó már augusztusban szekérszámra adja el a gabonát. Megvárnak egy ilyen eladást. A pénzt a tiszttartó beteszi még aznap este a kancellária vasszekrényébe. Akkor éjjel lesz a nagy pénz-markolás.
Aztán Lőrinc elmaradt a háztól.
Bizonyosan a szemet kerüli - vélekedett Ábris. Okosan cselekszik: jobb is, ha nem látnak együtt bennünket.
Hanem egy délután összetalálkoztak a piacon, s a falábu közömbös kalapérintéssel haladt el mellette. Ábrisnak feltűnt, hogy az ember arca komoly.
Megállt és szólani akart. De aztán még se szólott. Gondolkodva tért haza. Mi a csuda lelte Lőrincet?
Nehány nap mulva a kovácsnál találkoztak. Ábris a kerekét gurította oda. Lőrinc az árokparton ült a műhely előtt. Ugy ült ott, mintha valakit várna.
Ábris megszólította.
- Kit vársz?
A falábu közömbösen felelt:
- Senkit.
- Régen nem néztél mifelénk.
Lőrinc óvatos pillantást vetett a műhely ajtajára.
- Ne türelmetlenkedjél, - mondotta. - A gyümölcs megérik, ha eljő az ideje. De még nincs itt az ideje.
Sajátságos kesernyés hangon beszélt. Látszott rajta, hogy nincs kedve beszélgetni. Az arca mélázó volt. A pipája mellette hevert a fűben.
- Gyujts rá, - mondotta Ábris, a zacskóját odanyujtva.
A falábu megtömte a pipáját, és kettőt-hármat szippantott.
- Látod-e, - mondotta, - ezt a füvet?
- Látom, - felelte Ábris.
- Látod-e a hangyákat itt az árokparton?
- Látom.
- A fű is van. A hangya is van. Az ember is van. De miből lett a fű? miből lett a hangya? miből lett az ember?
Ábris csak nézett rá, mint ökör az automobilra.
Azt akarta kérdezni, hogy talán pálinkát ivott, de egy fiatal asszony jött a kovácshoz: új csizmát hozott. Hat éves forma fia kísérte.
Az asszony köszönt a két embernek. De a köszönést csak Ábris fogadta. Mert Király Balázsné volt az asszony, annak a felesége, aki a Lőrinc lábát elvágta.
A kovács az inasára bízta a csizma patkolását. Az inas a műhely előtt cselekedte azt.
S a két ember szeme az asszonyon állott.
Mert különös finom arcu asszony volt az. Szőke, kékszemű és vékony képű. A faluban Piros Tercsinek hívták, mert lánykorában minden szóra bíborpirosság ömlött el az arcán. Azonban asszony korában elmult ez a gyöngesége. Különben azt tartották róla, hogy nem rendes eredetű. De ez csak afféle szóbeszéd volt. Az asszony keze-lába parasztra vallott.
Az asszony ott állt türelemmel várakozva. Sem ő nem beszélt a két emberrel, sem azok ővele.
Ábris elunakodott a hallgatásban: haza gurította a kerekét.
Május vége felé vasut-építést kezdtek a falu határán át. A két ember is munkába állott. Ábrist a talpfák lerakására alkalmazták, Lőrinc a töltést egyengette.
Ritkán beszéltek egymással. Még délben sem ültek egymás mellé, mint a jó cimborák szoktak.
Ábris meleg levest kapott minden délben hazulról, Lőrinc csak a puszta kenyeret ette:
Ábris reá szólt:
- Miért nem élsz jobban? Eleget keresel.
A szavak burkolatában megértette a falábu, hogy mire gondol. Félig tréfásan felelte:
- A miatyánkban nincs leves, csak kenyér.
S nem beszéltek többet.
Ekkor kezdett Ábris gyanakodni, hogy a falábu a maga révébe akarja hajtani a hasznot. A vér a fejébe szökemlett erre a gondolatra. És még az éjjel kiment az erdőbe. Egy nyárssal ledöfött a földbe, ahova a hordót elásták.
A hordó ott volt.
Ábris nem mozdította el, de elhatározta, hogy figyelemmel kíséri a falábut: ha nélküle végez, följelenti.
Cudar essős szél verte másnap a munkásokat. Türelmetlenek és kedvetlenek voltak valamennyien. Az egyik elcsúszott a síkos talpfán és káromkodott.
- A kutya kirelájzumát ennek az időnek.
- Hallod-e, - szólott reá a falábu, - az Isten keze hosszu, a szádra talál csapni.
Ábris hallotta ezt és elámult. Mióta hisz a falábu az Istenben?
S hogy a száját is elnyitva bámult Lőrincre, Lőrinc elvörösödött.
Ábrist ez még inkább gondba ejtette.
Mert a falusi ember ismeri egymás házát: tudja mi van belül. De íme a falábu másképpen szól, mint ahogy szólani szokott. Pedig a falábu nem hisz se Istent, se ördögöt. Olybá tűnt fel Ábrisnak, mintha a falábu szájával más ember szólott volna.
Azonban csakhamar megtalálta a kulcsot: Lőrinc bizonyosan csak alakoskodik. Ezzel is készül a nagy napra.
Én ebben a gondolatban megnyugodott.
Az első elől behúzódtak egy kopott marhaszállító kocsiba, és ottan pipáztak, beszélgettek.
Az egyik ember fekete macskával álmodott, de idejekorán fölébredt, s hozzávágta a széket a macskához. Reggel aztán megvárta a vén asszonyt, akire gyanakodott s látta, hogy sántít.
Erre mindenki tudott elmondani valami boszorkányos vagy kísértetes történetet. És mindenki elhitt mindent, csak Lőrinc nevetett.
- Nem igaz a - mondotta. - Nincs boszorkány, se kísértet, se semmi olyas csuda, amit holt ember lelke cselekszik.
- Hát ha én mondok el egy csudát? - szólalt meg Ábris boszankodva. - Engem önmersz, mint a dolmányodat: tudod, hogy nem csiholok tüzet, csak kovából.
Azzal elbeszélte, hogy az apja, mikor meghalt, reá három könyvet hagyott, s hogy azok közül a Biblia hogyan járt ő utána. Háromszor eldobta, háromszor megjelent a könyv. Negyedikszer, mikor már érte nyúlt volna, téglává változott.
S ránézett Lőrincre, hogy őt is kineveti-e? Lőrinc összevont szemöldökkel hallgatta az elbeszélést. Az arca elsápadt. Mindazonáltal a fejét rázta reá:
- A halott nem jár senki után.
A falunak minden férfi-embere ott dolgozott a vasútnál. A jó napszámért a gazdák is elmentek fuvarozni. Király Balázs is ott dolgozott kezdettől fogva.
Ez néha gyötrelmes lehetett a falábunak. Volt úgy, hogy egy csoportba osztották őket, s hogy a talpfákat szedték a kocsikról, Balázs a fákat Lőrincnek is adogatta.
Ez a többinek is megbántotta a jóérzését: szóltak a munkavezetőnek, hogy ne dolgoztassa őket együtt, mert még megkéselik egymást. Elmondták neki, hogyan vágta el Balázs Lőrincnek a lábát, és hogyan ment rá a Balázsék fele birtoka a pörre.
- Azt hittem katona volt, - mondotta a munkavezető.
A napszámosok nevettek.
- Fene volt, - felelte az egyik, - csak éppen hogy gyermekkorában katonasapkát adott neki az uraság kertésze. Attól fogva mindig ilyenben jár.
A munkavezető aztán két külön csoportba osztotta a két embert.
A vasútnak volt egy facsárdája, ahol bort is mértek. Szombat esténkint, mikor a fizetést kapták, nagyokat ittak ott a napszámosok.
Király reggelenkint is ivott egy-egy üveg pálinkát. Talán ez volt az oka, hogy ellomhult, és egy csütörtökön kocsitolás közben két kavicsos vagon közé került.
A szerencsétlen embert úgy összenyomta a kocsi, hogy félholtan vették ki a sínek közül.
Ott éppen kevesen voltak. Egy darabig csak locsolgatták. Nem tudták: holt-e, vagy csak ájult?
Mert viasz-szin sápadt volt az ember arca, s orrán - száján buzgott a vér.
Végre fölnyitotta a szemét.
Akkor az emberek orvosért siettek, meg az irodába, hogy jelentsék a szerencsétlenséget.
Balázs mellett nem maradt más, csak Ábris meg a falábu.
Ők ketten ott álltak abban a dermedtségben, amit a halál szellője okoz.
- Erigy be a faluba, - szólalt meg a falábu. - Hídd ki a feleségét.
Ábris letűzte az ásóját a földbe, s elsietett.
A beteg mellett nem maradt más, csak a falábu.
Ott állt előtte s nézte.
A szerencsétlen ember szótlanul feküdt az abrakos zsákon, amelyet a feje alá tettek. Egyszer aztán megszólalt:
- Vizet!
Lőrinc lehajolt a korsóért és fölemelte a beteg szájához
- Igyál.
Balázs ivott és bámulva nézett a falábúra.
- Te adsz-e innom? - kérdezte szomoruan.
- Én, - felelte szelíden a falábu.
A beteg félig lehunyt szemmel, halálos elbágyadásban feküdt percekig. Egyszer aztán könnyek jelentek meg a szemében, s végigcsordultak az arcán.
- Meghalok, - rebegte.
- Még megmaradhatsz, - felelte Lőrinc vigasztaló hangon.
Aztán nem beszéltek többet.
A júniusi nap erősen odatűzött a betegre. Lőrinc bodzalombokat tört, és a földbe szurkálta, hogy a beteg arca árnyékban legyen.
Ekközben a barak felől emberek jöttek nagysietve. A mérnök meg napszámosok. Ezek eltudakolták, hogy miképpen történt a szerencsétlenség. Lőrinc elmondta, amit tudott.
Aztán az asszony jött futva, hangosan jajveszékelve. Ráborult az urára, s körüljajgatta. Aztán az orvos jött. Az embert föltették egy kavicsszállító kocsira. Az orvos azt rendelte, hogy vigyék be a városba, a kórházba.
A kocsi elindult. Három ember tolta a síneken. Az asszony ment a három ember után sírva, a kezeit tördelve.
A munkások sokáig néztek némán a csendben elguruló vasúti kocsi után. Ime a vasút első utasa: a másvilágra.
- Vajon kap-e valami kárpótlást? - szólalt meg elsőnek egy falubeli öreg ember.
- Kap, - felelte a másik, - a vasút szokott adni.
- Nem kap, - szólta munkavezető, - mert maga volt az oka a szerencsétlenségnek.
Egy percre megszűnt a beszélgetés.
- De mivé lesz akkor a családja? - szólalt meg ujra az öreg.
A munkavezető vállat vont, s visszafordult a barak felé.
Hogy tovahaladt, az öreg a fejét csóválva nézett utána:
- Két gyermeke van, aztán a baj mégis csak itt esett.
- Hát megdöglenek éhen, - szólt keserűen egy fiatalabb.
A falábu elmélázva állott a többi között. Erre a megjegyzésre fölemelte a fejét, és rosszaló pillantást vetett a szólóra.
- Nem kutya az ember, - mondotta.
Aztán újra dologba fogtak.
Mindez délfelé történt már. Az emberek csakhamar szétmentek ebédelni. Ki a barakba ment, ki csak a töltés oldalába ült. A jómódu gazdáknak krumplilevest, bablevest hoztak a faluból, a szegényebbek csak kenyeret ettek.
Lőrinc bement a faluba. Megállt a pitar ajtajában és szólt az anyjának
- Hallotta, mi történt, édesanyám?
- Hallottam, - felelte az öregasszony. - Megverte az Isten, ma verte meg érted.
- Énértem? - szólt vállat vonva Lőrinc. - Énvelem ó nem cselekedett egyebet, csak amit kellett. Semmi se esik véletlenül. Az ember kezét néha fölülről mozdítják.
S hogy erre az öregasszony elámult, folytatta:
- Átnézhetne a szomszédba. A gyerekek magukra maradtak. A nagyobbik hatéves. Masinával jászhatik vagy mi...
- Hogy én vigyázzak arra házra? - kiáltott megbotránkozással az öregasszony. - Én vigyázzak annak a gyerekire?
- Hát ha én mondom, ha én akarom, - szólt csöndesen, de nyomatékkal az ember.
És elment.
Az öregasszony egy darabig tibett-lábott, mirgett-morgott, aztán mégis csak átment a szomszédba. A kisebbik gyerek, - kétéves leány, - sírt, ordítozott. Mert elesett és megütötte az orrát.
A nagyobbik, mintha nem is hallotta volna, vesszőt faragott konyhakéssel.
Éppen delet harangoztak.
- Gyertek velem, - szólt morcosan az öregasszony.
Megfogta a kisebbik kezét és vezette:
- No ne bőgj, ne merkelj! Mingyár megjön anyád és hoz cukrot.
Királyné csakugyan meg is érkezett csakhamar. Futva ment át a falun. Egy asszonynak megkiáltotta futtában
- Talán életben marad! Talán... Mindenem tárva nyitva hagytam. Nem jártak-e cigányok erre? - Nem, - felelte a másik.
Az asszony tovább futott, csakúgy libegett a szoknyája.
A ház kapuja be volt zárva, de a két gyerek sehol. Fut a kertbe, kiáltja a nevöket.
Erre az öregasszony fölkel és újra kézen fogja a két gyermeket. Vezeti a kapuig. A kaput kinyitja.
Az asszony épp akkor jön a kertből. Nagy szemet mereszt az öregasszonyra. Az szótlanul visszatér.
- Hol voltatok? Miért mentetek oda át? - ripakodik a fiú-gyerekre.
- A néni hívott át bennünket, - feleli szepegve a gyermek.
Királyné a ládához fut. Fölnyitja. Nézi lelkendezve a ládafiát: nem hiányzik-e valami? Nem hiányzik: a pénz is megvan: tizenegy forint és húsz krajcár. A ruhából se hiányzik.
- Mit csináltatok a szomszédban? - rivalkodik újra a fiúra.
- Semmit, - feleli az, - ettünk.
- Kenyeret ettünk, - felel a kisebbik is. Az asszony leborult az ágyra és az urát jajgatta.
A harmadik napon, szombat volt az a nap, sírva ment az asszony a vasúti munkásokhoz. Egyenesen Lőrinchez ment.
- Az uram halódik, - mondotta. - Kenddel kíván szólani. Holnap nincs munka...
Mióta asszony, nem beszélt Lőrinccel. Se nem beszélt, se nem köszönt. A munkások rájok bámultak.
- Még ma elmegyek, - mondotta komolyan a falábu.
És elment. Az asszony is vele ment. Visszatértek a városba. Sietve mentek. Az asszony folyton sírt, és sírás közben elmondotta a gondolatait:
- Jaj édes uram, édes jó uram! Hogy ilyen korán özvegységre jutok! Mivé lesz a két kis árva gyermekem!
- Az Isten nem hagy el, - szólalt meg a falábu.
- Éhen vesznek, éhen pusztulnak el.
- Aki az ég madarait eltáplálja, őket se hagyja éhen.
A város nem volt messze, de a nagy sietésben mind a ketten kimelegedtek.
- Megálmodtam az éjjel, - szólalt meg ismét az asszony, - megálmodtam, hogy meghal. Lakodalmat álmodtam. Az uram volt a vőlegény, de a menyasszony más. A lakodalom temetést jelent. Elhoztam az árváit is, hogy lássa. Ott vannak a kórház udvarán. Jaj, ti szegény árvák, ti szegény árvák!
És megint sírva fakadt.
Beértek a városba. A kórház nagy fakó sárga épület. A földtől jó egy méternyire vízfoltok barnulnak rajta.
Beléptek a sötét kis üvegajtón. Az asszony az udvarra sietett a gyermekeiért. A falábu ott maradt a karbolosszagu homályos folyosón.
Valami úrféle jött le az emeletről a lépcsőn, feketeruhás és szemüveges.
- Mit keres? - szólott a falábúnak.
- Király Balázshoz jöttem, - felelte Lőrinc a kalapját levéve.
S hogy az úr erre a levegőbe nézett, mintha tűnődne, ki az? Lőrinc magyarázta:
- Akit a vasúti kocsi megzúzott.
- Tudom már, - szólott az úr, - no csak siessen, mert haldoklik.
S a lépcsőre mutatott.
Az asszony ott érte Lőrincet utól. Egyik karján a kicsit tartotta, kezén a fiút vezette.
- Talán már meg is halt, - rebegte Lőrincnek.
- Csak eredj be előre, - mondotta a falábu az ajtónál megállva, - én majd azután.
Az asszony besietett úgy, hogy a fiúgyermeknek futnia kellett mellette.
Lőrinc is belépett utána. De megállt az ajtónál. Végignézett a két hosszú ágysoron, aztán az asszonyt nézte: hol áll meg?
Az ember magában haldoklott. Nem volt mellette senkise. A felesége hozzáemelte először a kisebbik gyermeket, aztán a nagyobbikat.
Lőrinc tétován lépdegélt hozzájok.
Megállt az ágynál, amely előtt az asszony térdelve sírdogált.
A beteg megpillantotta Lőrincet, és a kezét nyujtotta neki.
Lőrinc elfogadta a kézszorítást. Várt egy ideig, hogy amaz szól-e? S hogy annak az ajka hangtalanul mozgott, ő szólott neki:
- Nem gyűlöltelek, Balázs, soha.
A haldokló csak azért nézett reá. Felelni nem tudott.
Azután ismét együtt mentek haza. Az asszony zokogva sírt az egész úton. A falábu a hátán vitte a kisebbik gyereket.
Már augusztusban voltak s Lőrinc még mindig nem beszélt a tervezetről. Ábris mindinkább gyanakodott reá. Egyszer együtt is mentek hazafelé csak ketten s beszélgettek, de Lőrinc akkor se szólt a betörésről.
Végre Ábris nem állhatta meg, odafordította a beszédét:
- Hallod-e, - mondotta, - elmult az aratás.
- Tudom, - felelte Lőrinc nyugodtan.
- A gabonát is hordják már a piacra.
- Tudom.
- És az öreg Csobádi az őr.
- Tudom.
És hogy Lőrinc így egy szóval felelgetett, nem nézett Ábrisra.
Ábris hallgatva ment aztán mellette s a belsejében háborgott:
- Ez a gazember meg akar engemet csalni! Mikor a falu közepére értek, a falábu kezet nyujtott:
- Holnap mise után elmegyek hozzád, - mondotta különös, gondolkodó hangon. - Otthon leszel?
- Otthon, - felelte Ábris.
S töprenkedve ment hazafelé.
- Mikor jön el? Mit akar? Ha mondanivalója van, miért nem mondta mostan?
Megint fölébredt benne a gyanú, hogy a falábu mással szövetkezett. De kivel? Gondolkodott, hogy kivel szokott együtt tartani? Eszébe jutott, hogy egy szomszédfalubeli faragóval szokott a falábu legtöbbször beszélni. Az a faragó (kaput és egyéb épület-díszeket faragott) beállott a nyáron a napszámosok közé. Istenes ember: ő szokta vezetni a búcsúsokat is. Tehát éppen alkalmas arra, hogy senki se gyanakodjék reá.
És haragos gondolatok villogtak át az ember agyán.
Alig is várta, hogy benyelje a vacsorát. Ásót fogott és a kerteken át kiosont az erdőre. Homályos nyári éj volt. A hold nem világított, de a csillagok annál jobban.
Az ember ment, ment lassan lopakodva, meg-megállva a kertek alján; aztán megint ment sebesebben a földeken át. Végre kiért az erdőre.
A járást jól ismerte ottan. A hordót egy villámsujtotta fa alá ásták el, a fától két lépésnyire kelet felé. Föléje egy fiatal kökénybokrot ültettek, amely azonban elszáradt.
Ábris nem találta a bokrot. A helyén gödör volt. Körültapogatta: az ásás nem volt régi. Ábris káromkodott. Belebökött egynéhányszor a földbe. Hiába: a hordó nem volt ottan.
- De a keservit, - mondotta, - engem nem szedsz rá!
S a dühtől szinte fuldokolva ballagott haza.
Útközben találkozott az uraság egyik kocsisával:
- Hallod-e, - mondotta, - mikor szállítjátok a gabonát?
- Talán hétfőn, - felelte az ember. - Mért?
- Majd megtudod.
Azzal hátat fordított neki, s hazament. Egész éjjel hányta-vetette a keserűség. Mit tegyen a falábuval? Ha véletlenül azzal találkozik ma este, leüti az ásóval dühében. S különféle terveket forralt, hogy ő maga áll lesbe, hogy előre följelenti, hogy az uraságnak magának mondja el; hogy megvárja a betörést, s azután megy a bíróhoz.
De egyik gondolatában sem tudott megnyugodni.
Így virradt reá a reggel. Ábris olyan vörös szemmel és sápadtan kelt fel, hogy a felesége megijedt.
- Mi lelte kendet? Beteg? Talán inna valamit: egy bögre jó forralt bort.
- Innék, - felelte Ábris, - iszok is még ma, de nem bort.
- Hát?
- Kutyavért! - felelte dühösen az ember.
És sötét arccal fordult ki a kapun, hogy csatlakozzék a templomba menő hívekhez.
A templom előtt szokatlan mosolygással álltak a legények. Ábris azt hitte, valamelyik leányra mondtak tréfa-szót, azt nevetik, de egy másik csoportban, ahol az éltesebb emberek álltak, megpillantotta Lőrincet.
Hát Lőrinc két csizmában jött el. A bot-lába eltűnt s a helyét rendes láb foglalta el.
Ott járt-kelt föl-alá az emberek előtt, csak éppen hogy kifelé lódította mindig a rossz lábát.
- Nézd már, - mondották Ábrisnak - kinőtt a lába!
Lőrinc vidám volt. Az arca sugárzott a boldogságtól.
Hát az történt, hogy a faragó, akivel Lőrinc összebarátkozott, ma reggel átjött és lábat hozott Lőrincnek. Ő maga is ott állt a csoportban és mulatott a Lőrinc örömén.
Ábris szeme komoran fordult rájok. A faragónak az arcára vetett egy vizsgálódó pillantást, aztán befordult szótlanul a templomba.
Faluhelyen mindenki elmegy vasárnap a misére, csak az asszony marad otthon, aki főz, meg a kisgyermekek, meg a betegek. De ez a templomba-járás nem mindenkinél lelki. A parasztok közt sok a hitetlen. És ez nem is csoda. A latin igéket nem értik, a prédikációk meg többnyire nem nekik való theológiai értekezések. A papok mindig a tekintélyekre hivatkoznak, amiket csak tanult ember ért meg; tanításuk az élettel nincs kapcsolatban, s nekik maguknak a szeretetlen élet folytán elridegedik a szivök. A hit csak olykor a felszínen érinti a szívet, mint a fecske szárnya a vizet.
Ábrisnak se volt hite. Eljárt szokásból, eljárt a lássékér, de lelkében soha nem melegedett föl a falak között.
Ezúttal meg éppen nem volt jelen az elméje. A mise alatt folyton azon töprenkedett, hogy mit akar a falábul? Azt akarja-e vele elhitetni, hogy a bort mások találták meg, s elvitték? A faragót akarja-e bevonni harmadiknak? Vagy pedig őt le akarja beszélni, hogy az ügy veszedelmes, ne kockáztassa a családját.
Forrt, zuborgott benne a sok keserű gondolat.
Mise alatt egyszer odapillantott, ahol a falábu szokott ülni. Ott ült most is. A szeme be volt húnyva. Az arcán mély áhítat látszott.
Ábrisnak eszébe jutott, amit egyszer a falábu mondott az Istenről:
- Ugyan te bolond: még most is a gyerekész van a fejedben? Az Istent csak a papok találták ki, hogy a szegény ember fenyegető kezet érezzen a feje fölött. Nincs az egekben más, csak semmi meg semmi.
Mise után a nép szétoszlott. Ábris hazament. V árt.
Negyedórával később megpillantotta az ablakon át a falábut. Szűr volt rajta, noha a templomba nem ment szűrben. A falábu bebaktatott a kiskapun.
Ábris a szobában ült az asztalnál és komoran pipázott. A legidősebb fia a leckéjét írta mellette palatáblán.
- Küldd ki a fiút, - mondotta a falábu. Aztán, hogy magukra maradtak, egy kis göngyöleget tett maga elé az asztalra. A göngyöleg ujságpapirosba volt burkolva, s madzaggal volt átkötve.
A falábu nem szólott mingyárt, látszott az arcán, hogy el van fogódva. A szeme is nedves volt, mint azé, aki halottat jelent.
Ábris csak oldalaslag pislogott reá. Várta szótlanul, hogy amaz beszélyen. De a falábu először a pipáját vette elő és megtömte.
- A jövő héten megszűnik a kereset, - mondotta.
- Meg, - felelte csendesen Ábris.
- Magam is folyamodok bakterságért, - folytatta a falábu. - Nem voltam katona, az igaz, de a mérnök úr azt mondta, hogy szószólóm lesz.
Rágyujtott, aztán vidámabban szólott:
- Hát láttál ilyen csudát? (És a lábára pillantott.) A faragó lepett meg vele ma reggel. Még most szokatlan. Botlodozok vele, ha nem vigyázok. De azt mondja a faragó, hogy úgy fogok járni, mint akármelyik éplábu ember.
Ábris nem felelt. A kaszafenés nem érdekli őt, csak a kaszálás.
A falábu elhallgatott. Erősen megszívogatta a pipáját.
- Hallod-e, Ábris, - mondotta végre. - Azért jöttem én, mert... vétkeztem teellened.
Ábris ránézett. Ez a szelíd, alázatos hang megint nem a falábu hangja volt. Nem ilyennek ismerte őt eddig.
- Aki vétkezik, igazítsa jóra, - folytatta a falábu.
Ekkor már Ábrisból is kipattanta harag:
- Hová tetted a bort?
- A bort? - felelte amaz szinte elcsudálkozva.
Aztán nyugodtan válaszolt
- A bort visszaadtam a zsidónak.
- Visszaadtad? - kérdezte Ábris elámulva.
- Vissza. Elmentem hozzá a mint vasárnapon, és azt mondtam neki, hogy nyomra vezetem, ha megfogadja, hogy nem boszúl. Elvégre a borból nem hiányzik egy korty se.
- Elárultál engem? - hörkent fel Ábris.
A falábu a fejét rázta:
- Nem. A zsidó hogy becsületszóval, kézadással fogadkozott, megmondtam neki, hogy a tettes én voltam, meg egy másik, de hogy ki, azt nem mondom meg; elég hogy magamat megvallom.
Ábris a szemét meresztette a falábura.
- Hát aztán mért tetted ezt?
A falábu vállat vont:
- Aki bűnt követ el, szolgája bűnnek. Boldogok a tiszta-szivüek, mert ők meglátják az Istent. És a szemét lehunyta.
Ábris elhűlve nézett reá:
- És a bort visszaadtad?
- Vissza. Én magam ástam föl és magam toltam haza talicskán. Nem tud róla senki semmit. Hosszú szünet következett a beszélgetésben. A két ember csöndesen szívogatta a pipáját. Ábris folyton a falábu arcára bámult. A falábu csal maga elé révedezett.
Aztán ismét a falábu szólalt meg:
- Hát most azért jöttem hozzád, hogy az ellened elkövetett vétkemet igazítsam el. Mikor hazajöttél az apád temetéséről, a falu határán jártam.
Megszomjaztam és a forráshoz mentem. Ott találtalak alva. Kíváncsi voltam, hogy mit örököltél az apádtól? A tarisznyád melletted hevert. Kibontottam. Egy könyvet találtam benne.
Ábris vállat vont.
A falábu folytatta:
- Tudod, hogy szeretek olvasni. Megnyitom a könyvet. Látom, hogy biblia. Visszatettem volna azonnal, ha azt az írást nem láttam volna az elején.
De ott állt az írás, hogy aki a könyvet hétszer elolvassa, elmulik a szegénysége, aki meg hetvenhétszer elolvassa, meggazdagul. Ez az írás gondba ejtett. Hátha valami elásott kincsről van benne szó, talán a betük titkos jeleiben vagy másképpen. Elloptam tőled a könyvet.
- Tartsd meg, - felelte Ábris legyintve.
- Nem. Köszönöm. Visszaadom. Vettem magamnak másikat. Ami a tied, a tied. De olvasd el te is. Először, másodszor nem sokat értesz belőle, de aztán megtalálod apránkint a kincset.
Lebontotta a papirost a könyvről és Ábris elé tette. Aztán kezet nyujtott:
- Bocsáss meg.
Ábris nem értett ebből a beszédből semmit. Ott maradt ülve az asztalnál.
- Mi a fene? - mormogta. - Kincs? Dehát legalább azt mondta volna meg, hogy miképpen? Igazán kincs volna? Ez az ember csakugyan úgy viselkedik, mint akinek száz forint van a kebelében. És az uraság pénze se kell neki. Hát akkor mégis valami kincsre vezette ez a könyv!
Folyton ezen tűnődött, emésztődött. Délután aztán neki indult, hogy bővebben beszéltet a könyvről.
Lőrinc nem volt otthon. Az anyja azt mondta, hogy a szomszédban van.
A falábu csakugyan ott ült a Királyék diófája alatt. Mellette ült a gyepen az asszony. A kis gyermek az ölében aludt. A nagyobbik fiú a fűben ülve olvasott egy könyvből, amelyet a falábu tartott.
- Mi-kor pe-dig lá-ta vol-na Jé-zus a so-ka-sá-got, fel-mé-ne egy hegy-re...
Az asszony ezalatt áhítatos elmélázással nézett a falábunak az arcára.