A fagyöngy
szerző: Tompa Mihály
Viola mond felsohajtva:
Nem jól bántam véle mégis,
A szegény perpétuellel!
Hű szerelmét megvetettem,
Eltaszitván őt magamtól!
Lész-e aki így szeressen:
Ilyen hévvel, ilyen híven?!
S kiválasztván két virágot:
Követségül, nagy titokban
Küldi a perpétuelhez,
Nyájas édes izenettel,
Mely megbánást rejt magában,
Megbánással hő szerelmet.
S két követ ha küldetését
Végzi híven, végzi titkon,
És jó választ hozva jő meg
A virágtól, messze földről:
Fényes és dús lesz jutalma!
Elindul a két virágszál,
S menve menve, mendegélve:
Érnek cifra úri kertet;
Alig mernek benne járni,
Szólni épen nem merészek
Ösmeretlen sok virág közt,
Melyeket szült idegen föld
És takargat ápoló gond,
Hogy a drága dudva nőjön!
Érnek tágas rónaságot,
Hol meghajlik a kalászfő;
S ha szellő jár a mezőkön:
Habzik, úsz az árvalányhaj.
Délibáb a láthatáron.
Járnak ingó lápok hidján,
Szólnak a bús égerfához:
Ösmerkednek a tavaknak
Tarka-barka gyermekével;
A karcsú sásliljom ott nő,
S fehér nimfa hóarcával.
Érnek halmot, bércet, erdőt,
És tájékin föltalálják:
Az illatdús gyöngyvirágot,
Szép, szelidke ibolyácskát,
A kegyetlen vad hunyorral.
És amint megy két virágszál:
- A magas fák közt haladván, -
Pihenjünk meg! monda egyik.
Megpihentek; - monda aztán:
Bejártunk már annyi földet...
Gyönge társam! vajh ki tudja:
Végeződni hol fog útunk!?
Látod-é ezt a magas fát?
Nosza hágj fel rája gyorsan!
- Könnyü lesz az néked! úgyis
Indaféle a családod, -
S nézd meg: a hely, merre tartunk,
Közel, avagy messze van még?
És miképen ez tanácslá:
Az a sugár fára kúszik,
Föl, föl a zöld gyenge ágra,
Mely van a fa koronáján,
Melyen hintáz a madárka,
Mit a szellő is megingat,
Harmatcsepp is terheűl van;
S gyönge testét a virágnak
Birja könnyen, tartja kedvvel,
Édes kéjt sziv illatából,
Szerelmes lesz ölelésin!
S a virág, mig elmerülve
A kilátás gyönyörében,
Némán bámul a magasban:
Gonoszt gondol társa itt lenn,
Nehány szócskát vinni, hozni:
Mi szükség van két követre...?
S az eljárás dús jutalma
Nem jobb lesz-e egymagamnak,
Mint amazzal megfelezve!?
Gonoszt gondol s végrehajtja:
Földre szállni a magasból
Hogy ne tudjon s vesszen ott el:
Kettévágja társa lábát!
- A virágnak lába a gyök. -
S fájdalmában összerándul
Fent az érző, véres inda
Szakadt hurként egy csomóba.
És mond a fa a virágnak:
A jó földtől elszakitva,
Rád keserves hervadás vár!
De ne halj meg, élj... virulj itt...!
Ágad ágaimmal, élted
Életemmel forrjon össze;
Vérem legyen a te véred,
Vénülésem ifjuságod!
Légy a fának dísze, gyöngye!
-
Viola vár, hasztalan vár;
Két virágszál vissza nem tér;
Sorsukat, mely van titokban
A virágok népe közt, csak
Az erdőség fája tudja,
Melynek ágán a fagyöngy függ,
És alatta gomba támad,
Színes, mérges és veszendő.