A főhadnagy

A főhadnagy szerző: Thury Zoltán

       Ullrich hadnagy, a költő, a lovag, az az Ullrich, a ki minden egyéb, csak katona nem, főhadnagy lett. Az Isten tudja hogyan. Érdeme nem volt rá semmi. De hát az a világ sorja, hogy a hadnagy mindenképpen főhadnagygyá váljék. A mikor megkapta kinevezését, fölvette a jobbik zubbonyát, a minek a gallérjára már három hét óta fel volt varrva a második csillag is, és elment a táviróhivatalba, hirt adni az apjának is a rangjáról.

Azután a papirkereskedésben száz darab uj névjegyet csináltatott, csak egyszerüen igy: Oberlieutenant Ullrich. A mint leirta a mintát, határozottan szépnek találta igy röviden, egyszerüen a kártyát. Visszajövet uj főhadnagyokkal találkozott; mosolyogva, hajlongva üdvözölték egymást s azzal köszöntek el, hogy délben ujra találkoznak a kantinban. Mig haza ment volna, egy egyenruhás bolt kirakatában nagyon megnézett egy portepét s elhatározta, hogy azt a jövő elsején, ha marad pénze, megveszi.

Hogy most mindjárt nem vásárolhatta meg, az egy kicsit elkeserítette. Mióta a telegrammot feladta, ugyis olyan érzékenykedő hangulatban volt, hogy kesergésre állott a kedve. Ez a portepé-história csunyán világossá tette a helyzetet. Mig hazaért, a szük kis utczákon keresztül, mormogott s az arczára, hosszu szőke bajusza alá, végig az állán, kiült az a két ráncz, a mely mindig megjelent ott, ha ez a szőke katona keseregni kezdett.

- Hadnagy, főhadnagy, egy kutya. Egyiknek sincs pénze.

A kantinban délben vigan voltak. Az idén nagy volt az előléptetés. Sok tiszt ment penzióba, hogy helyet adjon a fiataloknak. Ragyogó arczu katonák ülték körül a hosszu fehér asztalt, az asztal fején a délelőtti konyaktól már egy kicsit nekivörösödve elnökölt az ezredes.

Mikor Ullrich a terembe lépett, megéljenezték, nem komolyan, de szeretettel s egy friss százados fölugrott és tósztot mondott reá versben:

                      Az öröm szivemben nagy,
                      Éljen Ullrich főhadnagy.

Meg akarta mutatni, hogy ő is tud verset csinálni. Ullrich elpirult, de a többiek nagyon jól mulattak. Tapsolt az egész kompánia, brávot kiabáltak, összecsengették a poharaikat s most már egyiknek-másiknak az arczán szintén meglátszott az igyekezet, hátha ő is mondhatna verset. Pár perczre elnémult a beszélgetés, a jókedvü emberek egymásra kacsintgattak, hogy no, most lesz itt komédia, de aztán nem lett semmi, mert olyan nagy lett a figyelem, hogy nem mert senki elsőnek előállani a tréfájával. Azalatt Ullrich főhadnagy evett. A mint végig nézett a sok jó pajtáson, elmult a rosz kedve. Vigye az ördög az egész bajt, fődolog, hogy az embernek barátai vannak. Koczintgatott, egymásután hajtott le néhány pohár bort, s csak a mikor már érezte, hogy nehéz a feje, akkor jutott eszébe, hogy nem igen birja az italt. Panaszkodva oda is fordult az egyik szomszédjához.

- Annyi bort öntöttem magamba, hogy nem tudom, mi lesz velem; vigyázz rám, pajtás, hogy ne igyam többet.

A hogy eszébe jutott a gyöngesége, megint elkedvetlenedett. Ha már katona az ember, mért nem lehet olyan szép, nagyszál legény, mint odaát Schrödter kapitány; az ugyan magába tölthet egy veder bort is, meg se érzi. Körülnézett, sóhajtott, aztán megint nem sokat törődött vele, majd csak megél ő valahogy igy is. Hanem azt a portepét szeretné minél hamarább, mert a mit most visel, az már nagyon vedlett.

Közben azonban tovább ivott. Sok tósztot mondtak mindenkire s néha egy-egy jó ivó körömpróbát ajánlott. Ugy ki kellett inni a bort a pohárból, hogy egy csöpp se maradjon benne. A szomszédja figyelmeztette egyszer-kétszer, hogy sok lesz, de erre már dühbe jött s rákiabált:

- Hagyj békét, nem vagyok én kölyök!

- No, no, csak ugy mondtam, te kértél rá...

- Mindegy.

Közben lehordták az asztalról a sok üres tálat, csak a bort hagyták ott. Lenn az asztal végén egy horvát kadét hazulról hozott nótákat fütyült a szomszédjainak. A szép monoton melódiákra egyszerre csend lett, odafigyelt az egész asztal, a mig meg nem unták. Azután zagyván az asztalon át kiabálva egymásnak, megindult a hangos beszélgetés. Mikor már az egész rend felbomlott, mindenki ahhoz telepedett, a kivel beszélgetni vágyott. Öt-hat teríték helyén nem ült senki, másutt meg csoportokba verődtek össze a pajtások. Sürü gomolygó füsttel telt meg a szoba, meleg is lett s mire az ezredes kigombolta nyakravalóját, hogy meg ne fuladjon, mintha azt mondta volna, hogy most már minden szabad.

Egyszerre eltünt minden tartózkodás s a hivatalos ebéd után elkezdődött a fiatal tisztek mulatsága. Egy páran felkeltek közülük, hogy hazaszaladjanak a kaszárnyába, elengedjék az iskolát s rábizzák az altisztekre a bakákat, egy pedig, a kinek föl kellett váltania a napost, szomoruan köszönt jobbra-balra.

Ullrich főhadnagy csodálkozott azon, hogy semmi baj sem éri. Azon már sokat nevettek a többiek, hogy mikor valami jó mulatság volt, mindig neki kellett otthagyni szolgálati dologban. El se hitte, hogy itt maradhat. Mikor látta, hogy mégis ugy van, nem kell neki fölállani, még jobb kedve támadt. Odament, a hol a legduhajabb volt a mulatság, belemelegedett ő is, csókolózni szeretett volna a sok jó pajtással, de mert még nem voltak idáig, csak ivott mindenkivel, öntötte magába a bort, lelkesült, nagyon hangosan beszélt és az asztalt verte az öklével, mikor egyik-másik valami nagyon jót mondott. A többiek összenéztek, csóválták a fejüket, de aztán mulattak rajta.

- Ejhaj, pajtás, de neki melegedtél, nehogy baj legyen belőle...

Hat óra felé már tánczoltak. A füttyös horvát kadét behozatta a kantinostól a gitárt és játszott nekik. Csak tréfa volt az egész, de azért komolyan ment. A ki leány volt, az fehér kendőt kötött a karjára s félrelökték az asztalt, felrugdosták a székeket a nagy mulatságban.

Ullrich főhadnagy nem kelt föl az asztal mellől. Sohse érezte még ilyen jól magát. Hevítette a bor, nőtt a vitézsége, most kitanulta, hogy nem is olyan nehéz inni, mint a hogy az ember gondolná. Már dél óta önti magába a bort, s nincsen semmi baja. - Mikor egy kis aggodalma támadt, fölállott, végigsétált a szobán, s a tükrökben megfigyelte, hogy vajjon nem tántorog-e. Nem, nincsen semmi baj. Csak a meleg lett mindig kiállhatatlanabb a szobában. Szédülni kezdett. Mikor észrevette, hogy senki se figyel reá, fejébe csapta a sapkát és kiment az udvarra.

Künn egy pár katona a késeket és villákat surolta. Ezek már utána néztek s összemosolyogtak, a mikor egy kicsit botorkálva kiment az utczára. Nem igen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyban, szélben egyszerre megállott az utcza közepén, nézett erre-arra s nem tudta, merre induljon. A keze fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne minden ideg. Lassan elindult a város felé, még arra is elég esze volt, hogy mikor egy kocsi jött, letért a gyalogutra. Néhányszor nekiesett egy hosszu kerítésnek, de nem bukott föl. Ez a játék mulattatta. Most már, a mikor nem dülöngött, akkor is nekivetette vállát a deszkának s utánozta azt a hangot, a hogy a kerítés döngött:

- Piff... puff... olyan mint az ágyu.

Egy kis kocsma előtt megállott, mert belülről muzsikaszót hallott. Azt hitte, hogy már éjfélután van. Hogy hány óra van, azt nem látta, mert hamarosan elhatározta, hogy odabenn rendet fog csinálni. Egy katona soha se fogja azt eltürni, hogy a czivil belemuzsikáljon a mulatságba. Benyitotta az ajtót s leült a kemencze mellé egy asztalhoz. Itt egy kicsit észretért. A tulsó asztalnál csendesen mulatott egy csomó kopott, barnaképü becsületes ember. Mikor bejött a tiszt, nagyon rábámultak, de azután ujra belemerültek a beszélgetésbe s csak néha lopva pillantottak a kemencze felé. Ullrich főhadnagyot egy ideig érdekelte a társaság, de egyszerre ugy érezte, hogy egy negyedórácskát szunnyadnia kell. Odébb tolta maga elől az üveget, a feje nagyot koppant az asztalon s aludni kezdett. Arra ébredt föl, hogy uj vendégek jöttek s az ajtón besüvöltött a hideg. Fölkapta a fejét, pislogva bámult bele a lámpába s a mikor észrevette, hogy a szomszéd asztalnál mosolyogtak, nem jött dühbe, hanem visszanevetett. Nagyon kómikus volt neki az egész helyzet, de azért jól érezte magát. Az utczán nagyon áthült s most kiengedett a testében a fagy.

Az uj vendégek a régiekhez ültek. Nagyon haragosak voltak. Valami gyülésről jöttek. Nem végezhettek, mert a rendőrség szétkergette őket. Az egyik azért káromkodott, mert nem hozhattak határozatot.

- Az ember kinlódik hat napig, mint a kutya, hogy a hetediken aztán megbeszélje a maga dolgát s aztán jön egy csomó pribék s vége ennek is.

A többi is dühöngött. Belekiabáltak egymás szavába, össze-vissza hadonásztak az asztal felett; a sok tehetetlen, lenyügözött ember legalább ordított, hogy nagy hangot adjon, ha már egyébre nem képes. Ullrich főhadnagy egy darabig hallgatta őket. Csupa zavar volt az agya. Nem igen értette, hogy miről van szó, csak érezte, hogy itt egy csomó panaszos ember lármáz. Felugrott és közéjük ment ő is. Félig németül, félig magyarul kiabált bele a beszédbe, hogy ugy van, a nagyok legyürik a kicsit, s mikor már mind hallgatva bámultak reá, leült egy üres székre s beszélni kezdett nekik a katonák bajáról.

- Nálunk is ugy van. Gyalázat az, a hogy elbánnak az emberrel. A felsőségnek minden szabad, a kis tiszt pedig kutya. Szava sincs, kuss neki. Hordja a szép aranygombos kabátot, meg a fényes kardot, de mi az, semmi. Ne higyjetek neki...

Egy legény bizalmatlan lett. Csend lett, senki se felelt. Erre a főhadnagy fölugrott s bemutatta magát:

- Ullrich főhadnagy.

A többi se akart mögötte maradni az udvariasságban. Egymásután bemutatták magukat.

- Kiss Ferencz, czipész.

- Kelemen Sándor, kovácslegény.

- Beke Mihály, lakatos.

Azután ő beszélt egyedül. Ha egyik-másik valamit nem értett, a többi lefordította. Nyelték a szavát s ujjongott az egész társaság, a mikor valami nagyot mondott.

- Nem kell katona, polgár kell, munkás ember...

Erre mind hozzá mentek parolázni s az egyik azt mondta, hogy ha igy beszélne minden katona, más lenne a világ. Az a feladat, hogy tanítsák meg erre a katonát, nem pedig hogy az édes apjára lőjjön, ha ugy parancsolják.

A főhadnagy ráhagyta, hogy igenis erre kell megtanítani. Ember s nem katona, az legyen mindenki...

A mikor két tiszt bejött az ajtón, egy kicsit összerezzent, de azért nem hagyta magát. Nekik is odakiáltotta, hogy ember kell a rendnek, nem katona. A társaság fölállott és várta, hogy mi lesz. Némelyik mormogott egy kicsit, hogy egy becsületes tiszt van s azt is elviszik, de hangosan senki se avatkozott a dologba.

A két tiszt karon fogta a főhadnagyot és vitték kifelé. Az ajtónál azonban erőszakoskodni kezdett, azt mondta, hogy az ő barátai itt vannak s hogy ember kell a világnak, nem katona, de az egyik tiszt keményen rákiáltott:

- Tedd fel a sapkádat és indulj. Ha kell, majd patrol jön érted.

Erre kiabálni kezdett, hogy csak jöjjön, majd meglátja, hanem azért el lehetett vinni minden nagyobb lárma nélkül.

A kantinban ujra lármázni kezdett. Sok nagy tisztet látott maga körül s ez dühbe hozta. Megint azt kiabálta, hogy a világnak semmi haszna sincs a katonákból és az aranygombos szép kabátban szolgaság van, de hamar legyürték a kantinos ágyára. Nem volt már szegényben semmi erő s a mikor még tovább is kiabált, befogták a száját, nehogy meghallják künn a mosogató legények.

A mikor már tehetetlenül, tátott szájjal aludt, az ezredes kezdett el kiabálni.

- Mondják meg neki, hogy tizennégy napig ki ne mozduljon a szobából. Tudtam, hogy ez a szamár fogja tönkretenni a mulatságot.