A fületlen ember
szerző: Ambrus Zoltán
I.
Az 1715-ik év Karácsony havának egyik legködösebb reggelén a Szent Pál székesegyház felől egy kopottas öltözetű, már öregedő ember fordult be a Paternoster Row-ba, a könyvkereskedők utcájába, hóna alatt jókora csomaggal.
Az utcai lámpások a szűk és hosszú Paternoster Row-t nem világították meg jobban, mint Halottak napján, későn este, az utolsó mécsesek a temetőt, de a csomagos ember jól tudta, hol jár és a hogy az utca harmadik házához ért, habozás nélkül nyitott be William Taylor könyvkereskedő és könyvkiadó boltjába.
A boltajtó, mikor kinyílt, csengőt rántott meg és Taylor unokahúga, aki a bolthelyiség mélyében éppen csókolózott a segéddel, zavartan rebbent elő a sötétségből.
- Mi tetszik? - kérdezte az ismeretlentől.
- Taylor urat keresem - felelt a csomagos ember. - Bemehetek az irodájába?
- Taylor úr még nincs itt.
- Bizonyosan mindjárt jön. Nekem legalább azt írta, hogy pontban kilenckor jöjjek el.
- Csodálom, mert csak kilenc óra tájban szokott fölkelni és tíz előtt soha se jön le az emeletről. Sőt az is megesik, hogy reggelizés után elmegy sétálni és ilyenkor csak dél felé néz be az irodába.
- Ma talán korábban lejön. Azért, ha itt megvárhatom...
- Hát tessék helyet foglalni.
Az alkalmatlankodó leült a kijelölt nádszékre, csomagját hónalja alól az ölébe csúsztatta, a csomagra rátette a kalapját és erre a két sovány kezét - melyet mintha csak kívülről fogtak volna körül az erősen kidülledt erek, olyanformán, min lentebb a csomagot a spárga - aztán egy darabig nem moccant.
Taylor kisasszony visszament, egy kicsit susogni, az iroda-ajtó közelében várakozó segédhez.
- Mi az? - kérdezte halkan a segéd. - Ezt nem fogja most mindjárt elvinni az ördög?
- Az öreget várja - felelt a kisasszony. - Valami újságíró lehet, mert mind a két füle hiányzik.
- Akkor alighanem az a Daniel De Foe, aki már többször kínált regényt az öregnek.
A segéd rámeresztette szemét a fületlen emberre, aki a homályban suttogóktól vagy tíz lépésnyire mozdulatlanul kucorgott székén, fehérebben, mint azok a pergamenbe kötött Aldusok, amelyek mögötte, a nagy könyvespolcon, már évek óta várták a sokpénzű vevőt.
- Csakugyan De Foe - suttogta egy kis szemlélődés után a segéd. - Ráismerek arcának kísérteties színéről... Nézze! ... nem olyan ennek a szegény ördögnek az arcbőre, mint a halódónak, akibe már hálni is csak nagyritkán jár a lélek?!
- Az ennyire öreg és nyilván beteg embert már mégse kellene ilyen szigorúan büntetni - szólt Taylor kisasszony.
- Ó, annak, hogy a két fülét lenyesték, már jóval több, mint tíz éve! És azt hiszi, okosabb lett azóta? Dehogy! Többet állt ez már pellengéren, mint ahányszor mi kiálltunk counztry-dance-ot vagy allemande-ot táncolni! ...és ha mind a zsebében volna, amit pénzbírságban kellett kiszurkolnia vagy húsz esztendő óta, akkor most nem kellene itt azt lesnie, hogy az öreg mikor lesz kegyes szóba állni vele.
- De hát miért ír olyasmit, amiért megbüntetik az embert?
- Isten tudja... kérdezze meg tőle, magától. Én csak azt tudom, hogy olyanokat írt, amik egy cseppet se tetszettek sok, fölötte előkelő személynek. Egypárszor be is csukták... talán még ma is börtönben ülne, ha a boldogult királynő meg nem kegyelmez neki... És még csak azt se tudni, hogy kinek érdekében kellemetlenkedik hol az egyik, hol a másik nagyúrnak... mert whig vagy tory, semmi se szent előtte... Azaz hogy így volt... újabban már egy kicsit lecsöndesedett. Kevesebb cikket ír, pamflettet már évek óta nem adott ki, úgylátszik a sok büntetés mégis csak letörte a hadakozó kedvét. Most inkább regényeket irkál, amelyeket se az öreg, se más nem akar kiadni... De mindegy, ez mégis okosabb dolog annál, amit régebben művelt... a regényért nem haragszik meg senki, kivált, ha a regényt soha sem nyomtatják ki.
- Mintha elaludt volna.
- Az ám, bóbiskol.
Tovább suttogtak, de most már valami másról. A segéd közelebb hajolt a leányhoz, mintha bele akarna bújni a fülébe, a kisasszony oda-odasandított az alkalmatlan harmadikra. Ez egy darabig hol lecsüngesztette fejét a mellére, hol fel-felkapta, mint aki küszködik, de már nem igen bír az álmosságával, egyszerre azonban kiegyenesedett, mintha hősies erőfeszítéssel végre is legyőzte volna az álmot. A kisasszonyt ez a mozdulat megijesztette. Attól tartott, hogy a fületlen ember éppen akkor talál rápillantani, amikor a segéd csókot rabol tőle, hogy ez meg ne történhessék, kirántotta karját a segéd kezéből. Visszasietett a boltajtó felé, felpattantotta annak a farácsnak az ajtaját, mely a pénztárt elválasztotta a helyiség többi részétől, elfoglalta helyét a pénztár asztalkája mellett és számolgatni kezdett. A segéd, látva, hogy most már nem csinálhat semmi okosabbat, szintén dologhoz látott, odaállt a hosszúlábú íróasztalkája mögé és beletemetkezett a főkönyvbe.
A fületlen embert, egy-két percre, valamivel éberebbé tette a két árnyék mozgolódása. Elmerengett rajta, hogy milyen formás a kisasszony arcéle, észrevette, hogy a segédnek olyan szája van, mint a cápának, pillantása újra visszatért a kisasszonyhoz, de aztán megint lecsukódott a szeme. Föltette magában, hogy ügyel és nem fog elaludni, csak elgyötört, fáradt, véres szemhéját pihenteti meg egy kevéssé... de minden tagjában érezte, hogy egész éjjel dolgozott... és félt, hogy ha még sokáig kell várakoznia, álomba fogja ringatni a bolt nagy csöndje vagy az egyetlen nesz, amit hall, a segéd kezében mozgolódó lúdtoll egyhangú percegése. Mindinkább nehezére esett újra meg újra kinyitni a szemét, mind tüzesebbnek érezte a szemhéját és már rajtakapta magát, hogy a magasba nyúló, hosszú polcokon mozdulatlanul pihenő könyvek némaságából valami lelki káprázatban azt a szemrehányást olvasta ki, hogy: "Mit töröd magadat a kenyérért, az életért?! Nem irigyled ami örök békességünket?!"
A kevésbé ködös reggeleken is sötét bolthelyiségben csak két olajlámpa égett, egyik a kisasszony előtt és egy másik a segéd íróasztalkáján. A fületlen ember le-lezáródó, fátyolos szeme már nem látott egyebet, csak ezt a két kis, sárga fényességet, amely még egyre átcsillog valami nagy feketeségen. "Kriptában vagyok? - kérdezgette magától - és az ott két síri lámpás?!..." Egyszerre úgy rémlett neki, hogy vörös kiütéssel teli kis test hempergőzik előtte és egy fiúcska azt kiáltozza, "Ne takarj be, apuskám! ...nagyon melegem van! ...Nem akarom! ...nem akarom!..." Arra riadt fel, hogy a szíve nagy buzgalommal és ugyancsak keményen kalapál, gyorsan és tisztán hallhatóan... de aztán újra elszunnyadt. Azt álmodja, hogy úttalan utakon jár, kietlen ösvényeken, ahol el-elbotlik, bukdácsol... körülötte sötét éj... csak a messzeségből mered feléje két nagy, sárga golyó... "Hát ez mi? - kérdezgeti magától. - Talán egy óriás szörnyetegnek a két nagy sárga szeme? Egy mammuth-nagyságú vadmacskáé vagy egy rettenetes hiúzé?" De aztán elborzadva látja, hogy a rengeteg, a végtelen, az örök sötétség mered rá a két roppant sárga szemével...
Éles csöngettyűszó ébresztette fel, a boltajtót hevesen felrántották.
Hosszú, nyurga, hajlott derekú fiatalember rontott be, akinek még csupasz arcát nagy, csontkeretű pápaszem tette koravénné.
Egyenesen a segédhez lépkedett és így szólt:
- Olyan könyvet kérek, amelyben sok a kaland, nem csupán szárazon, hanem vízen is.
- Tessék, itt a legújabb ilyen nemű csemege, az újdonságok között is újdonság - felelt a segéd és vastag könyvet nyújtott át a pápaszemesnek, aki egy karvaly mozdulatával csapott le az új csemegére.
- Belenézhetek itt-ott? - kérdezte.
- Mindenesetre - adta meg a segéd az engedelmet. - De azt előre megmondom, Burney úr, hogy ha ma is vásárlás nélkül tetszik elhagyni a boltot, legközelebb már megvonom bizalmamat.
- Zsákban nem vásárolhatok macskát - szólt a pápaszemes - de ha a könyv nem erkölcstelen és csak némi részben is megfelel a kívánalmaimnak, olyan ajánlatot teszek érte, amelyben öröme lehet a William Taylor-cégnek.
Ezt mondva, felnyitotta a könyvet, bedugta fejét az első lapok közé és aztán sokáig nem bújt elő a kalandok világából.
A fületlen ember hosszan el tudta nézni, hogy a pápaszemes ifjú hegyes orrával olyan sebesen turkál a könyvben, mint a sertés a vályúban. Pápaszeme gyorsan siklott jobbra-balra, mind lejjebb, majd fel, egy másik lapra... feje járásán és arcizmai mozgásán meglátszott, hogy milyen mohón nyeli az igét... nem tartott egy félóráig és kiszívott a könyvből minden mézet.
Mikor elkészült a zsákban lévő macska alapos kitanulmányozásával, megkérdezte, hogy mi a könyv ára. A segéd megmondta. Burney úr sokkal kevesebbet kínált, előadva, hogy a könyv ellen számtalan kifogás lehet. Kevés benne a vízi kaland, sok a sajtóhiba, a kalandokat fűszerező erkölcsi intelmek nem állnak ki minden ellenvetést és az Istenben boldogult Annak királynő neve egy helyütt kis betűvel van nyomtatva. Alkudozni kezdtek, de - bár a segéd példás engedékenységet tanusított - az alku nem vezetett vásárra.
- Majd megkapom olcsóbban a latin kávéházban, az esti könyvárverésen - szólt végül Burney úr és ajánlotta magát.
- Az meglehet, Burney úr - kiáltott utána a segéd - de akkor tessék mindig csak a latin kávéházba menni! Én nem kérhetem arra, hogy máskor is legyen szerencsénk. A múltkor végig tetszett olvasni a...
Nem fejezhette be, mert a csöngettyűszó kétségtelenné tette, hogy Burney úr, aki lendületes léptekkel hagyta el a boltot, már nem hallhatja meg csúf szokásának jogos bírálatát.
- Aztán hogyan adjon ki az ember új regényeket, amikor ilyen a közönség?! - szólt ekkor a segéd, Taylor kisasszonyhoz fordulva, de úgy, hogy a fületlen ember is értsen a beszédből. - Olvasni, azt szeretnek! De pénzt adni a könyvért! Bizony, nagyon megromlott a világ mostanában!
De mégse romlott meg egészen, mert alig hangzott el a segéd sóhajtása, komoly vevő érkezett, aztán egyszerre több vevő is. Vagy másfél órán át a boltajtó egyre csilingelt és a segéd Taylor kisasszony segítségével is alig tudta kiszolgálni a sok vásárlót.
Eközben a pénztár fölött díszlő nagy falióra elkakukkolta a tíz órát... el a tizenegyet is... a fületlen ember türelmesen várt... de Taylor csak nem jött.
II.
Végre, féltizenkettő tájban, az iroda-ajtó üvegablaka mögül valami nesz hallatszott. Járás-kelés meg egy kis otthonos krákogás. Aztán az iroda-ajtó felpattant és Taylor úr kiszólt:
- Kate!
Kate kisasszony kilebbent a farács mögül és tovasuhanás közben megkérdezte a fületlen embert:
- Kit jelentsek be?
- De Foe-t... Daniel De Foe-t.
Taylor kisasszony eltűnt, de nemsokára újra megjelent és feltárva az iroda kis ajtaját, így szólt a fületlen emberhez:
- Hát tessék, De Foe úr! Taylor úr már várja.
Ebből a pár szóból mintha a részvét hangja csendült volna ki.
A fületlen ember felkapta a csomagját, átvonult a nyitva hagyott ajtón és alázatos hangon kívánt jó reggel-t. Egy kicsit tétovázott, vajon behúzhatja-e maga után az ajtót, de Taylor kisasszony, aki a boltban maradt, kimentette a zavarából. A résztvevő lélek betette az ajtót, mert gondolt rá, hogy az öreg embert bántaná, ha mások is hallhatnák, amit most hallania kell.
- Maga az, De Foe? - álmélkodott Taylor úr. - Bizony, elfelejtettem, hogy kilenc órára kértem a megjelenését! Sebaj, annál hamarabb végzünk! No, de azért üljön le!
Taylor úr piros arcú, köpcös emberke volt, akinek a szeme akkor is folyton mosolygott, mikor a leglesújtottabban s szinte kétségbeesve panaszkodott az idők mostohaságáról.
Csupa mosolygás volt most is.
- Hát, ugye, De Foe - folytatta, amikor a fületlen ember leült vele szemben - azt írtam magának, hogy hozza el a regényét?! Mi is a címe?
- Robinson Crusoe.
- Különben mindegy. Szóval, azt írtam, hogy hozza el a regényét, majd el fogom olvasni és talán ki is adom, ha megegyezhetünk. Csakhogy azóta mást gondoltam. És jobb, ugye, ha nem hitegetem, ha nem keltek fel oktalan, hiú reményeket és maga nem veszít időt, a míg a kézirata nálam olvasatlanul hever?! ...hanem megmondom ezt kereken, nyíltan, egyenesen, ahogy angol kereskedőhöz illik?!
- Ó, Taylor úr - tört ki a fületlen emberből a megbotránkozás - már hogyan lehet ön ilyen lelketlen?! Nekem az egész éjjel dolgoznom kellett... egy nagyobb cikket írtam a Tatler-nek és reggelig be kellett fejeznem, hogy még a jövő heti számban megjelenhessék... egy percig se aludtam, le se feküdtem, mert úgy kívánta, hogy már kilenckor itt legyek. Két gyermekem fekszik vörös kiütésben... azért mégis eljöttem... itt voltam pontban kilenckor. Mert azt reméltem, hogy megegyezhetünk és a regényre egy kis előleget is kaphatok öntől. Ön megvárakoztat... harmadfél óra hosszat... és most azzal fogad, hogy, mást gondolt, még csak el sem olvassa a regényt. Bocsásson meg, de ahhoz képest, hogy milyen hosszan várakoztatott, ön ugyancsak kurtán bánik el velem!
- Ej, ej, De Foe, ön üzletet ajánlott nekem és most a szívemre hivatkozik! Hogyan kerül ide az én jó- vagy rosszlelkűségem?! Látja, én részvéttel vagyok maga iránt... bár nem értem, hogy minek a sok gyerek az ilyen szegény embernek, mint ön?! ... én azt is mondhatnám, hogy, mi közöm nekem a Tatler-hez?! De részvét és üzlet, ezek nem együvé valók... ezt a két dolgot soha se szabad összekeverni. A leghelyesebb tehát, ha mindjárt előállok vele, hogy nekem ez az üzlet nem kell. És még hozzá előleg! ...vörös kiütés és előleg! ... Ez csak megerősít abban a meggyőződésemben, hogy legokosabb, el sem olvasnom a regényt.
- Engedelmet, de ez hamarább is eszembe juthatott volna...
- Hát, igaz, nem jutottam el azonnal ehhez a legbölcsebb átlátáshoz. Egy kicsit haboztam, azt mondtam, hát lássuk! De aztán eszembe jutott, ha eddig soha se volt bizalmam abban, hogy De Foe-nak tehetsége volna a regényíráshoz, miért legyen bizalmam ezentúl?! Már két regénye volt a kezemben. Először a Lady Roxana. Aki mindig siránkozik azon, hogy elbukott és mégis újra meg újra elbukik. Micsoda következetlenség! Oktalanabb nőről még nem írtak regényt. Aztán Moll Flanders. Micsoda társaság! Csirkefogók és olyan asszonyok, akiket minduntalan be kell zárni a Newgatebe. A jó erkölcs sírva fordul el ettől a képtől.
Ha a harmadikat is elolvasná, ebben nem találna semmi olyat...
- Tudom, hallottam róla a kollégáimtól... mert hiszen ön csak akkor ajánlotta fel nekem a regényét, amikor ezt már London valamennyi könyvkiadója visszautasította. Hát nézze. Ön összeakad valami Selkirk nevű züllött fráterrel, aki valaha matróz volt, de a Juan-Fernandez szigeten megszökött a kapitányától, azután ötödfél évig a vadonban élt, amíg egy arra vetődő hajó haza nem hozta... Ez a kocsmai alak, aki soha se tudott megférni senkivel és élete javát kalózkodással töltötte el, most pedig abból él, hogy az élményeit mesélgeti el annak, aki pálinkát fizet neki, ez a nagyszájú csirkefogó, ez a mitugrász összehazudik önnek tücsköt-bogarat és ön ezt a temérdek hazugságot hosszú regénnyé fújja fel, hosszabbá, mint sok hősköltemény. Nem mondom, az ilyen semmirekellő is láthat egy és más érdekes dolgot, ha messzire vetődik... Steele is írt egy cikket a Tatler-be arról, amit Selkirk mesélgetett neki... egy rövid cikkben még csak megjárja az ilyesmi... de hosszú regényt írni arról, amit az efféle naplopó a csapszékben beszélget! Mondja, lehet valami unalmasabb dolog annál, hogy mit csinál az az ember, aki ötödfél évig magában él egy puszta szigeten?! Lássa, elég azt tudnom, hogy regényének mi a tárgya, és újra meg kell erősödnöm abban a hitemben, hogy önnek nincs tehetsége a kalandregény-íráshoz.
- Éppen azért próbáltam valami mást... Mert az igaz, hogy újfajta dolgot kínálok önnek... ami sokban különbözik a most kapós kalandregényektől... mondhatnám, egészen más. De ettől még tetszhet önnek is, az olvasónak is. Kérem, ne higgye el, amit a regényemről hallott, hanem olvassa el, mielőtt az utolsó szót kimondja! Miért ne olvasná el? Mert Morgan, aki nem olvasta el, visszautasította? Mert nem tetszett Griffith-nek, aki úgy irtózik minden komolyabb szótól, mint az ördög a tömjéntől? Mert Fenton fél attól, ami egy kis figyelmességet kíván, amin az olvasónak el kell egy kicsit gondolkoznia? De nem... önből Turner beszél! Turner, akinek nem ajánlottam fel a regényemet... aki nem olvasta, nem is látta... de gyűlöl engem, mert egyszer megvárta, hogy én köszönjek neki előbb, mély tisztelettel, és én nem köszöntem neki sehogy sem. Vannak emberek, akik egy életen át ártanak a másiknak, ahol csak lehet, és százszor kisebbítik vagy százszor rágalmazzák el ezt a szerencsétlent, csak azért, mert ez a másik egyszer egyetlenegyszer, megsértette a hiúságukat. Ó, ha tudná ez a Turner, hogy mennyire megvetem és utálom!
- Hát azt nem mondhatom meg, honnan tudom, hogy mi van a regényében... mi, kiadók, tartozunk egymásnak annyival, hogy ne adjuk ki a bosszúállásnak azt a kollégát, aki a felvilágosításával szívességet tett nekünk... de ez nem is tartozik a dologra. Elég az hozzá, amit regényének tartalmáról megtudtam, nem tagadom, nagyon bizalmatlanná tesz és ha ön most azt mondja, hogy ebben a regényben valami újat próbált, ez nem oszlatja el a bizalmatlanságomat, hanem, ellenkezőleg, csak növeli. Újat próbálni! Hagyjuk ezt, De Foe, a fiataloknak! Lássa, már az is, hogy valaki akkor kezd el regényeket írni, amikor a feje megszürkült, csupa bizalmatlansággal töltheti el a tapasztalt és körültekintő kiadót. Hány éves ön, De Foe?
- Ötvennégy.
- Az okos ember, de Foe, ebben a korban már azt is elfelejtett, hogy mi fán terem a regény és a fiatal legényekre bízza, hogy ilyen gyerekességekkel mulattatgassák a fiatal és öreg nőket. És ön ötvennégy éves korában kezd valami újat próbálni?!
- Hiszen ha újra kezdhetném az életet vagy megíratlanul hagyhatnám ezt a regényt! De már megvan. És mert most az írásból élek, rajta kell lennem, hogy pénzt kapjak érte, hogy alkut köthessek rá valakivel, aki kinyomtatná és árusítaná.
- Ebben sincsen szerencséje, amint nem volt szerencséje se a harisnyakereskedéssel, se a téglaégetéssel és nem volt szerencséje akkor sem, amikor vámházi számtiszt volt. Már pedig, ha azt látjuk, hogy valakinek soha sincs szerencséje, akkor százat tehetünk egy ellen, hogy az emberben van a hiba és nem a végzetében.
- Ne írja az én rovásomra, ha a telepem leégett és a hitelezőimnek nem volt se lelkük, se eszük, meg azt, hogy egyszer engem loptak meg, máskor pedig nem tudtam szótlanul nézni, hogy egy egész rablóbanda milyen szemérmetlenül lopja meg az országot.
- Nincs az a rossz puskás, akinek ne volna valami kifogása és tudom, hogy ön gyönyörűen ki tudja magyarázni mindazt, ami önnel történt. Pedig annál, amivel a szerencsétlenségét magyarázza, sokkal inkább valószínű, hogy ha önnek semmi se sikerült, annak csak ön maga az oka. Persze, mindenki szívesebben keresi a hibát más emberekben, mint magamagában. De ne felejtsük el, hogy ön többször büntetett ember. Vagy ebben is más a hibás? - az egész világ, mely mindig csak az ártatlant üldözi?
- Nem az én szégyenem, hogy sok, büntetésnek nevezett igazságtalanságot kellett kiállnom. Mikor nem lehetett többé más választásom, újságíró lettem és ebben a mesterségben is megtaláltam a komoly feladatot, mint minden másban, amit előbb műveltem. Csak az igazat kerestem és megírtam a meggyőződésemet, mindig csak azt írtam, amit igaznak és a milliókra nézve tanulságosnak, hasznosnak tartok. No és ez nem tetszett hol ennek, hol amannak a hatalmas embernek, azoknak, akiknek szemére kellett lobbantanom a hibáikat.
- Csúnya mesterség olyan dolgokat hangoztatni, amelyek másoknak kellemetlenek és amelyeket talán csak mi magunk tartunk igazságoknak.
- Erre csak azt felelhetem önnek, amit már megírtam: "Aki tudja, hogy az igazság mellette, vele van, éppen olyan botor, mint gyáva, ha fél kinyilvánítani a meggyőződését csak azért, mert sokan vannak más véleményen. Igaz, nehéz így szólni, az egész világ téved, kivéve engem, de ha csakugyan téved az egész világ, ki tehet róla?!"
- Nem tudom, miért volna ez botorság. Engem még soha sem állítottak pellengérre. Miért? Mert ha a nálam hatalmasabb emberekről egyszer-másszor rosszat gondoltam, ezt a gondolatomat nyájas mosoly alá rejtettem, legalább is bölcsen elhallgattam.
- Ha csupa olyan emberből állna a világ, amilyen ön, Taylor úr, akkor még ma is ott tartanánk, hogy nem élne a földön másféle ember, csak millió és millió rabszolga meg egy-két fáraó.
- Ejha, de lenéz engem, csak azért, mert nem fújom azt, ami nem éget! Pedig hát az ilyen lóhátról való beszéd sehogyan sem illik ahhoz, akinek otthon nincs rendben a szénája. Ön minduntalan betelepedik az erkölcsbíró székébe... már szinte otthonos lett benne... megítél boldogot-boldogtalant és pálcát tör fölöttem is, mert nem megyek fejemmel a falnak. Pedig, lássa, ha ön azt kérdezi akárkitől, aki ismer vagy egyetsmást hallott rólam, hogy: "Milyen ember ez a Taylor?" ... csak ezt a feleletet kaphatja: "Taylor megnézi a garast, mielőtt kiadja, de amilyen takarékos, olyan kifogástalan ember, a becsületes kereskedőnek mintaképe." Ellenben, ha én kérdezem önről ugyanezt akárkitől... százat egy ellen, hogy ezt a feleletet kapom: "De Foe? Hm. Hát mit mondjak? Amolyan kétes hírű ember." Mit néz rám úgy? Vagy talán nem is tudja, hogy miket beszélnek önről?
- Például miket beszélnek?
- Például, hogy ön nem csak a meggyőződését írja meg, hanem azt is, amit önnel íratnak. Hogy megírja a nem igazat is, csak jól megfizessék érte. Hogy ma emennek a hatalmasnak a zsoldjában áll, holnap a másiknak.
- Mondom, hogy Turner beszél önből. Vagy a sok Turner valamelyike. Mert hiszen egész légiója van azoknak a hitványoknak, akik rágalmazással állnak bosszút az érdekük vagy a hiúságuk sérelmeiért. És én, amióta újságíró lettem, sok jogtalan érdeknek hágtam a sarkára, sok hiúságot sebeztem meg, tehát sok ellenséget szereztem. Igen, tudom, hogy a hányszor olyasmit írtam, ami a whigeknek nem tetszett, a whigek a tory-párt béreltjének mondtak, ha pedig olyat írtam, ami a tory-pártnak nem tetszett, a tory-párt rám fogta, hogy a whigek kémje vagyok. Azzal is tisztában vagyok, milyen buzgalommal gondoskodnak róla a Turnerek, újra meg újra, hogy a mögöttem settenkedő rágalom hosszú, talán örök életű legyen. De ebbe, ha bánt is, bele kell törődnöm. És van valami, ami e tekintetben egy kissé megnyugtathat. Végre is, sokan tudják, hogy a tollam nem eladó és azt is, hogy, ha eladó volna, nem élnék szegénységben.
- Lehet, hogy sokan vannak, akik ezt tudják, de még többen vannak, akik hitelt adnak annak, amit ön rágalomnak mond, mert hiszen ön hol a whigek, hol a tory-párt lapjaiba írogat... úgy mondják, aszerint, hogy melyik párt kínál önnek többet... és senki se tudja megmondani, hogy whig-e hát ön vagy tory?
- Nem írhatok máshová, mert minden újság vagy whig- vagy tory-párti, de akárhová írok, mindenütt kikötöm, hogy csak a magam meggyőződését írom meg, mások eszméit nem, utasítást nem fogadok el és a pártprogrammal nem törődöm. Ha kiadják a cikkemet, jó, ha nem adják ki, csak az én bajom. Én nem vagyok se tory, se whig, a tory-párttól nagy szakadékok választanak el, de sok kérdésben a whigekkel sem érthetek egyet. Többet mondok, tory és whig egyformán gyűlöletes előttem, mert jól tudva, hogy nem az ő emberük vagyok, ez is, az is eltűrte, hogy a másik, haragjában, béreltnek, zsoldosnak, eladónak kiáltson ki... bár ők tudták a legjobban, hogy nekem soha se adhattak semmit és hogy se az ő céljaikra, se semmilyen zsoldos szolgálatra nem vagyok kapható. De hát igaza volna ennek a pártnak is és amannak is, mely homlokegyenest az ellenkezőt mondja, csak éppen annak nem lehet igaza, aki nem tartozik sem az egyik, sem a másik párthoz?!
- Ez szinte meggyőzően hangzik és én, magam, el is hiszem, hogy úgy van, amint mondja... én nem vagyok gyanakodó természetű... Csakhogy nem mindenki olyan, mint én... az emberek nagyobbrészt hitetlenek és szívesebben magyarázzák a dolgot amúgy... hogy tudniillik ön whig is, tory is, már az alkalom szerint. És önnek nincsenek tanúi.
- De, igenis, vannak tanúim, az írásaim. Ezek bizonyságot tesznek róla, hogy a nép érdeke meg a haladás ügye mindig hűséges szolgájának talált és kimutatják, hogy ott, ahol akár a polgári szabadságot, akár a vallásszabadságot kellett védelmezni, én soha se hiányoztam a legelső sorból. Vagy ahogy röviden megírtam: "Ami hazámnak nagy érdeke, az nekem mindig személyes ügyem volt, mindig az igazságot és a szabadságot szolgáltam, aki ezen a párton van, azzal együtt akarok lenni." E felől nyugodt vagyok, Taylor úr. Az írásaim tanúskodni fognak mellettem, talán századok múlva is.
Taylor úr mosolygott.
- Századok múlva? Az még nagyon messze van, De Foe. Egyelőre senki és semmi se tanúskodik ön mellett... és megvallom, annak a gondolatnak, hogy ön nem tartozik a legjobb hírű emberek közé, része van benne, ha elállottam attól a szándékomtól, hogy a regényét elolvasom. Tudja, a madarat tolláról, az embert barátjáról, a kiadót pedig az írójáról ítélik meg.
- Szóval Turner kapott az alkalmon, hogy újra árthat nekem és nem sajnálta a fáradtságot, hanem telebeszélte az ön fejét...
- Nem Turner volt, aki a regény tartalmáról beszélt... de mindegy, hogy ki volt...
- Igaza van, mindegy. Hát könyörögni nem fogok önnek, Taylor úr, hogy másítsa meg az elhatározását... ez úgyis hiábavaló volna... és bizonyára hiba volt, hogy az imént mintha a jószívére hivatkoztam volna, mikor elfecsegtem önnek, micsoda bajok közt vagyok. Igaza van, ennek semmi köze az üzlethez, és akármilyen szegény ember vagyok, tulajdonképpen nekem se olyan nagy dolog, ha füstbe megy ez a várakozásom is. Az én sorsomon valami sokat már semmi se változtathat. Ha elolvasná és kiadná a regényemet, ez nekem csak annyit jelentene, hogy egy kis ideig nem kellene félnapokon át szaladgálnom pénzért... boldoggá nem tenne. Örömöt én már régóta nem ismerek. Az életemben nincs semmi gyönyörűség és nincs semmi remény. Nincs benne egyéb, csak munka, munka, munka, meg, baj, izgalom és bosszúság. Ma utánoznak, meglopnak, úgy, hogy kénytelen vagyok beperelni azokat az irodalmi kalózokat, akik munkáimat a saját hasznukra átváltoztatják és kinyomtatják, holnap elrágalmaznak, holnapután nem pihenhetek egy órát, hogy a leglármásabb hitelezőmnek betömhessem a száját és ez így fog váltakozni mindaddig, amíg az életem tart. Lassanként minden erőm elfogy, de a szegénység, a holnapi kenyérért való nyüglődés és a megaláztatás nem hagy el az utolsó leheletemig, dolgoznom kell majd a halálos ágyamban is, a gond, a nélkülözés, a baj, a kellemetlenségek ott fognak gubbasztani mellettem, körülöttem, mögöttem akkor is, amikor már haldokolni kezdek, és a holttestem mellett lévő kis éjjeli asztalkán nem marad utánam egyéb, csak egy pár fillér, meg cédulák, felszólítások, meghagyások, amelyek intenek, figyelmeztetnek, hogy még holtan is tartozom néhány garassal. Én már nem szerezhetem meg magamnak se az örömöt, se a kényelmet, még a pihenést se, amiben még részem lehet, amit még megszerezhetek magamnak, az csak, egy-egy nyugodtabb óra. Ez nem az a dolog, amiért az ember rávetemednék a könyörgésre. De hadd mondjak még egy utolsó szót arról, ami már üzlet, csak üzlet. Nézze, Taylor úr, én nagyon, nagyon olcsón adnám oda a regényt, mert nagy, igen nagy szükségemben vagyok.
- De hát kinek néz ön engem? Olyan embernek, aki kihasználja a másik szorult helyzetét? Nem, De Foe, ne beszéljünk többet erről. Hanem, mondja, tud ön franciául?
- Tudok.
- És hajlandó volna lefordítani nekem valami jobb francia regényt, amelyben sok a kaland, nemcsak szárazon, hanem vízen is?
- Ostoba vagy gonosz, az olvasót félrevezető, megtévesztő, butító könyvek terjesztéséhez nem szegődöm társul semmi módon, fordítással sem. De ha a könyv nem ilyen, hanem igazán jó munka, amelyet érdemes lefordítani... miért ne?!
- Akkor följegyzem a lakása címét és mihelyt olyan francia könyv kerül a kezembe, amilyet keresek, gondolni fogok önre. Azt hiszem, így tökéletesen rendben vagyunk.
- Hát így is jól van, Taylor úr.
- És most Isten áldja, De Foe. Nem kell, hogy a bolton át távozzék, ha önnek így kényelmesebb, kimehet erre is, az udvaron keresztül.
- Isten áldja, Taylor úr.
Mikor De Foe, felbontatlan csomagjával, az udvaron át kiért az utcára, a Szent Pál székesegyházban delet harangoztak. Az utcai lámpások már nem égtek, kivilágosodott és a köd is kezdett felszállni.
- Azóta a patikában már régen elkészült az orvosság - szólt magában a fületlen ember, - de honnan szerezzek pénzt, hogy kiválthassam? Hátha új előleget kérnék a Tatler-tól?! Hiszen a ma reggel vitt cikkel sokat törlesztettem a tartozásomból! De mikor így is kilencedfél font maradt az adósságom! Nem, ez lehetetlen. Hát mit csináljak? A Guardian-hoz menjek vagy a Spectator-nál próbáljak szerencsét?
Eszébe jutott Robinson bajtársa, Péntek és az, akit Péntek imádott, a Benamuki nevű nagy, öreg ember, aki a hegyeken lakik és akinek minden földi dolog azt mondja:
- Ó!
III.
Vagy két héttel később Taylor urat, amint sétájáról jövet déltájban benézett az irodájába, Kate kisasszony azzal fogadta, hogy, éppen most volt itt egy inas, aki azt üzeni, hogy Taylor úr, mihelyt megérkezik, rögtön siessen Lord Godolphin kincstartó úr ő kegyelmességéhez.
Taylor urat nyomban kirázta a hideg. Percekre elvesztette a lélegzetét és még azután is csak dadogni tudott:
- Lord Godolphin... ő kegyelmes... Lord Godolphin kincstartó úr... legkegyelmesebb... Lord God...
De végre magához tért ebből a válságból, tanácsot kért Kate-től, hogy magára kapkodhatja-e még a díszruháját, aztán beájult egy kocsiba, öt percig egyáltalán nem gondolkozott és mikor a kocsi megállapodott Lord Godolphin palotája előtt, rárogyott a portásra - aki kisegítette - és már a kapuban elkezdett hajlongani.
Hogyan tudott feltántorogni az emeletre, későbben maga se értette. Életének ezekre a legnevezetesebb perceire utóbb egy cseppet se emlékezett és maga is elismerte, hogy akkor nem volt magánál.
De végre ott állt a szentek szentjében s a térde reszketett, mi pillantása félénken kereste Lord Godolphint, akit elhomályosodott szemével nem látott, csak ott sejtett a közelben, mint Mózes az Urat a csipkebokorban. Jobbra-balra hajlongott, hogy akármerre rejtőzik a kincstartó, tiszteletnyilvánítása el ne tévessze az irányt, és a nagyobb biztonság céljából szüntelenül mozgott, mint a szélmalom.
A podagrás nagyúr hangja egy óriási karosszék mögül hatolt el a rogyadozó inú kiadóhoz. Először egy rövid nyögés, aztán pár szó, melyet a nagyúr a macskanyávogáshoz hasonló, siránkozó hangon ejtett ki és végül egy második nyögés, hosszabb és keservesebb, mint az első.
- Panasz van önre, Taylor.
Taylor előbb elsápadt, aztán elzöldült és végül elkékült. A torka olyan száraz volt, hogy alig tudta kiszorítani ijedelmének és ámulatának a megnyilatkozását:
- Panasz? Rám, kegyelmes uram? Legkegyelmesebb herceg, én... én... én...
- Igen, Taylor. Megjelent nálam egy öreg nő hat gyerekkel és térdre borult előttem, mind a hat gyerek és az öreg nő is. Ha még fiatal és csinos volna! A fiatal és csinos nő, amikor térdepel és sír, zokog, ez kedves, ezt szeretem. De egy öreg nő, aki a földön kúszik! Jaj, jaj! és hat gyerekkel, akik ahelyett, hogy bukfenceznének, előttem térdepelnek! Jaj, jaj, jaj! Ez nem nekem való... én már beteg, öreg ember vagyok... ez nem nekem való látvány, nem, nem, nem! Az én szívem ettől beteg lesz... ilyet többet ne csináljon, Taylor!
- De legkegyelmesebb herceg! ... én... igazán nem értem... esküszöm, hogy ártatlan vagyok!
- Nem, Taylor, ön bűnös, nagyon bűnös. Ez az öreg nő azért rimánkodott, hogy a férjét, bizonyos De Foet, helyezzem vissza vámházi számtisztnek. Már hogy tehessem ezt? Hiszen ezt az embert, valamikor régen, azért csapták el, mert följelentésekkel zaklatta a kormányt és minden áron be akarta bizonyítani, hogy a vámháznál sok tolvaj van. Egy ilyen szamár! ...hat gyerek apja és nem tud békén maradni!... Mintha nem tudná mindenki, hogy a vámháznál tolvajok is vannak!... Hát hol lopjanak, ha a vámháznál nem lopnak?! És azért csapjon el a kormány nem tudom hány tolvajt, hogy utóbb ezek helyett mások lophassanak?! Akkor jobban szeretem a régi tolvajt, mert ez már teleszívta magát, ennek már kevesebbre van szüksége, mint az új tolvajnak, a friss erőnek. Hát hogyan tűrhette volna meg a kormány ezt az izgága frátert, ezt a bizonyos De Foet, aki mindig botrányt csinált?! És most én helyezzem vissza, számtisztnek vagy akárminek! De hiszen az egész vámház fellázadna! Mondtam a nőnek, hogy már hogyan kívánhat ilyen képtelenséget? Ekkor elpanaszolta, hogy nagy nyomorúságban vannak, mert ez a bizonyos De Foe valami regényt írt és ön ezt nem akarja kiadni. Hát már hogyan tehet nekem ilyet, Taylor? Bántottam én önt valaha? Egy öreg nő, aki a kezét tördeli, jaj, jaj! ...és itt sír, a tulajdon szobámban, nekem, szegény beteg embernek!... Pedig látnom kellett, hogy a nő igazat mond, mert a gyerekek is koncertben sírtak. Taylor, Taylor!... ez nem helyes, ezt én nem vártam öntől!
- Legkegyelmesebb herceg!... ezerszer kérek bocsánatot, ez félreértés, borzasztó félreértés! Én csak azt mondtam ennek a De Foenak, hogy nem olvasom el a regényét... de hogy nem adom ki, azt egy szóval se mondtam! Már hogyne adnám ki azt a regényt, amelyik iránt a legkegyelmesebb herceg érdeklődik?! Ellenkezőleg, úgy gondoltam, hogy egészen fölösleges elolvasnom! ...kiadom olvasatlanul is, vakon! ...és már csak azért sem olvasom el, hogy annál hamarabb kiadhassam. Mert szeretném én látni azt a regényt, amelyik nálam nem jelenik meg, ha egyszer a legkegyelmesebb herceg erről a regényről személyesen kegyeskedett megemlékezni előttem!
- Ez már más, Taylor, mert azt igazán helyteleníteném, ha az öreg nő másodszor is megjelennék nálam. Különben reméltem, hogy valami félreértés lesz a dologban, mert tudom, hogy ön mindig pártolta az irodalmat és kivált azokat az írókat, akik inkább vannak helyükön a tollforgatás terén, mint a vámházban. És arról, hogy ön épp olyan őszinte barátja az irodalomnak, mint a vámháznak, alkalom adtán nem fogok megfeledkezni.
IV.
Taylor boldogan hajtatott haza. Milyen nagy rémülettől szabadult meg! ...és már szinte látta mellén azt a szűkmarkúan osztogatott rendjelet, mely az irodalompártolást, a Maecenásokat jutalmazza. Előre hallotta az éljenzajt, mellyel majd a könyvkereskedők és könyvkiadók egyesületének elnökévé választják és jóindulattal, majdnem hálával gondolt De Foera.
Abban a pillanatban, amikor kilépett Lord Godolphin palotájából, a nagylelkűségnek valami nem közönséges rohama érhette utol, mert hirtelen elhatározta, hogy De Foenak a regényért szokatlanul nagy összeget fog adni. De minél tovább számítgatott magában és minél gyakrabban ismételgette, "Adok neki... adok neki... adok neki" annál többet alkudott le abból az összegből, amely először jutott eszébe és amely úgy jelent meg képzeletében bűvös látomásként, mint a tiszteletdíjak királya.
Mire hazaérkezett, már egészen józan volt.
Azonnal elhivatta De Foet és így szólt hozzá:
- Az ön jó felesége, noha már idősebb asszony, megtalálta azt a helyes utat, melyet ön egész életén át következetesen elkerült és végre is elszánta magát arra, amivel tulajdonképpen kezdeni kellene, ha az életben boldogulni akarunk, vagyis olyan fellépéssel, mely se neki, se önnek nem válhat szégyenére, megszerezte egy igen előkelő személyiségnek a jóakaratát. Bizonyára nem titok ön előtt, hogy ez az igen előkelő személyiség, maga Lord Godolphin, Őfelsége, György király kincstartója, több hercegség ura, az én legkegyelmesebb pártfogóm.
Taylor, mikor kimondta vagy inkább kirebegte a "Lord Godolphin" nevet, fölkelt székéből és mélyen meghajolt, nem kevesebbszer, mint négyszer, a szélrózsának mind a négy iránya felé, hogy - bárhol tartózkodnék is Anglia kincstartója ebben a pillanatban - a négy tisztelgés közül valamelyik okvetetlenül jó irányban szálljon fel és röppenjen a nagyúr lába elé.
- Kegyes pártfogóm parancsára - folytatta Taylor - természetesen kiadom az ön regényét... mi is a címe?
- Robinson Crusoe.
- Különben mindegy. Mondom, kiadom az ön regényét, föltéve, hogy ön nem áll elő teljesíthetetlen, lehetetlen kívánalmakkal. A hosszas alkudozást kizárni óhajtván, jól megfontoltam, milyen messzire mehetek el a munka értékelésében. Azért kijelentem, hogy az utolsó szavam ez, a regény egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én egyszer s mindenkorra tíz fontot fizetek önnek, tíz font sterlinget.
- Sokáig dolgoztam rajta - szólt De Foe - és valamivel többet reméltem érte. De igaza van, ne alkudozzunk, elfogadom az ajánlatot.
- Akkor papírra tesszük ezt az egyezségünket és azonnal átveheti a pénzt.
Mialatt Kate kisasszony megírta a két szerződés-levelet, De Foe így szólt a kiadóhoz, szokatlanul vidáman:
- Azt hiszem, Taylor úr, nem fogja megbánni, hogy kiadja a regényemet. Meglátja, Robinson Curose-nak lesz még második kiadása is.
- No, no, azért nem kell hencegni! - felelt Taylor, felsőbbséges, de elnéző mosollyal.