A félhomályban
szerző: Gaal Mózes (ifj.)
A szanatórium üveges oszlopos bejárata a gyógytér fasoros ragyogó zöld mozgalmába nyílt. Egész délelőtt odasugárzott a nap a tündöklő fehér falakra, hol a mész apró dudorai vakítóan szórták szét a fényt, lenn pedig a tér fövenye, halványsárga tiszta föveny, mint valami porrá zúzott tükör világította vissza a tüzes fehér emeleteket.
Ilyenkor délelőtt, vagy délfelé kiállt pillanatra a főbejárat oszlopai alá, engedte, hogy a nap kiolvassza, kiillantsa nagy vörösszőke hajának finom, laza szálai közül az orvosságok gőzét, étherpárát, felszárítsa kezén a víz és alkoholcseppeket. Bő fehér ruhájának nehéz ráncain tejes-hűsen csillogott reggeli verőn a napfény, szemeit fájósan hunyta le a sugarak előtt, megvárta, míg tűhegynyi pici cseppeket szítt arcán, homlokán a forróság, akkor letörölte és visszament megint a félhomályos folyosókba.
A gyógykút előtt ilyenkor reggel, már javában sétáltak a népek. Az erdő felett sötétkéken mélyedt a tiszta ég, alatta zöld lombcsúcsok, lankák, völgyek, levegőben fürdő reggeli táj, minden együtt, mint egyetlen harmatgyöngy gömbje tündökölt valami kerek, összemozgó, üde egészben.
A népek már sétáltak.
- A főbírónén megint a sárga kabátja van, - vette észre és felemelt tenyere alatt vizsgálta valami enyhe gyönyörködéssel a könnyű kötöttselyem kabátkát.
Ma megint jobban fájtak a szemei, gyenge rózsaszín erezetbe szállt ki a vér szeme fehérjére, a kis igénytelen kék szivárványkerék köré. Ez az éjszakai inspekció, - mindig ilyen azután. Fájóan hunyorgott, míg elnézte az ismerős ablakok billegését a fák sudarai közt.
- Kijjebb jöjjön a kisasszony, nem bántja a nap - szólt rá bizalmasan a liftboy.
- Megyek a postára - kiáltott még vissza vígan, aztán nehézkes lépésekkel, hosszú süvöltő füttyöket eresztve dobogott be a sarkon. A kisasszony lelépett a bejárat aljáról, a forró fövenyre. Apró hangyabolyok dudorogtak a talajon, porrá őrlött sárga földből halmozott gallérkákban mélyedtek a fekete nyílások. Néha kipattant egy-egy vöröses fej, utána szaggatott irammal távozott az állat, egy másik érkezett és rövid megtorpanás után besurrant a homályos, rejtélyes üregbe.
Lábával megsimította a nyílás bejáratát, de nem temette be, csak elfedte egy pillanatra. Milyen lehet, mikor egész sötétség borul vigasztalanul a derengő világra? Utálta ezeket az állatokat, összeborzadt, ha arra gondolt, hogy valamelyik belekapaszkodhatik, mégis mindig újra elfogta valami furcsa inger, mikor meglátta a földalatti folyosók világát, a homályos, pontnyi bejáratokat a finoman őrölt homokgallérral. Mindig újra lehajolt, csak egy pillanatra, elnézte, valami belül ellenkező irtózattal, amint a vörhenyes, szürke lények gépiesen nyüzsögtek, nézte a tétovátlan szögletes iramokat, a mindig egyforma, megoldatlan, magyarázatlan igyekvést, az acélos testrészek hajszálfinom rebegését, amint a gyönyörűség legkisebb lélegzetvétele nélkül moccantak, száguldottak a balzsamos verőfényben.
- Jaj, mit is nézi a rondákat Emmi kisasszony? - Az egyik szobaasszony forgatta meg magát a jó melegben a bejárat előtt. - Aztán újra szólt:
- Csengetett a 37-es kérem. Hűtő kellene neki.
Emmi kisasszony visszaindult az épületbe. Emmi kisasszony az ápolónő! Még nem áradt be a friss reggel, pedig már nyitva volt a folyosó. Bágyadt orvosságszag szállt a szőnyegekből. Egy éve volt itt. Mintha mindig itt lett volna, hiszen már második nap ismert minden szobát, minden beteget, alig vette észre hogy történt. Minden izma, tagja, szinte észrevétlenül működött, gépiesen, mintha nem is saját magát mozgatta volna. Mikor álmos volt, mikor fáradt volt, akkor is, ha máson járt az esze, ha gondja volt, mindig, mindig, attól a pillanattól kezdve, mikor az ébresztő óra zörrenése kihűtötte alatta a párnát, egész addig, míg az utolsó csengetés után lefordította szobájának ajtaján a kulcsot, lecsettentette a lámpát, egész addig, úgy vitte, óráról órára valami, mozgatta, mozdulatait dologgá alakította, folytonosan, gondosan, de örömtelenül.
Most hogy újra benn sietett a folyosón, futólag arra gondolt, hátha a napokban valami öröm éri? Valami öröm. Nála ez valami egész könnyű percnyi fuvallat volt, enyhe meghatottság, percnyi gyöngédsége annak, ami folyton történik. Mindig csak annyi, nem több, mint a gyereknek eszébe jut, hogy holnap vasárnap lesz és balzsamos hangzás után visszafelejtkezik. Lehet, hogy a napokba valami öröm éri, - gondolta nyugodtan, mikor a 37. szobának kilincsére tette a kezét. De előre nem érzett örömet, hiszen minden öröm nála oly finom és kicsiny, hogy előre nem lehet hozzájutni.
Később a laboratóriumba ment. A főorvos valami vizsgálatot csinált. Elégedetlenül hányta össze a fiókokat, mikor belépett, rárekedt:
- Hol vannak megint a tölcsérek? - Előkereste őket. Munka közben a főorvos beszélt hozzá, kellemetlen zsíros hangjával, amit mindig megadással hallgatott:
- A 17-es!... A festő, az a Bonyhádi, nagyon dicsérte ma nekem magát reggel, viziten, milyen lány maga.
Feléjevillantott kis tapadó barna szemével az aranyos cvikker mögül.
- Mondta, hogy gondos, hogy is mondta? Az áldozatkész nő igazi típusa! Lelkesedéssel beszélt magáról. Egész belemelegedett. Egy bicuspidalis insufficienciával rendelkező embernek nem való így belemelegedni, lelkem.
Nem szólt semmit, nyugodtan nézett vissza. Megszokta már. A főorvos először nem törődött vele mikor idejött. Milyen elégedetlenül is mustrálta végig az első napokban! Hogy is volt? Nem is szólt hozzá. Míg ő az injekciós tűket főzte, hangosan mesélte az alorvosnak, hátat fordítva neki:
- Barátom, a huszonhetes, Hirschné, annak van egy aktja, pedig az a nő már negyvenen is túl lehet.
Később barátságos lett, zimankós téli napon kezdett érdeklődni. Kikérdezgette, nincs-e semmi baja a tüdejének. Meg fogja röntgenezni. Mindenáron meg akarta röntgenezni, mert tüdőcsúcshurutot sejtett a bal tüdejében. De hogy aztán decemberrel megjött a téli szezon és mozgalmas lett újra az épület, Szántóék is eljöttek, hát elmaradt a röntgenezés, akkor észre se vette, alig mordult oda hozzá, vagy hosszan, elégedetlenül ismételte százszor a kifogásait.
Nagyon jól ismerte, értette mindezt, nyugodt örömmel viselte a közömbös időszakokat.
- Láttam magánál egy könyvet, a képzőművészetekről drágám, talán az is, az új barátság?
- Régi könyvem már.
- Nem is jelenhetett meg olyan rég.
- Egy éve, hogy kaptam, unokabátyámtól...
- Eh. Igen. Unokabátyjától?!
- Iparművészeti iskolába járt.
- Hiszem. Kedves. Hogyne. Adja ide az alkoholt. - Szóval ez a festő bácsi, igazán rossz bőrbe van. Inkompenzált. Vegye tekintetbe kedves Emmike, hogy inkompenzált.
Letette az üveget és visszafordult.
- Főorvos úr kérem, nem tudom, hogy...
- Semmi, semmi, nem akartam gyanúsítani kedvesem.
Megveregette az arcát, pedig egészen hátat fordított neki foglalatoskodás közben. Most nagy zajjal tört el egy kémcsövet, keresett szavakkal káromkodott, gonddal szerkesztett szakszitkozódásokkal.
Téli szezon után üres lett újra a ház, akkor a röntgenkérdés is előkerült. Közben egy vadászaton meghűlt, akkor ő ápolta, szótlanul ezer akadékoskodás, kedveskedés tűrhetetlenségében. Ahogy feküdt az ágyban, ápolt üde arcbőrét alkoholos vízzel mosogatta, szőke hajfestéke elmocskolta a párnát, de bizonyítgatta, hogy brillantintól van. Mellette kellett ülnie, fiatalkori históriákat hallgatni, amiket hurutos hangjával, mint valami forró kotyvasztékot mohón mesélt, gesztikulálva, mindig újra megfogta vagy megütögette. Utálta ezt az embert, de távol tudta tartani magától, megszokta, minden gondolatát, mozdulását, ravaszkodását értette, tudta előre. Valójában jó viszonyban voltak, a főorvos megbecsülte, bár mindig újra és újra megpróbált közelébe férkőzni és a visszavonulásnál ezer apró kínzással, kellemetlenkedéssel tarkított néhány napot.
- Kérem jöjjön a röntgenbe, a négyest röntgenezzük, aki tegnap jött. A bárófiút. Láthat egy szép fiút.
A főorvos még megállt az ajtóban, gondosan ápolt hosszú körmeit vizsgálta, ilyenkor, mikor a félhomályban lehajtotta fejét, kérlelhetetlenül beleárnyalt arcába a gondosan titkolt negyven év elégedetlen vonala. Pedig a haja oly szőkén csillogott, mikor este a hallban ült a méltóságos asszonyok közt.
- Jövök - szólt neki csendesen és bezárta a fiókot.
Együtt mentek a röntgenbe. Sohase mulasztotta el útközben, ha a folyosón haladtak, hogy könnyedén a nyakára ne tegye izzadt fehér ujjait, vagy bele ne lépjen félig a lépésbe, hogy összeütődjenek. Néha gondolkozott azon, hogy miért ilyen ez az ember? Miért mond egy hosszú történetet, csak azért, hogy végén ujjheggyel hozzáérjen a nevetés mozdulatában. Mert semmi nincs abban, mikor ujjával a nyakához ér, csak valami lágy undor, aminek végét várja. És ezt sose érezte másképp.
- Látni fog egy szép fiút - ismételte hangsúllyal a főorvos, - kár, hogy vitiuma van, pompás izmokat sportolt magának a kölyök, vésőre való, nézze meg kedves, olyan mellizmai vannak, mint egy nagynak, pedig csak most húsz... Kár, hogy vitiumja van. De nem súlyos.
- Húsz éves?
- Most volt... Mikor én húsz voltam. Én voltam egy kölyök! Csettintett.
- Bolondultak utánam fiam!
Hanyagul beszélt, de valami melankóliával.
- Bolondultak. Az asszonyok. Pedig még iskolás kölyök voltam. Olyan kalandjaim voltak Pápán! Háromszor akarták kitenni a szűröm a kollégiumból. Mikor az ügyvédnéhez az ablakon mentem be. Tudja?
- Tudom, mert már elmondta főorvos úr.
- Az volt a hecc! Tudja kedves, mikor meglátott, csak intett, hogy csendesen, olyan hófehér válla volt, nagy darab asszony. A bárófiú nyitott be.
- Jó reggelt.
- Á... ilyen pontosan kedves... Vetkőzzék le... Csak a felsőt... A bárófiú veleszületett finomsággal biccentett neki. Tekintete nyugtalan, felületes kedvességgel járt ide-oda, nagy csillogó arca ibolyakék szemekkel, közbe megbágyadt valami unalomba, duzzadt ajkai nedvesen megnyíltak míg érdektelenül bámult maga elé, hosszú szempillái kéjesen lankadtak le, aztán egy szóra megint udvarias élénkséggel serkedt fel, válaszolt laza gyerekes szavakkal, majdnem értelmetlen lelkesedéssel, üdén pillogatva szemeivel.
- Nincs semmi baja, semmi nagyobb baja. Holnap kezd fürdeni...
- Kérem oltsa le a lámpát Emmi.
Az áram zubogni kezdett.
- Aztán sportolni nem szabad, világért se fiam. Elég szép izmokat szerzett eddig. Nem csoda, ha körülveszik a hölgyek.
A fiú mély, csiklandós nevetésbe csuklott. Hangosan, lihegve nevetett.
- Láttam tegnap a strandon. Magát szinte megeszik fiam. Legyen óvatos. Emmi, nem igaz? Gefährlich, ha valakinek ilyen izmai vannak? Nem szólt semmit. Utálta a fecsegést az éretlen gyerek előtt. Az kötelességszerűen feléje szólt az ernyő mögül:
- Kisasszony pesti?
- Nem kérem.
Mikor felgyújtotta újra a lámpát, már várta, hogy a fiú hosszú vizsgáló tekintettel nézze. Nem nézett vissza rá, de érezte, amint annak puha szeme bejárja találgatva, mérlegelve. Csak egy villanykörte égett, félhomály volt, a haja ilyenkor csillogó meleg tömeggel ernyőzi kis szabályos arcát, a hűs, tiszta szemekkel, keskeny szája ingertelenül zárul a kérdezőre, formátlan fehér ápolónői köntöse szabályos ráncaival fodrozódik babateste körül, semmit nem ígér, s akit ha néznek semmit nem érez.
Kopogtattak. Női hang kiáltott be.
- Béla!
- Nem szabad - kiáltott a főorvos. - Ne legyenek kíváncsiak!
- Jövök Marianne! - kiáltott ki a fiú. Már kész volt az öltözködéssel, röviden búcsúzva kirohant.
A főorvos most jelentősen nézett rá.
- Ez a vér - szólt.
Nem felelt semmit. Indult kifelé.
- Ez az kedvesem, amit maga sose érez. Lehet, hogy tévedek. Amennyiben csak velem szemben... Maga egy frigid drágám. Nem lehet segíteni magán.
Most hirtelen megölelte, hogy mellette állott, átfogta a derekát és magához szorította.
- Főorvos úr, - szólt hideg türelmetlenséggel.
Mogorván harapdálva a szavakat vetette oda neki elmenőben a főorvos:
- Az ilyen érzéktelenség betegség. Sajnos nem lehet segíteni magán. Majd valaki segít egyszer, ha nem lesz késő kedvesem. Maga nem is nő... Na, nem akarom mondani...
Becsapta az ajtót.
Valami fájdalom szorította el, pedig utálta ezt az embert és mindazt ami vele összefüggésben volt. Egyszerre sok minden lepte meg, amit végig kell még gondolni. Oly üres volt a nagy röntgenszoba hidegen csillámló gépszemeivel, furcsa merev állatokkal, lezárt szájú zubogó áram-kútjaival, visszhangzó dolgok, fémbillentyűk, rudak, üres szerkezetük, mozdulatlanságuk valami kérlelhetetlen hiányozással fogta körül. Mélyet lélegzett, de még a rövid, gyenge sóhajtás zaja is tisztán jelent meg a helyiség csendjében, mint valami sarokban megrebbent lény. Leoltotta a lámpát is kiment.
Kinn akkor villantak el a balkonok alatt Szántó Marianne és Béla bárócska. A lány teniszrakettet csóvált, barna teste ragyogott a napfényben, nagy lobogó lépésekkel. Sietett, mellette a fiú loholt, frissen, hajadonfőtt, arcukon végtelenül könnyed beszélgetés derűs hangosságával. Hanyatthomlok tűntek egy mély lépcsőben, mely rózsaszínben csillogva recézett le a parthoz.
Késő délután nem akadt már dolga. Kiült a folyosó végén nyíló balkonra. Maga elé tette új könyvét... Karenina Anna...
Mert ő ilyeneket olvas! Újra elolvasta a fekete betűs címet. Különös álmatag boldogság érintette. Csak kinyitja a kis zöld táblát és kellő közepében van valaminek, hol egyesegyedül, senki se zavarhatja szét, senki se erőszakoskodhatik, senki se fájdíthatja, keverheti, szennyezheti.
Karenina Anna... Valami rejtelmes leheletet érzett, e könyv leheletét. Mögötte egyszerre szétbomlik, megszólal egy világ, ahol bármikor elhelyezkedik, ahova néma nézőnek bármikor belép és otthagyja a magáét. Hangozva suttogta maga elé: Karenina Anna... És mi mindent rejt ez a távoli, szívbeszóló hangzás?
A jó ég tudja, hogy ő hová tartozik? Talán ezek közé a betűmezők közé, ahonnan idegen áramúvá válik a szoba levegője. Mert hogy hazulról elkerült, otthon nem volt sehol csak egymagában. Nem vágyik vissza a kisvárosba, ahol fiatalkora, mint egy ólmos álom kezdődik már a piros vasúti állomás mögött. Ó, azoknak az embereknek minden moccanását úgy ismeri, nem kívánja, nem, ő nem tartozik oda. Három tenyérnyi virágoskert, ha visszagondol, ennyi, szülei halála óta, ami még vonzza. Nem érdemes visszamenni, hogy a palánk tövében ácsorgó kis kamaszokat megmosdassa. Mert a többi nyomorúságos.
Hát hová tartozik? Talán a portás, a liftboy a kertész, a zenderes kisasszony. Hiszen sokszor ebédelt, vacsorált velük, szeretik, mert jó lány, nem bántják, elmesélik ügyük-bajuk, mert a kisasszony gondol velük, sajnálja őket. De...
Karenina Anna. Ó milyen szép hosszú is a két könyv története! És mikor a végefelé jár majd a könyvnek, hogy is fog ismerősen, drágán hangzani, valóságos arccal, beszéddel, hogy: Karenina Anna...
De aztán felnéz és körül gyenge esti zaj lesz, úri népek gyöngyöző fecsegése az alkonyodó fák alatt.
Férjhez mehetett volna már otthon. Nem ment, pedig sajnálta a jó fiút, szinte hozzáment sajnálatból... Nem kívánta. Hiszen azok annyira nem hasonlítanak hozzá.
És tegnap volt itt a másik, aki egy éve kérte meg. Újra kérdezősködött. Sokat beszélt erőlködve, ügyetlenül.
Egyes mondatok csengettek a fülébe, amit a fiú mondott:
- Átutazóban lévén, nem mulasztottam el, értesülve ittlétéről. Szépen tetszik itt lenni.
Műasztalos volt, hosszú szőke bajusszal, kis szőke szakállal. Fehér nyaka és vékony, göbös ujjai. Vastag piros nyakkendője, a magas gallérra hurkolva egyenesen tartotta nagy, eres fejét, kissé kidülledt, gyenge, sárgás szemeivel.
Beszélt a műhelyéről, terveiről. Hallgatta, de közben ellenállhatatlanul tűntek el a gondolatai sejtelmes egérutakon, csak a szögletesen, bábusan mozgó alakzatot figyelte, kinek hangja idétlenül kergetőzött előtte, valami nyugtalan, cincogó zenével kísérve a környezet visszhangjából.
Újra említette a házasságot. Műhelye új alapokra van fektetve. Lelkes izgalommal beszélt, bajusza alatt nyugtalanul fészkelődött vastag, halvány ajka.
Újra csak nemet tudott neki mondani ajánlatára. El is ment a fiú zavartan, búcsúzkodva sietett nagy lépésekkel.
Karenina Anna. Mert ő ilyent olvas. Mert ő más világba tartozik. Isten tudja, melyik világba?
Alkonyodott. A hegyekből felhők vonultak elő lassan. Sűrű sötét felhőszőnyeg terült szét nesztelenül, még az előretolt gyenge szél se járt még. Estére későn lesz az eső. A tó, a fasorok mozdulatlan teteje sárga, olvadt ragyogásban pihent, de a sötét felhőzet lassan nyelte az eget, alatta lila messzébe húzódott a tájék a meleg esti sugárzás köre mögött.
A szalonból, a másik emeletről, éppen a feje felől zongora hangzott. Ő is zongorázott egyszer, mielőtt nyugalomba ment az apja. A zongorát is elvitték aztán, vékony cincérlábú, régi zongorát, hajlott sárgakeretű billentyűivel. Akkor barátnők is jártak hozzá.
- Emmi nem megy soha társaságba, - hallotta a dicsérő hangot, nagyanyja mondta mindenkinek, akinek színe elé állították a kis levegős testű, egyenes derekú lányt lesimított vörösszőke hajával, egyetlen ékességével. Csak ez a haj jelentett valamit az idegeneknek, ez alatt a haj alatt sietett végig az utcán, ezt a hajat ismerték, a kis fehér nyakon hordott szelíd bronzszínű csillogást. Emmi, jó lányka. Aki nem megy soha sehová.
Emmi mindig otthon ül, mert úgy szerették.
Mert volna szívesen, de aztán nem is volt már hová.
- Mire való az ilyen naplopás? - mondta igen komolyan az apja a vacsoránál, így aztán nem ment többé uzsonnára.
Nem szeretett bele senkibe. Csodálatos volt neki, hogy a többinek egyszerre megtetszett valaki, aztán olyasmi lett belőle. Neki nem tetszett meg egyszerre valaki. Neki tetszett, ha valami szép történt körülötte. Akkor is csak meghatotta, gyöngédséget érzett. Nem is taposták az ő lábát asztal alatt, nem kísérték haza, nem járt a kapu alá, mikor a diákok hazajöttek. Pedig szerették, ragaszkodtak hozzá, de nem nyúltak a derekához.
- Emmi nem megy sehova. - De mindent észrevett, megértett. Közvetítette lánypajtások ügyeit, leveleit, elnézett, lebeszélt, néha kíváncsi lett, látott, de mikor mások csókolóztak, nem érezte az ízét, nem lett melege tőle, csak értette, hogy így van, nem baj, de ő sose. Megcsudálták érte, öregek dicsérték. Olyankor szégyenkezett, valami halvány szomorúság érintette.
- Emmi jó erkölcsű lány, - ilyenkor valahogy elfanyarodott a szíve, elásta magát másfelé, nem tetszett neki. Úgy érezte, hogy ő valami magasabb világba való, ahol nem mondanak ilyent, ahol szép úgy történik, mint az udvar, meg az utca, meg a homályos szobák folyton egymásutánja.
A hajók halkan tülköltek a tavon, befutva a kikötőbe. A nap gömbje mind csendesebben izzott a víz sávja felett, mintha a vízfátyol felé hajolva hűlne, csillapodna. Olvatag párák gőze mosódott fel már a ragyogásig s vonta, merítette bágyadt, aranyos medencébe.
Karenina Anna... Van egy világ, ami mindig egy emelettel feljebb, vagy egy heggyel eltakarva odébb vár, de jönnek onnan emberek, akik szépek, ó nagyon szépek, ahogy járnak, beszélnek.
Szereti a szép, finom úri népeket, pedig nem tartoznak hozzá. Ő mégis hozzájuk tartozik. Hozzájuk tartozik, csak úgy érzi, mintha elfelejtették volna és most már nincs értelme. Valamikor lett volna értelme. Most csak a hűtőket, a termoforokat rakja fel a méltóságos asszonyok csontfehér bőrére, öreg tanácsosok fázós, fáradt mellére. Mintha azokon a testeken túl valami bűbáj volna, ahonnan valók, mégha ők nem is mindig olyanok. De van olyan is, aki rámosolyogva, mély, nőies hangon mondja:
- Köszönöm kedves, - és feléje fordítja a párnán parfümös fejét. Ó annak szívesen segít bepakolni elutazáskor a sárga táskákba fehérneműjét, drága apróságait, de nem beszél magáról sose, csak vár elejtett szavakat, összeér a szép asszony bágyadt kezével a keze és ő, valahol ott van.
Ő más világba tartozik. És mégse. Mert ha elhalad a magas üveges ajtók előtt, melyeket zöld függönyök és a villamosfény tükrökké varázsolnak, látja magát, a siető, a megálló, a kilincsnyitó, a haját tapintó leányt. Az ő alakja. Az ő teste. Ez még onnan való, a vörös állomás mögött csavargó poros utak alacsony kerítései mellől, ahol nesztelenül járta az utcát a boltig, meg vissza.
Ez a lény, aki hozzátartozik, ez a siető, ez a hangyajáratú, ez a mindig hidegen, nyugodtan vizsgálódó, száraz kis alakzat. Nagyon megveti őt, de viselnie kell, engedni, hogy a kis fáradhatatlan, a kis szenvedélytelen magábazárja, vigye kiszámított utain, gondos kötelességeiben. Valami fáj azért. Nincs oka talán. És senki se oka.
A zongora újra hangzott. Valaki énekelt is.
Mi lehet? - gondolta, mert nála a gondolat mindig előre tapogatózott, nem tudta soha egyszerre elsírni vagy kacagni magát.
Mi volt ez?
Szántó Marianne énekelt fenn a szalonban, akinek a bárófiú csapja a szelet. Zománcos meleg hang úszott le az emeletről a folyosón át a szőnyegek, kövek akadályain, hasadékok megremegő drótozatán, halkká szűrve visszaverve, elfoszolva az épület párkányain. Most megint.
A sta-not-te-...
Mert mások jobban érzik magukat mégis. Boldogabbak. Szebb az életük. Valami párásan fojtó gyönge fájdalom lélegzett benne. Az ének újra áttört a csendes helyiségeken, a zongora kényesen szólt.
A sta-not-te e per semp-re io sa-ro tua.
Valami keserűséget érzett, újra a nagyanyja hangját hallotta:
- Emmi nem megy sehova!
- Emmi nem szereti a fiatalembereket!
A homályos folyosóban már gyulladoztak a villanykörték. Az ének és a zongora még hangzott tompítva, átszűrve, olvadó szenvedéllyel.
Ott az emeleten. Rajta kívül. Mindig, mindig egy emelettel feljebb.
Visszanézett a folyosóra, a félhomályba. Ott akkor gyulladt ki egy ajtó felett a kis jelzőlámpa. A beteg csengetett. Felállt. A kilincs megnyikkant. A dalfoszlány újra egész halkan kísértette.
A stanotte.
Tulajdonképpen nem vagyok boldog - jutott eszébe hidegen.
Fájót dobbant a belseje, aztán érzéktelenül nyitotta ki a fehér ajtót.
Este, vacsora előtt félhomályban állt az üveges ajtó sarkában, mely a hallba nyílt.
A hallban sokan beszélgettek, ott volt a bárófiú is Szántó Mariannel. Egy selyemszőrű agár nyelvelt mellette. Az oszlopok közt társaságok fecsegtek, halkan hangzott minden, az öltözetek esti pompája, a muzsikáló zűrzavar, mint egy szökőkút szivárványozott, permetezett, a kinyíló ajtón közbe fűszeresen jött valami bódító illat.
Most valami ideereszkedett abból a világból, - érezte, amint kibámult az üvegen. Ezalatt az emelet üres, ha felmenne, csak az alkonyos estét lelné ott, homályos világot, értelmetlen bútordarabokkal, hervadt virágokkal, szivarhamuval, elfanyalodott füstpárákkal. Nem a varázskalitot, honnan az ének hangzott. Máskor volna jó, mikor égnek a lámpák, mikor mindenki ott van, akkor volna jó ismeretlenül más ruhákba öltözve belépni, emberek nyüzsgésébe, ismert kedves csoportozatokba. És új, ismeretlen hangon beszélni, sejtett, elkapdosott szavakból szóló nyelven, csupa olyan szavakkal, olyan könnyen, olyan magától, úgy hallva a választ, nevetve, felelve, mialatt a nevetés arcára gyenge pirosságot olvaszt, hajához nyúl, mozdul, karja, keze, mint új, eleven bábuk csodálatos tanultsággal lépnek a régi gépezet helyébe, ruhája is egyetlen illatú, csak az ő parfümje, eleven, mintha a test párologna gyengén finomultan, az arca is gyenge színeket izzik, a fátylas meleg légből messziről, mint most az üveg mögül. Haja is tűzbokrétává melegülne, hűvös kis kék szeme kitágulna, nagy, bágyadt tóvá terülne, visszanézve, elpihenve. Ó istenem, hiszen csak akkor néz vissza, mikor valamit ottfelejtett! Úgy terülne bágyadt tóvá a szeme, ahol fénycsónakok úsznak, más tekintetek beletévednek hosszú lankadt, finom, véletlen kereséssel. A pici pókhálós éji ráncok kitelnének szeme partjain, selyempamlagokká, kiszáradt keskeny, egyenes szája nedvesedve telve, feslő bimbózással nyílva szét feledten, ahol új hangja kiszabadulhat, fogai élén valami gyönyörű új beszéd serked, mély ingerlő hangon.
- Ilyen bolond vagyok! - szólt magában, az eltáncoló gondolat széthígult ködoszlopa után.
- Az én szám nem is olyan csókolni való, szívó, lágy, mint az övék. - Ujjával végigsimította szája szélét, kemény és száraz volt, hiszen huzatos folyosókon járt éjjel, hálóköpenybe, sietve valamelyik beteghez. Piros se volt, fehéres, vértelen. És a nyaka, válla nem párnás, hanem hűvös, gyenge fehér bőr halványan erezve, nem hússal, izmokkal gömbölyűre töltve feszítve, csak a porcok pici végei szobrozták a keskeny formákat a nyakán, vékonyka ezüstlánc hűtötte még egyszerűbbre.
Ó milyen szépek ezek a szép emberek - gondolta - és az agarakat, lovakat szeretik! Őt a hangyabolyokhoz vonja valami rejtélyes szeretet. Elmerülve nézett a zsibongó hallba, maga mögött érezte testét, a tehetetlent, a tökéletlent, az érdemetlent. Homloka az üveghez tapadt. Amint egy fehér kesztyűs kéz tiltakozva emelkedett, az agár odadörgölte hosszú fejét Marianne térdéhez, a lány meglegyintette a hegyes orrocskát, fehér napernyőjét mégse ejtette el, a bárófiú a kötött selyemkabátért nyúlt, vállára vetette a csillogó rongyot. A miniszteri titkár fényképeket mutatott, köréhajoltak, imbolygó karjába, finoman összeérve, szétserkedve, csodálkozva nevettek, ajkukon, foguk körül csak úgy rózsázik a kacagás. Marianne könnyen érinti, a lift felé indulnak.
Por sempre, io, saro tua.
Ó mindennek értelme ott fenn él a magas emeleten, ahol együtt élnek a paradicsomlakók, homályos föld felett.
Visszafordult. A szobaasszony vacsorázni hívta.
Vacsora után hirtelen eloszlott mindaz a fájdalmas, ami délután meglepte. Valami jókedv is ébredezett benne, valami furcsa, ami nem látszott meg rajta, csak fürgébben nézett körül, eszébe jutott sok apróság, amit máskor nem ilyenkor csinál. Körmeit manikűrözte, megfésülködött. Felvette új fehér cipőjét, az orvosságszagot kölni vízzel törölte le arcáról.
Kinézett az ablakon. Már egészen elborult az ég, kiadós eső készült, nyári eső, sötét fülledt némaság volt kint.
Miért vette fel a fehér cipőt?
- Ilyen bolondot? - gondolta fanyarul, de megigazította a cipőszalagot, hogy egyforma legyen.
Vacsora után végigjárta a betegeket, nem gondolt semmire, gépiesen dolgozott, közben fülelt, mikor a folyosón haladt. Fent szólt a zene.
Későre járt már, mikor mindennel elkészült. Lassan lépkedett a hall ajtaja felé, ott már oltogatták az égőket.
Egyedül állt a kihalt-kihűlt félhomályos helyen. Egy oszlop mögött várt istentudja mire, nesztelenül állt, észrevétlenül, mikor felülről gyöngyöző zaj hallatszott. Szántó Marianne és Béla báró jöttek le a lépcsőkön. Lent megálltak. Szemben álltak valami leszűrődő gyenge világosságban.
- Most lehet - mondta a fiú gyerekesen, de valami férfiasan durva, szinte rekedt volt a hangjában.
- Ugyan - felelt halkan, nevetve a másik.
Fehér ruhája beleolvadt az oszlop homályába, nem látták, közelebb jöttek. Nem mozdult. Egyszerre feltűntek előtte. A lány nyaka, feje hátrahajtva szorult a fiú karjában, szeme lassan lebágyadt, mintha pilláinak mély, hosszú árnyéka lett volna, szája lassan fakadva nyílt szét a csók alatt, arca szenvedélyesen megrándult, nyakán gyöngén görcsös vonal mélyedt fel a halántékáig. A fiú fekete feje a lány arca felett sötétlett, lassú szorításba hajolva lejjebb, lejjebb. Látta, hogy a szájak széle gyöngén rebegve moccannak, mintha fogak érnének össze gyöngén fogva az íny rózsás felületét.
Szívéhez szorított kézzel állt mellettük, visszafojtotta a lélegzetét. Nem érezte a csókot, idegennek érezte saját testét. Ő nem erre termett, neki nincs része benne. Csak szem volt, csupa szem, meghatottan nézte őket.
- Ez boldogság, - gondolta tisztán - és milyen szép is.
A lány haja bágyadtan, aranyosan csillogott, alig sejtett hullámokban tapadt a lágy homályba, szemük fehérje melegen csillagozva mozdult a sötét háttéren.
Élesen szólalt meg a csengő. Kávéházból jöttek, kapuzárás után. A bárófiú Mariannét szobája felé kísérte, eltűntek a folyosón.
- Emmi nem megy soha társaságba.
- Emmi nagyon hasznos lány.
Talán hangosan tudta volna kiáltani:
- Nem!
De nem mozdult, csak állt szívére szorított ujjakkal.
- Ilyen bolond vagyok én - mondta maga elé, amint bement a folyosón. A fiúval találkozott, aki visszafelé jött a saját szobája felé. Arca gyerekesen, lázasan, kipirulva meredt a késő pislákoló fénybe. Megállt. Tétován nézte végig, aztán rászólt:
- Kérem majd a hűtőmet.
- Mikor kérem?
- Negyedóra múlva.
A fiú most ránézett. Pillantásában a zavart ember nyájassága melegedett. Szép kezével hátrasimította csapzott haját és bizalmasan, kedvesen szólt.
- Tíz perc múlva már lehet. Jó?
- Jó - mondta csendesen, elmenőben.
Mielőtt bement volna, megállt az ajtóban. Valamit elfelejtett? Nem. Csak végigpillantott magán, ruháján, cipőjén.
- Ma bolond vagyok - gondolta, ahogy rajtakapta magát. Benyitott.
A fiú már lefeküdt. Az asztali lámpa ernyője alól derengett arcára valami árnnyal kevert fény. Mintha most nem lett volna laza, gyerekes az arca, mint délelőtt, mintha jelentősebb lett volna, finomabb.
- Hogy is hívják magát kérem? - kérdezte.
- Asztalos Emmának.
A fiú könnyedén leeresztette nehéz szempilláit. Nem vette le róla szemét, míg a mosdóhoz állt és a gumicsövet a csapra szerelte. Egyszerre megint valami gondolat indult, tapogatózott benne. Mintha jó volna aztán mindjárt elköszönni s kisietni. Szántó Mariannét látta maga előtt a fiúval. Szép volt.
- Lesz olyan szíves kedves Emmike, mindennap. Körülbelül ebben az időben. Egy óráig tartom magamon. Jég nélkül.
- Kérem.
- De azért ne gondolja, hogy beteg vagyok...
Felült az ágyban és a párnára könyökölve nézett rá.
- Szó sincs róla. Csak nagyon sokat sportoltam. Kicsit megártott, de én nem törődöm vele. Abszolúte nem törődöm vele.
- Pedig jó volna kérem.
A fiú hangja egyszerre sietni kezdett, amint a hűtőszerkezet elkészült. Úgy vette észre, mintha valami tündéri kedvesség gyöngyözött volna benne. Mindenféle apróságot fecsegett, kérdezett, nem várta meg a feleletet.
- Még nem teszem rá a hűtőt, majd később. Foglaljon egy kicsit helyet, csak egy kicsit. Itt az ágyam szélén. Meséljen valamit magáról. Maga olyan szimpatikus. Én látom első pillantásra. Olyan hercig. Bizonyosan nagyon jó szíve van?
Alig ért rá felelni. Mintha köréje ereszkedett volna újra az a paradicsom, az emelet, mintha beült volna egy otthonos finom szögletbe és várta, hogy történjék, hangozzék egymásután minden paradicsomi finom és enyhe pillanat.
Csak a háttérben motoszkált lelke megett újra meg újra, valami egyszerű, valami természetes, amit meg kellene gondolni. De jobb nem gondolni. Jobb elfelejtkezni ez egyszer róla.
A fiú egész könnyedén érintette a kezét.
Egész természetesen leült melléje, de nem igen tudott szólni semmit.
- Mit használ a hajához, hogy olyan szép fénye van? kérdezte belenézve a hajába.
- Tudja, délelőtt nem is láttam magát a sötétben. Mi jó barátságban leszünk. Én igazán jó fiú vagyok.
Olyan könnyen igézően beszélt, mintha selymeket hajtogattak volna össze sietve. Beszélt mindenféléről kapkodva, céltalanul, aztán újra megfogta a kezét.
Nem jutott eszébe, hogy szokott csinálni, mikor a főorvos megfogta a kezét. Másképp érezte magát. Hiszen az emeleten ült valahol, fényes, ártatlan tündérlakban.
- Délelőtt nem is láttam, hogy magának milyen finom arca van. Maga direkt szép, Emmike! Mi nagyon jó barátságban leszünk ugye?
Félhomály volt. Félhomály. A félhomályban talán csinosnak is látszott, talán a félhomály fátylai széppé kendőzték?
Vagy csak a fiú hajolt előre gyengén izzadt halántékkal és bolondozott mindent össze, hogy kezében tarthassa a kis kemény tenyeret és lassan, észrevétlenül vonja maga felé?
- Ilyenkor este magának már nincs semmi dolga. A főorvos bácsi is alszik, ilyenkor biztosan nem keresik. Bejöhet hozzám.
Míg a fiú beszélt hozzá, megint érezte, hogy valaminek nincs értelme. Valami nagy félreértés hazudik mindenben...
De mintha még mindig várt volna valamire. Vagy valami boldogság várt benne, nem eresztette.
Nézte a fiút, egyszerűen, szinte vizsgálva, hűs kék szemével, itta a szavakat, nem törődött az értelmükkel, csak selyemlágy hangzásukat hallgatta, amint hajlongtak, sorakoztak, mint kis apródok, valami hihetetlen finom úri udvartartásban.
Látta, hogy az is nézi őt, de nem látta, hogy valami könnyű ingerültség, elégedetlenség nyugtalankodik már a szavaiban. Nem látta, mennyire kínlódik ez a fiú, hogy felfedezzen valamit benne abból a másikból.
Nem merte mozdítani a kezét, hátha a cseppnyi varázs is eldurvul.
Akkor a fiú talán egész véletlenül, forró hangon suttogta, feléje hajolva:
- Hiszen maga nem is olyan, mint az ápolónők. Maga egész más körből való. Maga egész más társaságba illik bele. Az alkalmazottak egészen mások. Maga igazi úrinő benyomását teszi.
Elhallgatott, csak várakozva nézett a szemébe és könnyen szorította maga felé az ujjait. A fiú hajából valami gyönge illat szállt, mint a gondozott drága ruhákból, aranygyűrűi valami megbízható gyöngédséggel csillantak fehér ujjain.
Fájdalmas, mégis boldog zsibbadás lepte meg. Öntudatlanul, szinte érzéktelenül dőlt féloldalt az előrehajló fiúhoz. Szívének legrejtettebb, leplezettebb hitét, mondta ki ez a fiú. Úgy érezte, mintha az a másik világ venné körül és szeretné őt, szeretné, fogadná, mint egy bizonytalanul ismert meleg örvény, szédítő örömével.
Arcát a vállához hajtotta, de arca merev volt, pillái lecsukódtak. Egyik keze dermedten feküdt a hideg vásznon, a másik a fiú karjára pihent fogástalanul, valami terméketlen, szerény érintésben. Nem vette észre a fiú csodálkozó, értelmetlen tekintetét. Mintha lelkében valahol partok merültek volna fel, közeledtek, - de leszorított szeme-szája kifejezéstelenül, makacsul, mozdulatlanul dermedt, testén végtelen gyöngédség borzongott végig. Boldog akart lenni, és azt hitte, hogy ennyi az egész.
A fiú kényelmetlen mozdulatot tett.
Észrevette és hirtelen felegyenesedett. Szemébe most se volt láz, csak az a makacs álom, amit megzavartak.
A fiú kissé hűlve, aztán egyszerre keményebben, most már biztossággal szólt:
- Kioltom a lámpát. Jó?
Felugrott az ágy széléről.
- Azt a csúnya fehér kabátot... Emmike?
Egy pillanatig még révedezett. Hogy is lehetett? Mielőtt egész természetesen felébredt volna. Hogy ő vetkőzzék? Ijedten jutott minden eszébe. Ó mennyire nem tudja ő hátravetni a karját, mikor a haját kell kibontani. Hogy hámozná ki magát az alaktalan fehér darabokból, a biztosító tűkkel kapcsolt orvosságszagú vásznakból. Hogy verné vissza a tükör, szemben, gúnyosan, hüledezve a vetkőzésben sürgő kis alakzatot. Eszébe jutott a kép, mikor operáció előtt fürdőhöz vetkőztette a betegeket...
- Hát... Mi lesz?
A fiú türelmetlenül, hangosan szólott, szeme fehérje izzadtan csillogott, ágya közepén összegubbaszkodva ült, mellette a félretett hűtőszerkezettel.
Felébredt... Egyszerre eszébe jutott a természetes, egyszerű valóság. A szép Szántó Marianne forróbban hagyta kinn a fiúcskát, őt keresi most a legelső nőszemélyben, aki eléje kerül. Mennyire elfeledkezett magáról! Hidegen, csendesen szólalt meg. Megismerte régi hangját:
- Én kérem alkalmazásomban semmiféle olyasmit. Milyen csúnyán, közönségesen is jöttek a szavai! Mindennek vége volt. Mintha a mondat végén elrekedt volna egészen. Valami behomályosodó fájdalmat érzett.
Az ajtó felé ment.
- Tessék a hűtőt feltenni.
A fiú dacosan nézett rá vissza, aztán egyszerre, gúnyosan, hidegen elsimult az arca:
- Ó én nem akartam magát megijeszteni.
Aztán udvariasan, de oda se pillantva tette hozzá:
- Holnap kérem már tízre, előre bekészíteni.
Az ajtónál volt. Csendesen szólt vissza:
- Jó éjszakát.
Az az ágyból kelletlenül morzsolta:
- Jó éjt.
Kilépett a folyosóra. A folyosón már leoltották a lámpákat, csak egy-egy vörös körte égett. Átkos, fülledt félhomály fogadta. A hosszú rőt szőnyeg száraz homokként sikkant a lába alatt. A falak vörhenyes szürkeségbe prémezve, mint valami földalatti járatok vájt boltozatai mosódtak össze hosszú gömbölyű futamú üreggé, végén sötétség, elágazó járatok labirintje mindenfelé, a kis ajtók megannyi kis üreg titkos bejárataként foltozták homályosan a helyet. Sietve indult meg, szédület fogta el. Egyszerre úgy érezte, mintha lábait acélos szerkezetű izmok szabályosan sebesen rángatták volna, mintha tagjai küzdenének az ellenálló közeggel és munkálkodva iramodna előre. Behúzta nyakát. Mintha feje is sebesen fordulna vissza pörögve, mikor vissza néz, szeme elé libbenő haja rőt világosságot hintett a szemébe, mintha önmagából világított volna, mintha feszesre tűzött kapcsolt ruhája szürke páncélozássá merevülne, mely ruganyosan löki, mikor megütődik valami ellenállásban. Így rohan az üregekben, nesztelenül, célt nem tévesztve, kényszerítve, kérlelhetetlenül. Tompa fájdalom dermedt minden ízében, mintha izmai sokszoros keménységgel, erővel hajszolták volna és önmaga valahol közepén elfojtva zsugorodna össze. Rémülten rándult meg, még jobban sietett, körül az üveges ajtókon sápadt fény cikázott, mintha ott is hangyalények iramodtak volna zaj nélkül, megszabott pályáikon, vörösszőke pontok.
A laboratórium ajtajához ért. Beszédült a szobába. A spirituszégő felett forrt a vízgőz, benne boszorkányosan pattogtak a gumimelegítők. Nagy gőzfoszlányok libegtek a barna mennyezet felé, sűrű fülledt párák fojtották a levegőt. Leroskadt egy székre. Ó, hogy süppedt mind lejjebb, lejjebb halálos fülledten, nyomasztóan felette minden.
Nem tudott sírni, csak szárazon, nyitott szájjal rebegett a lélegzete.
- Istenem! - suttogta maga elé könyörögve.
- Mi történt velem? - érezte.
Mintha bezárták volna mindent, elment volna mindenki, csak ő maradt volna itt két lépésnyi üregben a vörhenyes lámpa örök derengésében.
- Emmi nem megy sehova, - hallotta végtelen messziről a nagyanyja hangját, szeretett volna megsüketülni, meghalni, hogy ne hallja az elégedett, kérlelhetetlen beszédet.
A gőz pattogott száraz hangon az üstben.
Könnytelen, égő arccal bámult maga elé. Valamerre. Körül az üvegek tompán csillogtak, enyhe, tehetetlen félmérgekkel tele.
Összegörnyedt a széken.
Aztán lassankint valami suhogást hallott.
A zárt ablaktáblák mögött lágy zaj zubogott. Felugrott és kinyitotta az ablakot.
Kinn nyári zápor zuhogott. A lombok csordulva áztak, öntötték a langyos özönt, a csatornák mély locsogással eresztették a hullámokban szakadó árt, halványan kígyózó vizek futottak a lejtőkön, kövek öblében összesustorogva. A zápor szakadt, de nem volt szél, csendesen, enyhén, mintha a sötét föld zuhogva szítta volna a meleg remegést, mely álmos morajjal áramlott feléje. Mind csendesebb lett, már éles csobogó pergéssel törte át a selymesen zúgó hangfátyolt a csatorna hibáin kifolyó víz. A víztehertől bókoló lombok suhogva engedték közbe közbe apró záporaikat, az ég acélosan megderült, gyenge csillagvilágosságtól világosodtak a mosott lombfejek, magányos cseppek mormolásztak, pattantak mindenfelé.
Az épület ablakaiból itt-ott halvány fény csillant. A 35-ös. Szívburokgyulladása van. Digalent odakészítette. A 23-as gyomorvérzés. Hatkor bemenni hozzá. 4-esnek termofort.
Mélyen szívta be az éjjeli levegőt.
Az ajtó türelmetlenül nyílt ki. Vöröslő szemmel, hálókabátban csappant be a főorvos.
- Megint! Még ha valami baja volna? Mindig felzavarnak érte. Vigyen neki veronált! Itt van. Vigye! A teremtésit, a nyavalygós teremtésit! Ha itt volna a férje, nem kellene veronál. Akkor nem kellene veronál! Vigye! Mér nem viszi?!
- Megyek már - szólt fásultan, megcsillapodva, mialatt megindult az ajtó felé...