A félelmes basszista
| A félelmes basszista szerző: Móra Ferenc |
A Széchenyi-gyász 1860-ban Pozsonyban érte Molnár György színtársulatát. Természetesen a trupp is ki akarta venni a részét a közfájdalomból. Úgy tervezték, hogy majd valami hazafias darabot sírdogálnak el a színházban, és abban Pannónia talpig feketébe öltözik.
A rendőrfőnöknek eleinte nem is volt semmi kifogása a terv ellen. Morva ember volt ugyan, de a gyerekeit már magyar szóra fogta. Aztán meg mi van azon, ha magyarok meg akarják gyászolni egy nagy emberük halálát? Utóvégre ez csak annyit jelent, hogy eggyel megint kevesebben vannak. Ezt csak nem vehetik rossz néven Bécsben sem.
A pozsonyi német színigazgató azonban nem politikai szempontok szerint igazodott, hanem a kasszát nézte. Mert a színházban tulajdonképpen ő volt a gazda, a magyarok csak albérletben kaphatták meg a szezon végén a bruttó bevételük feléért. Mármost a direktor bizonyosra vette, hogy ha a magyar komédiások a Rózsaszínű ördögöt adják, azt a purgerek is mind megnézik, mert ők is kíváncsiak rá, milyen lehet az ördög, mikor rózsaszínű. De ki kíváncsi arra, hogy milyen Pannónia feketében? Azért nyilván még Báborszky kerületi főnök úr se nyitja ki a bugyellárisát, pedig az már csak színtiszta nemes magyar úr.
Ezzel a magyar úrral csinálta ki a német direktor, hogy a policáj visszavonta a maga jószántából készséggel megadott engedélyt. Most már aztán mit csináljanak szegény magyar komédiások, hogy mindenki füle hallatára sirathassák meg a legnagyobb magyart?
Valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy menjenek el a református gyászistentiszteletre a Bél Mátyás utcai templomba. Az istenházából csak nem tilthat ki senkit még a zsandár sem?
- De hát mit csinálunk mink a templomban? - kérdezte kelletlenül V. Kovács József, a társulat basszistája.
- Mit csinálunk, mit csinálunk? - förmedt rá Molnár direktor. - Aki imádkozni tud, az imádkozik, aki pedig imádkozni nem tud, az tátja a száját.
- Szóval szájat tátani szabad? - figurázott a basszista, és mindjárt próbát is tartott. Akkorára kitátotta a száját, hogy kiesett volna rajta a feje, ha varjúszárnyforma, vastag fekete bajuszában meg nem akadt volna.
Ezen nevettek egyet, aztán felszedelőzködtek, és megindultak a templomba. Csak ott vették észre, hogy a basszista nincs velük. Ők már el is helyezkedtek a gyülekezetben, mikor V. Kovács József is bekullogott a templomba, egy nagy nyaláb színlappal a hóna alatt. Molnár direktor egyre kérdezősködött tőle a gyászbeszéd alatt a szemöldökével, hogy mi a csudát akar itt azzal a paksamétával, de a basszista se látott, se hallott, úgy nekiadta magát a nagy ájtatosságnak.
Hanem mikor az istentiszteletnek vége volt, és az emberek kezdtek kifelé mozgolódni, akkor V. Kovács József kirántotta a színlap alól a társulat rövid nyelű nemzeti lobogóját, meglengette a feje felett, és megeresztette a legmélyebb basszust:
"Hazádnak rendületlenül..."
Mindenki hirtelen elszéledt a veszedelmes ember mellől, de a trupp egyszerre körülfogta, s most már harminchat torokból harsogott a rebellis ének:
"Légy híve, ó, magyar!..."
Mire a Líceum utcába értek, már tömeggé dagadtak, s az ijedt purgerek ajtót-ablakot becsukdostak. Egyszerre tele lett a csendes polgárváros a hírrel:
- Megint itt a revolúció. Maga Rózsa Sándor vezeti a rebelliseket!
Rózsa Sándor ugyanakkor már Szamosújvárra vonult vissza a magánakcióktól, és a teret átengedte a hivatalos konkurrenciának, de hát a nagy emberek delejével nem bír a börtön se. Aztán meg V. Kovács József dühösen forgó szemével, dárdás bajuszával megfelelt minden romantikus illúziónak.
Már majdnem elérték a színházat, mikor fegyveres rendőrkordon állt elejbük egy vörös orrú, mord káplár vezetésével.
- Halt, Kossuth-Hund![35] - fogta rá a hatalmas ember szentjánoskenyér-forma kardját a zászlótartóra.
A basszista szót is fogadott, mert megállt, de csak addig, míg úgy ütötte vakszemen a káplárt a zászló nyelével, hogy az elterült, mint a béka. Hanem akkor aztán a tenyerébe szedte a lábát, mert az utca végéről hallatszott az ulánusok dobogása. De mire odaértek, akkorra véget ért a pozsonyi forradalom, a katonák már csak a káplárt találták ott, akinek hirtelen cipó nőtt a halántékán.
Egy óra múltán a színtársulat minden férfi tagja ott állt glédában a policáj direkció udvarán, s a dagadt fejű káplár dühösen sorra nézte őket. A nagy bajuszú haramiát kereste, de azt nyom nélkül elkapta a markoláb. Már nem a haramiát, hanem a nagy bajuszt. Olyan szép sima volt már akkor V. Kovács József, mint egy gvárdián, és olyan megsiratni való képet vágott, hogy felállhatott volna a nagytemplom előtt az oszlopra bánatos szentnek. Még a dühös káplár szíve is megesett rajta, és megkérdezte, mi leli.
- Nix dájcs - mondta alázatosan a basszista, és kézzel-lábbal bizonygatta, mennyire fáj neki, hogy nem tud németül.
A többi se tudott, egy lélek se az egész társaságból. A fogdmegek összeállottak tanakodni, mit csináljanak. Letartóztatni nem merték a truppot, a város anélkül is fel volt izgatva. A rendőrfőnök a maga érdekében is jobbnak látta volna barátságosan elsimítani a dolgot. Bűnbocsánatot ígért az egész hadnak, ha kiadják azt az elvetemedett basszistát, aki a Cozátot énekelte.
A színészek értetlenül csóválták a fejüket. Fogalmuk sincs róla, mi lehet az a Cozát.
Mit volt mit tenni, a rendőrfőnök maga volt kénytelen rázendíteni a Szózatra, felvilágosítás céljából:
"Haszatnak rentulatlanul..."
Gyönyörű tenor hangja volt, de a színészeket nem hatotta meg. Álltak rentulatlanul.
Most fordított egyet a dolgon a policáj. Nem a Cozátot énekelte elő, hanem a skálát. Tessék ezt sorban utána csinálni, így majd megkerül az a petjár basszista.
De hát nem került meg. A basszista olyan irgalmatlan fejhangokat vágott ki, hogy a muzikális nációból való férfiú rögtön elhallgattatta.
Erre aztán valamelyik nagy eszű kopónak az a gondolata támadt, hogy énekeljék el mindnyájan egyszerre a rebellischliedet, akkor bizonyosan elárulja magát a basszista.
- Azt így az udvaron nem lehet - aggodalmaskodott a főnök. - Ha így kórusban énekelnek, az kihallatszik az utcára, akkor velük énekel az utca is, s azt meghallják még Bécsben is. Inkább vigyük le őket a vallatókamrába.
A vallatókamra nem éppen dalikázásra teremtett hely volt. Ijesztgetésül ott voltak elhelyezve mindazok a régi jó világból való találmányok, amikben máig is utolérhetetlen remekeket alkotott az emberi fantázia, s amik ma a pozsonyi múzeumban láthatók. A szégyenkövek, a nyakvasak, a nyelvlakatok, a csonttörő tuskók, a "spékelt nyulak", a "faszamarak", a vasnyársak, a mozsarak, amikben embermákot törtek, s a pengés kerekek. Némelyiken talán még akkor látni lehetett a régi pozsonyi mártírok vérfoltjait.
Ó, ebben a környezetben egyszerre eszükbe is jutott a vándorkomédiásoknak a Szózat, soha olyan érzéssel még nem énekelték, mint itt a kísértetek háziban. De V. Kovács József még itt is tudott vigyázni magára. Olyan fülhasogató tenort művelt, hogy arra a kísérteteknek is vissza kellett feküdni.
A tehetetlen policáj kénytelen volt a társaságot elbocsátani, s mást nem lehetett tenni, mint hogy attól kezdve minden előadáson személyesen ott inspiciált. És ott voltak a magyarok is, ott voltak a purgerek is, és soha magyar színésztársaságot Pozsonyban még olyan melegen nem búcsúztattak, mint ezt, mikor a hathetes szezonjuk egy Kazinczy-ünneppel véget ért. Az egész város kiment búcsút venni a vasúthoz. Még a rendőrkáplár is ott volt, akinek persze már rég lelappant a vakszeme. V. Kovács József nem is állhatta meg, hogy a búcsú pillanatában fölragasztott bajusszal oda ne álljon elé, és hozzá ne üsse a sörös-kriglijét az övéhez.
- Prosit, Herr Kopral![36]
- Ich habe es doch herausgefunden, dies war der fürchterliche Bassist. Krisztigott, Bruder![37]
Megitták a brudert, összecsókolóztak, amint illik, és V. Kovács József felugrott az induló vonatra. Molnár György pedig szép alföldi németséggel kiáltott le a rendőrfőnökre:
- Uram, ha ebben a komisz hivatalban kitelik a becsülete, szívesen felveszem tenoristának.
Kár, hogy Molnár György nem jegyezte föl a memoárjaiban ennek az emberséges Bach-huszárnak a nevét. Lehet, hogy az unokája most mindenkit ki akar kergetni az országból, akiknek nem Árpád szerzett vízumot.