A fáraó
szerző: Aszlányi Károly
Boleszlav Prus regénye - Dante
Kr. e. a tizenegyedik században, a huszadik dinasztia idején, XIII. Ramszesz trónralépése előtt és uralkodása rövid ideje alatt olyan, a lappangásában is borzalmas erejű küzdelem folyt a papság s a világi hatalom, a fáraó s a nemesség között, amely az ókor legnagyobb s legmélyebb kultúrájának tükrében, egy aránytalanul fejlett társadalom szinte napjainkig aktuális problémáit, minden rákfenéjét s latens romlódását felszínre vetette s végre is elsősorban a dinasztia bukásához s a papság uralmához vezetett.
Erről szól Prus háromkötetes könyve. Nagyrészt politikai s az óegyiptomi vallás, isteni vonatkozások politikai, szociális, társadalombölcseleti s praktikus gyökerének óvatos, ügyes kifejtése az egykorú feljegyzések, a következtetés s a fantázia földjéből.
Hogy a politikának - akkor még jórészt csak a belpolitika létezett, egyetlen kultúra létezvén - mai s világosabb terminusaival éljünk - a dinasztia a maga háborús s hatalombővítő szándékaival egy harcos s egyenes útban látta Egyiptom útját s fokozatosan hódolt be a papság destruktív, szerződéseket, békéket kötő, vallásos s szociális ámításokkal operáló politikájának. XII. Ramszesz már teljesen elszegényedve, a papság kezében volt, amely mérhetetlen s féltve őrzött kincseivel, nagy relatív bölcseségével, óriási diplomáciai hálózatával teljesen semlegesítette a fáraó árnyékhatalmát. Ilyen körülmények között lépett trónra az ifjú XIII. Ramszesz, akiben Nagy Ramszesz harcos vére keveredett a népnek szinte veszélyesen heves szeretetével és öntudatos szociális érzéssel. Ilyenformán kezdettől útját állta a papság törekvéseinek, akik gyűlöletükben is higgadtan, lépésről-lépésre semmisítették meg népszerűségét s hatalmát, ingatták meg hitét önmagában, reformjaiban és népében s tették el láb alól abban az órában, amelyben bebizonyította, hogy az alja népre nagyobb a híg s szemfényvesztő templomi trükkök hatása a legmagasztosabb s bölcsebb fáraói segítségnyujtásnál s amely óra így önmagában is végzetes lett volna erre a csodálatos erejű rajongóra, aki e könyv szerint példája lehet mindenkinek, aki valaha jót akar s elgáncsolják.
Cselekménybeli érdekessége ennek a regénynek az a különleges egyszerűség, amellyel egy nagy nemzet nehéz korszakának döntő eseményeit, amellyel az ifjú Ramszesz életére oly mélyen ható szerelmeit, amellyel az egész óriási folyamatot, a rettenetes papi triász: Herhor, Mefresz és Mentezufisz végső nagy győzelmét közli a mind jobban s mind egyszerűbb eszközökkel felcsigázott érdeklődésű olvasóval. Amikor az ifjú trónörököst felséges atyja próbára teszi s fontos hadműveletek próba-vezérévé nevezi ki: Herhor őkegyelmessége a maga passzív figyelmességében semmivel sem árulja el voltaképpen, hogy minden áron fiaskóba kell sodornia az ifjú és «szertelen» trónörököst. S az iró nem is figyelmeztet a pillanatra, amikor Herhor munkába lép. Mégis, már ekkor érezzük, hogy Herhor fáraó lesz, vagy legalább is azért küzd s ekkor is, a leggyöngédebb meditáció pillanatában is, mindig a nagy harc közepén érezzük magunkat, amely Egyiptomot emésztette s ami a fő, mindegyik alak mögött látni véljük a népet, mindegyik perc mögött a kort, minden tett mögött a szándékot s minden szándék mögött az okokat.
Prus egy pillanatig sem bibelődik szép szavakkal s hangulatokkal, pontosan jelez minden érzést, de csak a pontosság s nem az érzés okáért, szinte emóciótlanul, dünnyögve mond el lélekzetelállító eseményeket s a tudós látszólagos naivitásával tárja föl az egyiptomi vallás egészen új csodáit s azoknak már említett, praktikus voltukban még csodálatosabb magyarázatát. Ez a nem egészen belletrisztikus attitüd szükséges volt ekkora komplexum megírására s szükséges ahhoz, hogy azt fáradság nélkül s izgalommal végigolvassuk. Az adatok s igazságok közt nem üthette fel fejét az önmagáért való szép virága s az író a fordításon is átérződő egyszerű klasszicizmuson kívül semmi stiláris akcióval nem próbálkozott.