A fáklyás ember
szerző: Bányai Kornél
Sötét vonalban görbült, elfeküdt a föld
s a véres trón köré sürüsödött időben
a messziségről fátylas, délibábot álmodott,
Életet mozgató sugarak csendültek a magosból,
vizek robajoztak, pacsirták sírtak az örömtől,
mezők bocsátottak arany kalászt ezüstös csillagokba
és nem volt aki fáklyás szavakba fogná
világok örökké fiatal, idő szépségeit.
Jaj csókok fakultak mint tört harangvirág!
Jaj csillagok csüngtek mint koporsószegek!
Jaj friss ember dobogott a süppedt horizonton
és másra húzott fogsorok sziszegtek
embert és világot ölelő szeretet, békét, új időt!
És csonka-boka láncos embercsordák kaparták igás,
százados robotban a vérrel - verejtékkel hintett föld rögét.
És városok aludtak, falvak bóbiskoltak, penész virult
s a kocsmás, karámos, templomos, bitófás mezőkön
béklyós vasra verve börtönökben sírt a gondolat.
A vértől pirosló múlt mögött pirosra nyúlt a tajték.
Korbács égetett és gyász lengett mint a zászló,
Ó örök tél, márvány keresztek süllyedt temetőben,
ó tespedés, ó írás, éjszakákat rejtő, gőzölgő mocsár,
ó szabad mezőkön, keresztes kőrakásból
sötétség bugyborékolt és énekelt a lány!
És ekkor megjelent a fáklyás ember, az új szóval kiáltó,
földi terekből nagy mutogató magasság felé.
És parazsakat vetett az éjszakába és délibábos homlokával
és szívével, mely új emberéért és szeretetért muzsikált,
koporsós egekre lobbant mint a hajnal.
Halovány arcából mint két sistergő fáklyák tündökölt a láng.
Minden megszépült szemétől és az emberekről
sikoltva leromlott a hályog és a vas.
A világ csodálatos csodái belőle prédikáltak
és csókolózó szavakban, élettől lendülő beszédben
szerelemről sóhajtott új jelentést mint a szellő
és szabadságot, új támadást rikoltott mint az orkán.
Korbácsos villám volt ajkain a szó és suhogva zengett
a hazugság és minden emberrontás öreg vetésein.
Száján keresztül rabszolga milliók szabadultak és beszéltek,
koronák gurultak, tűzeső csapódott, megroppant a trón
és napos emberért vonagló, örökké lázas, hajszolt életével
messze kilökte a sárba nőtt időt.
Nagy fáklya volt ő, magosban harsogó nap,
ki szépet és rosszat mutogatva új életet adott.
Tavaszt hurcolt roskadt temetőkön át
s midőn a föld s az ember mint a máglya felderengett,
csóvásan, énekelve véres alkonyatba hullt
és eltűnt ahonnét jött: a fáklyás végtelenben!