A dzsungel könyve

A dzsungel könyve
szerző: Rudyard Kipling, fordító: Mikes Lajos

MAUGLI TESTVÉREI.

Meleg este volt, hétóra tájban, a seeonee-i dombok közt, mikor farkas apó fölébredt nappali nyugalmából. Vakarózott, ásított és kinyujtotta lábát, mind a négyet sorban egymás után, hogy kiűzze talpából az álmosságot. Farkas anyó, elnyujtva nagy, szürke orrát, hentergő, mozgo­lódó négy kicsinye között feküdt, s a hold besütött a barlang száján, derengő világot terjesztve a farkas-család tanyájára.

– Aurh! – szólt farkas apó, – ideje, hogy vadászni menjek.

Épen le akart ugrani a dombról, mikor egyszerre csak lompos farkú kis árny sötétítette el a barlang bejáratát, így siránkozva:

– Jószerencse járjon veled, farkasok fejedelme! Kísérje áldás nemes gyermekeidet; nőjjön ki szépen éles, fehér foguk, s ne feledkezzenek meg soha azokról, a kik éheznek.

Tabaki volt, a sakál – a tányérnyaló. India farkasai megvetik Tabakit, mert ide-oda szaladgálva mindig huncutságon töri a fejét, folyton jár a szája, s megeszi a falvak szemétdombjairól a rongyokat és a bőrdarabokat. De félnek is tőle, mert Tabaki könnyen megbolondul, hamarább, mint a dsungel¹ bármily más lakója s olyankor nem fél senkitől, nyargal az erdőben keresztül kasul, és beleharap mindenbe, ami útjába kerül. Még a tigris is menekül és elrejtőzik, mikor a kis Tabaki megdühödik, mert a dühödtségnél nagyobb gyalázat nem érhet vad állatot. Mi veszettségnek mondjuk ezt a bajt, de a dsungel lakói egyszerűen devani-nak – őrjöngésnek – hívják és szaladnak előle.

– Gyere be és nézz körül, – szólt farkas apó kelletlenül. – De ennivalónk nincsen.

– Farkasnak való nincs, – szólt Tabaki, – de oly igénytelen teremtésnek, aminő én vagyok, száraz csont is pompás lakoma. Ugyan mik vagyunk mi nyomorult sakálok, hogy válogathat­nánk? – Beszaladt a barlang mélyébe, ahol talált egy húscafatos őzcsontot, és leült, vígan ropogtatva a csont végét.

– Köszönöm a pompás lakomát, – szólt ajkát nyaldosva. – Mily szépek nemes gyermekeid! Micsoda nagy szemök van! Pedig milyen fiatalok még! Persze, persze, tudhattam volna, hogy a királyok gyermekei kezdettől fogva kész emberek.

Tabaki ép úgy tudta, mint bárki más, hogy nincs rosszabb, mint szembe dicsérni gyermekeket, és örült is, mikor látta, mily kedvetlen, bosszús arcot vág hozzá farkas apó és farkas anyó.

Egy darabig csendesen ült, mulatva sikerült huncutságán, majd így szólt kaján kárörömmel:

– Sir Khán, a hatalmas, vadászterületet cserélt. Úgy mondta, hogy a jövő hónapban erre fog vadászni.

Sir Khán a tigris volt, aki mintegy húszmérföldnyire tanyázott a seeonee-i domboktól, a Waingunga folyó közelében.

– Nincs joga rá! – kezdte dühösen farkas apó. – A dsungel törvénye szerint előzetes figyel­meztetés nélkül nincs joga rá, hogy lakóhelyét megváltoztassa. Elriaszt majd tíz mérföldnyi kerületben minden vadat, pedig nekem mostanában magamnak kell gondoskodnom mind­annyiunkról.

– Anyja nem ok nélkül nevezte őt Lungrinak (sánta), – szólt farkas anyó nyugodtan. – Egy lábára sántának született. Ez az oka annak, mért vadászott mindig csak házi barmokra. Most már dühösek rá a Waingunga völgy falvainak lakói s ő idejön, hogy felbőszítse a mi falvaink lakosságát is. Felverik majd érte a dsungelt, mikor már innen is messze jár; nekünk pedig szaladnunk kell majd gyermekeinkkel együtt a felgyujtott fű elől. Mondhatom, nagy hálával tartozunk Sir Khánnak!

– Tolmácsoljam előtte hálátokat? – kérdezte Tabaki.

– Hordd el magad! – kiáltott rá farkas apó. – Kotródj innen, eredj vadászni mestereddel! Elég bajt okoztál már egy éjszakára.

– Megyek, – szólt Tabaki nyugodtan. – Hallhatjátok már Sir Khánt, lenn a sűrűben. Kár is volt bejelentenem érkezését.

Farkas apó figyelt és lenn, a kis folyóhoz lefutó völgyben, hallotta a zsákmányra éhes tigris haragos, nyöszörgő morgását, aki nem törődik vele, ha meg is tudja az egész dsungel, hogy hiába vadászott.

– A bolond! – szólt farkas apó, – ilyen lármával kezdeni az éjjeli munkát! Azt hiszi, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint az ő Waingunga-parti hízott tinói!

– Csitt! – szólt farkas anyó. – Nem tinó, nem őzbak az, amit ma éjjel hajszol. Embert kerget.

A nyöszörgés zummogó dorombolássá változott, amely mintha egyszerre hallatszott volna minden irányból.

Az a zsivaj volt ez, amely a szabadban alvó favágókat és cigányokat úgy meg­zavarja, hogy nem egyszer belefutnak egyenesen a tigris torkába.

– Embert! – szólt farkas apó, fehér fogait vicsorítva. – Fuj! Hát nincs elég kukac és béka a mocsarakban, hogy emberre fáj a foga s még hozzá a mi területünkön?!

A dsungel törvénye, amely ok nélkül semmit sem rendel, megtiltja minden állatnak az ember­evést. Csak annak szabad embert ölni, aki kölykeit akarja rá megtanítani, s annak is más falka vagy törzs vadászterületére kell mennie. Az igazi oka ennek a törvénynek az, hogy valahány­szor embert ölnek, előbb-utóbb megjelennek a fehér emberek, elefántokon, fegyverekkel, száz meg száz dobpergető, rakétás, fáklyás barna legénnyel. S ilyenkor kijut a bajból a dsungelben mindenkinek. Az állatok azonban maguk között azt hozzák fel okul, hogy az ember a leg­gyöngébb, védelemre legképtelenebb élőlény s önérzetes vadász nem nyúl hozzá. Azt is mondják – s ebben igazuk is van – hogy aki embert eszik, megkoszosodik s fogait elhullajtja.

A zummogás erősödött s az ugró tigris torkaszakadtából hangzó «áárrh!» bődülésében vég­ződött.

Rögtön utána ordítás hallatszott, mintha nem is tigristől eredt volna, pedig Sir Khán ordítása volt.

– Elhibázta az ugrást, – szólt farkas anyó. – Mi lehet az?

Farkas apó kiszaladt pár lépésre a barlang elé, s hallotta, hogy Sir Khán dühösen morog, ide-oda hánykolódva a bokrok között.

– Azt hittem, több esze van az ostobának. Beleugrott egy favágó mezei tüzébe s összeégette a talpát, – szólt apó gúnyosan. – Vele van Tabaki is.

– Valami fölfelé jön a dombon, – szólt farkas anyó, fülét hegyezve. – Vigyázz!

A bokrok meg-megzörrentek a sűrűben, s farkas apó ugrásra készen lekuporodott. Ami azután történt, annál csodálatosabb dolgot sohasem láttam életemben; a farkas ugrás közben elakadt. Ugrott, anélkül, hogy látta volna, mire ugrik, s aztán meg akarta állítani saját magát. A vége az lett az erőlködésnek, hogy felpattant egyenesen a magasba négy-öt lábnyira, s azután vissza­esett csaknem ugyanarra a pontra, ahonnan elugrott.

– Ember! – lihegte. – Kis gyerkőc. Nézd csak!

Szemben vele, alacsony ágacskába fogódzva, meztelen, barna kis poronty állt, aki épenhogy tipegett már. Soha gyöngédebb, édesebb kis apróság nem került még éjnek idején farkasok barlangjába. Ránézett farkas apóra és nevetett.

– Kis ember ez a csöppség? – kérdezte farkas anyó. – Sohase láttam még ilyet. Hozd csak ide.

Farkasok, akik saját kicsinyeiket ide-oda szokták hordani, ha szükség van rá, foguk közé tudnak venni egy tojást is a nélkül, hogy összetörjék, s bár farkas apó szája összecsukódott a gyerek hátán, bőrét sem karcolta meg, amint letette kicsinyei közé.

– Milyen kicsike! Milyen csupasz, és – milyen szemtelen! – szólt farkas anyó gyöngéden. A kis csöppség félretolta útjából a kis farkasokat, hogy jó szorosan odasimulhasson farkas anyó meleg bundájához.

– Lám, lám! – szólt farkas anyó. – Együtt lakmározik a többiekkel. Csakugyan igazi kis ember. Ugyan volt-e már valaha farkas, aki azzal dicsekedhetett volna, hogy kis ember volt a gyermekei között?

– Többször hallottam ilyesmiről, – felelt farkas apó, – de a mi falkánkban, legalább amióta élek, nem esett meg. Nincs rajta egy szál szőr sem, s megölhetném lábam egy ütésével. De nézd csak, fölnéz ránk s egy csöppet sem fél.

Egyszerre csak elsötétült a barlang, s elzárva a holdfény útját, Sir Khán szögletes nagy feje és széles válla nyomult be a barlang bejáratán. Tabaki rikácsolva kiáltott mögötte:

– Uram, uram, ide ment be!

– Sir Khán nagyon megtisztel bennünket, – szólt farkas apó, de szemében vad harag csillant meg. – Mit kíván Sir Khán?

– Zsákmányomat! Egy kis gyerek ment erre, – szólt Sir Khán. – Szülei elszaladtak. Add ki nekem.

Sir Khán, amint farkas apó megmondta, csakugyan beleugrott egy favágó mezei tüzébe, s lábát úgy összeégette, hogy dühöngött kínjában. De farkas apó tudta, hogy a barlang szája nagyon szűk s a tigris nem férhet be rajta. A szűk bejáratban szorongó vállával és két első lábával olyan volt Sir Khán már most is, mint aki szűk hordóba szorulva verekedésre készül.

– A farkasok népe szabad nép, – szólt farkas apó. – Nem parancsol nekik akármilyen csikos barom-mészárló, csak a falka vezetője. A kis ember a mienk – megöljük vagy sem, amint kedvünk tartja.

– Kedvetek tartja vagy nem tartja! Micsoda ostoba beszéd ez? Arra az ökörre mondom, amelyet ép most öltem meg, nem azért jöttem, hogy itt álljak, orromat kutyának való barlan­gotokba dugva jogos tulajdonomért! Én vagyok itt, én: Sir Khán az, aki veled beszél!

A tigris ordítása mennydörgéssel töltötte meg az egész barlangot. Farkas anyó lerázva magáról kölykeit, előre ugrott és szeme, mint két zöldszínű hold-sarló, rámeredt a sötétben Sir Khán izzó szemeire.

– Itt meg én vagyok, Raksha (a démon), aki felel. A kis ember az enyém, Lungri, – s ami az enyém, azt nem engedem! Nem fogod megölni. Élve marad, s együtt fog szaladgálni, együtt fog vadászni a falkával, és végül – jegyezd meg magadnak, te csupasz porontyokra vadászó békafaló, te nyomorult halon-élősködő, – végül te rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, vagy arra a szarvasra mondom, amelyet megöltem – mert én nem rágódom kiéheztetett házi barmon – sántábban mész vissza anyádhoz, te megpörkölt fenevad, mint ahogy a világra jöttél! Takarodjál innen!

Farkas apó elképedve hallgatta ezt a beszédet. Ide s tova el is felejtette már azt az időt, mikor feleségét becsületes harcban megszerezte, öt más farkastól, amikor farkas anyó ott szaladgált még a falkában, s nem hizelgésből nevezték a démonnak. Sir Khán kiállhatott volna farkas apóval, de nem szállhatott szembe farkas anyóval is, mert tudta, hogy a talaj, ahol volt, telje­sen az anyónak kedvezett, aki utolsó lehelletéig harcolt volna. Így hát morogva visszahúzódott a barlang nyílásából, s mikor a szabadban volt, így kiáltott:

– Minden kutya ugat a saját udvarában! Majd meglátjuk, mit szól a dologhoz a falka. A gyerek az enyém, s végre is az én fogam alá fog kerülni, lomposfarkú tolvajok!

Farkas anyó lihegve kicsinyei mellé vetette magát, farkas apó pedig komolyan így szólt:

– Sir Khánnak nagyon igaza van. A gyereket be kell mutatni a falkának. Csakugyan ragaszko­dol hozzá, anyó?

– Ragaszkodom-e? – kiáltott farkas anyó. – Csupaszon jött, éjszaka, egyedül és kiéhezve; de azért nem félt! Nézd csak, egyik kicsinyemet már megint félretolta. S az a sánta hóhér csaknem megölte, s aztán elszökött volna vissza a Waingunga folyóhoz, a falvak népe pedig keresztül-kasul kutatott volna itt minden zeget-zugot, hogy bosszút álljon! Megtartom-e? Per­sze hogy megtartom. Feküdj csak csendesen, kis békám. Óh kis Mauglim – mert Mauglinak (békának) foglak nevezni – eljön majd az idő, mikor te fogod kergetni Sir Khánt úgy, amint ma ő kergetett téged.

– De mit szól majd hozzá a falka? – kérdezte farkas apó.

A dsungel törvénye világosan kimondja, hogy minden farkas, mikor megházasodik, kiléphet a falkából, amelyhez tartozik; de mihelyt kicsinyei akkorák, hogy meg tudnak állni a lábukon, el kell vinnie őket a falka gyűlésére, amelyet rendesen havonta szoktak tartani holdtöltekor, hogy a többi farkas megállapítsa fajbeli rokonságukat. Ez után a szemle után szabadon futkoshatnak a kis farkasok, amerre kedvök tartja, s amíg az első szarvast egyedül meg nem ölték, a falka felnőtt farkasainak nem szabad megölni őket. A törvény nem ismer erre semmiféle mentséget, s a gyilkos büntetése halál, ott, ahol érik. Könnyű belátni első pillanatra, hogy ennek így kell lennie.

Farkas apó várt, míg kicsinyei megtanultak kissé szaladni s aztán egy éjszaka elvitte őket Mauglival és farkas anyóval együtt a falka gyűlésére, a tanácskozás sziklájára, kavicsos köves dombtetőre, ahol vagy száz farkas biztos búvóhelyet találhatott. Akela, a nagy, szürke, nőtelen farkas, ki ereje és ravaszsága folytán az egész falka vezére volt, szikláján feküdt elnyújtózva, s alatta negyven-ötven különböző színű és nagyságú farkas ült, kezdve a bronz színű veteránok­tól, kik egymaguk elbánnak egy-egy szarvassal, le egész a fiatal háromévesekig, akik ugyanazt képzelik magukról. A nőtelen farkas egy év óta volt már a falka vezére. Fiatal korában kétszer, farkasverembe zuhant; egyszer nagyon eldöngették s halott számban hagyták ott a verem mellett. Ismerte tehát az emberek szokásait.

Beszéd nem sok esett a gyűlés szikláján. A kicsinyek egymás hátán bukdácsoltak középütt a körben ülő szülők között. Közbe-közbe egy-egy öregebb farkas odament csendesen vala­melyik kicsihez, megvizsgálta gondosan, s aztán nesztelenül visszaballagott helyére. Néha-néha valamelyik aggódó anya jól előretolta kicsinyét a holdfényre, hogy valamikép ki ne kerül­je az öregek figyelmét. Akela pedig fel-felkiáltott sziklájáról: – Ismeritek a törvényt – ismeritek a törvényt! Nézzétek meg jól a kicsinyeket, farkasok! – S a farkasanyák ilyenkor aggodalommal kiáltották utána: – Jól nézzétek meg őket, jól nézzétek meg, farkasok!

Végre – farkas anyó nyakán felmerevedett minden szál szőr – farkas apó odatolta a középre Mauglit, a békát is. A kis poronty nevetgélve ült a körben s játszadozott a holdfényben csillogó kavicsokkal.

Akela fel sem nézve ismételte egyhangú kiáltását:

– Nézzétek meg jól!

Egyszerre tompa bődülés hallatszott a sziklák mögül. Sir Khán hangja volt, aki így kiáltott:

– A kis ember az enyém! Adjátok ki nekem! Mi dolga van a farkasok szabad népének egy gyerekkel?

Akela fülét sem mozdította; ennyit mondott csak:

– Nézzétek meg jól, farkasok! Mi köze a szabad farkasoknak hozzájuk nem tartozó idegenek parancsaihoz? Nézzétek meg jól!

A szikla alatt mély morgás támadt, s egy fiatal négyesztendős farkas Akela elé állva ismételte Sir Khán kérdését:

– Mi dolga van a farkasok szabad népének egy gyerekkel?

A dsungel törvénye azt rendeli, hogy ha vita támad, vajjon egy kis farkast felvegyenek-e a falkába, legalább két falkatagnak fel kell szólalni a kis farkas érdekében, de az apának és az anyának nincsen szava.

– Ki fogja pártját? – kérdezte Akela. – Ki fogja pártját a szabad farkasok közül?

Nem válaszolt senki, és farkas anyó készült már a végső küzdelemre, mert tudta, hogy utolsó lehelletéig küzdeni fog, ha harcra kerül a dolog.

Egyszerre csak az egyetlen idegen lény, akinek a falka gyűlésén szavazata van, – Balú, az álmos, barna medve, aki a kis farkasokat a dsungel törvényére tanítja, a vén Balú, aki járhat-kelhet kedve szerint, mert csak diót, gyökereket és mézet eszik, – hátulsó két lábára emel­kedett s így dörmögött:

– A kis embernek – a kis embernek? – így kezdte. – Én fogom a pártját. Egy kis ember ártatlan teremtés. Beszélni ugyan nem igen tudok, de az igazat kimondom. Hadd futkosson a falkával. Vegyétek fel a többiek közé. Majd én magam oktatom őt.

– Szükségünk van még egy szószólóra, – szólt Akela. – Balú beszélt már, s ő kicsinyeink tanítója. Ki szól még érdekében Balún kívül?

Fekete árnyék vetődött a körbe; Bagira volt, a fekete párduc, ki feketébb volt mindeneknél, csak itt-ott volt benne egy-egy világos sáv, ragyogó, mint a selyem, melyre, mint különös jelre, minden párduc büszke szokott lenni. Ismerte Bagirát mindenki, és nem igen volt senki­nek sem kedve belekötni, mert ravasz volt, mint Tabaki, rettenthetetlen, mint a vad bölény és dühében vak, mint a sebzett elefánt. De szava édes volt, mint a fákról csepegő vad méz, s bőre lágyabb, mint a pehely.

– Óh, Akela, s ti farkasok szabad népe, mindannyian, – kezdte duruzsolva, – szavazatom nincs gyűlésetekben; de a dsungel törvénye kimondja, hogy ha kétség támad, nem kell-e megölni valamelyik új kis farkast, a kis poronty életét meg lehet vásárolni. És a törvény nem mondja meg, ki fizetheti vagy ki nem fizetheti a vételárat. Igazam van?

– Úgy van! Úgy van! – kiáltottak a fiatal farkasok, akik mindig éhesek. – Halljuk Bagirát. A porontyot meg lehet vásárolni. Ez a törvény.

– Tudván, hogy nincs jogom itt szólni, engedelmetekért esedezem.

– Beszélj csak! – kiáltott egyszerre húsz hang.

– Megölni egy csupasz gyereket, gyalázat. Aztán meg, talán többet is fog érni, ha megnövek­szik. Balú szólt már érdekében. Én meg megtoldom Balú szavát egy ökörrel, még pedig egy jó kövérrel, amelyet imént öltem meg nem is félmérföldnyire innen, ha a törvény értelmében befogadjátok a kis embert. Jó lesz így?

Vagy húsz hang zsivaja zúgott fel egyszerre össze-vissza:

– Miért ne? Úgy is elpusztul a téli esőzésben. Vagy megsül a napon. Mit árthat egy csupasz béka? Hadd szaladgáljon a falkával. Hol az ökör, Bagira? Fogadjuk be! Fogadjuk be!

S közbe hallatszott Akela csaholó mély kiáltása:

– Nézzétek meg jól, nézzétek meg jól, farkasok!

Maugli még egyre elmélyedve játszadozott a kavicsokkal, és észre sem vette, mikor a farkasok egyenkint odamentek hozzá és vizsgálgatták. Végre mindnyájan leszaladtak a dombról az ökörért, s nem maradt ott csak Akela, Bagira, Balú és Maugli farkasai. Sir Khán pedig felverte az éjszakát bömbölésével, mert szörnyen dühösítette, hogy Mauglit nem adták ki neki.

– Bömbölj csak, – dörmögött Bagira bajusza alól, – mert eljön az az idő, mikor ez a csupasz kis jószág más nótára tanít, ahogy ismerem az embereket.

– Jó, hogy így történt, – szólt Akela. – Az emberek és kicsinyeik nagyon okosak. Ha rá kerül a sor, segítségünkre lehet.

– Úgy ám, a szükség idején, mert senkisem vezetheti örökké a falkát, – szólt Bagira.

Akela nem szólt rá semmit. Arra az időre gondolt, amely elkövetkezik a falka minden veze­tőjére, mikor ereje fogyva fogy, egyre gyöngébb és gyöngébb lesz, míg végre a farkasok megölik s új vezetőt választanak, akit a maga idején megint csak elér végzete.

– Vidd innen, – szólt farkas apónak, – s neveld úgy, amint a szabad nép fiához illik.

Így vették fel Mauglit a seeonee-i farkasok falkájába Balú jó szaváért és egy ökörért.

Most pedig be kell érnetek azzal, hogy tíz-tizenegy esztendőt keresztül ugrunk, és sejtetjük csak azt a csodás életet, amelyet Maugli a farkasok között folytatott, mert ha ezt is leírnám, ugyanannyi könyvet megtölthetnék. Felnőtt a kis farkasokkal, bár természetesen Maugli jóformán még gyermekké se cseperedett, mikorra azok már nagy farkasok lettek. Farkas apó tanítgatta, mi a tennivalója, megmagyarázott neki a dsungelben mindent, úgyhogy végre, ha zörrent a fű, ha rezdült a meleg éjjeli levegő, feje fölött megszólalt a bagoly, hallatszott a fán a szunnyadó denevér karmainak kaparása, vagy a tóban fickándozó kis halacskák ugrándozása, megértett mindent úgy, mint a szorgalmas ember a hivatalos tennivalókat. Ha nem tanult, kiült a napra lustálkodni és szundikált; azután evett és újra elaludt. Ha piszkos lett, vagy nagy volt a meleg, úszkált az erdei tavakban, és ha megkívánta a mézet (Balú ugyanis megmagyarázta neki, hogy a méz és a dió van olyan jó, mint a nyers hús), felmászott a fákra, s a mászásra Bagira tanította meg.

Bagira ugyanis elnyújtózott a lombok között, s lekiáltott rá: – Gyere fel, kis öcsém. – Eleinte úgy mászott Maugli, mint a lajhár, de később oly merészen ugrált az ágak között, mint a szürke majom. Eljárt a tanács sziklájára is, mikor a falkának gyűlése volt, s ott arra a fölfe­dezésre jutott, hogy ha mereven ránézett valamelyik farkasra, a farkas önkénytelenül lesütötte szemét, s ez időtől kezdve puszta mulatságból rájuk szokta meresztgetni a szemét. Máskor meg kicsipkedte barátjai lábából a hosszú töviseket, mert a farkasok rettenetesen megszenved­nek tövistől, csalántól. Le-lejárt éjszaka a domboldalon a megművelt földekre, s kíváncsian nézegetett a kunyhókban levő falubeliekre, de bizalmatlan volt az emberek iránt, mert Bagira mutatott neki egyszer egy csapóajtóval ellátott szögletes ládát, mely oly ravaszul el volt rejtve az erdőben, hogy Maugli csaknem belesétált, s megmagyarázta neki, hogy ez csapda. Leg­jobban szeretett elmenni Bagirával az erdő sötét, meleg közepébe, ahol végigaludta az egész unalmas napot, s éjszaka elnézte, hogy végzi Bagira vadászatát. Bagira, ha éhes volt, megölt mindent, ami útjába került, s így tett Maugli is – egyetlen kivétellel. Mihelyt elég idős lett, hogy megértse, Bagira megmondta neki, hogy barmokhoz sohase nyúljon, mert egy ökör élete árán vásárolta meg őt.

– Tied az egész dsungel, – szólt Bagira, – megölhetsz mindent, amit meg tudsz ölni, de azért az ökörért, amelybe életed került, nem szabad megölnöd vagy megenned soha semmiféle barmot, sem vénet, sem fiatalt. Így rendeli ezt a dsungel törvénye. – És Maugli hűségesen engedelmes­kedett.

És így nőtt és erősödött, amint csak nőhet és erősödhetik olyan gyermek, aki nem is sejti, hogy folyton tanul, s akinek nincs gondja másra, mint az ennivalóra.

Farkas apó mondta neki egyszer-kétszer, hogy Sir Khánban nem szabad bízni s hogy vala­mikor meg kell ölnie Sir Khánt; de bár egy kis farkasnak folyton ezen a tanácson járt volna az esze, Maugli elfelejtette, mert mindhiába, kis gyerek volt – bár farkasnak mondta volna magát bizonyosan, ha tud beszélni az emberek nyelvén.

Sir Khán mindig kerülgette őt a dsungelben, mert a mint Akela öregedett s egyre gyöngébb lett, a sánta tigris szoros barátságot kötött a falka fiatalabb farkasaival, akik nyomában jártak a hulladékokért. Akela sehogysem engedte volna meg ezt, ha lett volna bátorsága latbavetni egész tekintélyét saját falkájában. Sir Khán pedig hizelgett nekik és csodálkozva kérdezgette, hogy nyugodhatnak bele ilyen derék fiatal vadászok egy haldokló vén farkas és egy apró emberi poronty vezetésébe. – Azt beszélik, – mondogatta Sir Khán, – hogy a gyűlésen nem mertek a szeme közé nézni. – S ilyenkor morogtak és ágaskodtak a fiatal farkasok.

Bagira, aki mindent látott és mindent hallott, tudott valamit erről is, és nem egyszer hangoz­tatta Maugli előtt, hogy Sir Khán megöli majd egy szép napon. De Maugli csak nevetett és így válaszolt:

– Mellettem van a falka és mellettem vagy te; aztán meg bármily lusta, ütne értem egyet-kettőt Balú is. Mért

félnék hát?

Egyszer – rekkenő meleg nap volt – új gondolata támadt Bagirának. Úgy történt az egész, hogy hallott valamit. Talán Sahi, a sündisznó, mesélt valamit neki. A dsungel sűrűjében voltak. Maugli Bagira szép fekete bundájára fektette fejét, s ez egyszerre csak így szólt Mauglihoz:

– Kis öcsém, hányszor mondtam neked, hogy Sir Khán ellenséged?

– Többször, mint a hány dió van azon a pálmafán, – szólt Maugli, aki természetesen nem tudott számolni. – De mért kérdezed? Álmos vagyok, Bagira, aztán meg Sir Khánnak nincs is egye­be, mint csapkodó nagy farka, meg kérkedő szája. Épen olyan, mint Mor, a fecsegő páva.

– De most nem alvás ideje van. Balú tudja; tudom én is: tudja az egész falka; sőt még az ostoba őzek is tudják. Tabaki neked is elmondta.

– Ohó! – szólt Maugli. – Tabaki minap gorombáskodott velem; csupasz ember-porontynak csúfolt, s azt mondta, arra se vagyok való, hogy gyökereket kaparjak ki a földből. Én erre meg­kap­tam Tabakit a farkánál fogva s odacsaptam kétszer egy pálmafához, hogy illedelemre tanítsam.

– Nagy ostobaság volt, mert Tabaki, bár mindig rosszban fő a feje, olyasmit mondott volna neked, ami nagyon közelről érdekel. Nyisd ki jól a szemedet, kis öcsém! Sir Khán nem mer megölni a dsungelben; de jusson eszedbe, hogy Akela nagyon öreg már, s hogy nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor nem fogja tudni megölni őzbakját s akkor a falka vezére sem lehet tovább. A legtöbb farkas azok közül, akik ott voltak, mikor legelőször elvittek a gyűlés­be, nagyon megöregedett, a fiatal farkasok pedig azt hiszik, amire Sir Khán tanította őket, hogy ilyen ember-porontynak nincs helye a falkában. S aztán innen-onnan ember is vagy már.

– És aki ember, annak talán nem szabad együtt szaladgálni testvéreivel? – szólt Maugli. – Itt születtem a dsungelben. Engedelmeskedtem mindenben a dsungel törvényének, s nincsen a falkában egy farkas sem, akinek a talpából ki nem húztam volna vagy egy tövist. Testvéreim ők nekem mindenbizonnyal.

Bagira egész hosszában elnyujtózott s lehunyta félig a szemét. – Kis öcsém, – szólt, – tapogasd meg csak itt a torkomat.

Maugli kinyujtotta erős barna kezét s Bagira lágy álla alatt, ahol a hatalmas, duzzadozó izmokat fényes szőr takarta, kis csupasz helyet érzett.

– Nincs a dsungelben senkisem, aki tudja, hogy Bagira ezt a jelet – nyakörvnek a jelét – viseli; pedig én, kis öcsém, az emberek között születtem, és anyám az emberek között halt meg – az oodeypore-i királyi palota ketreceiben. Ezért váltottalak én meg téged a gyűlésen, mikor még csupasz kis poronty voltál. Úgy ám, én is az emberek között születtem. Nem láttam a dsungelt sohasem. Rács mögött etettek vastálból, míg egy éjszaka azt nem éreztem, hogy Bagira vagyok, a párduc, s nem játékszere az embereknek. És ekkor összezúztam talpam egy ütésével az ostoba zárat s ott hagytam őket. És mivel ismerni tanultam az emberek útjait, félelmesebb lettem a dsungelben még Sir Khánnál is. Igaz-e?

– Igaz, – szólt Maugli; – fél Bagirától a dsungelben mindenki – mindenki, csak Maugli nem.

– Oh, te kis ember vagy, – szólt gyöngéden a fekete párduc. – És amint visszatértem ide a dsungelbe én, úgy kell végre visszatérned te neked is az emberekhez, azokhoz, akik testvéreid, ha azt nem akarod, hogy a gyűlésben megöljenek.

– De hát miért akarna engem valaki megölni? Miért? – kérdezte Maugli.

– Nézz rám, – szólt Bagira, – és Maugli merően a szeme közé nézett. Fél perc sem telt bele, a hatalmas párduc félrefordította a fejét.

– Ezért, látod, ezért, – szólt végig csapkodva talpával a lombokon. – Még én magam sem tudok a szemed közé nézni, pedig én az emberek között születtem és szeretlek, kis öcsém. A többiek gyűlölnek, mert nem tudják kiállni tekintetedet; mert okos vagy; mert kihúztad lábukból a töviseket – mert ember vagy.

– Minderről nem tudtam eddig, – szólt Maugli elkomorodva, és vastag fekete szemöldökét összehúzta.

– Hogy szól a dsungel törvénye? Először üss és aztán beszélj. Nembánomságodból tudják, hogy te ember vagy. De légy okos. Mindig az jár az eszemben, hogy ha Akela legközelebb elvéti zsákmányát, – pedig mindennap nehezebben bánik már el a szarvasával, – a falka ellene és te ellened fordul. Gyűlést fognak tartani a sziklán, és akkor – akkor – megvan! – szólt Bagira felugorva. – Eredj le sebesen a völgybe, az emberek kunyhóihoz, s végy magadnak a piros virágból, amit ott növesztenek, hogy mikor itt lesz az ideje, legyen egy erősebb barátod, mint én vagy Balú vagy a falkából azok, akik szeretnek. Szerezd meg a piros virágot.

A piros virág a tüzet jelentette, mert a dsungelben senkisem nevezi a tüzet saját nevén. Minden állat halálosan fél tőle, és száz meg száz módot talál ki arra, hogy körülírja.

– A piros virágot – kérdezte Maugli. – Az ott nő a kunyhók mellett szürkületkor. Majd szerzek belőle.

– Meglátszik, hogy emberi poronty vagy, – szólt Bagira kevélyen. – Ne felejtsd el, hogy a piros virág kis fazekakban nő. Tégy szert rá gyorsan, s aztán tedd el a szükség idejére.

– Jól van! – szólt Maugli. – Megyek. De bizonyos vagy benne, kedves Bagirám, – szólt átölelve a párduc fénylő nyakát, s belenézve mélyen nagy szemébe, – bizonyos vagy benne, hogy mind ez Sir Khánnak a műve?

– Esküszöm a lakatra, melyet szétzúztam, hogy megszabaduljak, bizonyos vagyok benne, kis öcsém.

– Én pedig esküszöm az ökörre, amely megváltotta életemet, esküszöm, hogy megfizetek érte Sir Khánnak, talán kissé jobban is, mint megérdemli, – szólt Maugli, s ezzel elszaladt.

– Ember, valóságos ember, – dörmögött Bagira s újra elnyújtózott. – Oh, Sir Khán, sohasem volt még vadászat szerencsétlenebb, mint az, mikor most tíz éve ezt a kis békát kergetted!

Maugli futott, futott az erdőben pihenés nélkül, s vére forrt ereiben. Amint az esti köd fölfelé szállt, a barlang elé érkezett. Nagyot fújt és lenézett a völgybe. Farkas testvérei kint jártak, de farkas apó otthon hevert a barlang sötétjében, s Maugli lihegéséről mindjárt észrevette, hogy valami bántja kis békáját.

– Mi bajod, fiam? – kérdezte tőle.

– Valami ostoba mende-monda Sir Khánról, – válaszolt Maugli. – Ma éjjel a felszántott földe­ken fogok vadászni, – s ezzel nekivágott a bokroknak le a völgy ölében folydogáló vízhez. Egyszerre megállt, mert hallotta a vadászó falka ordítását, az üldözött Sambur² bőgését, s a horkanást, mikor a megszorult szarvas üldözőinek fordult. Majd felhangzott a fiatal farkasok kárörvendő, gúnyos üvöltése:

– Akela! Akela! Lássuk, mit tud Akela. Helyet a falka vezérének! Rajta, Akela!

Akela bizonyára ugrott s célját elhibázta, mert Maugli hallotta fogainak csattanását s Akela ordítását, amint Sambur fellökte előlábaival.

Maugli nem várt tovább, újra futásnak eredt. S amint a szántóföldek közé szaladt, a hol a falubeliek éltek, az ordítozás egyre gyöngébben hangzott háta mögött.

– Bagira igazat mondott, – szólt lihegve, a mint befúródott egyik kunyhó ablaka előtt egy takarmánycsomóba. – Holnap ránk kerül a sor, nemcsak Akelára, hanem énrám is.

Majd odaszorította arcát az ablakhoz s nézte a tüzet a tűzhelyen. Látta, hogy a gazda felesége oda-odament s fekete csomókkal táplálta, míg éjszaka volt. S amint reggel lett, s a köd megfehérült és lehült, látta, hogy a gazda gyereke felkap egy fonott, belül földdel kitapasztott fazekat, megtölti izzó zsarátnokcsomókkal, befödi takarójával s azután kimegy az istállóba őrizni teheneit.

– Ennyi az egész? – szólt Maugli. – Ha ilyen kölyök megteheti, akkor nincs mit félni tőle. Megkerülte a szögletet, szembe találkozott a gyerekkel, kikapta a kezéből a fazekat s azután, mialatt a gyerek rémülten ordítozott, eltünt a ködben.

– Nagyon hasonlítanak hozzám, – szólt Maugli, belefújva a fazékba úgy, amint a gazda fele­ségétől látta. – Éhenhal ez a valami, ha nem táplálom, – s gallyakat és száraz fakérget dobált a vörös parazsakra. Útközben felfelé a dombon találkozott Bagirával, akinek bundájában csillogtak a harmatcseppek, mint a gyöngyszemek.

– Akela elhibázta ugrását, – szólt a párduc. – Meg akarták ölni mult éjszaka, de rád is fájt a foguk. Kerestek mindenütt a dombon.

– A szántóföldeken jártam. Készen állok. Nézd csak! – szólt Maugli, s odatartotta Bagira elé a tüzes fazekat.

– Helyes! Csakhogy én azt láttam, hogy az emberek száraz ágat dugtak bele ebbe a vörös csomóba, mire csakhamar kinyílt az ág végén a piros virág. Nem félsz tőle?

– Nem. Mért félnék? Emlékezem is már, ha ugyan nem álom, hogy mielőtt farkas lett belőlem, a piros virág mellett feküdtem, s jó meleg volt és kellemes.

Maugli egész nap a barlangban ült s a tüzes fazekát őrizte. Száraz ágakat dugdosott bele s próbálgatta, melyik lesz legjobb. Végre talált egy kedvére való ágat, s este, mikor Tabaki odajött a barlang elé s rászólt nyersen, hogy várják a tanács sziklájára, nevetni kezdett, míg Tabaki el nem szaladt. Azután elment a gyűlésbe Maugli is, folyton nevetgélve.

Akela, a magányos farkas, sziklája mellett feküdt jeléül annak, hogy a falka vezéri tisztsége megüresedett. Sir Khán fel s alá járkált, nyomában a rajta élősködő farkasokkal, akik nyíltan hizelegtek neki. Bagira Maugli

közelében feküdt, aki térde közé szorította a tüzes fazekat. Mikor valamennyien együtt voltak, Sir Khán beszélni kezdett, amit nem mert volna megtenni soha, mikor Akela még teljes erejében volt.

– Nincs joga beszélni, – súgta oda Mauglinak Bagira, – mondd meg neki. Hitvány kutya. Hadd ijedjen meg.

Maugli talpra ugrott. – Szabad farkasok, – kiáltott, – talán Sir Khán vezeti a falkát? Mi köze van egy tigrisnek a falka vezérségéhez?

– Mivel látom, hogy a vezéri tisztség még nincs betöltve s mivel megkértek, hogy beszéljek, – kezdte Sir Khán.

– Ki kért meg? – vágott szavába Maugli. – Hitvány sakálok vagyunk-e mindannyian, hogy ennek a barom-mészárlónak hizelkedünk? A falka vezéri tisztje nem tartozik másra, csak a falkára.

Nagy zsivaj támadt Maugli szavaira. Össze-vissza kiabáltak:

– Hallgass, emberi poronty! – Halljuk! – halljuk! Megtartotta mindig a törvényt!

Végre közbeharsogtak a falka öregebb tagjai:

– Halljuk a halott farkast!

Halott farkasnak a falka vezérét hívják attól a perctől fogva, mikor elhibázza ugrását, addig, amíg él; csakhogy ez nem sokáig tart.

Akela fáradtan emelte föl szürke fejét:

– Szabad farkasok s ti többiek is, Sir Khán sakáljai, tizenkét esztendeig vezettelek benneteket ide-oda vadászatra, s ez alatt az idő alatt senkisem bénult meg, senkisem esett tőrbe közületek. Most elhibáztam ugrásomat. Ti tudjátok legjobban, hogy történt a dolog. Ráhajtottatok egy erős, ép szarvasra, hogy nyilvánvalóvá legyen gyöngeségem. Ügyesen volt kieszelve. Most jogotok van rá, hogy itt a tanács szikláján megöljetek. Azt kérdem hát, ki áll ki, hogy végez­zen a magányos farkassal? Mert az meg a dsungel törvénye szerint az én jogom, hogy csak egyenként jöhettek.

Hosszú szünet állt be, mert egyik farkasnak sem volt kedve rá, hogy egyedül harcoljon Akelával életre-halálra.

Majd bömbölni kezdett Sir Khán: – Eh! Mi dolgunk evvel a fogatlan vén bolonddal? Ki van mondva, hogy meg kell halnia! Az emberi poronty az, aki nagyon is sokáig élt már. Szabad farkasok, az én zsákmányom volt kezdettől fogva. Adjátok hát ki nekem. Beleuntam már ennek az emberi farkasnak az ostobáskodásába. Tíz éve garázdálkodik már a dsungelben. Adjátok hát ki nekem, mert különben itt fogok vadászni mindig s egyetlen darab csontot sem adok nektek zsákmányomból. Hiszen ember, emberek porontya, és szívem legmélyéből gyűlölöm!

Erre ordítozni kezdett a falkának több, mint a fele:

– Ember, ember. Mi dolga van köztünk egy embernek? Takarodjék oda, ahova való.

– Hogy ellenünk hajszolja a falvak lakóit? – kiáltott Sir Khán. – Nem így! Adjátok ki őt nekem. Hiszen ember, és nincs köztünk senki, aki a szeme közé tudna nézni.

Akela felemelte újra a fejét és így szólt:

– Együtt evett velünk. Együtt aludt velünk. Felhajtotta számunkra a vadat. Soha meg nem szegte egyetlen betűjét a dsungel törvényének.

– Én pedig egy ökröt fizettem érte, mikor befogadtátok magatok közé. Egy ökör ugyan nem sokat ér, de Bagira becsülete olyasvalami, amiért, ha megengeditek, talán küzdeni fog, – szólt Bagira oly szeretetreméltóan, amint csak tellett tőle.

– Egy ökör, amelyet tíz év előtt adtál! – morgott a falka. – Mit törődünk tíz esztendős csontok­kal?

– Vagy inkább mit törődtök azzal, amit igértetek? – szólt Bagira, megvillantva fehér fogait. – Csakugyan megérdemlitek, hogy szabad farkasoknak neveznek!

– Semmiféle emberi poronty nem futkoshat a dsungel népével, – üvöltött Sir Khán. – Adjátok ki nekem!

– Testvérünk mindenképen, ha nem is vérünkből való, – folytatta Akela, – s ti meg akarjátok itt ölni? Csakugyan nagyon sokáig éltem. Nehányatokból barom-evő lett, másokról meg azt hallottam, hogy sötét éjszakákon Sir Khán vezetésével kószálnak s ellopkodják a falubeliek küszöbéről a gyerekeket. Tudom tehát, hogy gyávák vagytok, s hogy most gyávákhoz beszé­lek. Bizonyos, hogy meg kell halnom, s hogy életemnek nincs értéke, mert különben felajánla­nám az emberi poronty helyébe. De a falka becsületéért, amelyről, mióta nincs vezetőtök, megfeledkeztetek, – igérem, hogy ha a porontyot útjára bocsátjátok vissza falujába, egy fogammal sem fogok védekezni, mikor itt lesz az ideje annak, hogy meghaljak. Meghalok majd küzdelem nélkül.

Így legalább is hárman megmaradtok a falkának. Többet nem tehetek; de ha akarjátok, megóvlak attól a gyalázattól, hogy egy testvéreteket megöljétek, aki ellen nincs semmiféle kifogás, akinek pártját fogták, s akit megváltottak, mikor a dsungel törvénye szerint falkánkba fogadtuk.

– De mikor ember – ember – ember! – morgott a falka; s a farkasok csaknem valamennyien Sir Khán köré kezdtek csoportosulni, a ki jobbra-balra csapkodott a farkával.

– Most már rajtad a sor, – szólt Bagira Mauglinak. – Mi már csak harcolhatunk.

Maugli felegyenesedett – kezében a tüzes fazékkal. Azután kinyujtotta karjait s arcába ásított a gyülekezetnek. De valósággal majd megőrült dühében és fájdalmában, mert a farkasok farkasok módjára sohasem mondták meg neki, mennyire gyűlölik.

– Elhallgassatok! – kiáltott. – Semmi szükség erre a csaholásra. Szívesen maradtam volna farkas veletek életem végeig; de ma éjszaka annyiszor mondtátok, hogy ember vagyok, hogy érzem már magam is szavaitok igazságát. Nem is foglak hát ezentúl testvéreimnek nevezni benneteket, hanem kutyáknak, ahogy emberhez illő. Mit fogtok vagy mit nem fogtok tenni, azt nem ti határozzátok el. Az az én dolgom lesz; hogy minél világosabban lássuk a dolgot, íme hoztam nektek én, aki ember vagyok, egy kis piros virágot, amitől féltek, ti kutyák.

Földhöz csapta a tüzes fazekat, s a szétguruló vörös széndarabok belekaptak egy csomó száraz mohába, amely lángra lobbant, mire az egész tanács rémülten hátrált a magasba szökkenő lángnyelvek elől.

Maugli pedig beledugta száraz ágát a tűzbe s mikor a galyak ropogva égtek, megforgatta az ágat feje fölött a kuporgó farkasok közt.

– Mesterük vagy, – szólt Bagira elfojtott hangon. – Mentsd meg Akelát a haláltól. Mindig barátod volt.

Akela, a mogorva vén farkas, aki soha életében nem kért kegyelmet, esdeklő pillantást vetett Mauglira, aki ott állt csupaszon, mialatt hosszú fekete haja vállát verdeste a lobogó ág fényé­ben a táncoló árnyékok között.

– Jól van! – szólt Maugli lassan körültekintve. – Látom, hogy kutyák vagytok. Elhagylak benneteket s népemhez megyek, – ha ugyan van népem. A dsungel bezárul mögöttem, s el kell felednem beszédeteket és társaságtokat. De irgalmasabb leszek nálatok. Mivel testvéretek voltam mindenben, ha nem is vagyok véretekből való, igérem, hogy amikor ember leszek emberek között, nem árullak el benneteket az embereknek úgy, amint ti elárultatok engemet.

Szétrúgta lábával a tüzet, úgy, hogy a szikrák sisteregve szálltak a magasba.

– Ne legyen harc köztem és közöttetek. De mielőtt távozom, le kell számolnom valakivel.

Odalépdelt, ahol Sir Khán ült, rámeredve bambán a lángokra, s megragadta az állán lógó szőrcsomót. Bagira követte Mauglit, mindenre készen.

– Állj fel, kutya! – kiáltott Maugli. – Állj fel, mikor ember szól hozzád, mert különben meg­gyuj­tom a bundádat!

Sir Khán füle odalapult a fejéhez. Behunyta a szemét, mert a tüzes faág nagyon közel ért hozzá.

– Ez a baromölő mondogatta, hogy megöl a gyűlésben, mert nem ölhetett meg akkor, amikor kis poronty voltam. Nos hát ekkép verjük meg a kutyákat, mikor emberek vagyunk. Moccanj csak, Lungri, de akkor torkodba dugom ezt a piros virágot!

Ráütött Sir Khán fejére a faággal, s a tigris nyöszörgött és panaszosan üvöltött halálfélelmé­ben.

– Fuj! Megpörkölt dsungel-macska – most elmehetsz! De ne feledd, hogy ha legközelebb visszatérek a tanács-sziklára, úgy jövök, ahogy emberhez illik, és Sir Khán bundája a fejemen lesz. Ti többiek pedig tudjátok meg, hogy Akela szabadon mehet s élhet, ahogy kedve tartja. Nem fogjátok megölni, mert én nem akarom. Most pedig, remélem, nem ültök itt tovább, kilógatva nyelveteket, mintha volnátok valakik. Kutyák vagytok, akiket elkergetek – ekkép! Takarodjatok!

A tűz őrült szikrákat hányt a faág végén. Maugli szétcsapott vele a körben jobbra-balra, a szikrák megpörkölték a farkasok bundáját, akik üvöltve szaladtak szanaszéjjel. Végre nem maradt ott más csak Akela, Bagira, s vagy tíz farkas, akik mindig Maugli pártját fogták.

És ekkor fájni kezdett valami Maugli keblében, ahogy eddig nem fájt még soha életében. Elakadt a lélekzete, zokogni kezdett s arcán könnyek peregtek végig.

– Jaj, mi ez? Jaj, mi ez? – kérdezte. – Nem akarom itt hagyni a dsungelt, és nem tudom, mi bajom van. Meghalok talán, Bagira?

– Nem, kis öcsém. Könnyezel csupán úgy, ahogy az emberek szoktak, – szólt Bagira. – Most tudom, hogy férfi vagy és nem vagy többé gyerek. Mostantól kezdve zárva van előtted a dsungel. Zokogj csak, Maugli. Hiszen csak könnyeid peregnek.

Maugli leült és zokogott, hogy majd megszakadt a szíve. Nem sírt még soha életében.

– Most, – szólt végre, – elmegyek az emberekhez. De először búcsúznom kell az anyámtól. – S elment a barlangba, ahol farkas anyó élt az apóval, s kisírta magát bundájára dőlve; a négy kis farkas pedig keservesen üvöltött körülötte.

– Nem fogtok elfelejteni? – kérdezte Maugli.

– Soha, soha, amíg nyomodat követhetjük, – szóltak a fiatal farkasok. – Gyere el a domb lábá­hoz, ha már ember leszel, s majd ott beszélgetünk. Mi pedig elmegyünk éjjel a szántóföldekre játszani veled.

– Gyere el nemsokára! – szólt farkas apó. – Óh kis bölcs békám, gyere vissza nemsokára, mert anyád meg én már öregek vagyunk.

– Gyere el nemsokára! – szólt farkas anyó, – csupasz kis magzatom; mert, tudd meg, hogy bár emberek fia vagy, sokkal jobban szerettelek mindig, mint a saját kicsinyeimet.

– Eljövök bizonyosan, – szólt Maugli; – és ha eljövök, azért lesz, hogy Sir Khán bundáját leterítsem a tanács-sziklán. Ne feledjétek el! Mondjátok meg a többieknek is a dsungelben, hogy ne feledjenek el soha!

Derengeni kezdett a hajnal, mikor Maugli lefelé ment egyedül a domboldalon, hogy talál­kozzék azokkal a titokzatos lényekkel, akiket embereknek neveznek.

MAUGLI BOSSZÚJA.

Mikor Maugli a tanács-sziklán vívott harc után távozott a farkasbarlangból, lement a fel­szántott mezőkre, ahol a falvak lakói éltek. De megállni még nem akart, mert nagyon közel volt a dsungelhöz s tudta, hogy legalább is egy gonosz ellenséget szerzett magának a gyűlésen. Tovább sietett hát a völgybe vezető göröngyös országút mentén s egyenletes ügetéssel szaladt rajta vagy húsz angol mérföldet, míg végre teljesen ismeretlen vidékre jutott. A völgy tágas siksággá szélesedett, melyet szikladarabok hintettek be s mély vágások barázdáltak. Egyik végén kis falu volt, a másikon belenyúlt a dsungel sűrűje merész karéjban a rétek közé, ahol úgy ért véget, mintha sarlóval vágták volna el. A sikságon mindenfelé marhák és bivalyok legelésztek. A gulyákat őrző kis fiúk, a mint meglátták Mauglit, ordítani kezdtek és futásnak eredtek; a sárga kóbor ebek pedig, rendes lakói minden indiai falunak, csaholásba törtek ki. Maugli tovább haladt, mert éhes volt s amint a falu kapujához ért, egyik oldalán hatalmas tövisbokrot látott, amelyet esténkint védelmül a kapu elé szoktak húzni.

– Nmf! – szólt nagyot nézve, mert éjente, ha zsákmány után kóborolt, nem egyszer akadt már efféle torlaszra. – Hát még itt is félnek az emberek a dsungel lakóitól?

Leült a kapu mellé s amikor kilépett rajta egy férfi, Maugli felállt, eltátotta a száját s ujjával beléje mutatott, így jelezve, hogy enni szeretne. A férfi rámeredt s aztán futni kezdett vissza­felé végig a falu egyetlen utcáján, a pap nevét kiáltozva, aki nagy testes ember volt, fehér ruhát hordott s homlokán piros és sárga jelek voltak. Meg is jelent a pap csakhamar a kapuban s jött vele vagy száz falubeli is, akik elbámészkodva fecsegtek, kiabáltak s oda-oda mutattak Mauglira.

– Nincs ezekben az emberfélékben semmi illemtudás, – szólt Maugli magában. – Csak a szürke majmok viselkednek így.

Hosszú haját dacosan hátrarántotta s haragos képet vágott a tömegre.

– Mitől féltek? – szólt a pap. – Nem látjátok a karján és lábán a sebhelyeket? Csupa farkas­marás. Farkaskölyök, aki megszökött a dsungelből.

Természetes, hogy a kis farkasok játék közben nem egyszer erősebben odakaptak Mauglihoz, mint szándékukban volt, úgyhogy Maugli keze, lába tele volt fehér forradással. De Mauglinak a világon legutoljára jutott volna eszébe azt mondani, hogy ezek harapások, mert nagyon is jól tudta, mi az igazi harapás.

– Arré! arré! – szólt egyszerre két-három asszony. – Szegény gyerek! Hogy összeharapdálták a farkasok! Pedig szép fiú! Olyan a szeme, mint a parázs-tűz. Akármi legyek, Messua, ha nem hasonlít fiadhoz, akit elrabolt a tigris.

– Hadd lám, – szólt egy asszony, akinek súlyos rézkarikák csörögtek a csuklóján és a bokáján s tenyerét szeme fölé tartva, figyelmesen megnézte Mauglit. – Óh nem! nem az, – szólt végre. – Sokkal vékonyabb, pedig különben szakasztott mása a fiamnak.

A pap okos ember volt. Tudta, hogy Messua a leggazdagabb falubelinek a felesége. Fölnézett hát egy pillanatig az égre s azután ünnepélyesen így szólt:

– Amit elvett a dsungel, a dsungel, visszaadta. Vidd házadba a fiút, testvérem, s tiszteld tovább is a papot, aki belát mélyen az emberek életébe.

– Az ökörre, melyért megvásároltak, – szólt Maugli magában, – úgy vagyok ezzel a sok fecsegéssel, mintha újra a falkába akarnának fölvenni. De ha már egyszer ember vagyok, üsse kő, legyek egészen az.

A tömeg szétoszlott, mikor az asszony kunyhójába vezette Mauglit, ahol nem volt egyéb, mint egy vörösre mázolt ágy, egy gabonának való agyagedény, melyre tréfás alakok voltak rá­égetve, vagy egy féltucat rézfazék, egy kis fülkében az egyik hindu-isten képmása s a falon egy valóságos tükör, amilyet nyolcz centért árulgatnak a falu szépeinek.

Messua adott Mauglinak tejet és kenyeret, aztán a fejére tette a kezét s mélyen a szeme közé nézett, mert csakugyan azt gondolta, hogy talán mégis a saját fia jött vissza a dsungelből, ahol a tigris elragadta. Így szólt hát Mauglihoz: – Nathu! oh Nathu? – De Mauglin egy csöppet sem látszott meg, hogy ismeri ezt a nevet.

– Nem emlékszel arra az időre, mikor szép új cipőt kaptál tőlem?

Megtapogatta Maugli lábát; de csaknem oly kemény volt, mint a szarú.

– Nem, – szólt elszomorodva; – ezen a lábon sohasem volt cipő: de nagyon hasonlítasz Nathúm­hoz s ezért mostantól kezdve a fiam leszel.

Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert soha életében nem volt még födél alatt; de egy pillantás a szalmatetőre meggyőzte őt arról, hogy akkor tör keresztül rajta, amikor kedve tartja s hogy az ablakban sincsenek keresztfák.

– Mi hasznom van belőle, hogy ember vagyok, – szólt végre magában, – ha nem értem az emberek beszédét? Oly ostoba vagyok most itt s olyan zavarodott, amilyen bármelyik ember volna, ha közénk kerülne a dsungelben. Meg kell tanulnom a nyelvüket.

Nem hiába tanulta meg a farkasok között utánozni a szarvasok hívó szavát s a kis vaddisznók röfögését. Alig ejtett ki Messua egy szót, Maugli tüstént csaknem tökéletesen utána mondta s még be sem esteledett, megtanulta a kunyhóban egy csomó tárgynak a nevét.

Alvás idején azonban újabb nehézség támadt, mert Maugli sehogysem akart a párducverem­hez hasonló kunyhóban aludni s amint bezárták az ajtót, kimászott az ablakon.

– Legyen meg az akarata, – szólt Messua férje. – Gondold meg, hogy mostanáig nem igen alhatott ágyban sohasem. Ha csakugyan azért jött, hogy fiúnkat pótolja, nem fog megszökni.

Így aztán Maugli a mező szélén nyújtózott el egy hosszú gyepes tisztáson; de mielőtt behunyta volna a szemét, puha szürke orr ért álla alá.

– Puh! – szólt Szürkécske, farkas anyó legidősebb kölyke, – ez aztán silány jutalom azért a húsz mérföldért, amelyet érted befutottam. Egész ember-szagod van már a füsttől és a korom­tól. Ébredj, kis öcsém; újságot hozok.

– Jól vagytok mindnyájan a dsungelben? – kérdezte Maugli, nyakába borulva.

– Mind jól vannak azokon a farkasokon kívül, akiket megpörkölt a piros virág. De most ide figyelj. Sir Khán más messze vidékre ment vadászni, amíg bőre meg nem újul, mert csúnyán megperzselődött. De megesküdött, hogy ha visszatér, csontjaidat a Vaingungába szórja.

– Ebbe még nekem is lesz beleszólásom. Magam is tettem egy kis fogadást. De az újság mindig jó. Ma éjjel nagyon fáradt vagyok, csak úgy zúg a fejem a sok újságtól, Szürkécske; de te csak hozz hírt nekem mindenről ezentúl is.

– Nem felejted el soha, hogy farkas vagy? Nem feledkezel meg rólunk az emberek kedvéért? – szólt Szürkécske aggodalmasan.

– Nem én, soha. Szeretettel fogok visszagondolni mindig rád és mindnyájatokra a barlangban; de gondolni fogok mindig arra is, hogy a falkából kiüldöztek.

– S hogy kiüldöznek talán még egy másik falkából is. Mert az emberek végre is csak emberek, kis öcsém, s fecsegésük olyan, mint a tavi békák kuruttyolása. Ha megint fölkereslek, a bambusz­nádasban várok majd rád a legelő szélén.

Ez éjszakától kezdve vagy három hónapon át Maugli nem igen tette ki a lábát a faluból. Szorgalmasan tanulmányozta az emberek életmódját és szokásait. Először is ruhát kellett viselnie s ez iszonyúan gyötörte; azután meg kellett ismerkednie a pénzzel, aminek jelentő­ségét sehogysem tudta megérteni, s a szántás-vetéssel, aminek nem tudta belátni a hasznát. Sokszor megharagudott a falubeli kis gyermekekre is. Szerencsére, a dsungel törvényéből megtanulta, hogy a hidegvért mindig meg kell őrizni, mert a dsungelben ettől függ az élet és a táplálék; de mikor a gyerekek csúfot űztek belőle, mert nem akart velük játszani, vagy sár­kányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót, ilyenkor csak azért nem ragadta meg, csak azért nem tépte őket darabokra, mert tudta, hogy igazi vadászhoz nem méltó, csupasz kis porontyokat megölni. Fogalma sem volt saját erejéről. A dsungelben ugyanis gyönge volt a fenevadakhoz képest; a falubeliek azonban azt mondták, hogy olyan erős, mint a bika. Annyi bizonyos, hogy a félelemről sejtelme sem volt, mert mikor egyszer a falu papja azt mondta neki, hogy a templomban levő isten megharagszik rá, ha megeszi a pap mangóit, Maugli fel­kapta a bálványt, elvitte a pap házába s arra kérte a papot, mérgesítse fel az istent, mert nagyon szeretne megbirkózni vele. Szörnyű botrány támadt a dologból; de a pap elsimította, csak Messua férjének került jócsomó ezüst pénzébe a haragvó isten lecsendesítése.

De nem volt halvány sejtelme Mauglinak arról a különbségről sem, amelyet a kasztok okoz­nak az emberek között. Mikor a fazekas szamara belecsúszott az agyaggödörbe, Maugli bizony kihúzta a szegény párát farkánál fogva a gödörből, azután meg segített rá fölrakosgatni a fazekakat, hogy a szegény fazekas le ne késsen a khanhivarai vásárról. Már pedig ez is nagy megbotránkozást keltett, mert a fazekas alsórendű kasztba tartozik s

a szamara még alábbvaló teremtés. Mikor a pap megdorgálta érte, Maugli azzal fenyegette a papot, hogy felrakja őt is a szamárra, úgyhogy a szent férfiú sietett is megmondani Messua urának, hogy jó lesz Mauglit minél előbb munkára fogni.

A falu feje ráparancsolt Mauglira, hogy másnap menjen ki a bivalyokkal a legelőre s őrizze őket. Maugli örült ennek a legjobban.

Bekerült ekkép ő is a falu szolgálatába s aznap este el is ment mindjárt a nagy fügefa alá, ahol a falu tisztviselői esténkint találkozni szoktak. Ott volt a falu kupaktanácsa, a falu feje, az éjjeli őr, a borbély, aki be volt avatva minden kis tereferébe és a vén Buldeo, a falu vadásza, a ki mindig rozoga muskétájával járt. Minden este elpipázgattak a fügefa alatt. A fa ágain fecsegő majmok szoktak üldögélni, a fa tövében pedig egy vén szemüveges kígyó éldegélt egy lyukban, akinek kijárt minden este a maga tálacska teje, mert szent állat volt. A falu vénei pedig körülülték a fát, beszélgettek és nagyokat szippantottak öblös pipájukból, amíg éjfélre nem hajlott az idő. Csodálatos dolgokat mesélgettek istenekről, emberekről, kísértetekről; de senki annyi csodálatos mesét nem tudott, mint az öreg Buldeo, mikor elkezdett beszélni a dsungel lakóiról. Mikor Buldeo beszélt, a körben ülő gyerekeknek majd kiugrott a szemük a nagy figyelemtől. Többnyire állatokról mesélgettek, mert a dsungel mindig ott volt az orruk előtt. A szarvas meg a vaddisznó gyakran feltúrta a vetéseket és hébe-korba alkonyatkor elvitt egy-egy embert a tigris is szinte a falu szeme láttára.

Maugli, aki természetesen tudott valamicskét arról, amiről beszélgetni szoktak, nem győzte arcát eltakarni, hogy nevetését észre ne vegyék, amikor Buldeo, muskétáját lába közé fogva, csodásnál csodásabb történeteket mesélt. Ilyenkor szinte folyton rázta Maugli vállát a vissza­fojtott nevetés.

Egyszer aztán azt kezdte magyarázgatni Buldeo, hogy az a tigris, amelyik valamikor elrabolta Messua fiát, kísértet, mert annak az istentelen vén uzsorásnak a lelke lakik benne, aki jó­néhány esztendeje meghalt.

– És amondó vagyok, hogy igaz ám csakugyan, – szólt Buldeo, – mert Purun Dass mindig sántított azóta, hogy a lábát civakodás közben jól megütötték akkoriban, mikor a számadásos könyveit elégették. Az a tigris pedig, amelyikről beszélek, szintén sántít, mert hiszen a lába nyomai nem egyformák.

– Az ám, ez az igazság, – dörmögtek a falu bölcsei, rábólintva.

– Azt hiszem, minden mesédet az ujjadból szoptad, úgy, mint ezt, – szólt Maugli. – Az a tigris azért sántít, mert bénán született. Tudja az egész világ. Az meg már tisztára üres fecsegés, hogy valami uzsorásnak a lelke szorult bele abba a fenevadba, amelyik gyávább még a sakál­nál is.

Buldeónak nagy meglepetésében elállt egy percre a szava, a falu feje pedig nagyot nézett.

– Ohó! – szólt végre Buldeo. – Mindjárt tudtam, hogy a dsungel porontya volt. Ha már annyi okosság bujt beléd, jobban tennéd, ha elvinnéd a tigris bőrét Khanhivarába, mert a kormány száz rupiát tűzött ki az életére. De még jobban tennéd, ha befognád a szádat, mikor az öregek beszélnek.

Maugli fölállt és távozni készült.

– Egész este elhallgattalak, – szólt vissza félvállról; – de mondhatom, hogy egy-két dolgot ki­vé­ve, egy szó nem sok, annyi igazat sem mondtál a dsungelról, pedig itt van az orrod előtt. Hogy higyjem hát el, mikor azt meséled, hogy kísértetekkel, istenekkel és manókkal találkoz­tál?

– Éppen ideje volt már, hogy pásztorkodásra fogjuk, – szólt a falu feje, mialatt Buldeo majd megpukkadt Maugli orcátlansága miatt.

A legtöbb indiai faluban az a szokás, hogy egynehány gyerek korán reggel legelőre hajtja a marhacsordát és a bivalyokat és estig ott is marad velük. És az a csorda, amelyik tüstént össze­taposná a fehér embert, eltűri, hogy öklömnyi porontyok püföljék, kergessék és kiabáljanak rá. Amíg a gyerekek a csordával vannak, nem érheti baj őket, mert még a tigris sem mer kikezdeni egy csomó szarvasmarhával. De ha virágot szedve, gyíkokra vadászva elkószálnak, hébe-korba elragadják őket a vadállatok.

Alig virradt, Maugli felült Rámának, a nagy vezérbikának, a hátára és végigbaktatott a falu utcáján; s a pala-kék bivalyok, hosszú, hátrahajló szarvukkal, vad szemükkel, előbukkantak az istállókból egyenként és ballagtak szépen Maugli után.

Maugli hamarosan megérttette a gyerekekkel, hogy ő az úr közöttük. Hosszú, sima bambusz­náddal együtt tartotta a bivalyokat s ráparancsolt Kamyá-ra, az egyik fiúra, hogy legeltesse külön a barmokat, amíg ő tovább megy a bivalyokkal s el ne merjen kószálni a csordától.

Az indiai legelők teli vannak sziklákkal, bokrokkal, bozóttal és kis szakadékokkal, amelyek között a csorda

szétszóródik és eltünik. A bivalyok rendesen pocsolyákban és mocsarakban tanyáznak, ahol órák hosszat henteregnek, sütkéreznek a meleg iszapban.

Maugli a síkság szélére hajtotta őket, ahol a Vaingunga kibukkan a dsungelből; azután leugrott Ráma nyakából s az egyik bambusz-cserjéhez futott, ahol Szürkécske várta már.

– Oh! – szólt Szürkécske – jó pár napja várlak itt már. Mit jelent körülötted ez a csorda?

– Így parancsolták, – szólt Maugli. – Pásztora lettem egy időre a falunak. Mi hír Sir Khánról?

– Visszajött erre a tájra és jóideig itt leselkedett rád. Most újra odébb állt, mert erre ritka a vad. De még mindig meg akar ölni.

– Nagyon jól van, – szólt Maugli. – Amíg másfelé jár, ülj vagy te vagy valamelyik öcséd azon a sziklán, hogy ha kijövök a faluból, tüstént lássalak benneteket. Ha pedig visszatér, akkor a síkság közepén várj rám a dhâk-fa mellett. Kár volna Sir Khán torkába sétálni.

Aztán kiszemelt Maugli egy árnyékos helyet, lefeküdt és elaludt, míg a bivalyok körülötte legelésztek. Az indiai pásztornál senkinek a világon nincs kényelmesebb dolga. A barom moz­dul egyet, ropogtatja a füvet és lehever: azután tovább lépked és el sem igen bődül. Legföljebb röffen egyet-egyet; de a bivalyok ezt is csak elvétve. Egymás nyomában beballagnak az isza­pos mocsarakba, beássák magukat az iszapba úgy, hogy csak az orruk és bámész porcellánkék szemük látszik, azután meg se moccannak, mint a tuskók. A sziklák rezegnek a nap tüzében s a pásztorfiúk hallják, hogy fejük fölött a magas égben vijjog egy kánya (soha egynél több) és tudják, hogy ha meghalnának vagy valamelyik tehén elhullana, a kánya azonnal lecsapna a magasból s legközelebbi társa meglátná mérföldnyi messzeségből, hogy lecsapott, és nyomába eredne és aztán jönne a harmadik és a negyedik s jóformán meg sem halnának még egészen, istentudja, honnan, együtt volna fölöttük húsz éhes kánya is.

Aztán alszanak egyet és fölébrednek, meg újra alszanak. Száraz szálakból kis kosarakat fonnak s megrakják szöcskékkel vagy fognak két harcias sáskát és egymásnak eresztik; azután nyakláncot csinálnak piros meg fekete dsungel-diókból vagy elnézik a sziklán sütkérező gyíkot meg a mocsarak partján békára vadászó kígyót. Azután hosszú nótákat énekelgetnek, amelyeknek sajátságos cifrázás van a végén s egy-egy nap szinte hosszabb nekik, mint a legtöbb ember egész élete. Hébe-korba gyúrnak egy-egy iszapvárat, tele rakják sáralakokkal, emberekkel, lovakkal, bivalyokkal, nádszálakat tesznek az emberek kezébe s azt mondják, hogy íme királyok, akiket fegyveresek vesznek körül, vagy istenek, akiket imádni kell.

Majd este lesz, a gyerekek kurjantanak egyet-kettőt s a bivalyok puskaropogáshoz hasonló lármát csapva kicammognak egymás nyomában az agyagos iszapból s aztán ballagni kezdenek végig a szürke síkon vissza a falu fel-felcsillámló világossága felé.

Maugli egynap úgy, mint másnap, kivezette a bivalyokat a mocsarakhoz, nap-nap után látta Szürkécske hátát vagy másfélmérföldnyire a sziklán (Sir Khán tehát nem tért még vissza) s egynap úgy, mint másnap, végighevert a pázsiton, hallgatva a körülötte zsongó hangokat s álmodozva a dsungelben töltött régi jó időről. Ha Sir Khán béna lába csak egyszer is tőrt vetett volna neki a Vaingunga-parti rengetegben, Maugli bizonyosan meghallotta volna azo­kon a csendes reggeleken.

Végre egy nap nem látta Szürkécskét a megjelölt helyen. Nevetett egyet s aztán a dhâk-fa mellett levő szakadékba terelte a bivalyokat. A dhâk-fa telis-tele volt aranypiros virággal. Szürkécske a fa alatt ült és szőre mind egy szálig égnek állt.

– Egy hónapig bujkált, hogy megtévessze óvatosságodat. Mult éjjel aztán átjött Tabakival a határon s most nagysietve igyekszik nyomodba jutni, – szólt Szürkécske lihegve.

Maugli összeráncolta homlokát.

– Sir Khántól nem félek; de Tabaki veszedelmesen ravasz.

– Ne félj tőle sem, – szólt Szürkécske, megnyalva szája szélét; – hajnalban találkoztam Tabakival. Most már a kányákat táplálja bölcseségével; de mielőtt derekát kettéroppantottam, elmondott nekem mindent. Sir Khánnak az a terve, hogy ma este rád les a falu kapujánál, rád és senki másra. Most a Vaingunga-parti száraz nagy hasadékban pihen.

– Jól lakott-e már ma, vagy üres hassal vadászik? – kérdezte Maugli aggódva, mert tudta, hogy ettől a választól függ élete-halála.

– Megölt hajnalban egy malacot és ivott is rá. Tudod, hogy Sir Khán nem bírja a koplalást még akkor sem, ha

bosszún töri a fejét.

– Oh! az ostoba! A tökfilkó! Evett és ivott rá és azt hiszi, hogy megvárom, amíg kialussza magát! Hol is hever most? Ha legalább tizen volnánk, könnyen végeznénk vele. Ezek a bivalyok nem törődnek vele, amíg meg nem érzik a szagát; a nyelvükön pedig nem értek. Nem kerülhetnénk úgy a háta mögé, hogy megérezzék a szagát?

– Jó darabon leúszott a Vaingungán, hogy ennek elejét vegye, – szólt Szürkécske.

– Ezt bizonyosan Tabaki ajánlotta neki. A maga eszével ugyan soha ki nem találta volna.

Maugli egyik ujját a szájába dugta és elgondolkozott.

– Ott van abban a nagy szakadékban a Vaingunga mellett, amelyik alig félmérföldnyire innen betorkollik a sikságba. A csordát körülhajthatnám keresztül a dsungelen a szakadék felső szájához s azután levágtathatunk, csakhogy akkor kisiklanék az alsó végén. El kell zárnunk ezt a végét. Szürkécske, mondd csak, tudnád-e helyettem két részre osztani a csordát?

– Én nem igen; de hoztam magammal jó segítséget.

Szürkécske elügetett s belebújt egy üregbe. Csakhamar hatalmas szürke fej bukkant föl, amelyet Maugli nagyon jó ismert s a forró levegő megtelt a dsungel legvígasztalanabb lármájával: a nappal vadászó farkas hajtó-üvöltésével.

– Akela! Akela! – szólt Maugli tapsolva örömében, – Tudhattam volna, hogy nem feledkezel meg rólam. Nagy fába vágtuk a fejszénket. Oszd kétfelé a csordát, Akela. Hajtsd külön a teheneket és a borjakat s tartsd együtt a bikákat és a jármos bivalyokat.

A két farkas neki látott a munkának, hol berohant a csorda közepébe, hol kiugrott onnan. A barmok horkantottak, kapkodták a fejüket és csakhamar két csomóra szakadtak.

Az egyik csomóban a bivalytehenek szorongtak borjaik körül, izzó szemekkel, kapálva a földet s készen arra, hogy amint valamelyik farkas megáll, rárohanjanak és kitapossák a belét. A másik csomóban a bikák és bivalyok horkoltak és kapáltak; de bár több erő volt bennük, mégsem voltak oly veszedelmesek, mint amazok, mert nem voltak bornyaik, amelyeket védel­mezniük kellett volna. Hat ember sem tudta volna ily takarosan kétfelé terelni a csordát.

– Most mit csináljunk? – lihegte Akela. – Újra össze akarnak keveredni.

Maugli Ráma nyakára pattant.

– Hajtsd a bikákat balra, Akela. Te meg, Szürkécske, ha már nem leszünk itt, fogd össze a teheneket és tereld őket a szakadék alsó szájába.

– Mennyire? – kérdezte Szürkécske lihegve, zihálva.

– Amíg oly magas sziklafalakhoz nem jutsz, amelyeken Sir Khán nem tud keresztül ugrani, – kiáltott Maugli. – Tartsd ott őket addig, a míg mi le nem érünk hozzátok.

A bikák neki iramodtak, amint Akela elordította magát; Szürkécske pedig megállott szemben a tehenekkel. Ezek tüstént rávetették magukat s ő szaladt előttük a szakadék alsó torkáig, mialatt Akela balra hajtotta a bikákat.

– Nagyon jól van! Még egy iramodás és rendben leszünk. Vigyázz, Akela, jól vigyázz! Ha rosszul ugrol, elgázolnak. Hajrá! Ez nehezebb munka az őzbak-hajtásnál. Gondoltad-e, hogy ezek a barmok oly gyorsan tudnak mozogni? – kiáltott Maugli.

– Valamikor magam is vadásztam rájuk, – lihegte Akela a porfellegben. – Belehajtsam őket a dsungelbe?

– Igen! Igen! Hajtsd bele őket! Ráma szinte megveszett dühében. Óh, bárcsak meg tudnám értetni vele, mit várok ma tőle!

A bikák jobbra fordultak s nagy recsegés-ropogás közt benyomultak a sűrűségbe. A többi pásztor gyerek, akik vagy egy félmérföldnyire őrizték csordájukat, nyaka közé szedve a lábát rohant be a faluba kiáltozva, hogy a bivalyok megvadultak és világgá futottak.

Mauglinak nagyon egyszerű volt a terve. Hatalmas kanyarodással fölfelé el akart jutni a szakadék felső torkához s aztán bele akarta hajtani a bikákat a szakadékba, hogy Sir Khán a bikák és a tehenek közé szoruljon; azt tudta ugyanis, hogy Sir Khán, miután torkig lakott étellel, itallal, teljességgel képtelen lesz arra, hogy küzdelmet kezdjen vagy felkapaszkodjék a szakadék oldalain.

Maugli most már jó szóval csitítgatni kezdte a bivalyokat; Akela pedig hátrább maradt s csak olykor-olykor vakkantott egyet, hogy riogassa a maradozókat. Hatalmasat kanyarodtak, hogy közel ne kerüljenek a szakadékhoz és figyelmessé ne tegyék Sir Khánt. Végre ráhajtotta Maugli a megriadt csordát a szakadék felső

torkánál egy füves tisztásra, amely meredeken lehúzódott magába a szakadékba. Innen a magasból le lehetett látni a fák koronáján keresztül a síkságra, de Maugli csak a hasadék oldalfalait nézte s nagy megelégedéssel látta, hogy a falak csaknem függőlegesen nyúlnak fölfelé, lefelé, a vad szőlőindák és a folyondárok pedig, amelyek befutották a falakat, nem bírják meg a menekülő tigrist.

– Hadd fujják ki egy kicsit magukat, Akela, – szólt föltartva a kezét. – Még nem érzik a szagát. Hadd szuszogjanak. Be kell jelentenem Sir Khánnak, ki érkezik. Csapdába jutott.

Szájához tette a kezét s belekiáltott a szakadékba – mintha valami alagútba bömbölt volna bele – s a viszhang felkapta és szikláról-sziklára tovább adta kiáltását.

Jó idő mulva torkig telt, felriadt tigris vontatott álmos mormogása hangzott.

– Ki az? – szólt Sir Khán, s ragyogó páva rebbent föl rikácsolva a szakadékból.

– Én vagyok, Maugli! Baromtolvaj, ideje, hogy a tanács sziklájára kerülj! Rajta! Akela! Hajtsd őket gyorsan lefelé! Előre, Ráma, előre!

A bivalyok megdöbbentek egy pillanatra a lejtő szélén; de Akela tele torokkal felüvöltött, mire, mint a kilőtt ágyúgolyók, egymás nyomában hanyatt-homlok neki iramodtak s nyomuk­ban magasba csapott a homok meg a kavics. S amint egyszer megindultak, megállniok lehetetlen volt többé. Jóformán be sem értek még a szakadék medrébe, Ráma megérezte Sir Khánt és nagyot bődült.

– Ha! ha! – rikoltott Maugli, aki a hátán ült. – Most már érted a dolgot!

S a fekete szarvak, tajtékos orrok és vérben forgó szemek árja hömpölygött lefelé vadul a sza­ka­dékban, mint felhőszakadás idején a magasból alágördülő sziklák. A gyöngébb bivalyokat felszorította a csorda a szakadék oldalaira, ahol belegabalyodtak a folyondárokba. Nem volt tigris, aki a bivalycsorda rettenetes rohamával szembeszállhatott volna.

Sir Khán hallotta a patak mennydörgő robaját; talpra szökkent s lefelé igyekezett a szaka­dékban, jobbra-balra nézegetve egérút után; de a szakadék falai meredekek voltak s így nem volt mást mit tennie, mint tele hassal iparkodni előre, minthogy bármihez több kedve volt, mint a küzdelemhez.

A csorda keresztülszáguldott a mocsáron, amelyet Sir Khán ép az imént hagyott el s a bivalyok bőgésétől reszketett az egész szűk szakadék.

Maugli hallotta, hogy a szakadék tulsó végéről válasz gyanánt bődülés hangzik s látta, hogy Sir Khán megfordul. Tudta jól a tigris, hogy két rossz közül jobb a bikákkal találkozni, mint a borjas tehenekkel. Egyszerre csak Ráma megbotlott, megtántorodott s azután a sarkában a többi bikával keresztülrohant valami puha testen és teljes erejével beletörtetett a másik csordába. A gyöngébb bivalyokat levegőbe lódította a találkozás rázkódása. A roham ereje ki­sodorta mind a két csordát a sikságra. Ott tülekedtek, kapálóztak, horkoltak összegabalyodva.

Maugli a kellő pillanatban lecsúszott Ráma nyakáról s botjával elkezdett hadonászni irgalmat­lanul maga körül.

– Gyorsan, Akela! Robbants közéjük! Kergesd széjjel őket, mert különben egymásnak esnek. Hajtsd szét őket, Akela! Hó, Ráma! Hej! hej! hóha, gyermekeim! Csak csendesen most már, csendesen! Túlestünk mindenen.

Akela és Szürkécske ide-oda futkosott, belekapdosva a bivalyok inába s bár a csorda neki­fordult újra a szakadéknak, Mauglinak sikerült valahogyan visszafordítani Rámát, mire a többiek is nyomába eredtek a mocsarak felé.

Sir Khánnak nem volt szüksége újabb rohamra. Párája elszállott belőle s a kányák gyülekeztek már fölötte.

– Fiúk, csak egy kutyával van kevesebb, – szólt Maugli, kése után kapva, amelyet tokba szorítva folyton a nyakában hordott, mióta állandóan az emberek között kellett élnie. – Küzdeni sohasem küzdött volna úgysem. Valláh! Bundája illik majd a tanács sziklájához. Gyorsan munkához kell látnunk.

Olyan gyerek, aki emberek közt nőtt fel, álmodni sem mert volna arról, hogy egyedül megnyúzzon egy tíz láb hosszú tigrist; de Maugli bárkinél jobban tudta, hol van ráillesztve a bőr az állatra s hogyan kell lefejteni róla. De azért kemény munka volt s Maugli egy óra hosszáig metszegette és nyúzta a bőrt, dörmögve magában, mialatt a farkasok kilógatták a nyelvüket vagy közelebb jöttek és segítettek Mauglinak a nyúzásban, amint parancsolta.

Egyszerre csak egy kéz nehezedett a vállára s amint föltekintett, Buldeót látta ócska muské­tájával. A gyerekek elmondták a faluban, hogy a bivalyok szanaszét szaladtak s Buldeo azonnal dühösen útnak indult, alig várva, hogy megleckéztethesse Mauglit, mert jobban nem őrizte a csordát.

A farkasok azonnal félrekotródtak, amint megérezték a közeledő embert.

– Micsoda ostobaság ez itt? – szólt Buldeo haragosan. – Azt hiszed, hogy meg tudod nyúzni a tigrist? Hol taposták össze a bivalyok? Hisz ez a sánta tigris és száz rupia van rá kitűzve. No most az egyszer megbocsátom, hogy nem jól őrizted a csordát s talán ha elviszem a bőrt Khanhivarába, akkor kapsz tőlem te is egy rupia jutalmat.

Acélt, kovát vett élő zsebéből s azután lehajolt, hogy leperzselje Sir Khán bajuszát. A legtöbb benszülött vadász rendesen lepörköli a tigris bajuszát, hogy a tigris szelleme ne kísértse.

– Hm! – szólt Maugli félig magának, épen az előláb bőrét nyúzva. – Te tehát el akarod vinni a bőrt Khanhivarába a jutalomért s talán adsz majd nekem is egy rupiát? Csak az a baj, hogy magamnak is szükségem van erre a bőrre. Hej! öreg, félre onnan azzal a tűzzel!

– Tudod-e, hogy a falu első vádászával beszélsz? Szerencsédnek és a bivalyok bambaságának köszönheted ezt a zsákmányt. A tigris bizonyosan torkig volt lakva, mert különben most már húsz mérföldnyire járna innét. Meg se tudod nyúzni tisztességesen, koldus poronty, s még azt mered mondani nekem, Buldeónak, hogy ne perzseljem le a bajuszát!? Maugli, most már egy fabatkát sem kapsz tőlem; de azt könnyen megkaphatod, hogy jól elnáspángollak. Takarodj’ a tigristől!

– A bikára, amellyel megváltottak! – szólt Maugli, amint épen a vállat kezdte metszegetni, – hát egész délután itt kell-e fecsegnem ezzel a vén majommal? Hej, Akela! Ez az ember terhemre van!

Buldeo, aki még mindig Sir Khán feje fölé volt hajolva, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy elterült a fűben s egy nagy szürke farkas áll mellén, mialatt Maugli folytatta a nyúzást oly nyugodtan, mintha rajta kívül más ember egész Indiában nem lett volna.

– Úgy van, – szólt Maugli foghegyről. – Teljesen igazad van, Buldeo. Nem adsz te nekem soha egy fabatkát sem. Ez a sántatigris meg én régóta háborúskodunk már egymással, nagyon régóta s most végre én győztem.

Hogy Buldeónak is megadjuk a magáét, annyi bizonyos, hogy ha tíz évvel fiatalabb, megküzd Akelával, ha véletlenül az erdőben találkozik vele; de az a farkas, aki szót fogad egy gyereknek, akinek emberevő tigrisekkel van háborúskodása, – efféle farkas nem közönséges fenevad. Boszorkányság ez, gonosz bűbájosság, gondolta Buldeo s azon járt az esze, vajjon a nyakában levő talizmán megoltalmazza-e? Meg se moccant, amint a fűben hevert s mindig azt várta, hogy Maugli egyszerre csak tigrissé változik.

– Maharáj! Hatalmas király! – szólt végre rekedt suttogással.

– No? – szólt Maugli fejét sem fordítva s alig tudva nevetését visszatartani.

– Vén ember vagyok. Nem tudtam, hogy te külömb lény vagy a többi pásztorgyereknél. Föl­kelhetek és elmehetek, vagy darabokra akarsz tépetni a szolgáddal?

– Eredj, öreg, és járj békével. De máskor ne avatkozzál bele az én dolgomba. Ereszd el, Akela!

Buldeo elbicegett a falu felé oly gyorsan, amint csak telt tőle s útközben vissza-vissza néze­ge­tett, nem változik-e át Maugli valami rettentő fenevaddá? A faluban aztán olyan történeteket mesélt bűbájosságról, boszorkányságról, varázslatokról, hogy a pap képe hosszúra nyúlt.

Maugli pedig dolgozott tovább; de csaknem beesteledett, mikorra a farkasok segítségével lefejtette a tigris testéről a nagy tarka bundát.

– No most rejtsük el a bundát, a bivalyokat pedig hajtsuk haza! Segíts, Akela!

A csorda összeverődött a ködös szürkületben s mikor a falu közelébe értek, Maugli minden­felé világosságot látott s hallotta, hogy a templomban konganak, búgnak a kagylókürtök és a harangok. A fél falu őt várta a templomban.

– Bizonyosan azért várnak, mert megöltem Sir Khánt, – gondolta Maugli; de egyszerre csak kőzápor kezdett fütyörészni a feje körül s a falubeliek kiabálni kezdték rá: – Varázsló farkas-kölyök, dsungel-manó! Kotródj innen! Elhordd magad gyorsan, mert különben megint farkassá változtat a papunk! Lőjj bele, Buldeo, lőjj bele!

Az ócska muskéta nagyot pukkant s egy fiatal bivaly elbődült kínjában.

– Csakugyan boszorkányság! – kiáltoztak a falubeliek. – El tudja fordítani a golyót. Buldeo, ez a te saját bivalyod volt!

– Mi történt? – kérdezte Maugli zavarodottan, a mint a kőzápor egyre sűrűbb lett.

– Ezek a te testvéreid nagyon hasonlítanak a falkához, – szólt Akela, nyugodtan letelepedve. – Én azt hiszem, hogyha a golyók jelentenek valamit, akkor ki akarnak üldözni maguk közül.

– Farkas! Farkaskölyök! Takarodjál! – kiáltott a pap, szentelt tulsi-ágat lóbálva kezében.

– Már megint? Multkor azért, mert ember voltam. Most meg azért, mert farkas vagyok. Menjünk, Akela.

Egyszerre csak egy asszony rohant elő. Messua volt és így kiáltott:

– Óh, én fiam, kedves fiam! Azt mondják, hogy varázsló vagy s amikor akarsz, fenevaddá tudsz válni. Nem hiszem; de azért eredj innen, mert megölnek. Buldeo azt mondja, hogy bűbájos vagy; de én tudom, hogy csak Nathu halálát bosszultad meg.

– Gyere vissza, Messua! – ordított a tömeg. – Gyere vissza, mert különben téged is megkö­vezünk!

Maugli csunya, rövid nevetést hallatott, mert egy kő éppen száján találta.

– Szaladj vissza, Messua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket esténként a nagy fügefa alatt szoktak mondogatni. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten veled! És szaladj gyorsan, mert a csordát hamarább haza találom küldeni, mint ahogy kavicsaik repülnek. Nem vagyok bűbájos, Messua. Isten áldjon meg!

– No még egyszer, Akela! – kiáltott Maugli. – Kergesd be a csordát!

A bivalyok alig várták már, hogy beljebb kerülhessenek. Nem is igen volt szükségük Akela üvöltésére; mint a forgószél keresztülszáguldottak a kapun, jobbra-balra szórva a tömeget.

– Számláljátok meg! – kiáltott Maugli gúnyosan. – Lehet, hogy elloptam közülük vagy egyet. Számláljátok meg őket, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten veletek, emberek fiai, s köszönjétek Messuának, ha rátok nem török farkasaimmal s meg nem kergetlek benneteket az utcán.

Sarkon fordult s útnak eredt Akelával. S amint föltekintett a csillagokra, nagyon boldog volt.

– Nem alszom többet farkasveremben, Akela. Keressük meg Sir Khán bőrét s azután menjünk. Nem; a falut nem bántjuk, mert Messua jó volt hozzám.

Mikor a hold a sikság fölé emelkedett, tejszínűvé festve a tájat, a megrémült falubeliek látták, hogy Maugli nyomában két farkassal és fején valami csomaggal farkas-ügetéssel iramodik tovább, úgy fogyasztva a hosszú mérföldeket, mint a tűz. Félreverték a templom harangjait s megfujták a kagylókürtöket, amint még soha életükben; Messua kiáltozott, Buldeo pedig kicifrázta a dsungelben átélt kalandját s azzal végezte, hogy Akela két hátsó lábára emelkedett s embermódra beszélni kezdett.

A hold épen lehanyatlott, mikor Maugli a két farkassal a tanács sziklája elé ért. Farkas anyó barlangja előtt megálltak.

– Kiűztek az emberfalkából is, anyám, – kiáltott Maugli. – De beváltottam a szavamat és itt hozom Sir Khán bőrét.

Farkas anyó feszesen kisétált a barlangból a kölykeivel s a szeme felragyogott, mikor a bőrt megpillantotta.

– Megmondtam neki, mikor bedugta a fejét meg a vállát ebbe a barlangba és életedre tört, kis békám, megmondtam neki, hogy a vadászból – vad lesz valamikor. Jól van, kis békám.

– Kis öcsém, jól van, – szólt egy mély hang a bozótból. – Nagyon egyedül voltunk nélküled a dsungelben, – és Bagira toppant ki Maugli meztelen lába elé.

Felkapaszkodtak együtt a tanács sziklájára és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, ahol Akela szokott volt ülni s kipécézte négy bambusz-ággal. Akela pedig ráfeküdt s felhangzott újra a tanácshoz intézett régi kiáltás:

– Nézzétek meg jól, óh farkasok! – éppen úgy, mint amikor Mauglit először elhozták a tanács­ba.

Mióta Akelát letették, a falka mindig vezető nélkül vadászott és viaskodott kénye-kedve szerint. De azért megszokásból feleltek a kiáltásra. Néhánya béna volt már, mert tőrbe esett; néhánya sántított, mert golyó érte; néhánya rühes volt, mert romlott ételt evett és jósokan hiányoztak is. De azért összegyűltek a tanács szikláján valamennyien, akik még megmaradtak s látták, hogy Sir Khán bundája ki van terítve a sziklán és hatalmas talpai ide-oda lóbálóznak üres lábai végén.

– Jól megnézzétek, óh, farkasok. Beváltottam a szavamat? – kiáltott Maugli s a farkasok vissza­kiáltották: – Beváltottad! – egy megtépett farkas pedig felüvöltött:

– Légy a vezérünk újra, Akela! Vezess bennünket újra, kis ember, mert így törvény nélkül nagyon rossz sorunk van és újra szabad néppé akarunk lenni!

– Nem úgy, – dorombolt Bagira, – abból ugyan semmi sem lesz. Ha torkig jól laktok, újra megszállhat az őrültség. Nem hiába neveznek benneteket szabad népnek. Küzdöttetek a szabadságért s most a tietek. Jó étvágyat kívánok hozzá!

– Az emberfalka és a farkasfalka kiűzött magából, – szólt Maugli. – Ezentúl egyedül fogok vadászni a dsungelben.

– Mi pedig veled vadászunk, – szólt a négy farkaskölyök.

E naptól kezdve Maugli a négy farkaskölyökkel vadászott a dsungelben. De nem maradt mindig egyedül, mert évek mulva férfi lett belőle és megházasodott.

De ez a mese már nem gyerekeknek való.

KAA VADÁSZATA.

Az, amit most fogok elmondani, régebben történt. Maugli nem hagyta még el a seeonee-i farkasok falkáját, s nem állt még bosszút Sir Khánon, a tigrisen. Akkor esett, amikor Balú tanítgatta még Mauglit a dsungel törvényére. A komoly, erős Balú, a barna öreg medve, nagyon örült élénk eszű tanítványának, mert a fiatal farkasok annyit akarnak csak megtanulni a dsungel törvényéből, amennyi saját falkájukra és törzsükre vonatkozik, s elszaladnak, amint el tudják mondani ezt a vadász-versikét:

Láb, amely lármát nem üt,

Szem, mely lát sötétben is,

Fül, mely hallja, szél ha rezdül,

És éles fehér fogak:

Minden testvérünkre ennyi

Jelről ismerünk reá;

De kivesszük a hiénát

És a sakált, Tabakit,

Akiket gyűlölni kell.

De Mauglinak emberi poronty létére ennél jóval többet kellett tanulnia. Néha eljött Bagira, a fekete párduc, aki lustálkodott a dsungelben, hogy lássa, mennyire haladt már kis kedvence, s barátságosan dorombolt, odadörzsölve fejét valamelyik fához, mialatt Maugli elmondta Balúnak aznapi leckéjét. A fiú majdnem olyan jól tudott már mászkálni, mint úszni, úszni meg csaknem úgy tudott, mint futni. A törvény mestere, Balú, megtanította tehát az erdei és a vízi törvényekre is: mikép különböztesse meg a korhadt ágat az egészségestől; hogy beszéljen udvariasan a vad méhekkel, ha váratlanul ötven lábnyira a föld felett zümmögő rajra bukkan; mit mondjon Mangnak, a denevérnek, ha véletlenül megzavarja déltájban az ágak között, s hogy intse a vízi kígyókat a tavakban, mielőtt közéjük ugrik a vízbe. A dsungel lakói közül senkisem szereti, ha megzavarják, s valamennyien készek neki esni a közéjük tolakodónak. Megtanulta Maugli az idegenek vadászkiáltását is, amelyet ismételni kell mindaddig, amíg választ nem adnak rá, valahányszor idegen területre megy vadászni valaki a dsungel lakói közül. Ez a vadászkiáltás lefordítva a következő:

Engedjetek vadászni itten,

Mert nincs mit ennem s rég nem ettem.

A válasz pedig ez rá:

Vadássz, ha jöttél éhesen,

De mulatságból sohasem.

Mindez bizonyítja, mennyi mindent kellett Mauglinak kívülről megtanulnia; bele is unt nagyon, ha százszor el kellett mondania ugyanazt. De hiába, úgy volt, amint Balú mondta egyszer Bagirának, mikor Maugli, akit jól megvert, haragosan elszaladt:

– Aki egyszer kis ember, az kis ember, s annak meg kell tanulnia a dsungel minden törvényét.

– De gondold meg, hogy milyen kicsike, – válaszolt a fekete párduc, aki teljesen elkényeztette volna Mauglit, ha rajta állt volna. – Hogy férjen bele kis fejébe a te sok hosszú prédikációd?

– Hát van a dsungelben olyasmi, amit meg nem lehet ölni, mert túlságosan kicsiny még? Nincsen. Ezért oktatom mindenre, s ezért is verem meg, persze csak gyöngéden, mikor fele­dékeny.

– Gyöngéden! Értesz is te a gyöngédséghez, vén vastalpú, – dörmögött Bagira. – Csupa seb az arca ma is – gyöngédségedtől. Ugh!

– Inkább karcoljam össze egész testét én, aki szeretem, mint hogy valamikor megadja az árát tudatlanságának, – felelt Balú a legnagyobb komolysággal. – Most a dsungel varázsigéire tanítom, amik meg fogják védeni a madaraktól, meg a kígyóféléktől, meg mindentől, ami négy lábon vadászik, saját falkáján kívül. Ha megjegyzi ezeket az igéket, számíthat a dsungelben mindenkinek a védelmére. Nem érdemes ezért egy kis

verést eltűrnie

– Jó, jó, csak aztán vigyázz, hogy meg ne öld a porontyot. Nem fatörzs, hogy rajta élesítsd tompa karmaidat. De mik azok a varázsigék. Én ugyan szívesebben nyújtok, mint kérek segítséget, – amint ezt mondta, kinyujtotta egyik mancsát s gyönyörködött kinyuló acélkék vaskarmaiban, – de azért mégis szeretném ismerni őket.

– Majd ideszólítom Mauglit, s ha akarja, elmondja őket. Gyere csak, kis öcsém!

– Úgy zúg a fejem, mint a méhraj, – szólalt meg egy bosszús vékonyka hang fejük fölött, s egy fatörzsön Maugli csúszott le szörnyű haragosan, nagy méltatlankodással így fejezve be szavait, amint a földre ért:

– Bagira kedvéért jövök, nem a te kedvedért, kövér, vén Balú!

– Egyre megy, – szólt Balú, bár fájt neki és bántotta a dolog. – Mondd el hát Bagirának a dsungel varázsigéit, amelyekre ma tanítottalak.

– Kiknek a varázsigéit? – szólt Maugli, örvendve, hogy fitogtathatja tudományát. – A dsungel­ben sokféle nyelv van, és én ismerem valamennyit.

– Mind kevés az, amit ismersz, egy cseppet se sok, – szólt Balú. – Látod, Bagira, a tanító hiába vár köszönetet. Soha kis farkas el nem jött még, hogy megköszönje az öreg Balúnak, amit tanult tőle. Halljuk hát a vadásznép igéjét – nagy tudós.

– Egy vérből való vagyok veled, – szólt Maugli, úgy hangsúlyozva a szavakat, ahogy vadászat közben szokták valamennyien.

– Helyes. Most a madarakét.

Maugli ismételte a mondatot, füttyentve a végén, mint a kánya.

– Halljuk még a kígyókét is, – szólt Bagira.

Teljességgel leírhatatlan sziszegés volt a felelet; azután rugott egyet Maugli hátrafelé, össze­csapdosta tenyerét, tapsolva önmagának, s felugrott féloldalt Bagira hátára; amint elhelyezke­dett, dobolni kezdett sarkával Bagira fényes bőrén s torzabbnál torzabb arcokat vágott Balúra.

– Rajta, rajta! Ezért aztán érdemes volt eltűrni egy kis verést is, – szólt a barna medve gyöngé­den. – Eljön az az idő, amikor hálával fogsz rám visszaemlékezni.

Azután Bagirához fordult s elmondta neki, hogyan kérte a varázsigék elmondására Hathi-t, a vad elefántot, a ki minden effélét tud, s hogyan vitte el Hathi Mauglit a mocsárhoz, hogy a kígyók igéjét megkérdezze egy vízi kígyótól, mert Balú nem tudta ezt kiejteni, s hogy meg van most védve Maugli minden baj ellen a dsungelben, mert sem kígyó, sem madár, sem más állat nem bántja őt.

– Nincs mit félnie senkitől sem, – fejezte be Balú, nagybüszkén végig simogatva vastag bőrű gyomrát.

– Csak saját falkájától, – szólt Bagira alig hallhatóan; azután rákiáltott Mauglira:

– Kíméld bordáimat, kis öcsém! Mire való ez a rugdalódzás?

Maugli csak azért ráncigálta Bagira bundás vállát és azért rugdalódzott vitézül, hogy észre­vegyék. Amint észrevették, elkiáltotta magát torkaszakadtából:

– Lesz nemsokára saját törzsem, s naphosszat én fogom vezetni az ágak között.

– Micsoda ostobaságot fecsegsz már megint, kis álmodozó? – szólt Bagira.

– Úgy ám! És akkor aztán ágakat és piszkot dobálok egész nap a vén Balúra, – folytatta Maugli. – Már meg is igérték nekem. Úgy bizony!

– Uff! – Balú lekapta Mauglit hatalmas mancsával Bagira hátáról, s a fiú, a mint ott kapálózott Balú vaskos előlábai között, láthatta, hogy a medve haragszik rá.

– Maugli, – szólt Balú, – te beszélgettél a Bandarlogokkal, a majmok népével.

Maugli Bagirára pillantott, hogy lássa, haragszik-e a párduc is; de Bagira oly keményen nézett rá, mint a kovakő.

– Együtt voltál a majmok népével, a szürke majmokkal, akik törvény nélkül élnek, s meg­esznek mindent. Szégyeld magad!

– Mikor Balú fejemre ütött, – szólt Maugli még mindig hátán fekve, – elszaladtam, s a szürke majmok lejöttek hozzám a fákról és szánakoztak rajtam. Senki más nem törődött velem.

Egykissé akadozva beszélt.

– A majmok szánakozása! – szólt Balú megvetően. – Annyi, mint a hegyi patak nyugalma vagy a nyári nap hidege! Hát aztán, kis ember?

– Aztán, aztán, adtak diót és más jó ennivalót, azután felvittek a karjukban a fák csúcsára s azt mondták, hogy egy vérből való testvérük vagyok, csak farkam nincsen, s hogy valamikor vezetőjük lehetek.

– A majmoknak nincs vezetőjük, – szólt Bagira. – Hazudnak. Mindig is hazudtak.

– Nagyon jók voltak hozzám, s arra kértek, keressem fel őket máskor is. Miért nem vittetek engem soha a majmok közé? Két lábon állnak úgy, mint én. Nem vernek kemény man­csaikkal, játszanak egész nap. Eresszetek hozzájuk! Rossz Balú, engedj hozzájuk! Játszani akarok megint velök.

– Hallgass meg, kis poronty, – szólt a medve, s hangja dübörgött, mint a mennydörgés forró éjszakában. – Megtanítottalak a dsungel minden törvényére – ami törvénye csak van a dsungel népeinek, kivéve a majmokat, akik a fákon élnek. Ezeknek nincs törvényük. Ezek számkivet­ve élnek. Saját nyelvük sincsen, csupa összelopkodott szót használnak, amit meghallanak, mikor a lombok között leselkednek hallgatózva. Más utakon járunk. Nekik nincsenek vezéreik, nincs emlékező tehetségük. Dicsekednek, jár a szájuk s folyton azt hánytorgatják, hogy fajtájuk hatalmas nép, s nagy dolgot fognak a dsungelben végbevinni, de ha lehull egy dió, röhögésbe törnek ki, s megfeledkeznek mindenről. Nekünk többieknek itt a dsungelben nincs dolgunk velök. Nem iszunk ott, ahol a majmok isznak; nem járunk ott, ahol a majmok járnak; nem vadászunk ott, ahol ők vadásznak; még meg sem halunk ott, ahol ők meghalnak. Hallottad-e tőlem valaha egészen a mai napig ezt a szót: Bandarlog?

– Nem, – szólt Maugli suttogva, mert az erdőre mély csend borult, amint Balú elhallgatott.

– A dsungel népei száműzték őket szájukból és száműzték emlékezetükből. Sokan vannak, gonoszak, piszkosak, szemérmetlenek. Csak arra vágyódnak, ha ugyan van nekik egyáltalában határozott vágyuk, hogy a dsungel népei észrevegyék őket. Csakhogy mi nem vesszük észre őket, még akkor sem, ha diót és szemetet szórnak a fejünkre.

Alig fejezte be szavait Balú, valóságos dió– és faág-zápor zúdult le rájuk a lombok közül, s köhögés, vakkantás és dühös ugrándozás hallatszott a magasból a fák tetejéről.

– A dsungel népeinek tilos a majmokkal társalogni, – szólt Balú. – Jól jegyezd meg!

– Tilos, – szólt Bagira is; – de azt hiszem, Balú régen figyelmeztethetett volna már erre a tila­lom­ra.

– Én – én? Hogy gondolhattam volna arra, hogy valamikor ilyen piszokba keveredik? A majmok közé! Piha!

Új zápor zúdult fejükre, mire Balú és Bagira közrekapva Mauglit elügettek vele.

Amit Balú a majmokról beszélt, tökéletesen igaz volt. A fák tetején éltek, s mivel az állatok ritkán néznek fölfelé, nem igen nyílt rá alkalom, hogy a majmok és a dsungel népei össze­találkozzanak. De a majmok, valahányszor beteg farkasra, sebesült tigrisre vagy medvére bukkantak, mindig megkínozták, ágakkal és diókkal dobáltak minden állatot puszta mulat­ság­ból s azt remélve, hogy észreveszik őket. S utána ordítoztak, értelmetlen énekeket üvöltöztek s felhívták a dsungel népeit, hogy másszanak fel a fákra és harcoljanak velök. Vagy őrült küz­delmeket rögtönöztek minden ok nélkül maguk között s a halott majmokat olyan helyen hagyták, ahol a dsungel népei is láthatták őket. Mindig csak egy lépésre voltak már attól, hogy vezetőt válasszanak maguknak, hozzanak külön törvényeket és kövessenek külön szokásokat, de soha meg nem tették, mert emlékezetük nem terjedt egyik napról a másikra. Minden tervüknek ez a mondás volt a vége: amit a Bandarlogok gondolnak most, azt fogja gondolni nemsokára az egész dsungel, – s ez szörnyen megvigasztalta őket. Nem volt állat, amely el tudta volna érni őket, de másrészt nem volt állat, amely észrevette volna őket, s ez volt az, amiért annyira örültek Mauglinak, mikor közéjük keveredett s játszott velük, Balú pedig annyira haragudott érte.

Egyébre sohasem gondoltak, mert a Bandarlogoknak egyáltalán véve nem szokásuk gondol­kozni; de egyszer valamelyiküknek az ötlött eszébe, s mivel pompás ötletnek tartotta, el is mondta mindjárt a többieknek – hogy Mauglit nagyon jó volna ott tartani maguk között, mert Maugli össze tudja fonni az ágakat védelmül a szél ellen. Ha elfognák Mauglit, őket is meg­tanítaná majd erre. Maugli, minthogy favágónak a fia volt, természetesen örökölt az apjától mindenféle ösztönt; a többi között játszás közben sokszor csinált egész önkénytelenül kis kunyhókat is letörött ágakból. A majmok pedig, akik a fákról figyeltek rá, szörnyű csodának tartották Maugli játékát. Ekkortájt kijelentették, hogy most már csakugyan választanak maguknak vezetőt s az ő népük lesz a dsungelben a legbölcsebb nép, oly bölcs, hogy mindenki észreveszi és megírigyli majd őket. Követték hát a dsungelben Balút, Bagirát és Mauglit nesztelenül, míg csak a déli szundikálás ideje el nem következett, s Maugli, aki szörnyen el­szégyelte magát, s föltette, hogy soha többé össze nem adja magát a majmokkal, – el nem aludt a párduc és a medve között.

Egyszerre csak arra ébredt, hogy kezeket érez karján és lábán, – kemény, erős kis kezeket, – s ágak csapódnak arcába, lent pedig, amint a suhogó lombokon keresztül a földre bámult, Balú mély ordítozása riasztja fel a dsungelt, Bagira pedig fogát vicsorítva ugrál a fatörzsekre. A Bandarlogok diadalmasan üvöltöttek s fölfelé iparkodtak a legfölső ágakra, ahová Bagira nem merte követni őket, s így kiáltoztak:

– Észrevett! Bagira észrevett bennünket. A dsungel minden népe bámulja ügyességünket és ravaszságunkat.

Azután menekülni kezdtek. A majmok menekülése ott fönn a fák sűrűjében olyas valami, amit senki le nem írhat. Megvannak útjaik és keresztútjaik, le a mélybe, fel a magasba, ötven, hetven, sőt száz rendes lábnyira a föld felett, amelyeken szükség esetében éjszaka is végig tudnak rohanni. A két legerősebb majom hónaljon fogta Mauglit s röpült vele keresztül a fák koronáján, húsz lábnyit is ugorva egyszerre. Maugli nélkül kétszer olyan gyorsan haladtak volna, de a fiú súlya akadályozta menekülésüket. Maugli rosszul volt és szédült, de azért önkénytelenül élvezetet szerzett neki a vad rohanás, bár rémüldözött is, mélyen maga alatt látva a föld egy-egy darabkáját, s elállt a lélekzete is belé, mikor át-átszökkenve az üres levegőn, iszonyúan le-lecsapódtak és összehúzódtak. Kísérői felrohantak vele a fákon, s mikor a fák legtetején a legvékonyabb galyak recsegtek és meghajlottak alattuk, rekedt kiáltással levetették magukat a levegőbe, s rögtön rá a következő fa alsóbb ágain lógtak, kezükkel vagy lábukkal kapaszkodva. Olykor-olykor mérföldeket elláthatott a csendes, zöld rengetegben, mint aki magas árboc tetejéről szétnéz a tengeren, s nyomban rá arcába csapódtak újra az ágak és a lombok, s kísérőivel együtt lejutott megint csaknem egészen a földre. Ugrálva, kúszva, sikoltva, ordítozva így rontott végig a Bandarlogok egész serege a fautakon, magával ragadva Mauglit, aki fogoly volt.

Eleinte félt, hogy lezuhan; majd haragra lobbant, de azért óvakodott az ellenállástól, s beérte azzal, hogy gondolkozni kezdett. Először is üzennie kellett Balúnak és Bagirának, mert a majmok úgy rohantak, hogy barátai mindenesetre messze elmaradtak. Lefelé hiába nézegetett, nem látott egyebet, mint ágat meg lombot. Fölnézett hát a magasba s jó messze fönt a kék levegőben meglátta Csilt, a kányát, lebegni, keringeni, amint résen állt s figyelt, nem akad-e halott a dsungelben. Csil látta, hogy a majmok cipelnek valamit; leereszkedett néhány száz yardnyira, hogy kivehesse nem ennivaló-e a terhük. Megütődve füttyentett, mikor látta, hogy Mauglit vonszolják magukkal fel a fák tetejére, s hallotta, hogy Maugli segítségért kiált hozzá: egy vérből való vagyok veled. A lombok összecsapódtak a fiú fölött; de Csil tovább lebbent a következő fához, hogy lássa, amint a kis barna arc újra fölmerül.

– Kövesd a nyomomat, – kiáltott Maugli, – s mondd el a seeonee-i falka Balújának s a tanács-szikla Bagirájának.

– Kinek a nevében, öcsém? – kérdezte Csil, aki sohasem látta még Mauglit, bár természetesen hallott róla már sokat.

– Maugli vagyok, a béka. Kis embernek hívnak! Kövesd a nyo-mo-mat!

Az utolsó szót iszonyú ugrás közben kiáltotta; de Csil intett s fölemelkedett a magasba úgy, hogy kis fekete foltnak látszott csak, s ott lebegett, figyelve messzelátó szemeivel a fák koronáinak magasára, amint Maugli kísérői szédületes gyorsasággal rohantak tovább.

– Sohasem jutnak messzire, – szólt gúnyos kacagással. – Sohasem hajtják végre, amibe bele­kez­denek. Mindig másba kapnak ezek a Bandarlogok. De most, ha jól látom, bajba kevered­tek, mert Balú nem érti a tréfát, s Bagira, amint ismerem, nemcsak kecskéket tud megölni.

Azután kiterjesztett szárnnyal ide-oda lengett a magasban, lábát maga alá húzta és várakozott.

Eközben Balú és Bagira majd megőrült dühében és bánatában. Bagira soha életében nem kapaszkodott még úgy fölfelé, mint most, de a vékony ágak letörtek súlya alatt, s Bagira visszacsúszott, s karmai tele lettek fahánccsal.

– Mért nem figyelmeztetted a kis embert? – bődült rá a szegény Balúra, aki folytatta esetlen ügetését, még mindig azt remélve, hogy utóléri a majmokat. – Mit használt, hogy félholtra verted, ha idejében nem figyelmeztetted?

– Gyorsan! Gyorsan! Talán még elcsíphetjük őket! – lihegett Balú.

– Elbújhatsz a gyorsaságoddal! Egy sebesült tehenet ki nem tudnál fárasztani. Te bölcs törvénytanító, te gyerekkínzó, – ha még egy mérföldet nyargalászol így ide-oda, megpukkadsz. Ülj le nyugodtan és gondolkozzál! Főzz ki valami tervet. Az üldözésnek nincs most helye. Ha nagyon közel jutunk hozzájuk, még le is pottyanthatják.

– Arrula! Gúú! Talán le is pottyantották már, belefáradva cipelésébe. Ki bizhat a Bandarlogok­ban? Rakd tele a fejemet döglött denevérekkel! Etess száraz csontokkal! Görgess bele a vad méhek rajába, hogy halálra szurkáljanak, s temess el együtt a hiénával, mert én vagyok a világon a legnyomorultabb medve! Arulala! Gúúú! Ó, Maugli, Maugli! Mért is nem figyel­meztettelek inkább a majmokra, ahelyett, hogy fejbe vertelek? Talán kivertem belőle az egész napi leckét, s most egyedül van a dsungelben a varázsigék nélkül.

Balú összekulcsolta mancsait füle fölött s jajgatva hempergett a földön ide-oda.

– Hiszen csak az imént elmondta hibátlanul az összes varázsigéket, – szólt Bagira türelmet­lenül. – Balú, ne veszítsd el egészen a fejed, és becsüld meg magadat. Mit gondolna a dsungel, ha én, a fekete párduc, a földön henteregnék, mint Sahi, a sündisznó, és ordítanék?

– Törődöm is most a dsungellel! Talán meg is halt már Maugli.

– Ha csak le nem pottyantják az ágak közül mulatságból, vagy unalmukban meg nem ölik, nem féltem a kis embert. Okos és kitanult, s ami a fődolog, megvan a szeme, amelytől fél a dsungelben mindenki. Csakhogy (s épen ez a baj) a Bandarlogok hatalmában van, s ezek, mivel a fákon élnek, nem félnek közülünk senkitől.

Bagira gondolkozva nyalogatni kezdte egyik előlábát.

– Mekkora szamár vagyok! Óh, én kövér, barna gyökérrágó bolond! – szólt Balú, egy rugással talpra ugorva, – igaza van Hathinak, a vad elefántnak, aki azt mondja: «Mindenkinek van kitől félnie;» s a Bandarlogok Kaa-tól félnek, a szirti kígyótól. Ez oly ügyesen kúszik, mint ők. El­lopja éjjel a kis majmokat. Ha nevét hallják, megdermed átkozott farkuk. Keressük fel Kaa-t.

– Ugyan mit tesz érettünk Kaa? Nem közülünk való, mert lábatlan, s iszonyú gonosz szeme van, – szólt Bagira.

– Nagyon öreg és nagyon ravasz. S ami fő, mindig éhes, – szólt Balú reménykedve. – Igérj neki sok kecskét.

– Alszik egy hónapig is, ha egyszer jól lakott. Lehet, hogy épen most is alszik; de ha ébren van is, mit teszünk, ha inkább saját kecskéit akarja megölni? – szólt Bagira, aki nem sokat tudott Kaa-ról, s azért érthető, hogy gyanakodott.

– Ez esetben két olyan öreg vadász, mint te meg én, észretérítjük talán, – szól Balú, a párduc­hoz dörzsölve fakó, barna vállát, s azután útrakeltek, hogy felfedezzék Kaa-t, a szirti pythont.

Forró sziklán akadtak rá. Nyujtózkodott a délutáni napon, s elmerült szép új bőre csodálatába, mert tíz napig el volt bújva valahol s bőrét változtatta, s most teljes pompájában hevert előttük. Tompa orrú fejét ide-oda lökte a földön, harminc láb hosszú testét fantasztikus cso­mókba és gyűrűkbe csavarintotta, s közelgő ebédjére gondolva, meg-megnyalogatta az ajkát.

– Még nem evett, – szólt Balú, megnyugtató dörmögéssel, mihelyt meglátta a kígyó szépséges, barna, sárgafoltos köntösét. – Vigyázz, Bagira! Vedlés után mindig vak egy kissé s gyorsan kész az ugrásra.

Kaa nem mérges kígyó volt; sőt a mérges kígyókat gyáváknak tartotta és megvetette. Ereje rettentő nagyságában rejlett, s akit egyszer körülfogott rengeteg gyűrűivel, annak ugyan be­fellegzett.

– Jó vadászatot! – kiáltott Balú, hátulsó két lábára ereszkedve. Mint a legtöbb fajtájabeli kígyó, Kaa is süket volt kissé s nem hallotta meg mindjárt az első kiáltást. Hirtelen összegömbö­lyödött, készen minden eshetőségre, s fejét a földre szegte.

– Jó vadászatot valamennyiünknek! – válaszolt. – Ohó, Balú, hol jársz erre? Jó vadászatot, Bagira. Az egyik hármunk közül bizonyára éhes, annyit mondhatok. Van valami vad a közel­ben? Őz talán, vagy ami még jobb volna, fiatal szarvas? Mondhatom, olyan üres vagyok, mint a kiszáradt kút.

– Épen vadászunk, – szólt Balú odavetve. Tudta, hogy Kaa-val nem szabad a dolgot elsietni. Túlságosan erős.

– Engedjétek meg, hogy veletek menjek, – szólt Kaa. – Egy csapással több vagy kevesebb, számot sem tesz nálatok, sem Bagiránál, sem Balúnál. Én pedig elvárhatok napokig vala­melyik erdei ösvényen, s fél éjszakát mászkálhatok, lesve, nem akad-e utamba egy fiatal majom. Hogh! A lombok nem azok ma már, amik fiatal koromban voltak. Csupa korhadt gally, száraz ág minden.

– Tán nagy súlyod is oka némileg, – szólt Balú.

– Igen, igen, jó hosszú vagyok, – szólt Kaa kissé kevélyen. – De mindennek a sok új növésű fa az oka. Utolsó vadászatomon is csaknem lezuhantam – csepp híja volt csak, s amint le­csusszan­tam, mert a farkam nem kulcsolódott rá elég erősen a fára, a zaj felébresztette a Bandarlogokat, s ezek a legocsmányabb nevekkel illettek.

– Lábatlan, sárga földi féreg, – szólt Bagira magában dörmögve, mintha vissza próbálna emlékezni valamire.

– Sssss! Mondták rám valamikor ezt is? – kérdezte Kaa.

– Valami ilyenfélét kiáltottak le hozzánk mult holdtöltekor, de mi nem sokat törődtünk velök. Összebeszélnek tücsköt-bogarat, – még azt is, hogy kipotyogott minden fogad, s nem mersz megtámadni semmit, ami erősebb, mint a kis őz, mivel (csakugyan iszonyú szemtelenek ezek a Bandarlogok) mivel félsz még a kecske-bak szarvától is, – folytatta Bagira édeskésen.

A kígyóféle, különösen az olyan óvatos, vén python, mint Kaa, nagyon ritkán árulja el, hogy haragszik, de azért Balú és Bagira láthatták, hogyan duzzadoznak Kaa torkán jobbról-balról a hatalmas nyeldeklő izmok.

– A Bandarlogok másfelé járnak, – szólt Kaa nyugodtan. – Mikor ma kijöttem a napra, hallottam, amint a lombok között sikoltoztak.

– Épen a Bandarlogokat üldöztük most, – szólt Balú, de torkán akadt a szó, mert ez volt az első eset, a mire egyáltalán véve emlékezett, hogy valaki a dsungel népei közül érdeklődést árult el a majmok iránt.

– Semmi kétség, nem kis dolog, ami miatt két ilyen vadász, akik, bizonyosan tudom, vezérek saját erdőikben, a Bandarlogok nyomát kergeti, – válaszolt Kaa udvariasan, miközben daga­dozott a kíváncsiságtól.

– Én magam, – kezdte Balú, – bizony nem vagyok egyéb, csak a seeonee-i kis farkasok meg­vénült és nem egyszer nagyon ostoba törvény-tanítója, Bagira pedig -

– Bagira, – vágott közbe a fekete párduc, összecsapva állkapcáit, hogy csak úgy csattant, mivel nem volt inyére az alázatoskodás. – Az eset a következő, Kaa. Azok a diótolvajok, azok a pálma­levélszurkálók, ellopták kis emberünket, a kiről talán te is hallottál már.

– Hallottam valamit Sahitól, aki képzelődik, mert agyarai vannak, hallottam valami ember­féléről, aki a farkasok falkájába keveredett, de nem hittem el. Sahi tele van mindig félfüllel hallott mesékkel, amiket nagyon rosszul szokott elmondani.

– De ebben igaza volt. Olyan egy kis ember ez, aminő még sohasem volt, – szólt Balú. – A legjobb, a legbölcsebb és a legvakmerőbb kis emberi poronty, az én tanítványom, aki híressé fogja tenni Balú nevét az egész dsungelben. Aztán meg én is, meg Bagira is, nagyon szeretjük őt, Kaa.

– Ts! Ts! – szólt Kaa, ide-oda lóbálva fejét. – Ismertem én is a szeretetet. Tudnék is mesélni róla...

– Majd máskor mesélj, – szólt gyorsan Bagira, – szép tiszta éjszaka, mikor mindnyájan jól vagyunk lakva s kellő módon méltányolhatjuk mesédet. Most a Bandarlogok kezében van a kis emberünk, s tudjuk, hogy a Bandarlogok a dsungel összes lakói közül egyes-egyedül Kaa-tól félnek.

– Egyedül tőlem félnek, de van is rá okuk, – szólt Kaa. – Fecsegő, ostoba, hiú – hiú, ostoba, fecsegő népség a majom. De azért az emberféle rossz helyen van az ő kezükben. Beleunnak a dióba, amit leszakítottak, s ledobják a földre. Félnapig is elcipelnek egy faágat azzal a szán­dékkal, hogy nagy dolgokat csináljanak vele, s végre darabokra törik. A kis ember helyzete nem irigylésre méltó. Tehát azt mondták rólam, hogy – sárga hal vagyok, vagy nem?

– Féreg – féreg – földi féreg, – szólt Bagira, – s még sok más egyéb, amit szégyellek ismételni.

– Meg kell megint őket tanítanunk, hogy ne merjenek urukról csak jót beszélni. Aaa-ssp! Gyámolítani kell állhatatlan emlékezetüket. De hát merre is mentek a gyerekkel?

– Azt csak a dsungel tudja. Napnyugat felé, azt hiszem, – szólt Balú. – Azt gondoltuk, Kaa, hogy te tudni fogod.

– Én? Hogy tudjam én? Megkapom őket, ha utamba kerülnek, de különben nem törődöm a Bandarlogokkal, nem vadászok rájuk, a békákra, a pocsolyák békanyálára! Hsss!

– Fel, fel! Fel, fel! Hillo! Illo! Illo, nézz fel a magasba, Balú, a seeonee-i farkasok falkájából!

Balú felnézett, hogy lássa, ki szólítja. Csil volt fölötte, a kánya, mint a nyíl lefelé ereszkedve. Összecsapott szárnya ragyogott a napban. Ideje volt már, hogy Csil aludni menjen, de azért átfürkészte az egész dsungelt, keresve Balút, akit sehogysem vett észre a sűrűségben.

– Mi baj? – szólt Balú.

– Láttam Mauglit a Bandarlogok között, kért, hogy mondjam meg neked. Nyomon követtem. A Bandarlogok elvitték őt túl a folyón a majomvárosba – a hűs tanyára. Lehet, hogy egy éjjelt töltenek ott, lehet, hogy tíz éjszakát, lehet, hogy csak egy órát. Megmondtam a denevéreknek, hogy figyeljenek rájuk a sötétben. Ez volt a mondanivalóm. Jó vadászatot mindnyájatoknak ott lent a földön!

– Tele bendőt s mély álmot kívánok, Csil, – kiáltott Bagira. – Gondolni fogok rád legközelebbi vadászatomon,

s félreteszem számodra a fejet, óh, te legjobb kányája a világnak!

– Nincs az egészben semmi. A fiú tudta a varázsigét. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, – szólt Csil s fölfelé keringett, hogy nyugvóhelyére térjen.

– Nem felejtette el használni a nyelvét, – szólt Balú kevély dörmögéssel. – Ki gondolta volna, hogy az ilyen fiatal fickónak eszébejut a madarak varázsigéje akkor is, mikor a fák között vonszolják!

– Alaposan beleverted a fejébe, – szólt Bagira. – De magam is büszke vagyok rá. Most pedig menjünk a hűs tanyára.

Mindenki tudja, hogy a dsungelben hol van ez a hely, de csak kevesen jártak ott; mert amit hűs tanyának neveztek, régi elhagyott város volt, beleveszve, beletemetve a dsungelbe. Az állatok nem szívesen keresik fel azt a helyet, ahol valaha emberek éltek. A vadkan még meg­teszi, de a vadászó falkák nem. Azonkívül ott éltek a majmok is, amennyiben egyáltalán véve élnek valahol. Önérzetes állat még a tájékára sem ment ennek a helynek, kivéve a szárazság idejét, mivel a romladozó medencékben és vízgyűjtőkben mindig volt egy kis víz.

– Féléjszakai út – ha teljes erőnkből futunk, – szólt Bagira, s Balú nagyon komoly arcot vágott hozzá. – Olyan gyorsan fogok menni, amint telik tőlem, – szólt csüggetegen.

– Nem várhatunk rád, – szólt Bagira. – Gyere utánunk. Jól nyakunk közé kell szednünk a lábunkat – Kaanak meg nekem.

– Láb ide, láb oda, – szólt rá Kaa kurtán. – Négy lábaddal fölveszem még akármikor.

Neki indult Balú, erőlködve, de csakhamar le kellett ülnie lihegve, s így ott hagyták azzal, hogy kövesse őket. Bagira gyors párduc-iramodással rohant előre. Kaa egy szót sem szólt, de bármint erőlködött Bagira, a rengeteg szirti python mindig együtt járt vele. Mikor egy hegyi folyóhoz értek, Bagira előbbre ért valamivel, mert egyszerűen átugrott a vizén, Kaanak pedig úsznia kellett, vagy két lábnyira feltartva fejét és nyakát a habokból, de száraz földön csak­hamar újra utólérte Bagirát.

– A szétzúzott lakatra, melynek szabadságomat köszönöm, – szólt Bagira, amint rájuk eresz­kedett a szürkület, – alaposan tudsz rohanni!

– Éhes vagyok, – szólt Kaa. – Aztán meg folyton békának neveztek.

– Féregnek – földi féregnek s még hozzá sárgának.

– Egyre megy. Folytassuk csak utunkat, – szólt Kaa, tovább gördülve, mint az ár, a földön. Biztos szeme mindig megtalálta a legrövidebb utat.

A majmoknak eszükágába sem jutottak a hűs tanyán Maugli barátai. Odavitték a fiút a rom­városba, s egy időre szörnyen meg voltak magukkal elégedve. Maugli még soha életében nem látott indiai várost, s bár ez inkább csak romhalmaz volt, volt rajta sok pompás csodálni való. Valami király építtette régesrégen egy kis domb tetején. Megvannak még a kőutak, fel­ballaghatsz rajtok a romladozott kapukhoz, melyeknek megviselt, rozsdás sarkain lóg még egy-egy reves darabka fa. A falakat keresztül-kasul nőtték a fák, a bástyarészek pusztultak, omladoztak, s a tornyok ablakaiból vad folyondárok lógtak a falakra fürtös csomókban.

Nagy tetőtlen palota koronázta a domb tetejét. A várudvar márványa és a szökőkutak, melyeket vörös és zöld foltok tarkítottak, össze-vissza voltak repedezve; még az udvar kova­kőkockáit is, ahol a király elefántjai laktak, felverte és szétrepesztgette a gyom és a sok fiatal fa. Odalátszott a palotához a város, hosszú sora tetőtlen házaknak, megannyi sötétséggel telt üres méz-sejt; az alaktalan kőtömeg, az egykori bálvány, a térről, hol négy országút kereszte­ződött, az árkok és gödrök az utczasarkokról, hol hajdanta közutak voltak és a romokba dőlt templomépületek, melyeket vad fügefák szegtek körül.

A majmok azt mondták, hogy ez a hely az ő városuk, s azt hitték, joguk van megvetni a dsungel lakóit, mert ezek az erdőben élnek. De azért sohasem tudták, mi célra készültek ezek az épületek s hogyan használhatók. Körbeültek a király tanácstermében, bolhászkodtak s azt hitték, hogy valóságos emberek; vagy ki s be futkostak a tetőtlen házakban, összehordták a törmelékeket, az ócskaságokat valamelyik szögletbe, s azután elfelejtették, hová dugták kin­cseiket; egymásba gabalyodtak veszekedve, kiáltozva, majd meg felkerekedtek s játszani kezdtek fel-alá futkosva a király kertjének terraszain, meg-megrázva a rózsákat és a narancs­fákat s elmulattak a virághulláson és a gyümölcspotyogáson, keresztül fürkészték a palota folyosóit, sötét alagutjait, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem tudták megjegyezni, mit láttak, mit nem láttak. Így töltötték az időt egyenként, párosával vagy seregestül, azt em­legetve folyton, hogy emberek módjára cselekszenek. Ittak a vízmedencékből s beszennyez­ték a vizet, azután veszekedést rögtönöztek s egyszerre csak futkosni kezdtek seregestül így

kiabálva:

– Nincs a dsungelben más nép oly bölcs, oly jó, oly ügyes, oly erős és oly nemes, mint a Bandarlogok.

S aztán újra meg újra kezdték elölről a dolgot, míg rá nem untak a városra s vissza nem mentek a fák tetejére, remélve, hogy a dsungel lakói észreveszik őket.

Maugli, aki a dsungel törvényében nevelődött, nem szerette, nem is értette meg ezt az életet. A majmok késő délután értek vele a hűs tanyára s ekkor a helyett, hogy aludni mentek volna úgy, ahogy Maugli szokta tenni hosszú út után, kezet fogva táncra kerekedtek s ostoba nótáikat visították. Az egyik majom beszédre gyújtott s kijelentette társainak, hogy Maugli foglyul ejtése fordulópont a Bandarlogok történetében, mert Maugli megmutatja majd nekik, hogyan kell összefonni ágakat és fűszálakat védelmül az eső és a hideg ellen. Maugli fel­kapkodott erre egy csomó kúszó növényt, elkezdte egymásba fonni őket, a majmok pedig utánozni próbálták őt. De pár perc mulva megszünt az érdeklődésük, elkezdték rángatni egymás farkát, köhécseltek s négy lábon ugrándoztak.

– Éhes vagyok, – szólt Maugli. – Idegen vagyok erre felé. Hozzatok ennivalót vagy engedjétek meg, hogy vadászhassam itt.

Húsz, harminc majom rohant el egyszerre, hogy diót és vaddinnyét hozzon neki; de útközben összeverekedtek, s azután eszükágába sem jutott többé, hogy a megmaradt gyümölccsel visszatérjenek. Mauglinak sajgott az egész teste; dühös is volt, a gyomra is korgott. Kószálni kezdett az üres városban, el-elkurjantva időnként az idegenek vadászkiáltását; de feleletet hiába várt. Kezdte belátni, hogy csakugyan nyomorúságos helyre jutott. – Mind igaz, amit Balú a Bandarlogokról beszélt, – gondolta magában. – Nincs törvényük, nincs vadászkiáltásuk, nincs vezetőjük. Nincs egyebük, mint néhány ostoba szavuk és ragadozó kis tolvajkezük. Ha megölnek itt vagy éhen halok, mindenkép csak magam leszek az oka. De meg kell próbálnom visszajutni saját népemhez. Balú bizonyosan meg fog verni, de ez többet ér, mint rózsa­lombokra vadászni az oktondi Bandarlogokkal.

Alig sétált azonban a város falához, a majmok visszahurcolták. Mondták neki, nem is tudja milyen boldog, és csipkedték, hogy hálára tanítsák. Maugli összeszorította a fogait, és így, szót sem szólva, felment az ujjongó majmokkal a terraszra, a vörös homokkőből épült víz­gyűjtő medencék fölé, amelyek tele voltak félig esővízzel. A terrasz közepén romokba dőlt kerti villa volt fehér márványból, hajdanta királynők lakása, akik száz év óta halottak már. A boltozatos tető félig leroskadt s elzárta a palotából nyíló földalatti folyosót, a királynék egy­kori útját. A falakat márványból faragott arabeszkek díszítették, tejfehér remekmű, telehintve agáttal, karneollal, jáspissal, lazurral, s a hold, amint feltünt a domb mögött, keresztültört a nyitott tetőn, fekete bársonyhímzéshez hasonló árnyakat vetve a földre. Maugli, bár beteg, álmos és éhes volt, nem tudta megállni, hogy ne nevessen, mikor a Bandarlogok, húszan is egyszerre, elkezdték mondogatni neki, mily hatalmasok, bölcsek, erősek és nemesek, s milyen ostoba Maugli, hogy el akarja hagyni őket.

– Hatalmasok vagyunk. Szabadok vagyunk. Nagyszerűek vagyunk. A legcsodásabbak vagyunk az egész dsungelben! Mind azt mondjuk, s ezért igaznak is kell lennie, – kiabáltak. – Mivel te még sohasem hallottál bennünket s el tudod vinni hírünket a dsungel lakóihoz, hogy a jö­ven­dőben valamennyien tudomást vegyenek rólunk, elmondunk most neked mindent, amit csak tudunk, a mi kiváló fajunkról.

Maugli nem tett ellenvetést. Száz meg száz majom kuporodott le a terraszra, hogy hallgassa a szónokok magasztaló énekeit a Bandarlogokról. S valahányszor az egyik szónok megállt, hogy lélekzetet vegyen, valamennyien kiabálni kezdtek:

– Úgy van; igaz! Valamennyien megerősítjük!

Maugli bólogatott, be-behunyta szemét, s akármit kérdeztek tőle, rámondta mindenre, hogy úgy van; de feje szörnyen zúgott a lármától. – Bizonyosan Tabaki, a sakál, megharapta vala­mennyiüket, – szólt magában, – s most örjöngenek Ez kétségtelenül dewanee, örjöngés! Hát sohasem alszanak? Végre közeleg egy felhő a hold felé. Bár elég nagy volna rá, hogy elfödje a holdat, talán a sötétségben megszökhetnem tőlük. Szörnyű fáradt vagyok.

Ugyanezt a felhőt figyelte Mauglinak két jó barátja, Bagira és Kaa is, lent a düledezett árok­ban a város fala alatt, akik tudták jól, mily veszedelmesek a majmok seregestül, s azért vigyáztak, hogy semmit se kockáztassanak. A majmok ugyanis sohasem harcolnak, kivéve, ha legalább is százan jutnak egy ellenségre, de az ilyen egyenetlen harcot nem igen szereti senkisem a dsungelben.

– Én majd a nyugati falhoz megyek, – susogott Kaa, – s gyorsan lesurranok a lejtős talajon, amely előnyömre lesz. Százával csak nem ugranak az én hátamra, de...

– Tudom, – szólt Bagira. – Bár itt volna Balú; de meg kell tennünk, ami tőlünk telik. Mihelyt az a felhő elfödi a holdat, a terraszra megyek. Valami tanácsot ülnek a fiú felett.

– Jó szerencsét! – szólt Kaa haragosan s elsiklott a nyugati falhoz. Ez véletlenül legépebb volt valamennyi közül, úgyhogy jó időbe tartott, míg a hatalmas kígyó utat tört magának felfelé a köveken.

A felhő elrejtette a holdat, s Maugli, amint kíváncsian várta, mi fog most történni, egyszerre csak Bagira könnyed lépteit hallotta a terraszon. A fekete párduc felkúszott a lejtőn csaknem nesztelenül s egyszerre csak – nem vesztegetve idejét a harapással, – szétcsapott jobbra-balra a majmok között, akik seregestül Maugli körül ültek. A rémület és düh ordítása hangzott erre, s utána, a mint Bagira ide-oda szökdelt a talpa alatt hempergő, ragadozó majmok között, elkiáltotta magát az egyik majom: – Csak egyetlen van itt! Öljétek meg! Öljétek meg!

Egész sereg összegabalyodott majom ugrott erre Bagirának, harapva, karmolva, rángatva, tépve őt, öt-hat pedig megragadva Mauglit, fel vonszolta a kerti villa falán s kilökte a be­szakadt tető nyílásán. Emberek közt nevelődött gyerek összezúzódott volna, mert jó ötven lábnyi volt a zuhanás; de Maugli úgy zuhant, ahogy Balútól tanulta, s baj nélkül talpra esett.

– Maradj ott, – kiáltottak utána a majmok, – amíg meg nem öltük barátaidat; később játszunk majd megint, ha a mérges fogúak életben hagynak.

– Egy vérből valók vagyunk, – szólt Maugli, gyorsan megadva a kígyók kiáltását. Zörgés és sziszegés hallatszott körülötte a romokban, s Maugli hamar megadta újra a jelet, hogy teljesen biztonságban legyen.

– Szszsz! Le a fejekkel! – szólt vagy egy féltucat alázatos hang. (Indiában ugyanis előbb-utóbb minden rom kígyók lakása lesz, s a régi kerti villában is nyüzsögnek a szemüveges kígyók.) – Maradj csendesen, kis öcsém, mert különben ránk taposol.

Maugli oly nyugodtan állt, amint csak telt tőle. Kukucskált a nyíláson keresztül s figyelt a fekete párduc körül folyó harc dühöngő lármájára. Micsoda üvöltés, fogcsattogtatás, birkózás volt! Hallotta Bagira rekedt, mély horkanásait, amint hátrált, ugrott, forgolódott, elvegyült a majmok tömegében. Először esett meg Bagirával, hogy életre-halálra küzdött.

– Balúnak is itt kell lennie a közelben, Bagira nem jött egyedül, – gondolta Maugli. Majd elkiáltotta magát hangosan:

– A medencéhez tarts, Bagira. A vízmedencéhez. Törj utat magadnak s merülj belé! A víz felé tarts!

Bagira meghallotta, s a kiáltás, amely tudtára adta, hogy Maugli biztos helyen van, új erőt öntött belé. Utat tört magának kétségbeesetten lépésről-lépésre egyenesen a vízmedencék felé, néma kutatással. Egyszerre csak a dsungelhez legközelebb levő romok közül felhangzott Balú dörgő csatakiáltása. A vén medve megtett minden tőle telhetőt, de sehogysem tudott előbbre jutni. – Bagira! – kiáltott, – itt vagyok. Kúszok már fölfelé! Sietek! Auura! A kövek kicsúsznak lábam alól! Majd lesz hadd-el-hadd, alávaló Bandarlogok!

Felbukkant lihegve a terraszon, de rögtön elnyelte fejéig a hömpölygő majmok hulláma. Azonnal hátulsó két lábára emelkedett, kiterjesztette két első lábát s átölelt annyi majmot, amennyit csak tudott, s aztán ahogy a gőzhajó kormánykereke lapátolja a habokat, szabályos egyformasággal csapkodott velök jobbra-balra a majmok áradatában.

Egyszerre zuhanás hallatszott, s a szétcsapó habok zajából megértette Maugli, hogy Bagira utat tört magának a vízmedencéhez, ahová a majmok nem követhették. A párduc levegő után kapkodva feküdt a vízben, csak a feje látszott ki; a majmok pedig megálltak a vörös lépcső­kön, fel alá táncolva dühükben s ugrásra készen minden oldalról, ha Bagirának eszébe jutna, hogy segítségére induljon Bakinak.

Bagira kiemelte a vízből csepegő állát s kétségbeesésében segítségért kiáltott a kígyókhoz. – Egy vérből valók vagyunk! – mert azt hitte, hogy Kaa az utolsó pillanatban cserben hagyta őket. Balú majd megfulladt a terrasz szélén a majmok serege alatt; de azért, bár nem siethetett segítségére, tele torokkal elnevette magát, mikor hallotta, hogy a fekete párduc segítségért könyörög.

Végre feltörtetett Kaa is a nyugati falon. Egy végső ugrással felvetette magát a terraszra s utoljára is lezuhant még alatta egy hatalmas kődarab az árokba. Azzal már nem is törődött, hogy a talajt nem használhatja ki a legelőnyösebben, csak összecsavarodott meg kinyújtózott egyszer-kétszer, hogy meggyőződjék róla, rendben van-e harcsa testének minden porcikája. Ezalatt egyre tartott Balú küzdelme, s a vízmedencében levő majmok

sikoltoztak Bagira körül. Mang pedig, a denevér, ide-oda repdesve, szétvitte a nagy háború hírét a dsungelben, míg végre elkezdett trombitálni Hathi, a vad elefánt is, és felébredtek a távolban a majmok elszórt csapatai s útrakeltek a fákon társaik segítségére a hűs tanyához. A harci lárma felriasztotta álmukból több mérföldnyi területen a nappali madarakat is.

S egyszerre megjelent Kaa, sebes rohammal, alig várva, hogy gyilkolhasson. A python kígyók harc közben fejökkel, melyet testük egész súlya és ereje támogat, óriási lökéseket tesznek. Hatalmas lándsa, faltörőkos vagy másfél tonnás kalapács, melynek nyelében számító, hideg értelem ül, csak durva fogalmat nyujthat a harcoló Kaaról. Négy-öt láb hosszú python leüthet egy férfit, ha mellbe találja, Kaa pedig, amint tudjátok, harminc láb hosszú volt. Első lökése, a melyet némán, összeszorított szájjal tett, a Balú körül nyüzsgő majomsereget érte, s ez az egy lökés olyan volt, hogy másodikra nem is volt már szükség. A majmok szétszaladtak ijedt ordítással: – Kaa van itt! Fussatok! Szaladjatok!

Régóta réme volt Kaa a majmoknak. Az öregek majomöltők óta vele rémítgették és szoktatták rendre a fiatalokat, rémes meséket mondva Kaaról, az éjjeli tolvajról, aki felkúszik az ágakon oly nesztelenül, mint a moha növése, és elragadja a legerősebb majmot is: a vén Kaaról, aki néha szakasztott száraz ágnak, vagy reves fatörzsnek tudja magát tettetni, s megtéveszti a legbölcsebb majmokat is, míg az ág vagy a törzs meg nem mozdul s rájuk nem veti magát. Kaa képviselte mindazt, amitől a majmok féltek a dsungelben, mert nem volt köztük senki, aki tisztában nem lett volna azzal, mire képes Kaa hatalma, nem volt senki, aki valaha élve került volna ki Kaa öleléséből.

Szétfutottak eszeveszetten a falakra s a házak tetőire. Balú pedig megkönnyebbülten fellélek­zett. Bundája sokkal vastagabb ugyan Bagiráénál, de azért őt is alaposan megtépázták a küzdelemben. Kaa most nyitotta csak ki száját először, hosszú sziszegést hallatva, mire a messzeségben megálltak a majmok, akik társaik védelmére a hűs tanya felé siettek. Megálltak ott, ahol voltak, összekuporodva, míg az ágak meg nem hajlottak recsegve a teher alatt. A fala­kon s az üres házakban kuporgó majmoknak pedig torkukon akadt a kiabálás s oly csen­des­ség borult a városra, hogy Maugli hallotta, amint Bagira kimászva a vízmedencéből, megrázta nedves bundáját. Majd újra kezdődött a lárma. A majmok egyre feljebb szökdeltek; átkulcsolták a hatalmas kőbálványok nyakát és sikoltozva ugrostak végig a házak ormain, mialatt Maugli táncra kerekedve a kerti villában, kibámult a fal hézagain s összeszorítva metszőfogait, bagolymódra huhogott, hogy mutassa gúnyos megvetését.

– Mentsétek ki a kis embert abból a veremből, – lihegte Bagira; – több már nem telik tőle. Kapjuk föl a kis embert és menjünk. Újra támadhatnak.

– Nem mernek mozdulni, amíg rájuk nem parancsolok. Maradjatok csak, szssszsz! – sziszegett Kaa s a város újra elcsendesedett. – Nem jöhettem előbb, testvér, de mintha kiáltani hallottalak volna. – Ez – Bagirának szólt.

– Lehet, lehet, hogy küzdelem közben kiáltottam, – válaszolt Bagira. – Balú, megsebesültél?

– Nem tudom, nem téptek-e száz kis medvévé, – szólt Balú, sorban megrázva nagykomolyan mind a négy lábát. – Úh! Fáj mindenem. Kaa, azt hiszem, neked köszönhetjük Bagira meg én is életünket.

– Szót sem érdemel. Hol a kis poronty?

– Itt vagyok a verandán. Nem tudok kimászni, – kiáltott Maugli. Elzárta útját a feje fölé tornyosuló beszakadt boltozat.

– Vigyétek innen. Úgy táncolt, mint Mor, a páva. Széttapossa kicsinyeinket, – kiáltottak fel a mélységből a szemüveges kígyók.

– Hah! – szólt Kaa elnevetve magát; – a kis porontynak mindenütt vannak barátai. Állj csak hátrább, kis ember; ti meg méregfogúak bújjatok el. Le fogom dönteni a falat.

Kaa gondosan vizsgálgatta a falat, míg végre talált egy gyönge pontra valló, színehagyott repedést a márványburkolatban. Megkopogtatta kétszer-háromszor fejével gyöngén ezt a részt, hogy kimérje a távolságot s aztán hosszú testéből mintegy hat lábnyit a magasba tolva, neki taszította orrát vagy hatszor teljes erejével a falnak. Az erős fal megroppant s porfelhőt vetve föl, rommá roskadt, Maugli pedig kiugrott a nyíláson keresztül s odarontva Balúhoz és Bagirá­hoz, átfogta fél-fél kézzel öreg barátainak vastag nyakát.

– Megsebesültél? – kérdezte Balú, gyöngéden megölelve Mauglit.

– Sajog mindenem, éhes vagyok, s alaposan megtépáztak; de veletek is keményen bántak, testvéreim! Véresek vagytok.

– Mások is azok, – szólt Bagira, ajkát nyaldosva, s oda tekintve a terraszon és a medence körül fekvő élettelen

majmokra.

– Nem baj, nem baj, csakhogy te megmenekültél. Óh, én büszkeségem, drága kis békám! – motyogta Balú elérzékenyülve.

– Erről majd később beszélünk, – szólt Bagira szárazan. Hangjának hidegsége sehogysem volt ínyére Mauglinak. – De itt van Kaa; övé a győzelem, s neki köszönheted életedet. Köszönd is meg neki úgy, ahogy szoktuk, Maugli.

Maugli megfordult és meglátta a pythont, aki ide-oda lóbálta fejét a magasban.

– Ez hát a kis ember, – szólt Kaa. – Nagyon puha bőre van és hasonlít a Bandarlogokhoz. Jól vigyázz, kis poronty, hogy ha megint új ruhát öltök, majomnak ne nézzelek a szürkületben.

– Egy vérből valók vagyunk, – válaszolt Maugli. – Az éjjel te mentetted meg életemet. Zsákmányom a tied lesz, Kaa, mindenkor, ha éhes vagy.

– Köszönöm, kis öcsém, – szólt Kaa, de hunyorított hozzá a szemével, – s aztán mondd csak: ugyan mit is szoktál megölni, ha már olyan merész vadász vagy? Azért kérdezem, hogy nyomodban lehessek, ha legközelebb lesre mégy.

– Nem ölök én meg semmit, kicsi vagyok ahhoz, de fölhajtom a kecskéket azoknak, akiknek szükségük van rájuk. Keress csak föl, ha korog a gyomrod, s majd meglátod, hogy igazat mondtam. Van itt egy kis ügyesség, – folytatta kinyujtva két kezét, – s ha valamikor bajba kerülsz, visszafizethetem adósságomat, mellyel néked, Bagirának és Balúnak tartozom mától kezdve. Jó szerencsés vadászatot kívánok mindnyájatoknak, mestereim.

– Jól beszélt, – dünnyögte Balú, mert Maugli nagyon szépen mondott köszönetet. A python ráfektette könnyedén a fejét egy percre Maugli vállára s így szólt:

– Bátor legényke vagy és jól pereg a nyelved; sokra viheted még a dsungelben, kis poronty. De most siess innen barátaiddal. Eredj aludni, mert hanyatlik a hold, s ami most következik, az nem arra való, hogy végignézd.

A hold hanyatlóban volt a dombok mögött, s a remegő majmok hosszú sora kuporogva kavargott a falakon és ormokon, mintha megrongálódott, lóbálódzó szegélyzete lett volna a tárgyaknak. Balú lement inni a vízmedencéhez, Bagira nekikezdett bundája rendbeszedésének, Kaa pedig a terrasz közepére siklott s állkapcáit összecsapta oly csattanással, hogy valamennyi majom rászegezte a tekintetét.

– A hold nyugvóban van, – szólt Kaa. – Láttok-e még?

Mintha szél sóhajtana a lombok között, nyöszörgés hangzott a falakról:

– Látunk még, ó Kaa.

– Helyes. Kezdjük hát a táncot – az éhes Kaa táncát. Üljetek nyugodtan és figyeljetek.

Nagy körbe fordult kétszer-háromszor, jobbra-balra lóbálva fejét. Majd hurkokat írt le testével és nyolczasokat, lágy, hajlékony háromszögeket, amelyek négyszögbe, ötszögbe olvadtak át, majd meg gyűrűs csomóba gömbölyödött, szabályos gyorsasággal, nem pihenve, nem sietve, s amellett félbe nem szakítva soha halk, zummogó énekét. Egyre jobban besötétedett. Végre a változatosan vonagló gyűrűk már nem is látszottak, csak az ének zummogása hallatszott szaka­datlanul.

Balú és Bagira úgy állt, mintha kővé meredt volna. Öblös torkuk mélyéből töredezett morgás hallatszott, nyakukon megmerevedett a szőr, Maugli meg csak bámult és csodálkozott.

– Bandarlogok, – szólt végre Kaa, – meg tudjátok-e mozdítani lábatokat vagy kezeteket, amíg nem parancsolom? Beszéljetek.

– Amíg nem parancsolod, nem mozdíthatjuk meg sem lábunkat, sem kezünket, óh, Kaa!

– Helyes! Jöjjetek hozzám valamennyien egy lépéssel közelebb.

A majmok serege gyámoltalanul közelebb nyomult Kaahoz, s Balú és Bagira is lépett egyet előre önkénytelenül.

– Közelebb! – sziszegett Kaa, s újra mozdult valamennyi.

Maugli rátette kezét Balúra és Bagirára, hogy visszahúzza őket, s a két fenevad megrémült, mintha mély álomból riadt volna fel.

– Fogd meg jól a vállamat, – susogott Bagira. – Fogd meg erősen, mert különben vissza kell mennem – vissza Kaahoz. Hah!

– Hiszen csak a vén Kaa gyűrűzködik ott a porban, – szólt Maugli; – menjünk innen! – S mind a hárman keresztül surrantak egy falnyíláson a dsungel felé.

– Uff! – szólt Balú, mikor újra a csendes fák alatt állt. – Nem szövetkezem soha többé Kaaval, – s megrázta bundáját alaposan.

– Többet tud nálunk, – szólt Bagira reszketve. – Ha még egy darabig ott maradok, belesétálok magam is a torkába.

– Sokan megteszik ezt az utat, mielőtt újra felkel a hold, – szólt Balú. – Meg lesz elégedve vadászatával – a maga módja szerint.

– De hát mi jelentése volt annak, ami történt? – kérdezte Maugli, akinek fogalma sem volt a python bűvös hatalmáról. – Én csak azt láttam, hogy egy nagy kígyó bolond körökbe forgott, míg csak be nem sötétedett. S az orra csupa seb volt. Ho! Ho!

– Maugli, – szólt Bagira haragosan, – az orra te miattad volt csupa seb, amint az én fülem, az én oldalam, az én négy lábam, s amint Balú nyaka és válla is te miattad van összeharapdálva. Sem Balú, sem Bagira nem fog tudni jó ideig gyönyörűséggel vadászni.

– Nem baj, – szólt Balú. – Csakhogy a kis ember köztünk van újra.

– Igaz; de sok időnkbe került, amit vadászatra fordíthattunk volna, sok sebbe, sok szál szőrbe – hátam félig le van nyúzva – s ami fő, megsínylette becsületünk is. Mert, jegyezd meg magad­nak, Maugli, én, a fekete párduc, kénytelen voltam Kaa védelméért kiáltani, s Balúval együtt oly bambává lettem a kígyó-táncra, mint a kis madarak. S mind ennek az az oka, kis poronty, hogy játékba elegyedtél a Bandarlogokkal.

– Igaz, igaz, – szólt Maugli szomorúan. – Gonosz kis ember vagyok s búsulok is szívem mélyéből.

– Uff! Hogy is szól a dsungel törvénye, Balú?

Balú szerette volna Mauglit kímélni, de a törvénnyel nem volt mit mókázni! Azért hát így dörmögött:

– Bú nem gátol büntetést. De ne felejtsd el, Bagira, hogy milyen kicsike.

– Nem felejtem; de huncutságot követett el, s most meg kell érte szenvednie. Van-e valami mondani valód, Maugli?

– Nincsen. Rossz voltam. Megsebesültetek te is, meg Balú is. Rászolgáltam a büntetésre.

Bagira ráütött egy párszor Mauglira csupa szeretettel, már legalább a párducok felfogása szerint. Ütései aligha ébresztettek volna fel álmából egy kis párducot, de egy hétesztendős kis gyereknek nagyon is elég volt, s nem hiszem, hogy szívesen fogadnátok ilyen szigorú bün­tetést. Maugli, amint átesett rajta, tüsszentett egyet s azután szó nélkül megrázkódott.

– Most pedig, – szólt Bagira, – ugorj a hátamra, kis öcsém, haza megyünk.

A dsungel törvényének egyik legszebb vonása, hogy a büntetés teljesen kiegyenlít mindent. A büntetéssel együtt ér véget minden harag.

Maugli ráfektette fejét Bagira hátára, s elaludt oly mélyen, hogy akkor sem ébredt fel, mikor hazaértek vele a farkasok barlangjába.

A FEHÉR FÓKA.

Amit elmondok, sok-sok esztendő előtt történt Novastosnában, a Szent Pál szigetének észak­keleti kiszögelésénél, mélyen bent a Behring-tengerben. Limmershin, a téli ökörszem, mesélte el nekem az egész történetet, mikor majd odafagyott egy Japánban haladó gőzös kötelei közé s én levittem kabinomba, felmelengettem s erőre kapattam, amíg néhány nap mulva vissza nem repülhetett újra Szent Pál szigetére, Limmershin nagyon kedves kis madárka s pompásan el tudja mondani az igazat.

Novastosnában nem jár más, csak akinek dolga van ott; s rendesen nem igen van ott mások­nak keresnivalójuk, mint a fókáknak. A nyári hónapokban százezrével érkeznek oda a szürke, hideg tengerből, mert a novastosnai part valósággal paradicsoma a fókáknak. Tudta ezt Véső­fogú s minden tavasszal, volt legyen a világ bármely táján, mint a torpedónaszád odaúszott egyenesen Novastosnába s egy hónapig véres harcot vitt fajtájabelieivel azért, hogy jó helyet szerezzen magának a szirteken, lehetőleg a tenger közelében.

Vésőfogú tizenötesztendős, hatalmas, szürkebundás fóka volt. Vállát szinte sörényes szőr borította s irgalmatlan hosszú agyarai voltak. Ha széles előlábaira emelkedett, négy lábnál is magasabb volt és súlya, ha valakinek lett volna bátorsága, hogy megmérje, csaknem hétszáz font volt. Teste tele volt forradással, vad küzdelmek emlékével; de azért kész volt mindig újabb küzdelmekre. Ilyenkor oldalt lógatta kissé a fejét, mintha félne ellenfelének az arcába nézni; majd rávetette magát, mint a villám s mikor hatalmas fogát szilárdan belevágta a másik fóka nyakába, ellenfele elinalhatott, ha kedve tartotta és ha tudott, mert Vésőfogú nem sokat teketóriázott vele. De a megfutamodott ellenfelet sohasem üldözte, mert ezt tiltották a part szabályai.

Vésőfogú csak annyit akart, hogy kényelmes szállása legyen a tenger mellett; de mivel minden tavaszkor negyven-ötvenezer más fóka is ugyanezt akarta, elképzelhetitek, micsoda rettenetes süvöltés, morgás, üvöltés és dulakodás volt ott a parton.

Egy kis magaslatról, a Hutchinson dombról nézve, vagy negyedfél angol mérföldnyi kerület­ben nyüzsögtek a viaskodó fókák s a zajló árban is egymás hátán hemzsegtek a fókafejek, amint szakadatlanul tömegesen siettek újabb és újabb jövevények a part felé, hogy kivegyék részüket a küzdelemből. Viaskodtak a zajló árban, viaskodtak a part fövényén s viaskodtak a simára kopott bazaltsziklákon, mert ép oly ostobák voltak és ép oly nyakasak, mint a férfiak. Feleségeik nem is keresték fel sohasem május vége vagy június eleje előtt a szigetet, mert kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy darabokra szaggattassák magukat. S a fia­talok is, a három-négy esztendős fókák, akik még nem alapítottak önálló családot, a küzdőkön keresztül becammogtak vagy fél angol mérföldnyire a sziget belsejébe s eljátszadoztak ott seregestül a homokban s leharapdáltak minden apró fűszálat. Ezek a holluszcsikkik voltak – a legényemberek – s pusztán Novastosnában volt belőlük vagy két-háromszázezer.

Az egyik tavasszal Vésőfogú épen negyvenötödik ellenfelével végzett, mikor Matka, szelid, nyájas, símabőrű felesége, kibukkant a tenger habjaiból. Vésőfogú nyakon ragadta az asszonyt, nem a leggyöngédebben kiemelte a tengerből maga mellé a partra s rámordult:

– Későn, mint rendesen! Hol az ördögbe jártál ilyen sokáig?

Vésőfogú az alatt a négy hónap alatt, amelyet az öbölben töltött, jóformán semmit sem szokott enni s ezért rendesen rossz kedve volt. De Matka is értette a dolgát s a morgolódásra nem is felelt. Körülnézett, azután hízelegve így szólt:

– Milyen gondos családapa vagy. Megint megszerezted régi jó helyünket.

– Meghiszem azt, – dünnyögött Vésőfogú. – De nézz csak végig rajtam!

Vagy húsz sebből vérzett; a félszeme csaknem ki volt ütve s kétfelől cafatokban lógott róla a hús.

– Oh, ti férfiak, ti férfiak, – szólt Matka, hátsó uszonyaival legyezgetve magát. – Mikor jön meg már az eszetek, hogy békésen megosztozhatnátok a helyeken? Olyan vagy, mintha a gyilkos cápával marakodtál volna.

– Május közepe óta nem is tettem egyebet, mint hogy folyton viaskodtam. Az idén rettentően megtelt az öböl. Találkoztam vagy száz Lukannon-öbli fókával, akik idejöttek szállást keresni. Miért is nem tud mindenki ott maradni, ahová való?

– Gyakran gondoltam rá, hogy boldogabbak volnánk, ha erről a túlságosan zsúfolt helyről Otter szigetére vonulnánk, – szólt Matka.

– Eh! Otter szigete csak a holluszcsikkiknek való. Ha odamennénk, ránk fognák, hogy félünk. Meg kell

óvnunk, édesem, a tekintélyt!

Vésőfogú büszkén lehúzta fejét kövér vállai közé, mintha pár percig szundikálni akart volna; de azért szüntelenül szemmel tartotta a vidéket, hogy váratlanul meg ne rohanják.

Amikor együtt volt már valamennyi fóka feleségestül a parton, zsivajgásuk elhallatszott mérföl­dekre a tengeren s túlharsogta a legerősebb zajgást is. Hogy sokat ne mondjak, volt egy milliónál több fóka a parton; vén családapák, családanyák, apró porontyok és hol marakodó, hol meg játszadozó holluszcsikkik. Lecammogtak a tengerbe s azután, mint a búcsújárók ezrei, újra felkapaszkodtak a partra; elleptek minden talpalatnyi földet, ameddig a szem el­láthatott s valósággal rajvonalakra oszlott hadtestekben bandukoltak össze-vissza.

S Novastosnában csaknem mindig köd lepi a tájat, kivéve, ha hébe-korba kibukkan a nap. Ilyenkor egyidőre csupa gyönggyé válik, ragyogó szivárványszínben tündököl minden.

Kotick, Matka legfiatalabb porontya, ebben a zűrzavaros világban született. Csupa fej meg váll volt, halvány, tengerkékszínű szemekkel, aminő valamennyi aprófóka; de a bőre sehogy­sem tetszett az anyjának. Aggódva nézte minden oldalról s végre is így szólt:

– Vésőfogú, a gyereknek fehér bőre lesz!

– Kagylóhéj és aszott tengeri fű! – horkant fel erre Vésőfogú. – Fehér fókát nem látott még a világ!

– Sajnálom, – szólt Matka, – akkor most fog látni először; s elkezdte dudolni halkan azt a fóka-dalt, amelyet valamennyi fókaanya énekel kicsinyeinek:

Hat hétnek előtte

Ne menj a habokba:

Leránthat a mélybe fejed.

És nyári vihar

Meg cápatorok

Pici fókát romlással fenyeget.

Vesztedbe sietnél,

Drága porontyom;

Ezer rém lesne rád.

Most nőjj csak, erősödj’,

Vígan mulatozván!

Nem érheti baj soha aztán

A tenger hű fiát!

A kis poronty eleinte természetesen nem értette meg anyja énekét. Ide-oda mászkált lubickolva anyja mellett s megtanulta, hogy kotródjék félre az útból, mikor atyja harcba keveredett más fókával s fel-alá hömpölygött viaskodva, bömbölve a sikamlós szirteken.

Matka szokott kiúszni a tengerbe, hogy ennivalót szerezzen s a kis porontyot minden két napban megetette egyszer; de ilyenkor aztán fel is falt az mindent, amit eléje raktak s szem­látomást gyarapodott tőle. Nemsokára mászkálni kezdett a sziget belseje felé s találkozott ezer meg ezer akkora poronttyal, aminő ő maga volt. Eljátszottak együtt, mint a kölyök-kutyák; ha elfáradtak, aludtak egyet a tiszta homokban s azután tovább játszottak.

Az öregek nem törődtek velük s a holluszcsikkik nem alacsonyodtak le hozzájuk, úgyhogy a porontyoknak csupa mulatság volt az életük. Valahányszor Matka visszatért egy-egy mély­tengeri vadászatáról, egyenesen a játszótér felé tartott s ott mint az anyajuh, hivogatni kezdte kis bárányát, amíg meg nem hallotta Kotick bégető válaszát. Erre a legrövidebb úton Kotick felé rohant, szétcsapkodva előlábával jobbra-balra a játszadozó porontyok között. Mindig akadt néhány száz anyafóka, aki ilyen módon törtetett a játszótéren porontyához; de a poron­tyoknak azért mégsem történt bajuk.

– Valamíg sárba nem henteregsz s koszos nem leszel, – szokta volt Matka mondogatni Koticknak, – valamíg fel nem hasítod a bőrödet a kemény kavicsokon s valamíg úszkálni nem mész, mikor hánykolódik a tenger: addig nem eshet semmi bajod.

A kis fókák ép úgy nem tudnak úszni, mint a kis gyerekek; de nem nyugszanak addig, amíg meg nem tanulnak. Mikor Kotick legelőször belemerészkedett a tengerbe, keresztülcsapott rajta egy hullám, s kiragadta a mélyvízbe. Vaskos feje lehúzta a mélységbe s kis hátsó uszonya fölfelé meredt épen úgy, amint anyja sokszor elmesélte a fókadalban. S ha a következő hullám újra vissza nem veti, bizonyosan megfulladt volna. De a maga kárán tanult. S ezentúl lehevert valamelyik parti üregben, ahol a habok lágyan körülöblögették s hogyha lubickolni kezdett, kissé ringatták is; de azért ilyenkor is mindig ügyelt, nem közelegnek-e veszedelmes, nagy hullámok.

Két hosszú hétig tanulta úszólábaí használatát.

S ez idő alatt untig lubickolt a vízben, vakkantott, morgott, kimászott újra meg újra a ködben a partra s elnyújtózott a fövényen, szundítva egyet s aztán bemászott újra a vízbe, míg végre teljesen otthonos lett a halak világában.

Képzelhetitek, micsoda gyönyör volt, mikor pajtásaival alá-alá bukott a zajgó árban, vagy mikor egy-egy hatalmas hullámhegy tetején villámgyorsan tovasiklott s míg a tajtékos, zúgó hullám végigsöpörte a partot, ő víg szökkenéssel felrúgta magát a szilárd talajra; vagy mikor farkára emelkedett s megvakarta a fejét, mint az öregek szokták; vagy mikor királyosdit játszott pajtásaival a sikos, moszatos szirteken, amelyek kimeredeztek a habverésből. Hébe-korba hosszú vékony uszonyokat vett észre, amelyek a part közelében sodródtak tova; azonnal tudta, hogy a gyilkos cápa jár ott, aki szívesen felfalja a fiatal fókákat, ha hozzájuk jut. Ilyenkor Kotick, mint a villám, bentermett a sekély vízben s a cápa lassan távozott, mintha nem is forralt volna semmi rosszat.

Október vége felé kezdték a fókák elhagyogatni Szent Pál szigetét s családostul falkaszámra kiúsztak a mély Óceánba. A viaskodás megszünt a part mentén s a holluszcsikkik ott játszhattak, ahol a kedvük tartotta.

– Jövő évre, – szólt Matka Koticknak, – te is holluszcsikki leszel; de az idén meg kell még tanulnod a halfogást.

Vésőfogúék is útra keltek a Csendes-Óceánon s Matka megmutatta Koticknak, hogy kell a hátán aludnia, lábait behúzva hasára, úgy, hogy kis orra éppen kilássék a vízből.

Nincs több olyan kényelmes bölcső, mint a Csendes-Óceán fodros, tág végtelensége. Mikor Kotick először érezte, hogy egész bőre bizsereg, anyja elmagyarázta neki, hogy ez a vihar érzése s hogy ez a bizsergés azt jelenti, hogy vad fergeteg készül s ilyenkor gyorsan odébb kell állani.

– Nemsokára, – szólt Matka, – megtudod majd, merre kell úsznod; de egyelőre követjük még a vén tengeri sertést, mert ez nagyon bölcs lény.

Egy csapat tüskehal tünt fel csakhamar szökdelve, bukdácsolva a vízben s Kotick nyomon követte őket oly gyorsan, amint csak telt tőle.

– Hej! – lihegett Kotick, – hogy tudjátok, merre kell tartani?

A csapat vezetője megforgatta fehér szemét, aztán egyet bukva, így szólt:

– Bizsereg a farkam, kis poronty. Ez annyit jelent, hogy a vihar hátulról közeledik. De ha a forró vizektől délre vagy (az aequatorra gondolt) s a farkad bizsereg, az annyit jelent, hogy szemben van veled a vihar s ilyenkor az északi tájról kell menekülnöd. Gyere, kis poronty! Innen jó lesz sietnünk!

Ez volt az egyik dolog a sok közül, amit Koticknak meg kellett tanulnia. Valósággal tanult is reggeltől estig.

Matka megtanította, hogy kell üldözni a tőkehalat és a halibutot a zátonyszirtek alatt s hogy kell mindenféle állatot kihajszolni a sűrű tengeri növényzet közé rejtett búvóhelyekből. Meg­mutatta neki, hogy siklik a fóka nesztelenül végig az elsülyedt hajókon száz ölnyire a tenger színe alatt, hogy aztán egyszerre, mint az ágyúgolyó, becsapjon valamelyik nyíláson a gyanút­lan halak közé; hogy kell a hullámok taréján táncolni, mikor villámok cikáznak az égbolt egyik végétől a másikig; hogy kell uszonyát udvariasan megcsóválni a tompafarkú albatrosz előtt szélmentében; hogy kell három-négy lábnyira felszökkenni a vízből, delfin módjára, az uszonyokat a testhez szorítva s a farkat begörbítve; hogy legjobb békén hagyni a repülőhalat, mert valamennyi csupa csont és szálka; hogy kell villámgyorsan lecsapni akár tíz ölnyire is a mélybe valami tőkehalra s hogy kell ilyenkor kitépni a hátából a legjobb falatot s végül, hogy kell elkerülni megállás nélkül minden naszádot és hajót, de főleg az evezőset.

Egy félesztendő elteltével tudott Kotick mindent a mélyvízi vadászatból, ami tudni való volt, s ez alatt a hosszú idő alatt sohasem volt szárazföld a talpa alatt.

Egy szép napon álmosan ringatózott a meleg vízben valahol a Juan Fernandez-sziget köze­lében; fáradt volt

és lusta, mint a fiatal emberek, mikor a tavasz térdükbe nyilal. S ekkor a novastosnai öböl pompás szilárd partjára gondolt, amely vagy hétezer mérföldnyire volt tőle. Visszavágyódott oda, ahol víg pajtásaival játszadozott; epedni kezdett a tengeri moszat illata, a lárma, a viaskodás után. Akaratlanul északi irányba fordult, – úszott, úszott egyre gyorsab­ban és gyorsabban, – s ime! egyszerre csak egész csapat régi játszótársával találkozott, akik valamennyien orrukkal észak felé tartottak.

– Halló! Hiszen te is itt vagy, Kotick! – kiáltottak rá. – Az idén már valamennyien hollusz­csikkik vagyunk! Táncolhatjuk a tűztáncot a lukannoni zajlásban s játszhatunk az új gyepen. De hol szerezted furcsa köntösödet?

Kotick bundája most már csaknem hófehér volt; de Kotick, bár büszke volt rá nagyon, csak ennyit mondott:

– Ússzunk gyorsan! Minden csontom sajog már a szárazföld után.

Így aztán eljutottak valamennyien a partokra, ahol születtek s ahol újra hallották, hogy apáik, a vén fókák, viaskodnak a gomolygó ködben.

Még az éjjel eljárta Kotick az egyesztendős fókákkal a tűztáncot. Novastosna és Lukannon között nyári éjszakákon csupa tűz a tenger s minden fóka nyomában tűzbarázda támad s ha a magasba szökken, olyan, mint a lobogó láng s a habok nagy foszforeszkáló vonalakra és karikákra foszlanak szét.

Majd kimásztak a fiatal fókák a partra, a holluszcsikkik helyére, kényelmesen hengergőztek a friss, buja pázsiton s elmesélték egymásnak, mi mindent nem láttak és tettek, mialatt messze jártak, künn a nagy tengeren. Körülbelül úgy beszéltek a Csendes-Óceánról, mint a gyerekek szoktak beszélni az erdőről, ahova elvitték őket diót szedni s ha valaki végighallgathatta volna őket, az ugyan elmehetett volna s készíthetett volna a tengerről olyan képet, amelynek soha mása nem volt még a világon.

A három-négy esztendős holluszcsikkik ilyenkor közibük ugrottak a Hutchinson dombról s rájuk kiáltottak:

– Félre az útból, tacskók! A tenger mély s ti még nem tudjátok, mi minden van benne. Vár­jatok csak, majd ha megkerültétek a Tűzföldet! Hi, te tacskó, hol vetted azt a fehér köntöst?

– Nem vettem, – felelt Kotick, – magától nőtt. – S már készülődött, hogy fellökje a kérdezős­ködőt; mikor az egyik kis homokdomb mögül egyszerre csak két feketehajú, lapos, vörösképű férfi bukkant elő s Kotick, aki soha életében nem látott még embert, vakkantott s azután lehorgasztotta a fejét. A többi holluszcsikki pár lépést tett előre, aztán bambán elbámészkodva leült.

A két férfi nem kisebb ember volt, mint Kerick Buterin, a sziget fókavadászainak a feje, és Patalamon, Kericknek a fia; egy vagy fél mérföldnyire levő kis faluból jöttek s azon tana­kodtak, milyen fókákat hajtsanak a vágóhídra, – mert a fókákat ép úgy vágóhídra hajtják az emberek, mint a juhokat, – hogy fókabőr-bekecseket csinálhassanak.

– Hó! – kiáltott Patalamon. – Nézd csak! Amott van egy fehér fóka!

Kerick Buterin elsápadt, már amennyire olajos, füstös ábrázata elsápadhatott. Rövid imát mormolt; azután így szólt:

– Ne bántsd, Patalamon. Amióta élek, sohase volt még dolgom fehér fókával... Talán a vén Zaharrofnak a lelke, aki tavaly a nagy vihar áldozata lett.

– Óh, nem is közeledem ám hozzá! – felelt Patalamon. – Szerencsétlenséget jelent!... Csak­ugyan azt hiszed, hogy visszatért a vén Zaharrof? Még adósa vagyok neki néhány sirálytojás árával.

– Ne nézz rá! – szólt Kerick. – Hajtsd odébb amott a négyévesek nyáját! Embereinknek kétszáz darabot kellene ma levágni, de ma kezdünk csak a munkába s először ezt is meg kell szokni! Száz épen elég lesz! Csak gyorsan!

Patalamon összevert egy pár darab száraz fókacsontot az egyik nyáj előtt; a holluszcsikkik erre hirtelen elnémultak, meglapultak s moccanni sem mertek. Azután közelebb lépett hozzá­juk, mire a fókák megmozdultak s Kerick terelni kezdte őket a sziget belseje felé. Meg sem próbált egyikük sem visszajutni társaihoz. Száz meg százezer más fóka látta, hogy hajtják el őket; de azért nyugodtan tovább játszadoztak.

Kotick volt az egyetlen, aki érdeklődött a dolog iránt; de hiába kérdezősködött: a társai közül senkisem tudta felvilágosítani. Csak annyit tudtak, hogy az emberek minden évben hat-nyolc héten keresztül naponta el szoktak hajtani egy-egy sereg fókát.

– Utánuk kell mennem, – szólt Kotick, s két szeme majd kiugrott, úgy kimeresztette, amint a nyáj után iramodott.

– A fehér fóka utánunk üget! – kiáltott Patalamon. – Sose történt még, hogy akadt fóka, amelyik magától jött a

vágóhídra!

– Pszt! Ne nézz hátra! – kiáltott Kerick. – Most már bizonyos vagyok benne, hogy Zaharrof lelke... Beszélnem kell a dologról a pappal.

A vágóhíd alig volt félmérföldnyire, de a fókákkal beletartott az út egy teljes órába. Kerick lassan hajtotta őket, mert tudta, hogy ha megizzadnak, nehéz lehúzni a bőrüket. Lassan halad­tak, lépésben a sóházig, ahonnan nem látszanak már a parti fókák.

Kotick mindenütt a nyomukban volt, lihegve, szuszogva. Nagy szemeket meresztett s azt hitte, hogy a világ végére jutott. De a parti tanyákról folyton hangzott mögötte a zsivaj, úgy, mint mikor a vonat alagútban zakatol.

Egyszerre csak Kerick leült a gyepes mohra, előhúzott egy hatalmas ezüst órát a zsebéből s félórát várakozott, hogy a hajtásban kimelegedett fókák lehüljenek. Kotick hallotta, hogy Kerick kalapjának a karimájából ködharmatcseppek csurognak alá. Ekkor tíz-tizenkét férfi bukkant elő, három-négy láb hosszú megvasalt bunkóval a kezében. Kerick kijelölt nekik néhány fókát a nyájból, amelyeket a többi fóka összeharapdált, vagy amelyek nagyon izzadtak. S a jövevények félrerugdosták őket rozmártorokból készült, súlyos csizmájukkal s mikor Kerick így szólt: – Rajta! – amily gyorsan telt tőlük, elkezdték csapdosni bunkóikkal a fókák fejét.

Tíz perc mulva Kotick nem ismert rá többé barátaira. Bőrüket hátsó uszonyukig felhasították, lehúzták s aztán halomba hányták.

De ez már Koticknak is elég volt. Megfordult s futott vissza a tenger felé. (A fókák nagyon rövid ideig nagyon gyorsan tudnak vágtatni.) Kis bajusza a borzalomtól égnek meredt. Ott, ahol a zajló ár szélén a nagy oroszlánfókák tartózkodnak, belevetette magát hanyatt-homlok a kiugró szirtről a tengerbe s ide-oda hánykolódva a hűs habokban, jajgatott keservesen.

– Mit akarsz itt? – kérdezte tőle nyersen az egyik oroszlánfóka, mert ezek rendszerint előkelően visszahúzódnak a közönséges fókáktól.

– Magam maradtam! Magam maradtam! – ordított Kotick. – Agyonütötték valamennyi hollusz­csikkit valamennyi parton!

Az oroszlánfóka a sziget belseje felé fordította a fejét.

– Ostobaságot beszélsz! – szólt aztán. – Pajtásaid ép úgy lármáznak, mint rendesen. Talán a vén Kericket láttad, amint végzett egy falkával. Ezt harminc esztendő óta megcselekszi minden évben.

– Rettentő! – jajgatott Kotick kapálódzva a vízben, mivel egy hullám keresztül csapott rajta s Kotick néhány erős uszonycsapással újra szilárd helyzetbe vágta magát alig három hüvelyk­nyire a szikla szirtes szélétől.

– Jól csináltad, kis tacskó! – szólt az oroszlánfóka, aki ugyancsak értett az úszás megítéléséhez. – Azt hiszem, csakugyan szörnyű dolog lehet ez a te szempontodból; csakhogy ha ti fókák évről-évre idejártok, természetes, hogy az emberek megtudják s amíg oly szigetre nem akadtok, amelyet az emberek nem ismernek, addig mindig elhajtanak benneteket.

– S van ilyen sziget valahol? – kérdezte Kotick.

– Húsz esztendeje járom a tengert; de mondhatom, sose láttam még ilyet. De figyelj csak! Mivel úgy látszik, szívesen beszélgetsz azokkal, akik nálad felsőbb lények, jó lesz, ha elmész a Rozmárszigetre s beszélsz a vén boszorkánymesterrel. Talán ő tud valamit. Megállj; ne szaladj el rögtön. A sziget hat mérföldnyire van innen s én a te helyedben előbb lehevernék és szundítanék egyet, kis öcsém.

Kotick belátta, hogy ez jó tanács volt. Került egyet, kiúszott a fókapartra, ott lehevert és aludt vagy félórát, bár bizsergett a vér minden tagjában. Azután elúszott egyenesen a Rozmársziget­re, egy szirtes kis alacsony zátonyra, amely északkeletre nyílik el Novastosnától. A hegyes sziklák tele vannak rajta sirályfészekkel. Itt tanyáztak büszke magányban a rozmárok.

Kotick megállt egyenesen a vén boszorkánymester előtt, aki az északi tenger hatalmas, ocs­mány, duzzadt testű, hólyagos, vastagnyakú, hosszúagyarú, legvénebb rozmárja volt s gorom­ba volt mindig, kivéve, ha aludt, úgy mint most is, hátsó uszonyait félig a zajló árba dugva.

– Ébredj! – ordított rá Kotick, mert a sirályok szörnyű lármát csaptak.

– Ha! Hó! Hmf! Mi az? – szólt a boszorkánymester, s agyaraival oldalba lökte szomszédját, a ki felébredve tovább adta a lökést s ez megint tovább, amíg valamennyien fel nem riadtak. Bámészkodtak mindenfelé, csak oda nem, a hová kellett volna.

– Hi! Én vagyok itt, – szólt Kotick, ágaskodva a tajtékzó árban. Olyan volt, mint valami kis fehér csiga.

– Ejha! Akár csak megnyúztak volna! – kiáltott a boszorkánymester s valamennyi rozmár rábámult Kotickra, mint az álmos öreg bácsik szoktak bámulni, ha egy kis poronty közéjük keveredik. Koticknak sem kellett egyéb, mint hogy éppen most a nyúzást kezdjék emlegetni; látott belőle már eleget. Felordított hát:

– Nincs olyan hely a világon, ahová a fókák elmehetnének s ahová az emberek soha nem jutnak el?

– Eredj és keress ilyen helyet, – szólt a boszorkánymester, lehunyva szemeit. – Hordd el magad innen! Más dolgunk van itt!

Kotick felugrott magasra a vízből, mint a delfin s torkaszakadtából így kiáltott:

– Kagylófaló! Kagylófaló!

Tudta nagyon jól, hogy a boszorkánymester soha életében egyetlen halat nem fogott még, hanem szakadatlanul kagylók után turkált a tengeri fűben s emellett úgy viselkedett, mintha szörnyen félelmes személyiség lett volna. Természetes, hogy valamennyi sirály s más hosszú csőrű és még hosszabb nevű víziszárnyas, akik mindig lesik az alkalmat a csúfolódásra, ujjongva felkapta a kiáltást s amint Limmershin mondta, csaknem öt percig olyan lárma volt a Rozmárszigeten, hogy az ágyúlövést sem lehetett volna meghallani.

– Kagylófaló! Vén kagylófaló! – sikongták, kiáltozták valamennyien, a boszorkánymester pedig röfögve, vakogva izgett-mozgott a helyén.

– No felelsz-e most már? – szólt Kotick.

– Eredj és kérdezd meg a tengeri tehenet, – szólt a boszorkánymester. – Ha él még, felvilágo­síthat.

– Hogy ismerek rá a tengeri tehénre, ha találkozom vele? – kérdezte Kotick, sandítva.

– A tenger egyetlen lakója, amely ocsmányabb még a boszorkánymesternél is, – sikongott az egyik sirály, elcsapva a boszorkánymester orra előtt. – Ocsmányabb és faragatlanabb! Vén kagylófaló!

Kotick visszaúszott a novastosnai öbölbe, ott hagyva a sikongató sirályokat. Otthon azt tapasztalta, hogy senkisem érdeklődik az iránt a terve iránt, hogy a fókák számára nyugalmas helyet akar fölfedezni. Azt válaszolták neki, hogy az emberek mindig elhajtották a hollusz­csikkiket – mindennapi munkájuk része volt – s hogy ha a rút dolgokat nem szereti, kár volt a vágóhídra elmennie. Csakhogy épen az volt a különbség közte és pajtásai között, hogy egyedül Kotick látta a mészárlást. S ezenkívül Kotick fehér fóka volt.

– Az a dolgod, – szólt a vén Vésőfogú, miután meghallgatta fia kalandjait, – hogy felnőjj, olyan erős fóka légy, mint az apád és családot alapíts a parton, akkor majd magadra hagynak. Öt esztendő mulva magadnak kell már magadért küzdeni.

Még anyja, a jóságos szivű Matka is, így szólt: – Sose lesz erőd arra, hogy megakadályozd a mészárlást. Eredj, Kotick, és mulatozzál a habok között.

És Kotick odébb állt és szomorodott szívvel eltáncolta a többiekkel a tűztáncot.

Ősz felé, amily korán csak tehette, elhagyta az öblöt s útnak indult egyedül, mert folyton az motoszkált gömbölyű fejében, hogy meg kell találnia a tengeri tehenet, ha ugyan van a tengernek ilyen lakója, s föl kell fedeznie egy jó szilárd partú szigetet, ahol a fókák nyugodtan élhetnek s ahol az emberek nem akadhatnak rájuk. Végigkutatta az egész Csendes-Óceánt északtól délig, legalább háromszáz mérföldet úszva huszonnégy óránként. E közben annyi kalandja volt, hogy valamennyit el sem lehet mondani. Nem egyszer a legnagyobb veszede­lemben forgott az élete, mert a cápák a nyomában voltak; sok dolga akadt azzal a megbíz­hatatlan harcias csőcselékkel, amely szakadatlanul ide-oda kószál a tenger mélységében s mindazzal a csodás alakzattal, amelyet emberi szem még sohasem látott s amely évszáza­dokon keresztül mélyen alant a fekete vízben tölti rejtelmes életét.

De sem a tengeri tehénnel soha nem találkozott, sem a megálmodott magányos szigetet nem tudta megtalálni. Ha jó és szilárd volt a part s volt lejtős térség is mögötte, ahol a fókák játszhattak volna, mindannyiszor ott látta távolabb a cethalászok füstjét s a szél elhozta hozzá a szalonnából sajtolt olaj szagát. És Kotick jól tudta, mit jelentett ez. Vagy világos nyomait látta annak, hogy valamikor laktak már fókák a szigeten, de valamennyit lemészárolták. És Kotick tudta, hogy ahol járt már egyszer ember, oda eljön másodszor is.

Összeakadt egy vén, tompafarkú albatrosszal, aki azt mondta neki, hogy a Kerguel-sziget a béke és a nyugalom igazi szigete. S amikor Kotick elérkezett ide, csaknem darabokra zúzódott a part istentelen fekete szirtjein, oly iszonyú jégeső, villámlás és mennydörgés volt. S amint a zivatarban felkapaszkodott a partra, még itt is ráakadt a régi fókatanyák nyomára. S így járt minden szigeten, amelyet útjában felkeresett.

Limmershin sok-sok sziget nevét felsorolta, mert a mint mesélte, Kotick öt hosszú esztendeig bolyongott szakadatlanul felfedező útjain, kivéve évente négy hónapot, amelyet mindig Novastosnában töltött, ahol a holluszcsikkik mindig kicsúfolták ábrándozásáért. Eljutott Kotick bolyongásai közben Gallopagóba, egy borzalmas kiaszott helyre az egyenlítő közelé­ben, ahol a nap majd halálra égette. Fölkereste a Georgia-szigeteket, az Orkney-szigetet, az Emerald-szigeteket, a Little-Nightingale-szigeteket, a Gough-szigeteket, a Bouvet-szigetet, a Crosseteket, sőt eljutott egy apró kis szigetre is, amely a Jóremény fokától délre feküdt. De a tenger lakói mindenütt ugyanazt mesélték neki. Sok-sok év előtt ott jártak már a fókák ezeken a szigeteken; de az emberek leölték valamennyit. Sőt amikor kiúszott sok ezer mérföldnyire a Csendes-Óceánból s visszafelé jővén Gough-szigetéről, eljutott a Corientes-fokhoz: itt talált néhány száz félig kiéhezett fókát egy szirten s ezektől hallotta, hogy az emberek oda is el szoktak járni.

Ennek hallatára csaknem megrepedt a szíve s megfordult, megkerülve a fokot, hogy vissza­térjen Novastosnába. Amint északfelé tartott, egyszer kiszállt pihenni egy zöldellő szigetre, ahol találkozott egy vén, nagyon vén haldokló fókával. Kotick halakat fogott neki s elmesélte az öregnek minden csalódását.

– Most pedig, – szólt végül, – visszatérek Novastosnába s ha a többi holluszcsikkivel együtt egyszer majd elhajtanak engem is a vágóhídra, egy cseppet sem törődöm majd vele.

A vén fóka erre így szólt:

– Tégy még egy kísérletet! Én vagyok a masafuerai fókanépség utolsó tagja s amikor az emberek százezerszámra leöldöstek bennünket, támadt egy monda itt ezeken a partokon, hogy valamikor jön majd messze északról egy fehér fóka, aki elvezeti a fókák népét egy nyugalmas helyre. Én már öreg vagyok s nem fogom megérni azt a napot; de a többiek megérhetik. Tégy még egy kísérletet.

És Kotick szép bajuszát kevélyen a magasba meresztve, így szólt: – Én vagyok az egyetlen fehér fóka, mióta világ a világ s én vagyok az egyetlen fóka, fehér-e vagy fekete az mindegy, akinek folyton az járt az eszében, hogy új hazát keressen.

Kotick szörnyen megörült ennek a találkozásnak s mikor azon a nyáron visszaérkezett Novastosnába, anyja, Matka, arra kérte, hogy nősüljön meg és alapítson családot, mert többé már nem holluszcsikki, hanem teljesen kifejlett fóka, hosszú fehér sörény veri a vállát s oly erős, oly nagy és oly merész, mint az apja.

– Csak még egy évig ne bántsatok, – szól Kotick. – Gondolj arra, anyám, hogy a hetedik hullám mindig legmesszebbre gördül fel a parton.

Különös dolog, de úgy volt, hogy volt ott az öbölben egy nőstény fóka is, aki azt gondolta, hogy legjobb lesz, ha a férjhezmenését elhalasztja még egy esztendeig és Kotick vele járta a tűztáncot le egészen a lukannoni partig egész éjjel, a mikor elindult utolsó felfedező útjára.

Ezúttal nyugat felé indult, mert ráakadt egy nagy sereg apróhal nyomára s legalább száz font halra volt szüksége naponta, hogy le ne fogyjon. Vadászott, amíg bele nem fáradt, aztán kanya­rodott egyet s betért aludni a Copper-sziget felé vezető üreges öbölbe. A partot nagyon jól ismerte, s ezért éjfél felé, mikor érezte, hogy szeliden neki ütődik egy moszatos zátonynak, így szólt: – Hm, az ár ma éjjel nagyon erős! Azután fordult egyet a víz alatt, kinyitotta álmos szemét és nyujtózkodni kezdett. De egyszerre csak olyat ugrott, mint a macska, mert rengeteg lényeket vett észre, amint ide-oda kotorásztak a sekély vízben s legelésztek a maszatos fűben.

– A Magellán tajtékos habjára! – dörmögött Kotick bajusza alól. – Ugyan kik ezek a furcsa teremtések?

Nem voltak sem fókák, sem rozmárok, sem oroszlánfókák, sem cethalak, sem cápák, sem tintahalak; egyáltalán véve nem hasonlítottak semmiféle olyan állathoz, amelyet Kotick ismert. Húsz-harminc láb hosszú volt a testük s hátsó evezőlábak helyett ásóforma farkuk volt, amely mintha nedves bőrből készült volna. Fejüknél bolondabb dolgot sohasem láthattál. S amikor nem legelésztek, farkuk végére támaszkodva a mélyvízben álltak, ünnepélyesen hajlongva egymásfelé s előlábaikat esetlenül mozgatva, úgy, mint mikor a kövér emberek integetnek karjukkal.

Kotick köhentett egyet, hogy észrevegyék s azután így szólt:

– Jó mulatást kívánok, uraim!

A vaskos teremtések azonban tovább hajlongtak és tovább csóválták előlábaikat. Mikor újra legelészni kezdtek, látta Kotick, hogy felső ajkuk ketté van hasadva s hogy vagy egy lábnyira szét tudták tátani ezt a két részt úgy, hogy egyszerre egész csomó tengeri füvet be tudtak tenni a szájukba.

– Pompás táplálkozási mód! – szólt Kotick. Azok tovább hajlongtak úgy, hogy Kotickot kezdte elönteni a

méreg.

– Ha előlábatoknak különleges is a hajlása, azért még nem kell annyira mutogatnotok. Látom, hogy kecsesen tudtok hajlongani; de nagyon szeretném tudni a neveteket is.

A hasadt ajkak megnyíltak és összecsapódtak; az üveges zöld szemek rámeredtek; de szólalni nem szólalt meg egyik sem.

– Jól van! – szólt Kotick. – Rajtatok kívül soha senkivel sem találkoztam, aki ocsmányabb és faragatlanabb, mint a tengeri boszorkánymester.

S ekkor felvillant eszében az, amit az egyik sirály sikongott feléje még porontykorában ott a Rozmárszigeten s Kotick hátratántorodott a tengerben, mert érezte, hogy végre megtalálta a tengeri teheneket! A tengeri tehenek nyugodtan tovább legelésztek a fűben s Kotick kérdez­gette őket mindenféle nyelven, amit bolyongásai közben eltanulgatott. S a tenger népei csak­nem annyiféle nyelven beszélnek, mint az emberek. De a tengeri tehenek nem válaszoltak, mert a tengeri tehenek nem tudnak beszélni. Csak hat darab csont van a torkukban hét darab helyett s a tenger lakói azt beszélik, hogy ez akadályozza őket a beszédben. Csakhogy, amint már tudod, előlábaiknak különleges tagozata van s ezt lóbázgatván jobbra, balra és körös­körül, ily módon esetlen távírójelfélék segítségével érintkeznek.

Mire megvirradt, Kotick sörénye égnek meredt s türelme teljesen fogytán volt. Ekkor az egész horda megindult nagyon lassan észak felé. Időnként meg-megálltak, hogy képtelenül hajlong­va tanácskozzanak. Kotick nyomukban volt mindenütt s így beszélt magában: – Amilyen bambák ezek a teremtmények, rég megölték volna őket, ha nem találtak volna valami biztos szigetet, ahol meghúzódhatnak; s ami jó ezeknek, az jó lesz bizonyára a fókáknak is. Már mindegy; csak azt szeretném, ha gyorsabban járnának.

Szörnyű unalmas volt Koticknak az út. A tehenek nyája sohasem úszott többet naponta negyven-ötven angol mérföldnél; éjjelre megálltak, hogy táplálkozzanak s mindig a part közelében tartózkodtak. Kotick ide-oda úszkált körülöttük, elsiklott fölöttük, alattuk; de annyit sem tudott elérni, hogy akár egyetlen egy mértfölddel tovább ússzanak.

Amint északibb vidékre jutottak, óránként megálltak, hogy hajlongva tanácskozzanak s Kotick türelmetlenségében majd leharapta a bajuszát, míg végül észrevette, hogy az egész nyáj követni kezd egy meleg áramlatot. Ekkor aztán kezdte őket többre becsülni. Egy éjszaka lesüppedtek – úgy mint a kövek – a tündöklő víz alá s mióta Kotick ismerte őket, most kezdtek első ízben gyorsan úszni. Kotick nyomon követte őket s a gyors menetre ugyancsak elámult, mert soha álmodni sem merte volna, hogy ezek az esetlen lények úgy értenek az úszáshoz. Egyszer aztán egy szirtről, amely a part közelében volt, belevetették magukat a tengerbe s a szirt lábánál, körülbelül húsz ölnyire a víz tükre alatt, eltüntek egy sötét nyílásban. Hosszú ideig úsztak nyílsebesen s Kotick fulladozott már, amint végig siklott a nyáj nyomában a hosszú, sötét alagúton.

– Tarkómra mondom! – szólt Kotick lihegve, horkolva, – amint kibukkant az alagút túlsó végén a nyílt vízbe, – hosszú bukás volt; de érdemes volt megpróbálni!

A tengeri tehenek szétoszlottak s elkezdtek tunyán legelészni a legszebb partok mentén, amelyeket Kotick valaha látott. Mérföldekre valósággal fóka-tanyák számára teremtett, simára kopott szirtes mezők nyúltak el; mögöttük a szárazföld belseje felé lankás, fövenyes játszó­terek voltak; a halak éppen annyi tajtékot vertek, hogy pompásan lehetett bennök járni a tűz­táncot; a buja gyepen nagyszerűen lehetett hengergőzni, a homokzátonyokon fel-alá mászkálni s ami a fő, Kotick a fókák csalhatatlan ösztönével megérezte a víz szagán, hogy ember sohasem járt még rajta. Először is meggyőződött róla, hogy a halfogás pompásan sikerül, aztán úszkálni kezdett a partok mentén s megszámlálta a gyönyörű alacsony homokszigeteket, amelyeket félig elrejtett a szépséges, gomolygó köd. Künn a mély tengeren észak felől éles szirtek és sekély zátonyok állták útját már hat mérföldnyire a közeledő hajóknak s a szigetkék és a szárazföld között csaknem merőleges szirtek aljában mély víz tajtékzott s ezek alatt a szirtek alatt volt különös módon az alagút torkolata.

– Valóságos Novastosna, – szólt Kotick, – csakhogy tízszer jobb, mint a másik. A tengeri tehenek bölcsebbek, mint gondoltam. Az emberek nem jöhetnek le a szirteken, ha egyál­talában volnának erre emberek; s észak felől a szirtek darabokra zúznák a hajót. Ha van biztos hely a tengerben, ez az.

Eszébe jutott az a nőstényfóka, akit elhagyott, mikor útra kelt, s bár szeretett volna mielőbb visszajutni Novastosnába, gondosan megvizsgálta mégis az új hazát, hogy meg tudjon felelni minden kérdésre.

Azután lebukott a mélybe s jól megjegyezvén magának az alagút száját, keresztül siklott rajta délfelé. Csak

tengeri tehén vagy fóka álmodhatott arról, hogy van ilyen hely a világon s amikor visszanézett a meredek szirtekre, maga Kotick is alig merte elhinni, hogy ott járt.

Tíz napig úszott hazafelé, bár gyorsan haladt; s amikor fölbukkant a habokból, éppen az orosz­lánfókák szirtje fölött, legelőször is azzal a nőstényfókával találkozott, akire annyit gondolt s aki ott várakozott rá. Azonnal meglátta Kotick tekintetén, hogy végre ráakadt a rég keresett szigetre.

De a holluszcsikkik és apja, a vén Vésőfogú és valamennyi többi fóka kinevette Kotickot, mikor elmesélte nekik, mit fedezett föl s egy fiatal fóka, aki körülbelül egyidős volt vele, így szólt:

– Ez mind nagyon szép, Kotick; de te, egyikünk sem tudja, honnan jösz s azért hiába akarsz rendelkezni velünk. Gondold meg, hogy mi nagy harcokat vívtunk tanyáinkért s te ezt soha életedben nem tetted. Te inkább kószáltál ezalatt össze-vissza a tengerekben.

A többi fóka nevetett erre a beszédre s a fiatal fóka ide-oda kezdte forgatni a fejét. Az idén nősült meg s roppant nagyra volt vele.

– Nekem nincs tanyám, amelyért küzdenem kellene, – szólt Kotick. – Én csak olyan helyet szeretnék mutatni nektek, ahol valamennyien békességben élhettek. Mi célja van a küzdelem­nek?

– Óh, hogyha ki akarsz térni előlem, akkor persze nincs több mondanivalóm, – szólt a fiatal fóka undok villogással.

– Eljösz velem, ha legyőzlek? – kérdezte Kotick, s szeme zöld fényben kezdett villogni, mert szörnyen dühösítette, hogy mindenáron harcolni akarnak vele.

– Szívesen, – szólt a fiatal fóka gondtalanul. – Ha legyőzöl, elmegyek.

Arra már nem volt ideje, hogy meggondolja magát, mert Kotick előretaszította a fejét s belevágta fogait a fiatal fóka kövér nyakába. Azután fölemelkedett, levonszolta ellenfelét a parton, megrázta és jól megdögönyözte. Azután odaüvöltött a többi fókának.

– Megtettem értetek minden tőlem telhetőt öt év alatt. Kerestem a számotokra egy szigetet, ahol biztosságban élhettek; de amíg fejeteket meg nem ráncigálják bamba nyakatokon, addig nem akartok hinni. Megtanítlak most benneteket tisztességre! Vigyázzatok! Védjétek maga­tokat!

Limmershin azt mondta, hogy soha életében – pedig Limmershin minden évben tízezer hatalmas fókát lát harcolni, – soha-soha életében nem látta mását Kotick támadásának a fókatanyák között. Rávetette magát a legnagyobb fókára, torkon ragadta, fojtogatta s ütötte-verte addig, amíg kegyelemért nem jajgatott. Ekkor aztán félrelökte útjából s rohant neki a legközelebbinek. Kotick sohasem böjtölt négy hónapig, mint a többi fóka szokott minden évben; hosszú utazásai izmait megacélozták, tagjait hajlékonyakká tették s ami a fődolog, soha életében nem harcolt még. Fehér göndör sörénye dühében égnek meredt, szeme villám­lott, hatalmas agyara csillogott; öröm volt látni. Apja, a vén Vésőfogú, látta, hogy Kotick úgy elbánik a szürke vén fókákkal, mintha apró halak volnának, a holluszcsikkiket pedig szét­kergeti a világ négy tája felé. És Vésőfogú erre felüvöltött és így kiáltott:

– Lehet, hogy bolond a fiam; de annyi bizonyos, hogy a legvitézebb harcos a fókák között! Ne rohand meg apádat is, Kotick! Apád veled tart!

Kotick válaszul felüvöltött s a vén Vésőfogú bajuszát égnek meresztve a küzdők közé vág­tatott, akkorákat fujva, mint valami gőzgép. Matka pedig és a fiatal fóka, akit Kotick feleségül akart venni, lekuporodott és úgy csodálta az ő két férfiának harcát.

Gyönyörű egy küzdelem volt! Mert apa és fiú harcolt addig, amíg volt egyetlen egy fóka, aki föl merte emelni a fejét. S amikor valamennyi szétszaladt, Kotick és Vésőfogú büszkén föl s alá járt még jósokáig a parton, bömbölve rettenetesen.

Éjszaka, mikor az északi fény kezdett már átcsillanni a ködfátyolon, Kotick felkapaszkodott egy csupasz sziklára s lenézett a széthányt tanyákra és az összemart, vérző fókákra.

– Most, – szólt, – megtanítottalak benneteket a tisztességre.

– Tarkómra mondom! – szólt a vén Vésőfogú, mereven fölemelkedve, mert rettentően össze volt mardosva. – A cápa maga sem bánhatott volna el csúnyábban velük. Fiam, büszke vagyok rád, sőt, ami több ennél, szívesen követlek szigetedre, ha csakugyan van ilyen hely valahol a világon.

– Ide hallgassatok, pohos tengeri disznók! Ki jön el velem a tengeri tehenek alagútjához? Feleljetek, vagy újra kezdem a leckét, – üvöltött Kotick.

Halk moraj hangzott az egész part hosszában, mint a dagály mormolása.

– Követünk valamennyien, – szólt egyszerre sok ezer fáradt hang. – Követjük Kotickot, a fehér fókát.

Kotick erre behúzta fejét vállai közé s kevélyen lehunyta szemeit. Nem volt már fehér fóka, mert piros vér borította testét fejétől farkáig. De azért egy percig sem gondolt arra, hogy megnézze vagy megérintse valamelyik sebét.

Egy hét mulva Kotick és serege (volt csaknem tízezer holluszcsikki és vén fóka) elindult északra, a tengeri tehenek alagútja felé. Kotick vezette őket s a többi fóka, aki ott maradt Novastosnában, bambáknak csúfolta a távozókat. De jövő tavasszal, mikor valamennyien találkoztak a Csendes-Óceán halász zátonyain, Kotick fókái olyan dolgokat meséltek az alagúton túllévő új partokról, hogy egyre több és több fóka ott hagyta Novastosnát. Természetesen a dolog nem ment egyszerre, mert a fókának lassan jár az esze s hosszú időbe beletelik, amíg magába szedi az új dolgokat. De évről-évre több és több fóka ott hagyta Novastosnát, Lukannont és a többi tanyát s átpártolt a nyugodt, védett partokra, ahol Kotick elüldögélt egész nyáron át s minden esztendőben nagyobb, kövérebb és erősebb lett, mialatt körülötte vígan játszadoztak a holluszcsikkik abban a tengerben, ahová ember sohasem jön.

UMAI, AZ ELEFÁNTOK KEDVENCE.

Kala Nag – a Fekete Kígyó – negyvenhét esztendőn keresztül szolgálta az indiai kormányt minden módon, ahogy elefánt csak szolgálhatja; s mivel, amikor foglyul ejtették, kerek húsz esztendős volt, most már közel járt a hetvenhez. Szép idő ez egy elefánt életében is. Emlé­kezett rá, hogy homlokán vastag bőrpárnával hogyan húzott ki egy ágyút a mély iszapból még az 1842. évi afgán háború előtt, pedig akkoriban még nem is fejlődött volt ki a teljes ereje.

Anyja, Radha Pyari, Radha, a drága, akit Kala Naggal egyszerre fogtak el, gyakran mondta neki, mielőtt tej-agyarai kihullottak, hogy az az elefánt, aki fél a veszedelemtől, mindig pórul jár. És Kala Nag tudta, hogy ez igaz, mert amikor első ízben látott egy gránátot szétrobbanni, rémült ordítással hátrált bele egy halom gúlába rakott fegyverbe, s a szuronyok hegye alaposan összeszurkálta teste legérzékenyebb részét.

Így aztán nem volt még huszonötesztendős sem, mikor már föltette magában, hogy soha semmitől sem fog félni. De nem is volt az indiai kormány szolgálatában elefánt, akit nála jobban szerettek, s akinek jobban gondját viselték volna.

Mikor Észak-Indiában masíroztak, sátrakat, tizenkétszáz fontos sátrakat hordott; majd egy gőzdaru végén hajóra emelték s több napon át vitték keresztül a vizen. Azután nagyon messze Indiától, ismeretlen sziklás országban, mozsárágyút kellett a hátán cipelnie. Majd látta Magdalában Teodorik császárt holtan, kiterítve, s végül a gőzhajón újra visszatért Indiába, kiérdemelve, mint a katonák mondogatták, az abesszíniai háború vitézségi érmét.

Tíz évvel később, Ali Husjidban, látta, mikor elefánttársai megfagytak, éhen haltak, görcsök­ben vagy napszúrás következtében elpusztultak.

Még később leküldték délre, ezer meg ezer angol mérföldnyi távolságra, hogy a moulmeini erdőségekben hatalmas tölgyfaszálakat hurcoljon egy rakásra. Ehelyütt történt, hogy félholtra vert egy fegyelmezetlen fiatal elefántot, aki vonakodott kivenni részét a munkából.

Mindezek után elszólították a fahordástól, s néhány csapat gyakorlott elefánttal együtt ráfogták a Garo-dombvidéken az elefántvadászatra.

Az indiai kormány nagyon pontosan gondját viseli az elefántoknak. Van egy teljes szakosz­tálya, amely csakis azzal foglalkozik, hogy elefántvadászatokat rendez, az elfogott elefántokat kiképezi; s azután ide-oda küldi őket országszerte, ahol éppen szükség van a munkájukra.

Kala Nag jó tíz láb magas elefánt volt. Mind a két agyarát öt lábnyira megkurtították, s a végét, hogy be ne hasadozzon, rézkupakba szorították. De azért csonka agyarait jobban tudta használni, mint bármely vad elefánt a maga ép, hegyes agyarait, valahányszor heteken keresz­tül hajszolták a legnagyobb óvatossággal a dombok közt kószáló elefántokat, amíg végül be nem szorítottak harminc-negyven szörnyeteget a Keddah-ba (a legutolsó cölöpös palánkkal kerített térségbe). Amint a hatalmas fatönkökből készült csapóajtó recsegve lezuhant és bezárult mögöttük: Kala Nag a parancsszóra bement a hánykolódó pokoli gyülekezetbe a harsogó fenevadak közé (rendesen éjjel, mikor a fáklyák fénye mellett bajos volt a távol­ságokat jól megítélni), s kiszemelve a kavargó gomolyból a legmegtermettebb és legvadabb agyarast, addig gyúrta, addig dögönyözte, amíg meg nem szelídült, miközben a vadászok a többi szelíd elefánt hátán benyomultak a Keddah-ba, s megkötözték és békóba verték a kisebb szörnyetegeket.

Kala Nag, a vén, bölcs Fekete Kígyó, jól ismerte a küzdelem minden fajtáját. Nem egyszer, mikor rá került a sor, szembeszállt a megsebzett tigrissel is, és lágy ormányát a biztosság kedvéért összegöngyölítve, a nekiugró fenevadat fejének gyors lökésével fölhajította a leve­gőbe. (Ezt a fogást teljesen maga eszelte ki.) Azután rávetette magát rengeteg térdével a visszahulló vadra, s addig taposta, amíg a pára ordítva, üvöltve ki nem ment belőle, s a fene­vad kocsonyás, foltos tömeggé nem vált, amelyet Kala Nag farkánál fogva vonszolt a földön.

– Úgy ám, – szólt a nagy Tumai, Kala Nag őre, fia a fekete Tumainak, aki Abessziniába kísérte Kala Nagot, s unokája annak a híres Tumainak, aki részt vett volt Kala Nag elfogatásában, – a Fekete Kígyó senki mástól nem fél, csak tőlem. Megérte, hogy három nemzedékünk ápolta és táplálta, és meg fogja érni a negyediket is.

– Ohó! tőlem is fél, – szólt a kis Tumai, ágaskodva teljes négy lábnyi magasságában. Csupasz testén nem volt több egyetlen rongydarabnál. Tíz éves volt a nagy Tumai legidősebb fia, s az ország szokása szerint neki kellett majd apja helyét elfoglalnia Kala Nag nyakán, amikor felnövekedett, és kezelni a súlyos vaspálcát, az

elefánt-ösztökét, amely teljesen simára kopott már apja meg nagyapja kezében. A poronty jól tudta, mit beszél, mert Kala Nag árnyékában született; még járni sem tudott, mikor már Kala Nag ormányával játszadozott, s amint lábára állt, ő vezette Kala Nagot az ivóhoz. És Kala Nagnak még álmában is ép oly kevéssé jutott volna eszébe, hogy kis gazdája rikoltó parancsainak ne engedelmeskedjék, amily kevéssé jutott eszébe, hogy megölje őt, mikor a nagy Tumai a barna kis porontyot születése napján Kala Nag agyarai alá tartotta s rákiáltott, hogy üdvözölje jövendő urát és mesterét.

– Úgy ám, – szólt a kis Tumai, – fél tőlem is; – aztán hosszú léptekkel Kala Nag elé sietett, elhízott vén disznónak nevezte lábait sorban fölemeltette vele.

– Óh, – szólt a kis Tumai, – hatalmas egy elefánt vagy; – azután megrázva fürtös fejét, apjához fordult.

– Igaz, hogy a kormány fizet az elefántokért; de azért mégis csak a mienk minden elefánt. Majd ha megvénülsz, Kala Nag, eljön érted valamelyik gazdag rája, s megvesz a kormánytól, mivel nagy és okos vagy. Akkor aztán nem kell majd egyebet viselned, mint aranyfüggőket a füledben és aranysátrat a hátadon; két oldalad befödik arannyal díszített bibor posztóval, s a király díszmenetének élén fogsz járni. Én meg majd, édes Kala Nag, kezemben ezüst bottal ülök a nyakadon, s aranypálcás emberek szaladnak majd előttünk így kiáltva: «Helyet a király elefántjának!» – Jó dolog lesz az, Kala Nag; de azért nem ér annyit, mint a vadászat a dsungelben.

– Eh! – szólt a nagy Tumai. – Gyerkőc vagy, de vad, mint a bivalybornyú. Ez a kószálás fel s alá a dombok közt nem a legjobb hivatal. Megöregszem és nem szeretem a vad elefántokat. Hanem a téglával kirakott állomások, a hol minden elefántnak külön istállója van, s benne vaskos cölöpök, amikhez jól oda lehet kötni őket, meg aztán sima széles országutak a gyakor­latokra, e helyett a kóbor táborozás helyett, ez már aztán valami. Hejh, a cawnpore-i kaszár­nyákat sose felejtem el. A közelben piac volt, és naponta három órát kellett csak dolgozni.

A kis Tumai emlékezett a cawnpore-i elefántistállókra, és egy szót sem szólt. Sokkal jobban szerette a tábori életet, s valósággal gyűlölte a sima széles országutakat, az áskálást naponként a kijelölt helyeken, hogy fűre akadjanak, s a hosszú, unalmas órákat, mikor nem volt mást mit tenni, mint elnézni, hogy himbálózik Kala Nag ide-oda a cölöpök között.

Más volt az, amit a kis Tumai szeretett. Felkapaszkodni a hegyi utakon, ahol csak az elefánt mer járni; lenézni a völgy mélyébe; látni a mérföldnyi messzeségben fel-feltünedező, legelésző vad elefántokat, a Kala Nag lépteire felriadó vaddisznó és páva rémült menekülését. Szerette a sűrű, meleg esőt, mikor a dombok és a völgyek füstölögtek, a ködös reggeleket, mikor egy lélek sem tudta előre, hol ütnek tábort este; a vad elefántok kitartó, óvatos haj­szolását, s a vadászat utolsó éjszakáján az eszeveszett rohanást, lobogást, zűrzavart, mikor az elefántok, mint hegyomláskor a szirtek, bezúdultak a palánkos karók közé, s nekirugaszkodtak a nehéz cölöpöknek csak azért, hogy az ordítozás, a lobogó fáklyafény és az üres kartács­puffogás elől hátrahőköljenek. Ilyenkor a legapróbb porontynak is hasznát lehetett venni, és Tumai fölért legalább is három gyerekkel. Fölkapta fáklyáját, lóbálta rettenetesen és ordított torkaszakadtáig.

De az igazi gyöngyélet a foglyok megfékezésével kezdődött. A Keddah mintha a világ végét ábrázoló festmény lett volna. Az emberek jelekkel érintkezhettek csak, mert a hangot elnyelte a lárma. Ilyenkor a kis Tumai fölmászott valamelyik rengő karó hegyére, s napszítta barna haja vadul verdeste vállát. A fáklyafényben valóságos manónak tetszett a kis poronty. Vala­hányszor csillapult a zsivaj, kihangzott a recsegésből és harsogásból éles rikoltása, amint a kötelek csapkodása és a békóba vert elefántok ordítása közepette Kala Nagot bátorította:

– Mail, mail, Kala Nag! (Rajta! rajta! Fekete Kígyó!) Dant do! (Neki az agyaraddal!) Somalo! Somalo! (Vigyázz! Vigyázz!) Maro! Mar! (Üsd! Vágd!) Vigyázz a cölöpre! Arre! Arre! Hai! Yai! Kya-a-ah!

Így kiáltozott, mialatt Kala Nag és a vad elefánt szilaj küzdelemben tombolt a Keddah egyik végétől a másikig, s a vén elefántvadászok az izzadtság cseppjeit törülgették szemükből s integettek a kis Tumainak, aki gyönyörrel toporzékolt a karó tetején.

De többet is tett a toporzékolásnál. Egy éjszaka lesiklott a karóról, be az elefántok közé, s odahajította egy lepottyant kötél szabad végét az egyik hajtónak, aki egy kapálózó fiatal borjú lábát akarta kötélbe keríteni. (A borjakkal mindig több baj van, mint a kifejlődött vadakkal.) Kala Nag meglátta a porontyot, felkapta ormányával s felnyujtotta a nagy Tumainak, aki jót paskolt rajta, s azután visszatette a karóra.

Másnap reggel jól le is hordta, és így szólt:

– Hát te nem éred be a cserepes elefántállomásokkal, meg egy kis sátorhordással, haszontalan poronty! A saját szakálladra részt veszel elefántvadászatokban! Azok az ostoba vadászok, akiknek kevesebb a fizetése, mint nekem, el is mondták most már a dolgot Petersen szahib­nak.

A kis Tumai nagyon megijedt. A fehér emberekről nem sokat tudott; de az ő szemében Petersen szahib volt a világon a leghatalmasabb fehér ember. Ő volt a feje minden vállalatnak, amely a Keddah-val összefüggött; ő fogta az összes elefántokat az indiai kormány számára, s nem volt élő ember, aki nála jobban ismerte volna az elefántok szokásait.

– Mi fog most történni? – kérdezte a kis Tumai.

– Történni? A legrosszabb, ami történhetik. Petersen szahib meg van bolondulva, különben nem hajszolná ezeket a vad ördögöket. Lehet, hogy majd azt akarja, hogy te is elefántvadász légy. Akkor ott alhatol majd valahol a lázzal telt dsungelben, amíg végül agyon nem taposnak a Keddah-ban. Még szerencse, hogy ez az ostobaság most jól végződik. Jövő héten véget ér a vadászat, s bennünket, akik a síkság lakói vagyunk, visszaküldenek állomásainkra. Megint sima országutakon fogunk haladni, s elfelejtjük egészen ezt a vadászatot. De azt mondhatom, fiú, dühös vagyok rád, amért olyasmibe avatkoztál, amihez nincs köze másnak, mint ezeknek a piszkos asszámi dsungel-lakóknak. Igaz, hogy Kala Nag nem engedelmeskedik senkinek, csak nekem, úgyhogy nekem is vele kell mennem a Keddah-ba; de ez nem baj, mert Kala Nag harci elefánt, s a foglyok békóba verésénél nem szabad használni. Így hát kényelmesen ülök a hátán, amint egy mahút-hoz (elefánt-őr) illik, nem mint valami rongyos elefánt-vadász, hanem, mondom, mint egy igazi mahút, aki szolgálata végén nyugdíjba vonul. Azt akarod, hogy az elefántos Tumai-családot lábbal tapossák a Keddah mocskában? Haszontalan, sem­mire­kellő kölyök! Most pedig eredj, mosd le Kala Nagot; de ügyelj a fülére és nézd meg, nincs-e tövis a lábában, mert különben Petersen szahib rád teszi a kezét és ágrólszakadt vadászt csinál belőled, igazi dsungel-medvét, aki az elefántok lábanyomát hajszolja. Fuj! Gyalázat! Takarodjál!

– Nem baj, – szólt kis Tumai, fölhajtva Kala Nag rengeteg jobb fülének a szélét. – A nevem Petersen szahibnak a fülébe jutott, és talán, és talán, és talán ki tudja? Hej! Ez aztán hatalmas tövis volt, amit most kihúztam!

A következő pár nap azzal telt el, hogy az elefántokat egy seregbe hajtották mindenfelülről; a legutóbb fogott vad elefántokat két-két szelidített elefánt között föl s alá járatták, hogy ami­korra az egész tábor nekiindul a síkságnak, megszokják a fegyelmezett vonulást, és ne okoz­za­nak sok zavart; végül pedig leltározták az elnyűtt vagy elveszett takarókat, köteleket s más efféléket.

Majd megérkezett Petersen szahib is ügyes nőstény elefántjának, Pudmini-nak, a hátán. Sorba járta a dombok között a táborokat és kifizette az embereket, mert a vadászat évadja végére járt. Volt vele egy benszülött írnok, aki asztal mellett ült egy fa alatt és kifizette mindenkinek a maga bérét. Aki megkapta a pénzét, visszament elefántjához, és csatlakozott az indulásra készen álló csapathoz. A hajtók, a vadászok és a nyomozók, a Keddah rendes emberei, akik évről-évre folyton a dsungelban éltek, a Petersen szahib állandó hadi erejéhez tartozó elefántok hátán helyezkedtek el, vagy puskájukat karjukra fektetve, fákhoz támaszkodtak, tréfát űztek a távozó elefántvezetőkből, és jóízűen nevettek, ha valamelyik újonnan fogott elefánt kitört a sorból és vágtatásnak eredt.

A nagy Tumai is az írnok elé ballagott, sarkában a kis Tumaival, és Machua Appa, a hajtók feje, fojtott hangon így szólt barátjának:

– Amott megy valaki, aki elefántvadásznak termett. Kár, hogy ezt a fiatal dsungel-kakast a síkságra küldik, ahol el fog zülleni.

Hát bizony Petersen szahib csupa fül volt, mint az olyan embernek kell tennie, aki a legneszte­lenebb élő lényre, a vad elefántra, leselkedik. Amint elnyúlva feküdt Pudmini hátán, meg­fordult és így szólt:

– Mit beszélsz? A síkságbeliek között soha olyan embert nem ismertem, akinek lett volna elég esze ahhoz, hogy egy halott elefántot rendesen megkötözzön.

– Nem is embert említettem én, hanem egy gyereket. A legutolsó hajtás alkalmával bement a Keddah-ba, és felhajította Barmaónak a kötelet, mikor éppen azon törtük magunkat, hogy elválasszuk anyjától azt a foltos vállú fiatal bornyút.

Machua Appa rámutatott a kis Tumaira, Petersen szahib ránézett és a kis Tumai földig hajolt előtte.

– Kötelet dobott? Ez a csöppség? Kisebb, mint a karószeg. No, poronty, mi a neved? – kérdezte Petersen

szahib.

A kis Tumai úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott; de Kala Nag, aki mögötte állt, a kis Tumai egy kézintésére felkapta őt ormányával a magasba s odatartotta, Pudmini hom­lokával egy síkban, a nagy Petersen szahib orra elé. A kis Tumai eltakarta kezével az arcát, mert kis gyerek létére, kivéve az elefántokra vonatkozó dolgokat, ép oly szégyenlős volt, mint a többi gyerek.

– Ohó! – szólt Petersen szahib, elmosolyodva, – aztán mért tanítottad meg elefántodat erre a fogásra? Talán azért, hogy könnyebben ellophasd a háztetőkről a zöld gabonát, mikor a kalászokat szárítják?

– Nem a zöld gabonát, szegények gyámolítója, hanem a dinnyéket, – szólt a kis Tumai, mire a körülöttük levő tömeg hangos kacagásra fakadt. A legtöbbje gyerekkorában maga is meg­tanította elefántját erre a fogásra. A kis Tumai éppen nyolc láb magasságban lebegett a föld színe fölött; de szíve mélyéből azt kívánta, bár volna nyolc lábnyira a föld színe alatt.

– Az én fiam, szahib, – szólt a nagy Tumai mogorván, – Tumainak hívják. Nagyon rossz kölyök, és bizonyosan börtönben fog elpusztulni, szahib.

– Ezt már nem igen hiszem, – szólt Petersen szahib. – Az olyan gyerek, aki az ő korában bemerészkedik a nyüzsgő Keddah közepébe, nem börtönben szokott elpusztulni. Nesze, kis poronty, négy áná³ cukorra, mert bozontos hajad okos kis fejecskére borul. Idővel még vadász is lehet belőled.

A nagy Tumai erre még mogorvább arcot vágott.

– De jegyezd meg magadnak, – folytatta Petersen szahib, – hogy a Keddah nem gyerekeknek való játszóhely.

– Hát soha többé nem szabad a Keddah-ba mennem, szahib? – kérdezte a kis Tumai szörnyű aggodalmasan.

– Dehogy nem, – szólt Petersen szahib újra elmosolyodva. – Amikor láttad már az elefántok táncát. Akkor itt lesz az ideje. Gyere el hozzám, hogyha láttad az elefántok táncát, s akkor majd megengedem, hogy valamennyi Keddah-ba bemehess.

Újra hangos kacagás támadt, mert ez régi tréfa az elefántvadászok között és annyit jelent, hogy soha napján. Az erdők mélyén elrejtve vannak itt-ott nagy letaposott tisztások, amelye­ket az elefántok báltermeinek szoktak nevezni; de ilyen tisztásokra csak nagyritkán, véletlenül szoktak rábukkanni, s az elefántok táncát soha ember fia nem látta még. Mikor valamelyik hajtó túlságosan dicsekszik ügyességével és bátorságával, társai ezt szokták kérdezni tőle:

– Hát az elefántok táncát mikor láttad?

Kala Nag letette a kis Tumait, aki újra földig hajolt, s azután apjával eltávozott. Az ezüst pénzdarabot anyjának adta, aki éppen kis öccsét szoptatta; valamennyien elhelyezkedtek Kala Nag hátán, s a morgó, zajongó elefántok sora megindult a síkság felé, hömpölyögve, le a hegyi ösvényen. A menet nagyon mozgalmas volt az új elefántok miatt, akik minden gázlónál zavart okoztak, úgyhogy minduntalan hizelgésre vagy verésre volt szükség.

A nagy Tumai dühösen szurkálta Kala Nagot a vaspálcával, mert rettentően haragudott; a kis Tumainak ellenben elállt a szava a nagy boldogságtól. Petersen szahib észrevette és meg­jutalmazta. Úgy érezte magát, mint az a közkatona, akit a fővezér kiszólít a sorból, hogy nyilvánosan megdicsérje.

– Hogy is értette tulajdonképen Petersen szahib az elefántok táncát? – kérdezte végül halkan anyjától.

A nagy Tumai meghallotta és rámordult:

– Úgyhogy soha életedben nem lesz belőled ilyen dombvidéki hajtó-bölény. Igy értette. Hej, amott elől! Mi zárja el az utat?

Az egyik asszámi hajtó, aki két-három elefánttal előttük járt, dühösen hátrafordult és így kiáltott:

– Hozd ide Kala Nagot, hadd tanítsa tisztességre ezt a fiatal bornyút. Nem volt jobb dolga Petersen szahibnak, mint hogy engem küldött le veletek, rizsföldi majmokkal, a völgybe? Hozd ide a barmodat, Tumai, hadd kalapálja meg agyarával ezt a haszontalant. A dombvidék minden istenére, vagy az ördög bújt ezekbe az új elefántokba, vagy társaikat érzik a dsungel­ben.

Kala Nag jól oldalba bökte néhányszor az új elefántot, hogy majd elállt a lélekzete; a nagy Tumai pedig így szólt:

– Megtisztítottuk a dombvidéket az utolsó szálig a vad elefántoktól. Nincs itt más baj, csak az, hogy hanyagok vagytok és nem tudjátok kormányozni az állatokat. Én tartsam rendben az egész menetet?

– No nézd csak! – szólt a többi hajtó. – Mintha nem is mi tisztítottuk volna meg a dombvidé­ket! Ohó!

Nagyon bölcsek vagytok, ti síkföldiek! Nincs, aki nem tudná, kivéve az olyan bambát, aki sose látta a dsungelt, hogy az elefántok is tudják, hogy a hajtás ideje véget ért. S ezért valahány vad elefánt csak van, ma éjszaka... de mit is vesztegessem az okos szót az ilyen édesvízi teknősbékára?

– Mit csinálnak ma éjszaka? – kiáltotta a kis Tumai.

– Hohó, kis poronty! Te is itt vagy? Nem bánom, neked elmondom, mert helyén van az eszed. Táncolni fognak, és azért jó lesz, ha az apád, aki az egész dombvidéken elfogta valamennyi elefántot, ma éjszakára kettős lánccal látja el cölöpeit.

– Micsoda üres fecsegés? – szólt a nagy Tumai. – Apám meg én negyven év óta őrizzük az elefántokat, de soha életünkben nem hallottunk ilyen ostobaságot az elefántok táncáról.

– Jó, jó; de az ilyen síkföldi ember, aki kunyhóban tölti életét, nem is ismer egyebet kunyhója négy falán kívül. Jó, jó, csak ne verd ma éjjel békóba elefántjaidat, majd meglátod, mi fog történni. Ami pedig a táncot illeti, magam is láttam azt a helyet – Bapree bap! – Mennyiszer kanyarodik a Dihang-folyó? Már megint egy gázló, s a bornyúkat újra úsztatni kell. Meg­álljatok ott hátul!

S ekképen beszélgetve, vitatkozva, vizet gázolva, eljutottak az első állomáshoz, amelyet heve­nyészve tákoltak össze az új elefántok számára; de nyugalmuk már jóval előbb elhagyta őket.

A táborban az elefántok hátsó lábait a vaskos cölöpökhöz láncolták, az új elefántok számára külön erős köteleket szedtek elő, azután halomba rakták eléjök az abrakot.

Késő délután a dombvidéki hajtók visszamentek Petersen szahibhoz, figyelmeztetve a síkföldi hajtókat, hogy éjszaka kettőzött gonddal ügyeljenek, s mikor ezek azt kérdezték, hogy miért, jóízűen nevettek.

A kis Tumai végignézte Kala Nag vacsoráját, s mikor leszállt az est, mondhatatlan boldogsá­gában bekószálta az egész tábort, egy tam-tam-ot keresve. Az indiai gyerek, amikor csordultig megtelik a szíve, nem ugrál, nem csap lármát, nem rúg ki a hámból. Félre ül valahová, egy­magában elvonulva. És a kis Tumait megszólította Petersen szahib! Ha nem találta volna meg, amit keresett, azt hiszem, belebetegedett volna. De a tábori cukorka-áruló kölcsönzött neki egy kis tam-tam-ot, egy dobféle hangszert, amelyet a tenyérrel kell csapdosni, mire a kis Tumai, lábát keresztbe rakva, leült Kala Nag elé, ölében a tam-tam-mal, s mialatt a csillagok fel-feltünedeztek az ég boltozatán, verte, verte, verte a tam-tam-ot, s minél inkább belemerült annak a nagy tisztességnek az elgondolásába, amiben része volt, annál tüzesebben verte a dobot, egyedül az abrakrakások között. Se dallam nem volt, se ének; de a dorombolás maga is boldoggá tette.

Az új elefántok ráncigálták a köteleket, s időnként harsogtak és trombitáltak. És a kis Tumai hallotta, hogy anyja a tábori kunyhóban altatja kis öccsét egy ősrégi dallal, a nagy Shiva istenről, aki kiszabta minden állatnak a maga táplálékát. Édes, nagyon édes altató dal ez; első része így hangzik:

Kalásznövesztő Shíva,

Úr a szelek hadán,

Kunyhója ajtajában

Ült egyszer hajdanán.

Kiszabta mindeneknek

Munkáját, végzetét,

S hogy mit fog enni, inni

Király, koldus, cseléd.

Mi csak van, a te műved,

Nagy Shiva, alkotó!

Te adtál mindeneknek

Mindent, Mahadeo!

Bogáncsot a tevének,

A marhának füvet,

S az alvó kisbabának

Az anyai szivet.

A kis Tumai minden vers végén belecsapott ujjongva a tam-tam-ba, amíg el nem álmosodott, s el nem nyúlt

egész hosszában Kala Nag mellett a puha abrakon.

Az elefántok is sorba ledőltek szokásuk szerint pihenni, míg végül egyedül Kala Nag maradt állva az egész csorda jobb oldalán. Lassan jobbról-balra himbálódzott, s füleit előre nyujtva figyelt az éjjeli szélre, amely lassan fújdogált a dombok közt. A levegőt mindenféle éjszakai nesz töltötte meg, ami együtt véve méla csendnek tetszik: az egymáshoz érő bambuszszárak zizegése, a bozótban meghúzódott elevenség zörrenése, egy-egy félig alvó madár szárnyának libbenése (mert a madarak éjjel sokkal ritkábban alszanak, mint gondoljuk), s valami nagyon távoli vízesés elhaló zaja.

A kis Tumai aludt egy ideig, s mikor fölébredt, ragyogó holdfény volt, és Kala Nag füleit he­gyezve még mindig helyén állt. A kis Tumai megfordult a puha füves abrakban, s hanyatt­fekve felbámult az égi csillagokra. Amint így elmerengett, egyszerre csak távolról, mintha tűhegynyi éles nesz metszené keresztül az éjszakai csendet, felharsant egy vad elefánt trombi­tálása. Valahány elefánt csak volt az állomáson, felugrott, mintha ágyút sütöttek volna el közöttük; lármájuk felverte csakhamar az alvó mahút-okat is, akik előrohantak, hatalmas fakalapácsokkal mélyebbre verték a karókat, a köteleket szorosabbra húzták és erősebb csomókra kötötték, amíg újra minden el nem csendesedett.

Az egyik új elefánt csaknem kirántotta a földből karóját, úgyhogy a nagy Tumai levette Kala Nag lábbékóját, összeláncolta vele a makrancos újonc elő– és hátsólábait, azután hurkot kötött szalmakötélből Kala Nag lábára és kijelentette neki, hogy el ne felejtse, hogy erősen meg van kötözve. Ő maga is, apja is, meg nagyapja is százszor megtették már ezt Kala Naggal.

Kala Nag azonban most az egyszer nem felelt a parancsra szokott öblös mormogásával; hanem mozdulatlanul állt, fejét kissé fölemelve, fülét legyező módjára szétterjesztve, és a hold világán keresztül felbámult a Garo dombvidék hullámos emelkedéseire.

– Ügyelj rá, ha éjszaka nyugtalankodni talál, – szólt oda a nagy Tumai a kis Tumainak, s aztán bement a kunyhóba, hogy tovább aludjék. A kis Tumai is épen aludni készült már megint, mikor egyszerre hallotta, hogy az egyik kötél nagyot pattanva elszakadt, s rá mindjárt látta, hogy Kala Nag mint a völgytorokból kitóduló felleg, lassan, nesztelenül kihömpölygött a cölö­pök közül. A kis Tumai utána iramodott, mezítláb, le a holdvilágos országúton, s visszafojtott lélekzettel így kiáltott:

– Kala Nag! Kala Nag! Vígy el engem is magaddal! Óh, Kala Nag!

Az elefánt hangtalanul megfordult, visszafelé lépett hármat a holdfényben a gyerek felé, le­nyújtotta ormányát, föltette a porontyot nyakára, s mire a kis Tumai rendesen térdei közé fogta a nyakát, belemerült már a rengetegbe.

A táborban dühös trombitálás rohama harsant föl; de csakhamar mély csönd borult mindenre, és Kala Nag rohanásnak eredt. Hol bozótos magas fű súrolta két oldalát, mint mikor a hajó két oldalán hullám siklik végig; hol egy-egy vastag bambusznádszál reccsent ketté, amely Kala Nag széles válla elé került; de Kala Nag mindezenközben teljesen hangtalanul hömpölygött előre, mint a füst, a Garo sűrű rengetegében.

Folyton fölfelé haladtak; de a kis Tumai, bár a falombok hasadékain szörnyen nézegette a csillagokat, nem tudta megállapítani sehogysem, milyen irányban haladnak.

Végre elérte Kala Nag a domblánc legmagasabb gerincét, s megállt egy pillanatra. S a kis Tumai látta, hogy a fák ormai mérföldnyi kerületben mélyen alattuk tornyosulnak, s a hold fénye tarka prémbe vonta koronájukat; lenn a mélységben kékes-fehér köd gomolygott a folyó medre fölött.

Tumai előrehajolt és tágra meresztette szemét. Érezte, hogy az erdő alul ébren volt, ébren, tele nyüzsgő élettel. Füle mellett nagy, barna, gyümölcsevő denevér surrant el; a bozótban egy sün tüskéi zörögtek s hallotta, hogy a sötétségben a fatörzsek között egy medve túrja az iszapos meleg földet, s ásás közben horkantva szimatol.

Majd újra összecsapódtak feje fölött az ágak, s Kala Nag megindult lefelé a völgybe, nem lassan, nyugodtan, hanem oly iramodással, mint ahogy az elszabadult ágyú rohan le a meredek lejtőn. Hatalmas lábai oly szabályosan mozogtak, mint a gép tolattyúi, nyolc lábnyi utat téve minden lépéssel, és ráncos bőre suhogott minden izületében. A cserjés kétfelől reccsenve vált ketté, mint a szétrepesztett vitorlavászon, s a fiatal hajlékony fák, amiket vállával jobbra-balra eltolt útjából, ruganyosan visszapattantak, oldalába csapódva; agyarain, amint fejét ide-oda tolva utat tört magának, egybefonódott hosszú folyondár-uszály lebegett.

A kis Tumai pedig odalapult Kala Nag széles nyakára, hogy valami lelógó ág le ne söpörje őt a földre, s

legjobban szeretett volna már újra otthon lenni az állomáson.

A pázsitos talaj lapossá vált, és Kala Nag lába minden lépésre süppedezett. A kis Tumai dideregni kezdett a völgy mélyén az éjszakai ködben.

Egyszerre csak csobogás, loccsanás és folyó víz zuhogása hallatszott, és Kala Nag óvatosan rakosgatva lábait, átgázolt egy folyó medrén. Mialatt az elefánt lábai körül zubogva örvénylett a víz, a kis Tumai hallotta, hogy a folyóban fölebb és lejebb is loccsanás, trombitálás hallat­szik – nagy röffenések, haragos horkanások, – s úgy látta, hogy a köd körülötte tele van höm­pöly­gő, hullámos árnyakkal.

– Juj! – szólt félhalkan, fogait vacogtatva. – Az elefántok nekivadultak ma éjjel. Bizonyos, hogy ma van a táncuk!

Kala Nag kilábolt a vízből, tisztára fújta ormányát, s azután újra kapaszkodni kezdett fölfelé egy dombon; de most már nem volt egyedül, és utat sem kellett törnie. Az út megvolt, hat láb­nyi szélességben, szemben vele, s a letaposott dsungel-fű hiába igyekezett rajta fölegyenesed­ni. Bizonyos, hogy néhány perccel előbb egy csomó elefánt járt arra.

A kis Tumai hátratekintett s látta, hogy a ködös vízből éppen kiemelkedett egy hatalmas vad agyaras, amelynek két kis disznószeme úgy izzott, mint a parázs. Majd újra összecsapódtak a fák, s ők haladtak tovább fölfelé, s köröskörül trombitálás, recsegés, kettétörő ágak ropogása hallatszott.

Végre Kala Nag csendesen megállt két fatönk között a domb legtetején. Három-négy holdnyi szabálytalan köralakú tér közepén álltak, amelyet fák szegtek körül. Amennyire a kis Tumai láthatta, az egész térségen keményre volt taposva, a föld, mint a téglás padló. A tisztás köze­pén állt néhány fa; de kérgük le volt hántva, s a fehér sudarak simán, fényesen ragyogtak a hold fényében. A felsőbb ágakról folyondárok lógtak le, amelyeknek nagy fehér viaszszerű virágai szinte szundikáló csukott kelyhekkel csüggtek alá; de a tisztás téren egyetlen fűszál sem volt, nem volt semmi egyéb, csak a keményre taposott föld. A hold fényében vas-szürké­nek látszott az egész térség, kivéve egy-egy pontját, ahol néhány elefánt koromsötét árnya tornyosodott.

A kis Tumai visszafojtott lélekzettel úgy bámult, hogy a szeme majd kiugrott, s amint bámész­kodott, egyre több és több elefánt bukkant ki a nyílt térségre a fatönkök közé. A kis Tumai csak tízig tudott számolni, s most addig számolt újra meg újra ujjain, amíg bele nem szédült a feje. A tisztás körül távolabb mindenfelől recsegés, ropogás hallatszott, amint az elefántok utat törtek maguknak föl a dombon a bozótos cserjésben. De amint egy-egy elefánt megérkezett a fatönkök közé, a tisztás körbe, úgy mozgott tovább, mintha kísértet lett volna.

Volt ott egy csomó fehér agyaras, vad hímelefánt; ráncos nyakuk és fülük tele volt lombbal, dióval, galyakkal. Voltak kövér, lassúlábú nőstények, akiknek hasa alatt három-négy láb magas, nyugtalankodó, kis vörös-barnás bornyúk hánykolódtak; hányaveti fiatal elefántok, alig sarjadzó apró agyarakkal; sovány, ráncos aggszűzek, beesett, mogorva arccal, kérges, kemény ormánnyal; vad vén bikák tele válltól ágyékig mult küzdelmek emlékével, forradással és bőrkérgesedéssel; vállukról magányos iszapfürdőikből maradt megkeményedett sárdarabok potyogtak le. Volt köztük egy, amelynek a fél agyara le volt törve, oldalában a tigris karmai­nak alig behegedt rettentő nyomával.

Néhányan összedugták a fejüket, mások párosával fel-alá jártak a tisztáson, vagy egyedül ide-oda himbálóztak. Az egész tisztás tele volt elefánttal.

Tumai látta, hogy amíg nyugodtan meglapul Kala Nag nyakán, semmi baja nem eshetik, mert a vad elefánt még a Keddah eszeveszett zsivajgásában sem nyúl a szelíd elefánt nyakán ülő emberhez. Ezeknek az elefántoknak pedig ezen az éjszakán eszük ágába sem jutott, hogy az emberekre gondoljanak.

Egyetlen egyszer riadtak meg, fülüket hegyezve, mikor az erdő mélyén bilincscsörgést hallottak; de Pudmini volt, Petersen szahib dédelgetett elefántja, aki láncát eltépte, s most röfögve, fujtatva fölfelé iparkodott a domboldalon. Bizonyosan kitört cölöpei közül, s egyene­sen ide törtetett Petersen szahib táborából. S a kis Tumai látott még egy elefántot, akinek nyaka és szügye tele volt a testébe vágódott kötelek mély nyomaival; de ezt nem ismerte. Bizonyára ez is valamelyik dombvidéki táborból szökött ide.

Végre minden elcsendesedett az erdőben és nem közeledett semerről több elefánt. Kala Nag kimozdult helyéből, a két fatörzs közül, röfögve, mély torokhangokat hallatva, s a tisztás közepére ment, mire nagy sürgés-forgás támadt, és az elefántok elkezdtek a maguk nyelvén beszélgetni. A kis Tumai, aki még mindig meglapulva feküdt Kala Nag nyakán, egész sereg széles fekete hátat, lóbálódzó fület, lengő ormányt és apró fekete szemet látott maga körül. Hallotta, hogy roppantak a véletlenül egymáshoz érő agyarak, hogy suhogtak az

össze­göngyö­lített ormányok, hogy dörzsölődtek a nyüzsgő tömegben a rengeteg vállak; hallotta a szünte­lenül ide-oda lóbált farkak zizegő csapdosását.

Majd egyszerre felhőbe burkolózott a hold, és Tumai koromsötétségben maradt; de a nyugodt tolongás, szorongás és mormogás állhatatosan tovább tartott. Tudta, hogy Kala Nag körül elefántok nyüzsögtek, s hogy semmi reménysége sem lehetett arra, hogy Kala Naggal együtt elmeneküljön a gyülekezetből. Összeszorította a fogait és dideregve reszketett. A Keddah-ban legalább fáklyafény volt és zsivaj; de itt koromsötétség borult föléje. Egyszer érezte, hogy egy ormány felnyúlik hozzá és térdéhez ér. Rá mindjárt trombitálni kezdett egy elefánt, mire valamennyien rákezdtek és harsogtak rettenetesen nyolc-tíz másodpercig.

A fákról, mint az eső, ropogva hullt a harmat a láthatatlan hátakra, s tompa dübörgő nesz hallatszott, eleinte alig hallhatóan. Tumainak sejtelme sem volt róla, mi lehetett. A nesz egyre erősödött, és Kala Nag fölemelte először az egyik, azután a másik előlábát, és lecsapta a földre, egy-kettő, egy-kettő, szabályosan dobogva szakadatlanul, mint a gépkalapács. Vala­mennyi elefánt egyszerre dobogott, mintha viszhangos mély völgytorokban a harci dobot verték volna.

A fákról hullt a harmat, amíg az utolsó cseppig le nem hullt, s a dobogás tartott, egyre tartott, a föld rengett, reszketett, és Tumai befogta kezével erősen a fülét, hogy ne hallja a döngést. De az óriási tombolás, száz meg száz súlyos láb dobbanása a kemény földön, megrázta testét, lelkét.

Egyszer-kétszer érezte, hogy Kala Nag és vele a többi elefánt néhány lépést tesz előre, s ilyenkor a nedves zöld cserjés recsegése vegyült bele a dobogásba; de néhány perc mulva újra kemény, száraz földön döngött a lábak zuhanása. Valahol a közelben egy fa recsegett, ropo­gott; Tumai kinyújtotta a kezét és érezte a fa kérgét; de Kala Nag szakadatlanul dobogva tovább nyomult, úgyhogy Tumainak sejtelme sem volt róla, melyik részén lehet a tisztásnak.

Az elefántok egy hangot sem adtak, kivéve egyetlen egyszer, amikor két-három kis bornyú összenyaffant. De rá mindjárt kemény ütés és lökés hallatszott, s azután folyt tovább a tompa dobogás. Tartott már legalább kerek két óra hosszáig, s Tumainak sajgott minden íze. De a levegő illatán megérezte, hogy virrad.

A zöld dombok mögött sápadt sárga ív jelezte a reggel közeledését, s a tompa dobogás megszünt az első sugár feltünésére, mintha a fény parancsszó lett volna. Mire Tumai kiverte fejéből a kábultságot, mire fölegyenesedett, nem volt a közelben egyetlen egy elefánt sem Kala Nagon, Pudminin és a harmadik kötélfoszlányos idegen elefánton kívül. Egyetlen nyom, egyetlen zörej, a legkisebb nesz sem jelezte, merre tünt el a többi, le a domboldalon.

Tumai meredten körül bámult. A tisztás, amennyire visszaemlékezett, az éjszaka folyamán növekedett. Középütt több fa állt; de a cserjés és a dsungel-fű a tisztás széléről hátrább vonult. Tumai még egyszer nagyot bámult. Most értette meg csak a dobogást. Az elefántok meg­nagyobbították tánctermüket, s a sűrű füvet s a nedves nádat rőzsévé, a rőzsét nyúlós péppé, a pépet kemény földdé taposták.

– Au! – szólt Tumai, miközben majd lecsukódott a szeme. – Kala Nag, én uram, menjünk vissza Pudminival Petersen szahib táborába, mert különben lepottyanok a nyakadról.

A harmadik elefánt megvárta, míg a másik kettő eltávozott, azután horkantott egyet, sarkon fordult és ment a maga útján. Talán valamelyik kis benszülött király udvarához tartozott, ötven-hatvan angol mérföldnyi távolságra.

Két óra mulva, mikor Petersen szahib kora reggel éppen reggelinél ült, elefántjai, akik éjjel kettős békóba voltak verve, trombitálni kezdtek, és Pudmini, vállig sárosan, Kala Naggal együtt, kisebesedett lábbal, bebaktatott a táborba.

A kis Tumai arca szürke volt és be volt esve, s a harmattól tapadó haja tele volt falevéllel; de azért megpróbálta üdvözölni Petersen szahibot és bágyadt hangon odakiáltott neki:

– A tánc! Az elefántok tánca! Láttam és most – meghalok!

Amint Kala Nag letelepedett, a kis Tumai eszméletlenül lecsúszott a nyakáról. De mivel az indiai gyerekeknek vasidegeik vannak, két óra mulva a kis Tumai szörnyű elégedetten Petersen szahib függőágyán nyujtózkodott; feje alatt volt Petersen szahib vadász-zubbonya; megivott egy pohár jó meleg tejet, amelybe egy kis konyakot és egy kis adag kinint kevertek. S mialatt a bozontos, sebhelyes vén dsungelvadászok letelepedtek köréje, úgy nézve rá, mintha kísértet lett volna, Tumai szaggatottan, úgy, ahogy a gyermekek szoktak beszélni, elmondta, mi történt vele, és mondókáját így végezte:

– Egy szót se hazudtam. Ha nem hiszitek, küldjetek ki embereket, s majd meglátjátok, hogy az elefántok tánctermüket köröskörül tágasabbra taposták, s fogtok találni tíz meg tíz, sőt sokszor tíz nyomot, amely a táncteremhez vezet. A lábukkal tágították a térséget. Láttam a saját szememmel. Kala Nag elvitt magával, s én mindent láttam. Kala Nag is szörnyen fáradt, alig áll a lábán.

A kis Tumai hátradőlt és aludt egész délután késő estig. És mialatt aludt, Petersen szahib és Machua Appa követték a dombok közt tizenöt angol mérföldnyire a két elefánt nyomát. Petersen szahib tizennyolc esztendőt töltött elefántvadászattal s életében eddigelé mindössze egyetlen egyszer sikerült neki rábukkannia ilyen tánctérségre. Machua Appa csak egy pillan­tást vetett a tisztásra, és rögtön látta, mi történt; lábaujja hegyével sem sokáig próbálta fel­kaparni a keményre vert földet.

– A gyerek igazat beszél, – jelentette ki. – Minden a mult éjszaka történt és hetven nyomot számláltam össze, amely mind a folyón vezetett keresztül. Nézd csak, szahib, ennek a fának a kérgét Pudmini lánca hántotta le! Az ám; Pudmini is itt volt.

Egymásra néztek, tekingettek mindenfele, ámultak, bámultak, mert az elefántok útjait emberi ész, sem fekete, sem fehér ember esze, ki nem fürkészheti.

– Negyvenöt éve hajszolom, – szólt Machua Appa, – uramnak, az elefántnak, a nyomát; de soha életemben nem hallottam, hogy valaha emberfia látta azt, amit ez a gyerek látott. A dombvidék minden istenére, annyit mondok, hogy ez – de mit szóljunk hozzá?

És a fejét rázta.

Vacsora ideje volt, mire visszatértek a táborba. Petersen szahib egyedül vacsorázott sátrában; de parancsot adott, hogy a csapat két birkát, néhány tyúkot, dupla porció lisztet, rizst és sót kapjon, mert tudta, hogy ünnep van készülőben.

A nagy Tumainak égett a talpa, úgy futkosott, fiát meg az elefántot keresve. S mikor végre rájuk akadt, úgy elbámészkodott rajtuk, mintha félne tőlük.

És a lobogó tábori tüzek körül ünnepet ültek szemben a cölöpökhöz kötözött elefántokkal, és az ünnep hőse a kis Tumai volt. És az erős, barna elefántvadászok, a hajtók, a nyomozók és a kötözők és mindazok, akik minden csínját-binját ismerték annak, hogy kell a legvadabb elefántot megfékezni, kézről-kézre adták a kis Tumait s egy hamarosan leölt dsungel-kakas vérével befestették a homlokát annak jeléül, hogy most már igazi erdei lakos, aki be van avatva a dsungel minden titkába és megszerezte a vadász minden előjogát.

És a végén, mikor a máglyalángok kialudtak, s az elefántok a hamvadó fatuskók vörös fényében olyanok voltak, mintha szintén vérben fürödtek volna, Machua Appa, valamennyi Keddah hajtójának a feje, Machua Appa, Petersen szahib valóságos helyettese, aki negyven év óta nem járt emberkéz csinálta úton, Machua Appa, aki oly hatalmas lény volt, hogy nem volt más neve, csupán az egy Machua Appa, talpra ugrott és a kis Tumait fölkapva és magasan a feje fölé tartva, így kiáltott:

– Ide hallgassatok, testvéreim! Hallgassatok ide ti is, uraim, ott a cölöpök között, mert most én beszélek, én, Machua Appa! Ennek a kis porontynak ezentúl nem kis Tumai lesz a neve, hanem: Tumai, az elefántok kedvence, ahogy dédapját hívták valamikor. Amit emberfia soha­sem látott, azt látta ő a mult éjszaka, és kedvence ő az elefántoknak és a dsungel isteneinek. Nagy vadász lesz belőle; nagyobb még nálam, Machua Appánál is! El fog igazodni könnyen az új nyomon és a régi nyomon és a kevert nyomon! Nem esik neki baja a Keddah-ban soha, ha az elefántok hasa alatt fog bujkálni, hogy megkösse a vad agyarasakat; s ha valamikor el talál csúszni a rohanó bika-elefánt lábai előtt, a bika-elefánt tudni fogja, kicsoda, és nem fogja elgázolni. Aihaj! ti láncra vert uraim, amott! – kiáltott a cölöpök felé fordulva, – itt a csöppség, aki látta táncotokat a rejtett térségen, aki látta azt, amit ember sohasem látott! Tisztelegjetek, uraim! Salaam karo, gyermekeim! Üdvözöljétek Tumait, az elefántok kedvencét! Gunga Pershad, ahaa! Hira Guj, Birchi Guj, Kuttar Guj, ahaa! Pudmini, te láttad őt a táncnál, te is, Kala Nag, te gyöngye az elefántoknak! ahaa! Egyszerre valamennyien! Üdvözöljétek Tumait, az elefántok kedvencét! Barrao!

És az utolsó vad kiáltásra az egész sor elefánt felkapta ormányát a magasba, úgyhogy ormányuk hegye homlokukat érintette, és recsegő trombita-harsogásba tört ki, a legteljesebb üdvkiáltásba, a Keddah Salaamut-jába, amelyet csupán India alkirálya szokott hallani.

Most mindez a kis Tumai tiszteletére történt, aki látta azt, amit előtte emberfia sohasem látott, az elefántok táncát, éjjel és egyedül a Garo dombvidék rengetegeinek kellő közepében.

A KIRÁLYNŐ SZOLGÁI.

Egy álló hónap óta zuhogott az eső, harmincezer emberből és ezer meg ezer tevéből, elefánt­ból, lóból, ökörből és öszvérből álló tábor fölé, amely a Rawal-Pindi-nek nevezett térségen gyülekezett, ahol India alkirálya szemlét akart tartani. Vendége is volt, az afganisztáni emir, egy rettentő vad ország vad fejedelme; és az emir hozott magával nyolcszáz főnyi testőrséget és ugyanannyi lovat, akik még soha életükben nem láttak sem tábort, sem gőzmozdonyt, – vad embereket és vad lovakat, valahonnan Közép-Ázsia belsejéből.

A lovak közül egy csomó minden éjjel eltépte kötőfékét s rémülten nyargalt fel s alá a táborban, össze-vissza taposva a sötétségben az iszapos földet, vagy a tevék szabadultak el, s össze-vissza nyargalászva belerohantak a sátorok köteleibe. Képzelhetitek, micsoda gyönyö­rűsége tellett mindebben azoknak, akik éjjel aludni szerettek volna.

Az én sátram jó távol volt a tevék vonalától, s azt hittem, nincs mitől tartanom. De egy éjszaka bedugta valaki fejét a sátoromba s így kiáltott:

– Ki, ki gyorsan! Erre rohannak! Az én sátram már oda van!

Rögtön tudtam, kik azok, akik erre rohannak. Fölkaptam hát csizmámat és esőköpönyegemet s kirohantam a pocsolyába. Kis rókakutyám, Vixen, a sátor másik nyílásán szaladt ki. Rettentő bömbölés, morgás, pacskolás fogadott a szabadban; sátram árbocrúdja ketté roppant, a sátor bezuhant, s elkezdett keringeni, mintha megbolondult volna. Egy teve beléje kalimpált, s bár bőrig áztam és dühös voltam, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Majd futásnak ered­tem, mert nem tudtam, hány teve szabadulhatott el, s nemsokára kijutottam a táborból, folyton előre törtetve a lucsokban. Végre belebotlottam egy ágyú végébe, s erről megtudtam, hogy valahol a tüzérség közelében vagyok, ott, ahol az ágyúkat éjszakánként egy csomóba szokták állítani.

Mivel nem volt értelme, hogy még tovább is bolyongjak az esőben és a sötétségben, ráterí­tettem köpönyegemet egy másik ágyú csövére, s két-három kezem ügyébe akadt karó segé­lyével kis indus kunyhót rögtönözve, végignyújtóztam egy ágyún, azon tünődve, vajjon hová lehetett Vixen és hol lehetek én? Már épen el akartam aludni, mikor egyszerre csörömpölést és morgást hallok, s nedves füleit rázva egy öszvér halad el mellettem. Egy csavarágyús üteg­hez tartozott, mert hallottam a nyergére rakott szíjak, karikák és láncszemek zörgését. A csavarágyúk apró kis ágyúk, amelyek két összeilleszthető részből állanak. Hegyekre szokták őket felvinni, ahová csak fel tud kapaszkodni az öszvér, és sziklás vidéken folyó ütközetekben nagy hasznukat veszik.

Az öszvér mögött egy tevét vettem észre, amely vaskos puha lábaival ide-oda kapálózott az iszapban, s fejét jobbra-balra forgatta, mint az útjavesztett jérce. Szerencsére, értek annyit az állatok nyelvén, persze nem a vad állatokén, hanem a tábori állatokén, hogy megértettem, mit beszél.

Nyilvánvalóan az a teve volt, amelyik sátramba botlott, mert így szólt az öszvérhez:

– Mit csináljak? Hová menjek? Valami lengő, fehér lénnyel viaskodtam, aki dorongot ragadt és jól elpáholt. (Az összetört árbocrúd volt, s nagyon örültem a dolognak.) Szaladjunk tovább?

– Ohó, te vagy az, – szólt az öszvér, – te meg a barátaid, a kik felzavartátok a tábort? Nagyon helyes. Reggel majd megkapod érte a magadét; de ízelítőül egykissé már most is megleczkéz­tetlek.

Hallottam a nyeregben levő fölszerelés csörömpölését, amint az öszvér hátrált és kétszer úgy oldalba rúgta a tevét, hogy szinte ropogott belé a bordája.

– Máskor majd jobban ügyelsz, – szólt az öszvér, – hogy éjjel föl ne riaszd az öszvér-üteget, tolvajt meg tüzet kiáltva! Ülj le és ne forgasd ide-oda együgyű nyakadat!

A teve tevemódra lekushadt, mint valami kétágú vonalzó, és nyöszörögve leült. A sötétben szabályos lódobogás hallatszott, és nemsokára megjelent egy hatalmas csataló, oly gyors vágtatással, mintha díszgyakorlaton volna; keresztül ugrott egy ágyún és megállt az öszvér mellett.

– Gyalázat, – szólt nagyokat fújva. – Azok a tevék újra áttörték vonalunkat – most már harmad­szor ezen a héten. Hogy maradhatunk frissek, erősek, ha sose alhatunk békességben? Ki van itt?

– Az első csavarüteg második ágyújának hátulsó öszvére, – szólt az öszvér, – s ez itt mellettem egyik jó barátunk. Ép most ébresztett fel engem is. S te ki vagy?

– A tizenötös számú E csapat kilencedik lándsásának, Cunliffe Dicknek, paripája. Állj meg egykissé amott.

– Óh, bocsáss meg, – szólt az öszvér. – Oly sötét van, hogy alig látok. Hát nem semmirevaló férgek-e ezek a tevék? Kiballagtam vonalamból, hogy kissé megpihenjek itt.

– Uraim, – szólt a teve alázatosan, – nagy rosszakat álmodtunk az éjjel, és nagyon megijedtünk. Én csak a 39. benszülött gyalogszázad teherhordó tevéje vagyok, s nem vagyok oly derék legény, mint ti, uraim.

– Hát akkor mért nem maradsz a helyeden, s mért nem hordod a 39. benszülött század terhét ahelyett, hogy össze-vissza nyargalsz a táborban? – kérdezte az öszvér.

– Szörnyű álmok voltak, – szólt a teve. – Sajnálom. De csitt! Mi az megint? Ne szaladjunk tovább?

– Ülj le, – szólt az öszvér, – mert különben beleakadnak hosszú falábaid az ágyúk közé.

Félfülét hegyezve hallgatózott.

– Az ökrök! – szólt. – Az ágyúvonó ökrök. Szavamra mondom, te és barátaid alaposan felriasz­tották a tábort. Mert azt mondhatom, hogy egy ágyúvonó ökröt ugyancsak jól oldalba kell bökdösni, amíg fölébred.

Földön húzódó lánc csörgését hallottam, s láttam, hogy egy pár hatalmas, makacs, fehér ökör, akik a súlyos ostromágyúkat vonszolják, mikor az elefántok nem akarnak már a tüzelés felé haladni, szorongva közeledik.

S egyszerre csak rálépett a láncra egy másik ütegöszvér, és vadul így kiáltott:

– Billy!

– Az egyik újoncunk, – szólt a vén öszvér a paripához. – Utánam kiabál. Itt vagyok, kölönc; ne kiabálj! A sötétség nem bántott még senkit.

Az ágyúvonó ökrök leheveredtek egymás mellé s elkezdtek kérődzni; a fiatal öszvér pedig odahúzódott szorosan Billy mellé.

– Rettentő! – szólt. – Borzalmas, rémítő dolgok, Billy! Közénk törtek, mialatt aludtunk. Mit gondolsz, megölnek bennünket?

– Nagy kedvem volna, hogy jól oldalba bökjelek, – szólt Billy. – Az ilyen tapasztalatlan tizennégy markos öszvér képzelődése meggyalázza az egész üteget ez előtt az úr előtt!

– Ne heveskedjél! – szólt a paripa. – Gondold meg, hogy valamennyien így kezdtük pálya­futásunkat. Mikor életemben először láttam embert (Ausztráliában volt, három éves korom­ban), fél napig szaladtam egyfolytában eszeveszetten, s ha akkoriban megláttam volna egy tevét, talán még most is szaladnék.

Az angol lovasságnak csaknem minden lovát Ausztráliából szállítják, és csak a csapatoknál gyakorolják be őket maguk a lovasok.

– Igaz, igaz, – szólt Billy. – Ne fészkelődjél, kölönc! Mikor először megrakták a hátamat, előlábaimra ágaskodtam, s mindent leráztam magamról. Akkor még nem tudtam, hogy kell komolyan rugdalódzni; de az ütegbeliek azt mondták, hogy soha életükben nem látták mását annak, amit műveltem.

– De most nem a mi szerszámaink csörömpöltek, – szólt a fiatal öszvér. – Tudod, hogy ezzel nem törődöm már, Billy. Mintha csupa fa lett volna, ami fel-alá hánykolódott ott köztünk, bugyborékolva. A kötőfékem elszakadt, s mivel sem a vezetőmet nem találtam meg, sem téged nem találtalak meg, Billy, futásnak eredtem s futottam – ezekkel az urakkal együtt.

– Hm! – szólt Billy. – Mikor meghallottam, hogy a tevék elszabadultak, a saját felelősségemre odébb állottam. Mikor valamelyik csavarágyús öszvér az ágyúvonó ökröket urazza, akkor alaposan megtréfálhatták szegény fejét. Kik vagytok, fickók, amott a földön?

Az ökrök megforgatták szájukban a táplálékot, s egyszerre így feleltek:

– A nagy ágyúüteg első ágyújának hetedik párja. Aludtunk, mikor a tevék rajtunk ütöttek; de amint feltápászkodtunk, ideballagtunk. Szívesebben heverünk nyugodtan a sárban, mintsem­hogy zavartassuk magunkat kényelmes fekvő helyünkön. Mondtuk fiatal barátunknak, hogy nincs mitől félni; de okosabb akart lenni s máskép gondolkozott. Vah!

Azután folytatták a kérődzést.

– Így jár, aki fél, – szólt Billy, – Most kinevetnek az ágyúvonó ökrök. Remélem, meg vagy elégedve, te mamlasz.

A fiatal öszvér fogait vicsorította s hallottam, hogy valami olyanfélét dörmögött, hogy nem fél a világ semmiféle elhízott vén ökrétől sem. De az ökrök egymáshoz dörgölték szarvukat, és nyugodtan tovább kérődztek.

– No csak ne haragudjál most meg már a nagy ijedtség után. Ez a gyávaság legrosszabb fajtája, – szólt a paripa. – Mindenkinek meg lehet bocsátani, azt hiszem, ha éjjel megijed, mikor olyasmit lát, amit nem ért. Mi szétrúgtuk egyszer karóinkat négyszázötvenen, mivel az egyik újoncunk addig mesélt az otthoni ausztráliai

ostor-kígyókról, amíg halálra nem rémültünk saját kötőfékjeink lecsüggő végétől.

– Ez mind megjárja a táborban, – szólt Billy; – magam sem vagyok ellensége a futkosásnak, csupa mulatságból, ha egy-két napig nem voltam már kint a táborból. De mit művelsz a tényleges szolgálatban?

– Óh, ez már egészen más, – szólt a paripa. – Mikor Cunliffe Dick hátamra veti magát és térdével átszorít, az az egész dolgom, hogy ügyeljek, hová rakom a lábaimat; hátsó lábaimat jól be kell húznom magam alá és meg kell értenem a gyeplőt.

– Mi az, hogy értened kell a gyeplőt? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Ejnye, – horkantott a paripa, – azt akarod mondani, hogy a magad dolgában nem tanítottak meg a gyeplő megértésére? Mi mást tehetsz, mint hogy egyszerre megfordulsz, mikor a gyeplő egyszerre megrándul a nyakadon? Gazdád életéről van szó, s így természetesen kockán forog a saját életed is. Megfordulsz, hátsó lábaidat magad alá húzva rögtön, amint megrándul a gyeplő a nyakadon. Ha nincs elég helyed arra, hogy megfordulj, kissé fölágaskodol, és hátsó lábaidon állva fordulsz vissza. Így kell megérteni a gyeplőt.

– Minket nem erre tanítottak, – szólt Billy, az öszvér, feszesen. – Bennünket arra oktattak, hogy vezetőnknek engedelmeskedjünk: neki indulunk, ha ránk parancsol, és megyünk előre, ha ezt kívánja. De azt hiszem, hogy ez körülbelül egyre megy. De különben mire való az az egész kényes forgás és ágaskodás, ami meglehetősen kényelmetlen lehet lábaidnak?

– Az mindig a körülményektől függ, – szólt a paripa. – Rendszerint egy csomó ordító, bozontos ember közé kell rohannom, akik késekkel vannak fölfegyverkezve. Hosszú fényes kések ezek, sokkal rosszabbak, mint a kovácsok kései. És ilyenkor arra kell ügyelnem, hogy Dick csizmája súrolja a szomszéd lovas csizmáját, anélkül, hogy hozzá nyomódnék. Amíg jobb szememtől jobbra látom Dick lándsáját, addig tudom, hogy nincs mitől félnem. És aztán nem szabad törődnöm vele, akár férfi, akár ló kerül utamba rohanás közben.

– Nem szúrnak a kések? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Dehogy nem; egyszer mellbe szúrtak engem is, de nem Dick volt az oka.

– Nagyon mindegy, azt hiszem, ki volt az oka, – szólt a fiatal öszvér, – hogyha fájt.

– De nagyon is nem mindegy, – szólt a paripa. – Ha nem bízol abban, aki a hátadon ül, akkor legjobban teszed, ha azonnal elszaladsz. Vannak lovaink között, akik meg is teszik ezt, és én nem is szidom őket. Amint mondtam, nem Dick volt az oka. A férfi a földön feküdt, és én ágaskodtam, hogy rá ne hágjak; ekközben felém szúrt és megsebesített. Ha legközelebb megint ember kerül az utamba, keményen rá fogok lépni.

– Hm! – szólt Billy; – furcsa dolgokat beszélsz. A késféle mindig undok dolog. Legtöbbet ér felkapaszkodni a hegyre jól egyensúlyozott nyereggel, amely meg van erősítve mind a négy lábon és a fülön is; csúszni-mászni, törni előre, amíg száz meg száz lábnyi magasságba nem jutsz mindenki fölé, egy vékony kis sziklaszegélyre, amelyen még éppen elég helye van patáidnak. Ott aztán megállsz és nyugodt maradsz. Sose kérj senkit arra, hogy tartsa a fejedet, kölyök. Megállsz nyugodtan, amíg az ágyúkat össze nem rakták, s azután elnézed, hogy hullanak le a kis mákfejnyi golyók a fák koronáira, le a legnagyobb mélységekbe.

– Nem szoktál soha megbotlani?– kérdezte a paripa.

– Azt mondják, hogyha egy öszvér megbotlik, akkor átbújhatsz a tű fokán, – szólt Billy. – Hébe-korba talán megesik, hogy egy-egy rosszul megrakott nyereg felfordít egy-egy öszvért; de ez nagy ritkaság. Szeretném, ha megmutathatnám neked, hogy szoktunk mink dolgozni. Nagyon szép látvány. Bizony beletartott három esztendőbe, amíg kitapasztaltam, mit is akarnak tulajdonképen az emberek. Mindennek az a nyitja, hogy ne mutogasd magad soha, ne nyujtogasd a nyakad a magasba, mert ha megteszed, azonnal rád tüzelnek. Jegyezd meg ezt jól, öcsém. Mindenkor bújj el úgy, ahogy csak tudsz; s ha kell, ne restelj ezért akár néhány angol mérföldnyire is félrébb ballagni. Én szoktam vezetni az üteget, mikor az ilyen kapasz­kodásra kerül a sor.

– Rátok lőnek, anélkül, hogy alkalmatok volna megrohanni azokat, akik lőnek? – szólt a paripa elgondolkozva. – Én ki nem állnám. Közéjük rohannék – persze Dickkel a hátamon.

– Óh, dehogy rohannál, – szólt Billy. – Te is tudod bizonyosan, hogy mihelyt az ágyúk fel vannak állítva, elvégzik ők az egész rohamot. Ez gyönyörű tudomány; de kések... fuj!

A teherhordó teve időközben jobbra-balra lóbálgatta a fejét, és rettentően ügyelt, hogy meg­halljon minden hangot. Egyszerre csak hallottam, hogy torkát köszörüli és idegesen megszó­lal:

– Én – én is harcoltam valamicskét, de nem úgy, hogy hegyre kapaszkodtam, és úgy sem, hogy az ellenség közé rohantam.

– Nem úgy? – szólt Billy. Halljuk hát, hogyan, mert azt mondhatom, nem igen látszik rajtad sem az, hogy kapaszkodásra, sem az, hogy rohanásra volnál teremtve. No, beszélj hát, vén széna-kazal.

– A magunk módján, – szólt a teve. – Valamennyien leültünk – -

– Óh, farokszíjamra és hevederemre! – szólt közbevágva a paripa.

– Leültünk – – mind a százan, ahányan voltunk, – szólt a teve, – még pedig nagy négyszögben, és a katonák halomra rakták a négyszögön kívül málháinkat és nyergeinket, és tüzeltek hátunkon keresztül. És az emberek halva rogytak le a négyszögnek mind a négy oldala körül.

– Miféle emberek? Holmi szedett-vedett népség, amely éppen arra járt? – kérdezte a paripa. – A lovagló iskolában bennünket is megtanítanak arra, hogy feküdjünk le, és tűrjük el, hogy gazdáink rajtunk keresztül lövöldözzenek; de Cunliffe Dick az egyetlen ember, aki ezt bátran megteheti velem. A puska nagyon csiklandozza a hátamat, aztán meg, ha fejemet a földre hajtom, semmit sem láthatok.

– Teljesen egyre megy, ki lövöldöz rajtam keresztül, – szólt a teve. – Egész sereg ember meg egész sereg teve szorong körülöttem, és nagy füstfellegek gomolyognak a lövések nyomán. Ilyenkor egy csöppet sem félek. Nyugodtan ülök és várok.

– És mégis, – szólt Billy, – rosszakat álmodol és éjjelente fölforgatod a tábort. Annyit mondok, mielőtt lefeküdném, – arról, hogy leüljek, nem is szólok, – és eltűrném, hogy valaki rajtam keresztül lövöldözzön, patámnak volna néhány szava a fejéhez. Ki hallott valaha ilyen rémes dologról?

Hosszú szünet következett. Végül az egyik ágyúvonó ökör fölemelte nagy fejét és megszólalt:

– Csakugyan nagy ostobaság. Egyetlen egy módja van csak a harcnak.

– Óh, csak folytasd, – szólt Billy. – Kérlek, ne zavartasd magadat. Ti bizonyára farkotokra állva harcoltok. Úgy-e?

– Egy módja van csak a harcnak, – szólt egyszerre mind a két ökör. (Bizonyára testvérpár volt). – És ez a következő: Be kell fogni mind a húsz igát a nagy ágyú elé, mikor a Kétfarkú trombi­tálni kezd. (Kétfarkú az elefánt harci neve.)

– Miért trombitál Kétfarkú? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Jelzi azt, hogy ő már nem megy közelebb a szemben levő füstfelleghez. Kétfarkú rettene­tesen gyáva. És ekkor aztán mi húzzuk odébb egyesült erővel a nagy ágyút – Heya – – Hullah! Heeyah! Hullah! mink bizony nem mászunk, mint a macskák, és nem is ugrálunk, mint a bornyúk. Megyünk előre a sík mezőn, húszával igába fogva, amíg ki nem fognak bennünket, s aztán legelünk, mialatt a nagy ágyúk a síkon keresztül beszédbe ereszkednek valamelyik iszapos falú várossal, és a falak darabokban potyognak és olyan port vernek föl, mint mikor egész sereg szarvasmarha tart hazafelé.

– Óh! És ti ezt az időt választjátok ki a legelésre? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Ezt ép úgy, mint bármi mást. Enni mindig jó. Eszünk, amíg újra igába nem fognak, és aztán visszahúzzuk az ágyút oda, ahol Kétfarkú vár ránk. Néha megesik, hogy vannak a városban is nagy ágyúk, amik felelnek a megszólításra, és egynehányat megölnek közülünk; de annál több fű marad azoknak, akik élve maradnak. Ez a végzet – semmi egyéb, mint a végzet. De szó, ami szó, Kétfarkú rettentően gyáva. Ez az egyetlen módja a harcnak. Mi a hapuri testvérek vagyunk. Apánk Shíva szent bikája volt. Végeztünk.

– Bizonyos, hogy ma éjjel sokat tanultam, – szólt a paripa. – Volna-e kedvetek, csavarágyú ütegtől való urak, arra, hogy nyugodtan egyetek, mikor nagy ágyúkkal lövöldöznek rátok és Kétfarkú a hátatok mögött van?

– Körülbelül annyi, mint ahhoz, hogy letelepedjünk és nyugodtan tűrjük, hogy akárki fia keresztül-kasul mászkáljon rajtunk, vagy ahhoz, hogy késsel fegyverzett emberek közé rohan­junk. Soha életemben hirét sem hallottam effélének. Egy kiugró szikla, jól felrakott nyereg, vezető, akiben meg lehet bízni, hogy a magam útján enged járni, – már ez egészen más; de a többi – Nem! Soha! – kiáltott Billy, nagyot dobbantva.

– Persze, persze, – szólt a paripa, – nem vagyunk mindnyájan egy kaptafára teremtve, és most már egészen tisztán látom, hogy az ön családja, legalább apai részről, sosem lesz képes egy nagy csomó dolog megértésére.

– Sose bántsa önt családom apai részről, – szólt Billy dühösen; mert tudvalevőleg minden öszvér dühös, ha arra emlékeztetik, hogy apja szamár volt. – Az én apám délvidéki úri legény volt, és legázolt és összerugdalt minden lovat, amely útjába került. Ajánlom ezt figyelmébe, elhízott barna paraszt.

Ha el tudod képzelni, mit érezhet egy Kincsem, mikor egy omnibusz elé fogott gebe félvérnek szólítja, akkor körülbelül sejtheted azt is, mit érzett a nemes ausztráliai mén. Láttam, hogy szeme fehére villogott a sötétben.

– Ide hallgass, te importált malagai füles sarja, – szólt fogcsikorgatva; – tudd meg, hogy anyai ágon rokona vagyok Carbine-nak, a Melbourne-serleg-verseny győztesének, s az én hazámban nem vagyunk ahhoz szokva, hogy akármilyen fecsegő, keményfejű, bodzapuskás ütegöszvér szemtelenkedését eltűrjük. Megértettél?

– Fel a hátsó lábaidra! – üvöltött Billy.

Egymásra meredve felágaskodtak s már azt vártam, hogy dühös küzdelemnek leszek a szemtanúja, amikor egyszerre öblös, dörgő hang szólalt meg jobbfelől a sötétben:

– Mi baj, gyerekek? Ne fészkelődjetek!

A két küzdő bosszús horkanással azonnal négy lábra ereszkedett, mert sem ló, sem öszvér nem állja az elefánt hangját.

– Kétfarkú! – szólt a paripa.

– Ki nem állhatom. Elől-hátul egy fark, undok dolog!

– Tökéletesen ugyanaz a véleményem, – szólt Billy, szorosan a paripa mellé húzódva.

– Sok tekintetben nagyon megegyezünk.

– Amennyiben anyánkra ütöttünk, – szólt a paripa. – De emiatt csakugyan nem érdemes veszekedni. Hej! Kétfarkú, mondd csak, le vagy kötözve?

– Le vagyok, – szólt Kétfarkú, nevető hangot hallatva ormányában. – Éjjelre cölöphöz vagyok mindig kötve. Hallottam mindent, amit össze-vissza beszéltetek. De ne féljetek. Nem megyek közétek.

Az ökörpár és a teve félhangosan dünnyögni kezdett:

– Félni a Kétfarkútól? Van eszünkben!

De az ökrök hozzátették:

– Sajnáljuk, hogy hallottad; de igaz, amit mondtunk. Mondd csak, Kétfarkú, mért félsz az ágyúktól, mikor elsütik őket?

– Hát bizony, – szólt Kétfarkú, hátsó lábait egymáshoz dörzsölgetve, mint a versikét szavaló gyerek, – nem tudom, meg tudjátok-e érteni a dolgot.

– Azt nem éppen, – szólt az ökörpár, – csakhogy az ágyúkat nekünk kell húzni.

– Tudom, és tudom azt is, hogy jóval több bátorság van bennetek, mint magatok hinnétek. De az én helyzetem egészen más. A kapitányom minap vastagbőrű anakronismusnak nevezett.

– Ez bizonyosan megint valami új módja a harcolásnak, – szólt Billy, aki időközben össze­szedte magát.

– Ezt persze ti nem értitek meg, de én megértem. Azt jelenti, hogy se meleg, se hideg, és én éppen ilyen vagyok. Látom a fejemben előre, mi történik, ha egy gránát szétpukkan; de ti ökrök ezt nem látjátok.

– Én látom, – szólt a paripa. – Legalább valamelyest. De nem igen igyekszem gondolkozni rajta.

– Én többet látok nálatok, és gondolkozom is rajta. Tudom, hogy mikor magamról van szó, meglehetős tömegtestről kell gondoskodnom, s tudom azt is, hogy ha bajom esik, nincs, aki tudná, hogy kell engem gyógyítani. Nem tudnak egyebet tenni, mint hogy beszüntetik a vezetőm fizetését, amíg meg nem gyógyulok. S a vezetőmben nem tudok megbízni.

– Óh! – szólt a paripa. – Ez mindent megmagyaráz. Én bizony megbízom Dick-ben.

– A hátamra rakhatsz egész sereg Dick-et, még sem leszek nyugodtabb egy csipetnyivel sem. Éppen eleget tudok ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam; de ahhoz már keveset tudok, hogy mindazonáltal előre haladjak.

– Nem értjük, – szólt az ökörpár.

– Azt meghiszem. De nem is nektek beszélek. Ti azt sem tudjátok, mi a vér.

– Dehogy nem tudjuk, – szólt az ökörpár. – Vörös izé, ami beszívódik a földbe és szaga van.

A paripa horkolva hánykolódni kezdett.

– Ne beszéljetek erről, – szólt. – Csak gondolok rá, és máris érzem a szagát. Futni szeretnék tőle – ha csak Dick nincs a hátamon.

– De most nincs itt vér, – szólt a teve egyszerre a két ökörrel. – Hogy lehetsz ilyen együgyű!

– Hitvány dolog, – szólt Billy. – Én ugyan nem futok meg tőle, de beszélni se szeretek róla.

– No lám, itt álltok! – szólt Kétfarkú, farkát csóválva mintegy magyarázatul.

– Az ám. Itt vagyunk egész éjszaka, – szólt a két ökör.

Kétfarkú nagyot dobbantott, úgyhogy megzörrent lábán a vasgyűrű.

– Óh, hozzátok nem beszélek! Ti nem láttok bele a fejetekbe.

– Nem látunk, – szólt a két ökör. – Négy szemünkön kifelé látunk, egyenesen magunk elé.

– Ha ezt tehetném én is és semmi egyebet, akkor nektek, egyátalán véve nem kellene vonszol­notok a nagy ágyúkat. Vagy ha olyan volnék, mint a kapitányom, aki mindenfélét lát bent a fejében, mielőtt a tüzelés megkezdődik, meghányvet mindent és alaposan ért a futáshoz is, – ha olyan volnék, mint ő, akkor is el tudnám húzni én az ágyúkat. De akkor volna annyi eszem, hogy egyátalán nem is volnék itt. Király volnék a rengetegben, mint hajdanában, a nap felét keresztül aludnám s fürödném akkor, amikor kedvem tartaná. Van már egy hónapja, hogy tisztességesen nem fürödtem.

– Ez mind nagyon szép,– szólt Billy; – de hiába eresztünk hosszú lére akármit, azért még egy csipetnyivel sem lesz jobb.

– Hah! – szólt a paripa. – Én azt hiszem, megértem, mit akar mondani Kétfarkú.

– Tüstént meg fogjátok egészen érteni, – szólt Kétfarkú haragosan. – Hadd halljam azt az egyet, mért nem tudjátok elviselni ezt!

S így szólván, elkezdett őrületesen trombitálni ormánya végén.

– Ne folytasd! Ne folytasd! – kiáltott egyszerre Billy és a paripa, s hallottam, hogy mind a kettő reszketve kapálódzik. Az elefánt trombitálása mindig undok dolog, de különösen az sötét éjszakákon.

– De biz én folytatom! – szólt Kétfarkú. – Nem mondanátok meg, mi a kifogástok? Szépen kérlek! Hhrrmpf! Rrrt! Rrrmpfh! Rrrha!

Hirtelen elhallgatott. Halk nyöszörgést hallottam a sötétben, s örültem, hogy Vixen végre rám akadt. A kis dög ép oly jól tudta, mint én, hogy az elefánt semmitől a világon nem fél annyira, mint az ugató kis kutyától. Meg is rohanta hát Kétfarkút a cölöpök között s vaskos lábai körül ugrándozva ugatott rá. Kétfarkú ide-oda izgett-mozgott és nyafogott.

– Eredj innen, kis kutyácska! – szólt. – Ne kapkodj bokáim felé, mert agyon talállak taposni. Jó kis kutyám, csinos kis kutyuskám, no, no! Eredj haza, vakogó kis fenevad! Óh, miért is nem viszi el innen senkisem? Tüstént belém harap.

– Úgy látszik, – szólt Billy a paripának, – hogy Kétfarkú barátunk sok mindentől fél. Bizony, ha egy porció abrakot kapnék minden kutyáért, amelyet úgy felrúgtam, hogy végig kalimpált az egész díszgyakorlótéren, akkor olyan kövérre ehetném magam, mint Kétfarkú.

Füttyentettem, és Vixen hozzám rohant, tele szennyes iszappal. Megnyalta orromat és hosszú történetet mondott arról, hogy hajszolt engem keresztül-kasul a táborban. Sohasem mondtam meg neki, hogy értek az állatok nyelvén, mert a kelleténél többet megengedett volna magának. Begomboltam őt felöltőm derekába, mialatt Kétfarkú izgett-mozgott, tipegett-topogott és dörmögött magában.

– Különös! Nagyon különös! – szólt. – A családunk vérében van. De hová tűnt el ez az undok kis fenevad?

Hallottam, hogy ormányával mindent gondosan körül tapogatott.

– Úgy látszik, megvan mindnyájunknak a maga különös gyöngéje, – szólt orrát fújva. – Azt hiszem, urak, hogy ti alaposan megriadtatok, mikor trombitáltam.

– No, megriadni éppen nem riadtam meg, – szólt a paripa; – én úgy voltam, mintha egy csomó darázs telepedett volna rám oda, ahol a nyergemnek kellene lennie. Csak el ne kezd újra!

– Én megijedek egy csöpp kutyától, és teve barátunk rossz álmoktól rémüldözik éjjelente.

– Szerencse csakugyan, hogy nem egyformán kell harcolnunk valamennyiünknek, – szólt a paripa.

– Én csak azt szeretném tudni, – szólt a fiatal öszvér, aki hosszú idő óta meg sem mozdult, – én csak azt szeretném tudni, hogy egyáltalán véve miért is kell harcolni nekünk?

– Mert ránk parancsolnak, – szólt a paripa, elégedetten horkantva.

– Parancs, parancs, – szólt Billy, az öszvér, s összecsattantotta fogsorait.

– Hukm hai! (parancs) – szólt a teve mormolva; Kétfarkú és az ökrök ismételték: – Hukm hai!

– De ki az, aki parancsol? – kérdezte az ujonc-öszvér.

– Az, aki előtted megy, vagy a hátadon ül, vagy kötélen vezet, vagy a farkadat rángatja, – szólt Billy, meg a paripa, meg a teve, meg az ökrök egymás után.

– De ki parancsol ezeknek?

– Nagyon sokat szeretnél tudni, tacskó, – szólt Billy, – s ennek verés szokott a vége lenni. Az az egész dolgod,

hogy engedelmeskedjél vezetődnek és ne kérdezősködjél.

– Teljesen igaza van, – szólt Kétfarkú. – Én ugyan nem tudok mindig egyszerűen engedelmes­kedni, mert én olyan se hideg, se meleg vagyok; de Billynek igaza van. Engedelmeskedjél annak, aki melletted van és parancsokat osztogat, mert különben föltartóztatod az egész üteget és ráadásul jól meg is kínoznak.

Az ágyúvonó ökrök föltápászkodtak, hogy induljanak.

– Itt a reggel, – szóltak. – Visszamegyünk helyünkre. Igaz, hogy szemünkből csak kifelé látunk és nem vagyunk túlságosan okosak; de az is igaz, hogy ma éjjel mi voltunk egyedül azok, akik nem féltünk. Jó éjszakát, bátor vitézek!

Senkisem felelt, és a paripa, hogy másra terelje a beszédet, így szólt:

– Hová lett a kis kutya? A kutya mindig azt jelenti, hogy ember van a közelben.

– Itt vagyok, – vakkantott Vixen, – az ágyúcső alatt urammal együtt. Te vastag, esetlen szörnye­teg, teve, te forgattad föl sátrunkat. Az uram nagyon dühös.

– Mú! – bőgött a két ökör. – Bizonyosan fehér ember a gazdád.

– Persze hogy az, – szólt Vixen. – Talán azt hiszitek, hogy szót fogadnék akármilyen ökör-hajcsárnak?

– Huah! Ouach! Ugh! – bőgött a két ökör. – Menjünk innen gyorsan!

Gázolni kezdtek az iszapban s valahogyan nekirontottak a járommal egy szerkocsi rúdjának, úgyhogy belegabalyodtak és fönnakadtak.

– No ti ugyan megadtátok neki, – szólt Billy nyugodtan. – Ne kapálódzatok! Reggelig ott maradtok fönnakadva. De mi is lelt hát benneteket?

A két ökör hosszú sziszegő horkantást hallatott, aminőre csak az indiai barom képes; ránga­tódzott, forgott, kapálódzott, meg-megcsúszott és csaknem elvágódott végig az iszapos sárban, vadul bőgve szakadatlanul.

– Tüstént kitöritek a nyakatokat, – szólt rájuk a paripa. – Mi bajotok van a fehér emberekkel? Én együtt élek velök.

– Meg-esz-nek bennünket! – bőgött a közelebbi ökör, mire a járom recsegve kettéroppant, s az ökrök esetlenül tova bukdácsoltak.

Sohasem tudtam eddig megérteni, miért fél az indiai barom annyira az angoloktól. Mi megesszük a marhahúst, míg a marhahajcsárok sohasem nyúlnak az ilyen ételhez. Persze, ez aztán nem igen van a barmok ínyére.

– Verjetek meg saját nyeregtartó láncommal, – szólt Billy, – ha valaha elhittem volna, hogy két ilyen hústömeg ennyire elvesztheti a fejét.

– Nem baj, – szólt a paripa. – Én bizony megnézem, miféle fehér ember van itt a közelünkben, mert a fehér embereknek rendesen mindig van valami a zsebükben, tapasztalásból tudom.

– Így hát elválunk, – szólt Billy. – Nem igen mondhatnám, hogy valami túlságosan szeretem őket. Különben is azok a fehér emberek, akiknek nincs rendes alvóhelyük, rendszerint tolva­­jok, s az én hátam tele van mindenféle állami vagyontárggyal. Gyere, tacskó, menjünk vissza rendes helyünkre. Jó éjszakát, Ausztrália! Azt hiszem, holnap viszont látlak a díszgyakorlaton. Jó éjt, vén szénaboglya. – Máskor legyen szíves jobban uralkodni érzelmein. Jó éjt, Kétfarkú. Ha holnap elmegy mellettünk, ne trombitáljon! Megrontaná az egész gyakorlatot.

Mialatt Billy, az öszvér, mint valami kipróbált vén harcos, kevély léptekkel elballagott, a paripa rám akadt s hízelkedve szaglászni kezdett belső zsebem tájékán. Adtam neki kétszer­sültet; Vixen pedig, aki túlságosan képzelődő kis kutya, nagyokat hazudott neki arról, hogy milyen sok lova van neki és gazdájának.

– Holnap kiskocsimban kimegyek én is a díszgyakorlatra, – szólt Vixen. – Te merre leszel?

– A második század balszárnyán, példát mutatva összes társaimnak, kis kutyuskám, – szólt a paripa udvariasan. – De most már sietek vissza Dick-hez. Farkam csupa sár, és Dick legalább két óra hosszáig keményen dolgozhat majd, hogy rendbe szedjen a díszgyakorlatra.

Délután megvolt a harminczezer ember díszgyakorlata. Vixennek meg nekem nagyon jó helyünk volt közel az alkirályhoz és az afgán emirhez, akinek fején magas, fekete asztrakán gyapjúföveg volt, melynek közepén ott ragyogott a nagy gyémántcsillag. A szemle első része napfényben folyt le. Egyik ezred a másik után hömpölygött el előttünk, mintha lábon járó hullámok lettek volna, s nyomukban a hosszú sor ágyú, hogy szinte káprázott

bele a szem.

Majd felvonult a lovasság, és Vixen fülét hegyezve ült kis kocsiján. Elrobogott előttünk a lándsások második százada s ott volt a paripa is, farka mint a selyemháló, fejét szügyébe vágva, egyik fülét előre hegyezve, a másikat hátra, kevélyen szedve lábait, mintha keringőzne, példát mutatva egész századának.

Majd a nagy ágyúk görögtek el előttünk, s láttam Kétfarkút még két elefánttal, amint fölsze­relve vontak egy negyvenfontos ostrom-ágyút, míg az ágyú mögött húsz pár ágyúvonó ökör baktatott. A hetedik párnak, amely a legfeszesebbnek és legbosszúsabbnak látszott, új iga volt a nyakában.

Legvégül jöttek a csavarágyúk, és Billy, az öszvér, oly büszkén lépdelt, mintha ő parancsolna az egész hadseregnek. Fölszerelése ki volt olajozva, úgyhogy szinte tündöklött. Magamban éltettem Billyt, az öszvért; de ez nem pillantott sem jobbra, sem balra.

Egyszerre csak újra esni kezdett, s egy darabig ködbe borult a táj, úgyhogy nem lehetett látni, mi történik a csapatokkal. Hatalmas félkörbe sorakoztak a sík mezőn, egy vonalba terjeszked­ve. Ez a vonal nőtt, nőtt, növekedett, amíg háromnegyed mérföld hosszú nem lett az egyik szárnytól a másikig – szilárd ember-, ló– és ágyúfal. Egyszerre csak megindult ez a fal egyene­sen az alkirály és az emir felé, s amint közeledett, a föld elkezdett rengeni, rázkódni. Mint a gőzhajó födélzete, mikor a gépek teljes erővel zakatolnak.

Csak aki látta, az tudja elképzelni, micsoda rettentő hatást gyakorol a nézőkre a csapatoknak ilyen szakadatlan, szilárd közeledése, még akkor is, ha tudják a nézők, hogy csak szemlén vannak. Az emirre tekintettem. Ez ideig árnya sem látszott rajta a csodálkozásnak vagy meg­lepetésnek; de most egyszerre tágabbra nyílt a szeme, megragadta lova nyakán a gyeplőt és hátratekintett. Egy pillanatig úgy tetszett, hogy kardot ránt és utat tör magának a háta mögött kocsikban ülő angol férfiakon és nőkön keresztül.

De egyszerre véget ért az előnyomulás, a föld rázkódása megszünt, az egész vonal szalutált, s fölharsant egyszerre harminc zenekar hangja.

A szemle véget ért, s az ezredek táborhelyükre vonultak az esőben; és az egyik ezred gyalog zenekara rázendített a következő indulóra:

Indulnak az állatok párosan,

Hurrá!

Indulnak az állatok párosan,

Az elefánt, öszvér, ló, rohan

Bárkádba, Noé apánk,

Mert dől az eső le ránk!

S egyszerre csak hallom, hogy egy öreg, szürkefejű, hosszúhajú középázsiai főnök, aki az emirrel együtt érkezett a hegyek közül, kérdezgeti az egyik tisztünket.

– Ejnye, – szólt, – hogy hozzák össze ezt a csodálatos dolgot?

S a tiszt így válaszolt:

– Kiadták a parancsot, és mindenki engedelmeskedett.

– De hát itt olyan bölcsek az állatok is, mint az emberek? – kérdezte a főnök.

– Ép úgy engedelmeskednek, mint az emberek. Az öszvér, a ló, az elefánt, az ökör engedel­meskedik vezetőjének, a vezető engedelmeskedik az őrmesternek, az őrmester a hadnagynak, a hadnagy a kapitánynak, a kapitány az őrnagynak, az őrnagy az ezredesnek, az ezredes a brigadérosnak, aki három ezred parancsnoka, a brigadéros a tábornoknak, aki az alkirálynak engedelmeskedik; az alkirály pedig a császárnő szolgája. Ez az egész!

– Bár így volna Afganisztánban is! – sóhajtott a főnök. – De ott mindnyájan csak a saját akaratunknak engedelmeskedünk.

– Ezért van, – szólt a tiszt bajuszát pödörve, – hogy az emir, akinek nem engedelmeskedtek, kénytelen idejönni s meghallgatni a mi alkirályunk parancsait.

-&-

Hivatkozások

1 Az indiai mocsaras vadon.

2 Fekete szarvas.

3 Indiai ezüstpénz; körülbelül 56 fillér értékű volt a háború előtt.