A doktor
| A doktor szerző: Thury Zoltán |
Dancs Czézár urék már három hét óta voltak a tenger mellett. Egyedül laktak egy villában, talán öt percznyire a többi háztól. Ez állami épület volt s Dancs ur mint főerdész jutott a bérlethez, persze nagyon olcsón. A ház alapozása nem lehetett valami finom munka, mert még mindig nyirkosak voltak a falak. Ámbátor, hogy ilyesmivel az ember nem igen törődik a tenger mellett, mégse akadt a háznak lakója, valami idegen tudniillik, a ki bőségesen megfizeti a széles folyosót, a sok szines üveget, a mit beraktak az ablakokba és a parkot, a mi még nem adott ugyan árnyékot, de igért arra az időre, a mikor megnőnek benne a fák. Dancs ur tehát a gyerekekkel meg az asszonynyal egyetemben behurczolkodott. Itt akarta eltölteni a szabadságát. Pihenni jött, bár olyanformán járt-kelt, mintha voltaképpen inspicziálni küldte volna le a kormány. A kis, kurtalábu poczakos ember, állandóan a diszuniformisában, kardosan és nagyon peczkesen masirozott erre-arra, benézett a postára, végigjárta a termet, kritikusan szemügyre véve az ügymenetet, aztán a finánczok felett tartott szemlét, meg végig mustrálta a matrózokat, mindent nagyon szigoruan, olyan ember módjára, aki a rend dolgában nem ismeri a tréfát. Az egyéb közönséges vendégek mosolyogva néztek utána. Ugy látszik, hogy tetszett nekik, hogy a gondjukat viseli.
Az asszony azonban nagyon szenvedett. Látta, hogy mulatnak az urán. Azon az emberen, a kitől neki három gyermeke van, a ki vele egy asztalnál ebédel s a kihez ugy hozzá van kötve, hogy már nem menekülhet semerre se. Próbálta otthon tartani, az ember azonban nem engedett. Kell neki a járás. Ha egyébképpen nem, hát csak azért is, mert fogyni akart - s felöltötte a szép aranyzsinóros ruhát, magára kötötte a kardot s elindult reggel, délután, néha este is, bepillantani mindenfelé az ügykezelésbe. Az asszony egészen más forma teremtés volt. Szép, nagy, szőke nő, halvány, kissé beteges szinü arczczal. A nagy hajlékonysága is mintha inkább gyöngeség lett volna, a dereka pedig olyan karcsu, hogy Dancs ur félve ölelte meg, attól tartott, hogy eltörik. Általában bizonyos tisztelettel közeledett hozzá. El kellett ismernie, hogy az asszonynak sokkal több esze van, mint neki. Mindig olyan okosakat mondott, hogy az ember csak bámult rá. S ismerte a költőket s a korlátolt, szegényes eszű embernek imponált az az örökös szomoruság is, a mi ráette magát az asszony arczára az esztendők folyamán. Nem igen értette meg az okát, de tetszett neki, hogy a neje szomorkodni valót talál a világban. Bizonyosan müveltebben nézi az életet, mint például ő, a ki egészen jól érezte magát. Azonban makacs volt, mint az ilyen ember rendesen s nem türte el, hogy az asszony dirigálja. Ha a felesége azt mondta, hogy ne mutogassa magát olyan sürün a villák közt s ne fontoskodjék olyan nagyon, hát csak azért is fontoskodott. Végre is ő itt mint állami ember is érdekelve van.
Az olcsó lakásból azonban egy kis kellemetlenség is származott.
Egy reggel a középső gyerek, a kis lány szárazon, fulladozva köhögött és azt mondta, hogy a torka fáj. Dancs urat az ágyból zavarták ki, hogy hamar, hamar szaladjon orvosért. Keresse meg a legjobbat. - Azalatt az asszony kanalat keresett elő s a nyelével lenyomva a gyerek nyelvét, benézett a gyerek torkába. Csunya, nagy, vörös foltot talált benne. Belesáppadt az aggodalomba s az ajkait összeharapta, hogy ne sírjon. A másik kettő a szoknyájába kapaszkodva hurczoltatta magát szobáról-szobára, meg ki a verandára, a mikor le-leszaladt a lépcsőkön, hogy az uton végignézve lesse az urát meg az orvost.
Egyszerre öröm suhant át az arczán. Jöttek. A kis köpczös ember szaladva tartott lépést az orvossal, egy magas, vállas fiatal emberrel. Egyelőre csak ennyit lehetett látni belőlük, aztán mind élesebben és élesebben kibontakozott a figurájuk a reggeli párából. Mikor már meglehetett ismerni az arczokat is, az asszony rémült pillantással szegezte a szemeit az orvosra. Fehér lett az arcza mint a fal, aztán meg szürke, mintha hamuval szórták volna tele. Ugy támolygott, hogy a gyerekek félreállottak mellőle. A két férfi pedig már az udvaron jött fölfelé.
A orvos odabólintott az asszony felé s kurtán köszönt:
- Jó reggelt.
Dancs ur tartóztatni akarta.
- Hiszen ismered a doktor urat. Ő azt mondja, hogy még lánykorodban járt néha hozzátok...
- Igen, igen...
Az orvos közbevágott:
- Majd később kérem. Hol a gyermek? Azt mutassák.
Előre ment, a férj utána s utolsónak fölment az asszony is. Fenn sírást hallott a doktor, hát abba az irányba indult el s utközben kis ezüstlapátot huzott elő a zsebéből. Nem is kérdezte, hogy melyik a beteg, hanem megfogta a gyereket, a térdére ültette és belenézett a torkába. Az asszony pillantása minden mozdulatát hüségesen kisérte s félve nézett egyszer-egyszer az arczára.
- Nos? - kérdezte Dancs ur.
- Hát semmi, kérem. Nem nagy baj. Egy kis timsósvizzel öblögesse a gyerek a torkát. Nem veszedelmes a dolog. A házból azonban jó lesz kiköltözni. Nedves. Tisztára provokálják a nyavalyákat az ilyen lakással. - Az asszony felé fordulva mosolyogva kérdezte: - S nagyságos asszony? - végignézegette tetőtől talpig. - Egészséges? Szokott-e fürödni?
- Nem, nem igen.
- Rosszul teszi. A tenger szint adna nagyságodnak. Nem azért mondom, mintha nem volnék megelégedve a szinével, hanem egy kicsit mégis igen arisztokratikus a fehérség. Uszni, sokat uszni... S főerdész ur?
- Engedelmével, én már megyek is. Kináld fiam valami pálinkával a doktor urat. Nekem már a vizben kellene lennem. Ez a rendem. - Indult, de az ajtóból visszaszólott. - Lesz még szerencsénk, azaz hogy hát az orvos bizony nem szerencse. Azt akarom kérdezni, hogy eljön-e még?
- Nem. Nincs már szükség reám.
- Hát akkor mivel tartozok kérem?
- Öt forint.
A főerdész kissé lassan nyult a tárczája után s az orvos mulatott ezen. Szemei mosolyogtak vastag pillái alatt s ő is lassan, tempósan tette el a bankót.
- Hát csak beszélgessenek. A doktor ur talán ad majd neked valami könyvet is. Valami vidám olvasnivaló kellene neki. Kérjél a doktor urtól.
Azzal elment s együtt maradt a szobában az asszony meg a férfi. Leültek egymással szembe. Az asszony előbb körülnézegette az orvost. Fel a feje fölé, le a lábai alá, jobbra-balra, mindenfelé nézett, csak nem reá. Az pedig mosolyogva várta, hogy szóljon már valamit.
- Mit keres itt? - kérdezte végre rekedtesen, fáradtan az asszony. - Egyszerre elöntötte az arczát a vér s hirtelen fölkapva a fejét mereven rábámult a férfira. - Ugy-e nem miattam jött?
- Nem.
- Hát miért és miért éppen ide... Az én nyugalmam olyan szépen rendben van már. Ne zaklassa fel...
A férfi vállat vont.
- Kérem, már két éve asszisztens vagyok a szanatóriumban.
- Ugy?
Most meg elsáppadt az asszony, aztán meg hirtelen kigyultak arczán a rózsák. Egy kicsit nyitva felejtve az ajkait az orvosra bámult s a hogy megzavarodottan rábámult, látszott rajta, hogy nem érti a dolgot. Valahogy mégis tisztába akart jönni a dologgal.
- Mikor került el Pestről? - kérdezte.
- Három éve. Előbb lementem vidékre, aztán ide jöttem.
- Jól érzi magát?
- Jól.
Hosszasan hallgattak, aztán az orvos az ajtó felé intett, arról beszélve, a ki kiment.
- Derék embernek látszik.
- Az is - mondta az asszony olyan fölösleges hévvel, hogy az orvos ijedten pillantott reá.
- Az a fődolog - mondta aztán s már föl is állott s körülnézett a botja és a kalapja után. Az asszony szorongva leste a mozdulatait s várt még valamit tőle. Valami heves kitörésre számított. Kinos gyönyörüségben reszketett arra a gondolatra, hogy valami leszámolás féle következik. Néhány keserü szemrehányás s talán éktelen dühbe jön ez az ember és kiontja eléje az egész nagy keserűségét, a miért otthagyta és máshoz ment férjhez. Szerették egymást. Az orvos azonban akkor még az egyetemet járta, Dancs ur pedig már erdész volt. Az öreg és szegény őrnagynak a lánya nem várakozhatott. Ha most ez az ember összetörné. Pihegve várta, hogy mikor üt ki a vihar. Az orvos pedig indult.
- Hát ajánlom magam.
Az asszony tüzelő arczczal, lázban égve állott eléje.
- És semmi egyéb mondanivalója nincs?
- Csak timsósvizzel locsolja a torkát a gyerek. De szorgalmasan. A lobnak nem szabad elhatalmasodni.
- És semmi egyéb mondanivalója nincs? Semmi?
Az orvos ujra letette a kalapját, most már nekikomolyodott arczczal állott szembe az asszonynyal.
- Semmi. Maguk asszonyok azt hiszik, hogy a férfi semmi egyébre se való, mint hogy belepusztuljon a bánatba, ha maguknak ugy tetszik, hogy otthagyják, a faképnél. Dehogy kérem. Maga elment, én pedig maradtam, a ki voltam. Egy kicsit persze bántott a dolog.
Az asszony arcza elborult s tompán mormogott maga elé.
- Nem szeretett engem.
- Dehogy nem. Hanem a szerelem nem szól egy életre, hogyha nem ápolják. Kéz a kézben, sziv a sziven, az semmi. Kell hozzá egy pár gyerek, közös nyomoruság, közös öröm. Kell, hogy elmuljék ma és fölébredjen holnap. Meghalni kell neki, meg születni. A vágy, a mi egy mosolygásból, egy-egy félénk csókból táplálkozik, nem táplálhatja egy igazi férfi lelkét örökkön-örökké. Én bizony kérem busultam egy kicsit, ittam is egy csomó bort bánatomban, elhanyagoltam egy szigorlatot is, hanem aztán több nem tellett tőlem. Tessék megbocsátani.
- Nem szeretett.
- Dehogy nem. Valószinüleg megtudnék halni önért, ha az én feleségem lenne. Ha az enyém lenne ez a három gyerek és maga volna az anyjuk. Ha az életünknek tartalma lenne. Ha ugy szerettük volna egymást, hogy nem fordult volna el tőlem az első valamiféle jövedelmü emberért. Igy bizony nem tudok gyászolni halálom napjáig.
Kezet fogott az asszonynyal s ugy ment el, hogy vissza se nézett. Fenn sokáig utána bámult az asszony. Előbb villogott a szemében a düh, aztán mind homályosabb lett a pillantása s üres, nagy kétségbeesés töltötte el a szivét. Annál is inkább, mert már Dancs ur is hazafelé tartott s eszébe jutott, hogy mindjárt mellette fog szuszogni az uniformis és hogy véges-végig igy lesz. Bajos innen már elmenekülni.