A divat

A divat szerző: Thury Zoltán

       Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott, hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. tűt beszurta a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt, benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát, künn pedig egy dongó verte oda magát néhányszor az ablak üvegéhez. - Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult volna ki bele minden porszem.

Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta, hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd hogy meg nem verte.

- Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.

Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán szorongva kérdezősködni kezdett.

- Megint volt valami kellemetlenséged?

A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:

- Semmi. - Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy reggel óta gyüjti magába a panaszt.

- Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak. Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék, azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. - Nagyot sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak...

Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten. Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden, mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek, az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.

- Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom...

Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni kezdett neki.

- Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám okos vagy, ők pedig...

Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.

- Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok. Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos munkával szerzek?

- Megélünk valahogy...

- Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni...

Az asszony önkénytelenül is utána mondta:

- Élni, élni...

- Azt hát, persze, semmi egyebet. - De azután elgondolkozva hozzátette. - Mégse csak ennyit... Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit elkényeztetnének. - Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: - Ez jó lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: - No te iró ember, hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk... Azt szeretném... Hogy az a néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én mulattatni tudnám...

- Hiszen tudod.

- Másképpen... Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.

- Nem tudsz.

- Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne... mi is?... Igen, lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: - Uram! Én meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az ember, a mit csak akar...

A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni kezdett.

- No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt...

Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott, mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az abroszt.

- Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más szeretné s az én szemem jobb, - hidd el...

Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura szavába.

- Minek kinzod magad? Megbolondultál?

- A férfi nagyot sóhajtott.

- Meg, meg, azt hiszem én is...