A dicsőség
szerző: Kis János
A MAGYAR NEMESSÉGHEZ.
Figyelmezve hallgassatok
Nagy ösöktől eredt címeres magzatok!
Músám a dicsőség dicsőítésére
Felséges éneket ád hive nyelvére,
Millyen egy olly istenségnek
Tetszik, kiért csak nagy lelkek égnek.
Távozzék a hívság lyánya
Az ál hír, e szörnyű, a kábák bálványa,
Melly szüntelen széljel repdes száz szárnyával:
Hizelkedést harsog hazug trombitával,
Rabjait gőzzel élteti,
S utóbb átkok árjával fizeti.
Azt, a kit én magasztalok,
Rokonoknak tartják magok az angyalok;
Égi szent származás, igazság testvére
Nyájasan édesget virtus ösvényére,
S a ki ezért tűr háborút
Csak annak ád mindég zöld koszorút.
Kinek illőbb dalt zengeni
S áldozatúl tömjént gazdagon hinteni,
Mint annak ki hálát jóléttel érdemel,
Halandót a sorson s síron felűl emel,
S a tisztet szentnek nézeti
Akkor is, ha veszély fenyegeti?
Elválik két felé az út,
Ott hol a mulandó élet pályája fut,
Egyik zabolátlan vágyások kéjére
Visz egy alacsony völgy virágos rétjére,
Hol elfelejtve rejteznek,
Kik nemtelen lánggal gerjedeznek.
A másik a fényt kedveli,
A lelkeket magas sziklára emeli,
S a szerencsést, a ki rajta nyomosan jár,
A reá özönként omló égi sugár
Ezerekkel szemlélteti
S halhatatlan életre vezeti.
Melly szent tárgy hatja szememet,
Melly isteni tüzzel hevíti szívemet!
Titeket látlak-e nagyság bajnokai,
Kik hazátok őrző s áldó angyalai
Azt tollal, karddal, kormánynyal
Szépítitek örök ragyogványnyal?
Látlak, századok kárpitja
El nem fedezhetett, látom mikép nyitja
A szent virtus, mellynek követtétek nyomát,
Számatokra érdem tündöklő templomát,
S háládatosság oltára
Mikép emel istenek rangjára!
Boldog, ki ezek példáján
Gyúlván, új utat tör dicsőség pályáján!
Boldogabb a régi fény hív örököse
Kire nagy atyákat megérdemlett öse
Hagyott szép hírt, polcot, nemet,
Melly könnyen gyüjt az örök érdemet!
Mint az erdő koronája,
Zevs ezer esztendős terebély cserfája,
Mellyen minden időn új gallyak teremnek,
Árnyékot sok főnek, s kecset ád sok szemnek:
Úgy ő sok ezrek vígsága,
Nyúgodalma, dísze, s bátorsága.
Mint hajlik a bízodalom
Hozzája, ha kinek kell véd és oltalom!
Melly könnyű magához szívet hódítani,
Bár helyéből akar hegyet mozdítani!
Ereje melly messze hat s jár
Mint magasról lövellő napsugár.
Keljen dühösen ellene
A felzúdúlt tenger haragos istene,
Ki a cédrushajón, ezüstvitorlákon,
Selyemköteleken s arany vasmacskákon
Szintúgy nem tud könyörűlni
Mint ha ócska bárkát lát röpűlni.
Ő, jól tudván, melly sok szemek
Vagynak ráfüggesztve, s hány ösi érdemek
Serkentik állani bajnokok módjára,
Ugy vív, hogy méltó lesz ég s föld csudájára,
A habok elboríthatják,
Gyávaságra hiában izgatják.
Bár a nagyok palotái,
Valamint a kunyhók a halál prédái,
Bár kénytelen egykor a bajnok fegyverét,
A király pálcáját, a főrend címerét
Charon szavára letenni
S mezítlen kell a Styxen túl menni:
Mit veszt ő? porból vett porát!
Mit mást, mint nagy lelke romlandó sátorát?
Félnek-e a sírtól cselekedetei?
Nem gyümölcsöznek-e szép veteményei?
Sőt él istenibb formában,
Az irígység nem lévén nyomában.
Hadd szünjön árnyék élete!
Legtöbb csudát akkor tesz emlékezete,
Millióknak ád részt tettei hasznában,
S oh hány ifjú szivét, ki ébren s álmában
Oszlopát könyvvel áztatja,
Vetélkedő lánggal lobogtatja.
Így a nagy s hires Dunának
Fejedelmi vize a magyar hazának
Hasznos, míg a terhelt hajókat hordozza,
S a bőség kincseit most viszi, majd hozza,
S itt ád kalászos szigetet,
Ott szép rétet, s zöldellő ligetet;
S akkor is ha ér sirjába
S nevet veszt, merülvén a tenger gyomrába,
A táj, hol gazdagon áldást osztogatott,
A kies sík, mellyet szebben viríttatott,
Emlékezetét hirdeti,
S nyomról nyomra nevét emlegeti.
Nem, nem, nagy nemű magyarok!
Dicső nemzetemnek képei, bölcs karok,
Nem csak hang a jussal birt nemesség neve,
S dicsőségre méltán vágy a nagy szív heve;
Nem gőz, a mi Caesarokat
Teremt, midőn fényltet Sándorokat.
Viseljetek gondot rája,
Égjen tisztán s gyújtson sok szivet fáklyája!
Szűljön szent virtustok nagy s jeles dolgokat,
S hogy mély örvényekbe ne nyeljék azokat
Az irígy idők árjai,
Legyetek a Musa barátjai.
Csak ennek van hatalmában
Ki millyen részt vegyen szép hir osztályában.
Idők fogytáig tart Achilles élete
Mert zeng halhatatlan dalban dicsérete,
S hány nagy nevet rejt néma sír,
Azért hogy szent költő róla nem ír?
Oh az ég dicső remeke
Az olly nemzet, mellynek sok főfő gyermeke
A hasznos tudományt s szép mesterségeket
Úgy nézi, mint honát védlő isteneket;
Őket dajkálja, neveli,
S papjaikat, ha hívek, tiszteli.
Mi az emberi hatalom!
Eldült a romai roppant birodalom,
De mesterségének becses maradványi
Még ma is sok nemes lelkeknek bálványi.
Melly nagyság lehel belőlök,
Hány ezer szól csudálva felőlök!
A fél világ csínosai,
A rég Roma láncát hordozók fiai,
E szent ereklyéket buzgó figyelemmel
Keresik s csudától néznek részeg szemmel
Azoknak szép képeikre,
Kik vas békót vertek öseikre.
S ki nem telik új lélekkel
Ha mulandósággal dacoló szinekkel
Azoknak tetteit lefestve találja,
Kiknek a föld legszebb javait hálálja,
S kik senkit nem gyujtanának,
Ha az irók rólok hallgatnának.
Oh magyarok! a Musára,
Mert hatalmában van a dicsőség vára,
Kegyességeitek bőven áradjanak,
S el ne felejtsétek, hogy mindég vágytanak
Háladó dicséretére,
A kik méltók voltak énekére.
Ama felséges tetőnek,
Hol hervadhatatlan borostyánok nőnek,
Olly bő termést adjon áldástok harmatja,
Hogy minden méltónak az érdem magzatja
A hir, zöld koszorút fonjon,
Melly ezreket csudájára vonjon.