A diák
| A diák szerző: Kosztolányi Dezső |
A tizenhét éves fiú, aranyszemű és aranyhajú, ment föl a budai hegyekre.
Alighogy világos volt ─ a szürkület hályogos homálya borult a világra ─, a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyílt az út mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld tablón. Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később, a hegy tetején aztán senki se volt. Sokáig ment így, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámítani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt, és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betűit, és úgy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlít a kínaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kínaiul tudni és perzsául is. Akkor kínaiul beszélne a virágokkal s perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kínaiul is és perzsául is, egyszer, az érettségi után.
Ekkor úgy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De újra hallotta a neszt, és újra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű. Arcukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csínján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi szakadékokból, a dűlőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a görönggyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor előreszegzett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobb kezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyújtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.
A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya nagyságú villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háború tüzes gyűrűjébe. Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még látatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket, és az izgalom reszkető delíriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősített állásban feltűnt az ellenség. Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy dohány sárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege. Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fújtak, a kürtök és trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt, messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon magasan felnyúlt a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem értette, és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyű műkedvelő, aki először hall wagneri operát, s nem tudja, mi a pianissimók és fortissimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a szívében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér, család, csók, verejték, könyv és könny, mindaz, ami élet, az ezen a terepen van központosítva, össze van sűrítve ebben a játékban, ezen a sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem úgy nézte az embert, ahogy az iskolában tanították. Az ember kicsiny, és a föld nagy. Valaha egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bíbortetvek. Ez villant keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultúra, a harc, úgy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, éppúgy kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai vagyunk a földnek meg a sírnak.
A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt, és nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem mehetett tovább.
Egy hadászati mozdulat elzárta az útját.