A csunya férfiak városa
szerző: Bródy Sándor
Felolvasni vittek, nem mondom meg hova, nehogy pletyka legyen belőle. A Tiszántúlra, mindjárt a Dráva mellett. Egy érseki székhelyre, a hol a lakosság kizárólag kálvinista. Szóval: Seholvárra.
Mint rendesen, nem azért vittek felolvasni, hogy a novellámat hallgassák. Egy idegen embert akartak látni a maguk nagy ismerősségében. Egy embert, a ki írásból él. Milyen különös lehet? A tánc előtt, kellemes izgalom, a mint felül egy pódiumra, hogy jól láthassa mindenki. Csiklandozó bókokat fog mondani és a banketten - mert az a fő - egy szép tósztot a hölgyekre.
Minden úgy történt, mint a hogy elképzelték azok, a kik nehány kisasszony és gyermektelen fiatal asszony izgatására lehívtak. Csak én csalódtam, csak én voltam meglepődve. A nagyobb bajok nélkül végig ért felolvasás után, a banketten végig néztem a közönségen. Az elnök - micsoda elnök! - ült mellettem és mulattatott a maga módja szerint, biztosított, hogy az ő ekvipázseja fog kivinni holnap a vasúthoz. Sokat és jókat beszélt a lovairól, magáról csak annyit, hogy itt ő a legokosabb, legmódosabb és legnemesebb ember. Helyeseltem a beszédét és ez alatt átengedtem magam annak a gyönyörűségnek, a mit idegen emberekkel való megismerkedés szerez.
Milyen különös hely ez a Seholvár: íme, a hölgyei mind szépek, csinosak, vagy érdekesek és a férfiai kivétel nélkül - lehetetlenek. Átok, véletlen vagy valami természetes eredmény ez? Miféle fejlődési törvény tette itt csúffá a mi nemünket? Először is mind kicsinyek, mintha, mindannyian a térdükön járnának. És e született gyengeséget befejezi még egy nyomorult szabó, a ki rájuk szabadult és valóságosan őrült ruhákat varrt nekik. Végkép kivágott, kis selymes bársonyos fekete spencereket, a melynek nyaka a fejük bubjáig ért ha mozogtak, pedig a nagy és sok mozgást kedvelte valamennyi. A félben maradt társaságon egy véletlenül megnyult úr volt - úgy láttam - a gubernátor. A csunyaság királya, egy síró-nevető ember, egy természetes Gwimplaine. A legszánalmasabb arccal mondta a legotrombább tréfákat. A férfiak nevettek; milyen hang!
És a hölgyek? Vacsora végeztével, a táncteremben láttam csak igazán, milyenek. Mintha egészen idegen fajta volna. Magasak, karcsuk, feketék. Nehéz volt közülök hamarjában kikeresnem a legszebbet. Rátaláltam, kikerestem mégis. Éppen nem táncolt, sorra kikosarazta az urakat! Magányosan ült egy szögletben. Az anyja úgy látszik, táncolt.
Három vagy négy ilyen szép lányt láttam eddig életemben. Ez az az asszonyok között, a mi a békési föld a földek között. Csupa gazdagság, feketeség, az élet, a tenyészet maga. Ez erős volt és mégis graciózus, a lábai formásak, de nagyok, a kezei kicsinyek, lelket pörzsölő alak, maga is megperzselve már egy kissé, pedig alig mulhatott tizennyolc éves. Az arca friss és harmatos, mint a szőlő hajnalban, közvetetlenül szüret előtt. A szemei azonban már be voltak esve mélyen és kettős kék karikával körülvéve. Ah, ismerem ezeket a lányokat, ezek azok, a kik fiatalon megvénűlnek, összefonnyadnak, megzavarodnak elméjükben is, sőt elbetegesednek ha elég korán nem szeretnek. A lelkük olyan!
Bemutatkoztam, leültem mellé.
- Mért nem táncol?
- Mi köze hozzá?
- Hohó! Terhére vagyok?
- Nem, ellenkezőleg. Ha tudni akarja azt is megmondom, mért nem táncolok.
- Miért?
- Mert nincs itt, a kivel nekem egyes egyedül szabad táncolni.
Egy kellemetlen, zsarnok vőlegény?
Meglátta a gondolatomat.
- Nem vőlegény, más.
- Értem. Büszke vagyok bizalmára.
- És ha nem büszke is, olyan hangulatban vagyok, hogy elmondok mindent. Nem csak magának, mindenkinek. Ki fogom kiabálni az egész bálnak. Ide is erőszakkal hoztak el, nem vagyok én magára kíváncsi. És hiába szekiroznak, hiába tesznek akármit, még se leszek másé.
Az apja cukrot hozott. Mérgesen elvette. Az apa látható örömmel, hogy más kurizál a leányának, tovább ment.
- Ajánlani fognak magának is, hogy vegyen el, mindenkinek ajánlanak.
- Én, szivesen, mikor?
Ily gyorsan se kötöttem még házasságot. El voltam bűvölve és egy kissé megrémülve is. Mily őszinteség, mennyi szenvedély, az ilyesmitől egészen elszokik az ember a nagyvilágban, hát hajlandó azt hinni, hogy ez már betegség.
Nem, egy cseppet sem volt beteg az én leányom. Egy kissé elkeseredett, egy kissé túlzott, ez az egész.
- Eltiltottak egymástól bennünket.
- Ez ellen lehet tenni.
Mosolygott.
- És mindenféle pletykákat hoznak haza róla. Hogy a cigánynak adós maradt az éjjeli zene árával.
- Képtelenség.
- Hogy apám pénzért le fogja mondatni rólam. Pénzt ad neki.
- Fuj!
Hízelgő, csaknem kacér tekintetet vetett reám.
- Maga jó és okos ember, szeretem magát, maga az egyetlen, a ki a mi pártunkon van!
Nem tiltakozhattam, a mama megjött. Kivörösödve a tánctól - a miért szégyelte magát - különben is szórakozottan.
- Haza kell mennünk - mondá - tizenkét óra.
- Maradjunk még egy kissé, anyám!
- Attila azóta felébredt.
Új baba, még egy szopós gyerek volt otthon. Haza kellett menniök. Kikisértem őket a ruhatárba és a mikor a lány vállára vetettem a bundát, halk hangon szólott:
- Jöjjön el holnap, délutáni két órakor. A szobaleánynak mondja, hogy a kisasszonyt keresi. Ne csengessen, a kapu nyitva van!
Ott maradtam másnap és elmentem a kisasszonyhoz, a mama aludt, apa a kávéházba már elment, a különbejáratú vizitszobába vezetett be a szobaleány. A fütetlen, lakatlan, nedves szobában ült a szerelmes pár. Vissza akartam vonulni az ajtóban.
- Csak jöjjön! - súgta a kisasszony.
Beléptem, harmadiknak a találkára.
A leány piros volt, a fiatalember - talán egy tenyérnyivel magasabb, mint a seholvári fiatalság általában - zöld és kék, nagyon fázhatott itt. Szegénykének nem volt az egészségéhez való a hideg paradicsom. Egy vértelen, keszeg legény volt, olyan, a ki mindörökre fiú marad. Az örök éretlenség, a szakála ritkán és rendetlenül nőtt, a sorvadás romlottsága fénylett barna szemeiben. A halálné vőlegénye ez igazában, a ki belekapaszkodik ime a virágzó életbe.
A gyülölség fogott el, különösen, hogy megláttam az ajkakon a csókok élénk piros nyomát. Ez a nyomorult! Nem hitvány karikagyűrűvel, de a halál örök pecsétjével akarja eljegyezni magának ezt a bűbájos teremtést. Lekötni magának úgy, a hogy száz pap, ezer eskü nem képes lekötni. Nem kell így félnie csalástól, töréstől, hűtlenségtől. Ez a nász - mindörökre.
De mért megy vele a lány, mért szereti, hogyan tűrheti, hogy csak hozzá is érjen, mint szeretheti? mit akar tőle?
És mit kíván tőlem.
- Ne haragudjon - szólalt meg izgatottan - hogy ide csaltam. Úgy éreztem, hogy barátunk. Olvastam a könyveit, pártfogolnia kell bennünket. Mit tegyünk?
A fiatalember kíváncsian - de rosszakarattal és féltékenyen - nézett reám:
- A kisasszony unja ezt a küzködést.
- A titkolódást, az üldöztetést; végét akarom szakítani.
- Meg kell kérni a szülőket.
- Hiába.
- Várni kell.
- De meddig?
- Valami véletlen....
- Egy állás! szólt közbe a fiatalember.
- Hát nincs állása?
- Nincs, igérve van.
- Talán a minisztériumban! fordult hozzám megszégyenítő édességgel a leány.
- Én tudok és akarok dolgozni!
- A vizsgái?
- Egy van hátra.
- Csak egy. Egy csupán.
- Le kell tenni. Egy év alatt oszt' rendben lesznek. Igérem, hogy kezére járok.
- Még egy év!
A másik szobában mozgolódtak; a kis baba sírt. Szöknünk kellett, nekünk férfiaknak.
Együtt bandukoltunk előre az elhagyatott szűk utcákon, a frissen hullott hó elnyelte lépteink neszét. Bűn volna, ha itt agyon ütném ezt az urat? Ártanék vele az igazságnak, az emberiségnek, a társaságnak?! Legalább jól megverhetném!
Igyekeztem szeretetreméltó lenni hozzá. Ő meg éppen közlékeny lett.
- Egy év még! Én várok szívesen, akármeddig. De ő nagysága az egészségét féltem. A lelki egészséget, mely kihat... Egy katasztrófa...
Óh, a gazember!
Melegen fogtam vele kezet; a hôtel elé értünk.
Puha, vékony kezének forrósága megnyugtatott egy kissé. Hisz az már a végét járja. Csak sietve, sietve!
Vajjon mit fog majd mondani róla férjének a nagy fekete leány? Majd ha már néhány évig asszony lesz és egy gyenge órában elmondja az urának, hogy a mikor még nem ismerte, valakit szeretett. Halálos, önfeláldozó szerelemmel. Vak volt, kábult volt, kábult volt évekig és kiért, kiért? Szánalommal vagy haraggal beszél-e majd róla? Miért szerette?