A csodaorvos
szerző: Cholnoky Viktor

        A Róba-El-Káli sivatag határától, a vahabiták földjéről diadalmas háború után hazatérve, Abdalmalik kalifát és seregét valahol Erriád városán túl a sivatagban érte az éjszaka. Továbbmenni a fáradt sereggel nem lehetett már, s azért a kalifa pihenőt rendelt éjszakára. Katonái fáradtságtól és álomtól elpilledten heveredtek végig a homokon, amely még az éjszaka hidegében is forró volt a nappali hévsugár fűtésétől.

        Magának a kalifának a kísérői egy szélfútta homokdomb oldalán kerestek ki nyugovóhelyet, nagy fa alatt, hogy a búsan aláhajló ágaival eltakarja szeme elől a korán ébredő hajnal első, áloműző sugarait. Abdalmalik lefeküdt és elaludt, pedig az emberei rosszul választották a nyugovóhelyét. Mert az a fa szikomórfa volt, és a szikomórnak meg a khárubnak az ágai között dsinek laknak, nem úgy, mint a lótuszfa vagy a tamariszkusz koronájában, ahol szintén lelkek vannak otthon, de azok jó lelkek, és véli a nevük.

        Amikor a kalifa felébredt, már borzongatta a hideg, a bal oldalában pedig bénulást kezdett érezni. Amint továbbmentek, a borzongás az égő napon is didergéssé vált, de a bénulást, azt feloldotta a nap heve. Rettenetes gyötrelemmé. Abdalmaliknak a hajnali hűsben még jegesen bénává meredt bal oldala elkezdett először csak zsibbadtra engedni; a bal keze úgy fájt, mintha a könyökét ütötte volna bele lóra ülés közben a nyerge éles kapájába, a lábán, a bőre alatt óriási hangyák szaladgáltak, a bordájában pedig, a szíve tájékán azt érezte, hogy szú perceg, az őrli a csontját.

        Amire estére kelve megint hazaértek, akkorra a hangyazsibongásból skorpiók szaladgálása lett, a szúvak pedig százlábú skolopendrumokká erősödtek, úgy marták a bordáit a szerencsétlen, meggondolatlan kalifának, aki egy éjszakát ott töltött a szikomórfa árnyékában. Másnapra aztán elállta a teste egész bal felét a szaggató, rángató, tűrhetetlen fájdalom. Nem kínzó állatok éltek már a csontjaiban, hanem minden ízületében kigyulladt külön egy-egy kis pokol. És az égető, kénköves tüzük sugárzott az erein, az izmain, az idegein át egyik csuklójából a másikba. A kalifa tűrhetetlen fájdalmakat érzett, és hívatta az orvosát.

- A Morhut tüze éget, gyógyítsál meg!

        Az orvos százesztendős volt, tizennégy kalifát kísért már a sírba, egyet meg is gyógyított, abból meg azután olyan zsarnok lett, hogy Juveittől Dsiddáig, Hálebtől Hodeidáig mindenütt nyögték az uralkodását. Az orvos tehát bölcs volt és őszinte, mert százesztendős korára minden orvos azzá lesz, és azért azt mondta a kalifának azután, hogy megvizsgálta:

- Én nem tudlak meggyógyítani. Én nem tudom elűzni azt a dsint, amelyik a szikomór lombjaiból vetette magát rád, és belerágódott a tagjaidba. És nem tud meggyógyítani semmiféle arab orvos sem. Sőt nem gyógyíthatnak meg azok a zsidó orvosok sem, akik suttogó ráolvasással, láhással gyógyítják meg betegeiket. Ez a dsin azoknál is erősebb.

        Abdalmalik kétségbeesetten kapott a kardja markolatához, és a fájdalomtól üvöltéssé stilizálódott hangon ordította:

- Tehát nem gyógyulhatok meg? Nincs reá mód, hogy a pokolnak ez a tüze kialudjék a tagjaimból?

        Az orvos elgondolkozva fordult dél felé, ahol Mekkán túl és a Bab-el-Mandeben túl is van még világ, azután visszafordult a szultán felé, és vigasztalást mondott:

- Egyiptomból hazatért emberek mondják, hogy ott él egy csodatévő ember. Nem orvos, nem is tudós vagy tanult, hanem inkább félnederes. Apja félarab berber volt, az anyja pedig szerecsen. Attól tanult énekelni és varázslattal ráolvasni a betegekre. Budaih a neve. Azt hívasd el, az talán meg tud gyógyítani.

        A fájdalom nem ismer türelmet, alig egy hét múlva ott volt már Budaih az egyiptomi vérvörös homok földjéről azon a másik földön, amelyet Arábia sárga homokja takar. A kalifa elé vitték, és a fekete bőrű, együgyű arcú Budaih elkezdte a tudományát. Kihúzta, valósággal kitépte a kalifa bal lábát azokból a pólyákból, amelyekbe bele volt csavargatva, és kinyújtotta úgy, hogy Abdalmalik csontjai csak úgy ropogtak belé, a szája pedig valósággal tajtékot túrt a fájdalomtól. Szerencse, hogy akkor még nem tudott rúgni, mert különben felrúgta volna a félvér szerecsen vajákos suhancot. De az nem törődött a kalifa kínos vonaglásával, nem hallgatott a nyöszörgéssé tompult jajgatására, hanem elkezdett halkan, csaknem mindig egy hangon énekelni:

        Hin ten en ten
        Nahón ah,
        Hin ten en ten
        Béli en ten
        Béli en nebu ten.

        Kétszer zümmögte végig ezt a dalt, azután a két tenyere csészéjébe fogta a kalifa lábát a térde alatt, azután ráköpött annak a fájós térdnek a kalácsára. És ahogyan a nyála érte Abdalmalik bőrét, annak a térde ízületében egyszerre kialudt a pokol. A langyos egészség szállt oda vissza, lassankint hűvösre enyhült át, és ezt a hűs folyót felkapták a bőre alatt az erei, az idegei, és vitték egyik porcogójából a másikba át. Abdalmalik meggyógyult éppoly gyorsan és éppoly csodálatosan, mint ahogyan megbetegedett.

        De Abdalmalik nem lett volna valóban keleti kényúr, ha másnap maga elé nem hozatja Budaihot, és jutalmat nem ígér neki, követelve tőle, hogy ismertesse meg vele a varázslatos gyógyítás titkát. Mi gyógyíthatta őt meg? Az a nyál vagy inkább talán az az ének? A kalifa jobban szeretett volna az ének bűvös erejében hinni. Azért azt követelte a szerecsen fattyútól:

- Írd le nekem annak a bűbájos éneknek az értelmét a mi nyelvünkön is. Hogy a mi orvosaink is megtanulhassák.

        Budaih elmosolyodott, nagyon gyámoltalanul és nagyon kényszeredetten, és dadogva felelt:

- Írni nem tudok, és amit énekeltem, az nem bűbájos ének, hanem az a dal, amit nálunk aratás után a malomban szoktak énekelni az őrlőmunkások, mikor a kő tengelyének a rúdjához fogott ökröket biztatják.

        A kalifa ránézett a százesztendős orvosára, aki ott állt a kerevete mellett, az orvos visszanézett rá, azután ő is odafordult a szerecsenhez, és ő is hozzá szólt hitetlenül:

- Mindegy. Akármit énekeltél is, mégiscsak mondd el nekünk azt a dalt, amitől a kalifa meggyógyult.

        Budaih megint csak félszegen mosolygott, azután azt mondta:

- Az bizony csak ennyit jelent: "törjétek, zúzzátok, barmocskák, a búzát, a búzát törjétek, zúzzátok magatoknak s gazdátoknak".

- Hogyan? - riadt fel Abdalmalik. - És ez az ostobaság gyógyított volna meg engemet? Ez az együgyű vers, amiben még csak szó sincsen sem gyógyulásról, sem pedig dsinekről? Akkor inkább hiszek a nyálad erejében!

        És a százesztendős orvos helyeslően csóválta a fejét, mert Napkeleten az jelenti a ki nem mondott, csak értetett helyeslést. És a feje a nagy csóválástól még akkor sem akart megpihenni, amikor már megint Budaih beszélt:

- Nem én gyógyítottalak meg, nem is a nyálam, nem is az őrletők dala. Ami meggyógyított, az a saját hited. Azért gyógyultál meg, mert nem értetted annak a dalnak a szövegét, amit énekeltem. Ha értetted volna, nem hittél volna benne, és most is ott égne a Morhut tüze a csontjaidban. Most pedig engedj el engemet, hadd menjek haza. De el ne felejtsd, hogy én nem orvos vagyok, hanem költő. És azért ne kérdezz tovább, mert mikor megszólal a kakas, akkor az éj sötétjében viadalra kelő dsin ellankad, és a költő is csak addig tud éneket mondani, amíg a borulat éjszakája van a lelkén. Amint megvirrad, olyan közönséges emberré lesz, mint akármelyiketek. Én elénekeltem, amit tudok, te meggyógyultál tőle, most már eressz haza.

        Abdalmalik intett, hogy engedjék szabadjára a szerecsent. Budaih szinte futva tűnt el a palotából, és nem nézett utána más, csak a bölcs, százesztendős orvos.

        De most már tagadásra bólogatta a fejét, és így szólalt meg:

- Ez a fickó hazudott. Nem mondott igazat, amikor azt vallotta, hogy ő nem orvos, hanem költő. Ez az ember meggyógyított tégedet, Abdalmalik, nem azért, mert költő, hanem azért, mert orvos. És én ezentúl latinul fogom írni a receptjeimet, hogy meg ne értse őket senki. Akkor meggyógyulnak tőlük az emberek.