A csizmadia és az ördög
| A csizmadia és az ördög szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Ambrozovics Dezső |
Karácsony előestéje volt. Mária már rég hortyogott a kemencze mellett, a lámpából teljesen kiégett az olaj és Nilov Fedor még mindig ott ült és dolgozott. Már rég félre dobta volna a munkát, s kiment volna az utczára, de a Kolokolnij-közbeli megrendelője, a ki vagy két hete rendelt meg nála egy fejelést, az este is a nyakán járt, s megparancsolta neki, hogy a reggeli istenitisztelet előttre készítse el a munkát.
– Kutyának való élet! – dörmögött Fedor munkaközben. Némely ember már rég alszik, mások sétálgatnak, te pedig, mint valami Kain, itt kuporogsz és dolgozol, az ördög tudja, kinek . . .
Nehogy valamiképen elszundikáljon, minduntalan előkapta a szék alól a palaczkot, nagyokat húzott belőle és minden korty után megcsóválta a fejét és fönhangon így szólt:
– Mondjátok meg az Istenért, mi jogon sétálnak a megrendelők, nekem meg varrnom kell nekik? Talán azon a jogon, hogy nekik pénzük van, én meg szegény vagyok?
Gyűlölt minden megrendelőt, de különösen azt, a ki a Kolokolnij-közben lakott. Ez egy komor tekintetű, hosszú hajú, sárga arczú ember volt, kék pápaszemet viselt és orrhangon beszélt. Valami szinte kimondhatatlan német neve volt. Hogy ki volt és mivel foglalkozott, azt senki sem tudta. Mikor Fedor két héttel azelőtt nála járt, hogy mértéket vegyen, a padlón ült és mozsárban tört valamit. Alighogy Fedor beköszöntött, a mozsár tartalma hirtelen fellobbant és fényes, piros lánggal égett, erős kén és pörkölt toll-szaggal. Fény áradt szét s a szoba megtelt sűrű rózsaszínű füsttel, úgy, hogy Fedor vagy ötöt tüsszentett; hazatérve elgondolta magában: „Istenfélő ember nem foglalkozik ilyen dolgokkal.”
Mikor a palaczk kiürült, Fedor letette a czipőt az asztalra és elgondolkozott. Nehéz fejét föltámasztotta az öklével s elkezdett tünődni a szegénységén, nehéz, örömtelen életén, azután a gazdag embereken, nagy házaikon, fogataikon és tömérdek bankóikon. „Milyen szép volna, ha ezeknek a gazdag embereknek – hogy vinné el őket az ördög – a házai összedőlnének, a lovaik fölpukkadnának s a bundáik és czobolysipkáik tönkre pusztulnának! Milyen szép volna, ha a gazdagok lassanként szegényekké lennének, a kiknek nincs mit enniök, a szegény csizmadia pedig gazdag emberré lenne s ott pörlekednék karácsony előestéjén valami szegény csizmadiával.
Imigyen ábrándozva, Fedornak egyszerre eszébe jutott a munkája, s fölnyitotta a szemeit.
„No, tessék! – gondolta magában, a mint rápillantott a czipőkre. – A fejelésem már régen kész, s én még mindig itt ülök. El kell hogy vigyem a megrendelőhöz!”
Becsavarta a czipőket egy piros kendőbe, felöltözött és kiment az utczára. Künn havazott s mintha apró tűkkel szurkálták volna az arczát. Hideg, sötét és csúszós idő volt, a gázlámpák homályosan égtek, s erős kátrányszag volt az utczán, úgy, hogy Fedor elkezdett krákogni és köhécselni. A gránit kövezeten ide s tova siettek a gazdag emberek s mindeniknek a kezében volt egy-egy sódar vagy egy fertály pálinka. A kocsikból és szánokból gazdag kisasszonyok néztek Fedorra, a nyelvüket öltögették felé és kaczagva kiabáltak:
– Szegény! Szegény!
Fedor mögött diákok, katonatisztek, kereskedők és tábornokok lépkedtek, s mind őt szidták:
– Korhely! Korhely! Kaptafás – csizmadia, … koldus!
Mindez bántó volt, de Fedor hallgatott s csak folyton köpdösött. De mikor találkozott Lebednik Kuzma városi csizmadiamesterrel, a ki így szólt hozzá: „Én gazdagon házasodtam, legényekkel dolgoztatok, te pedig szegény vagy, enned is alig van”, Fedor nem állta ki tovább, hanem utána iramodott. Üldözte mindaddig, míg a Kolokolnij-közbe nem érkezett. A megrendelője a saroktól a negyedik házban, a legfelsőbb emeleten lakott. Egy hosszú, sötét udvaron át kellett hozzá menni, azután fölkapaszkodni egy meredek és nyaktörős lépcsőn, mely csak úgy imbolygott a lépés alatt. Mikor Fedor belépett hozzá, úgy mint akkor két hét előtt, a földön kuporgott és mozsárban tört valamit.
– Nagyságos uram, elhoztam a czipőket! – mondotta Fedor sötéten.
A megrendelő fölkelt és szótlanul kezdte felpróbálni a czipőt. Fedor segíteni akarván neki, féltérdre ereszkedett és lehúzta az ócska czipőit, de rémületében hirtelen felugrott és az ajtó felé hátrált. A megrendelőnek emberi láb helyett lópatái voltak.
„Hm! – gondolta magában Fedor. – Micsoda kaland!”
Mindenek előtt keresztet kellett volna hogy vessen magára, azután futva meneküljön, de eszébe jutott, hogy most találkozik először az ördöggel s alkalmasint utolszor is, s így ostobaság volna, ha nem aknázná ki az alkalmat. Erőt vett magán és elhatározta, hogy szerencsét próbál. A kezeit hátratéve, nehogy keresztet vessen magára, tiszteletteljesen elkezdett köhécselni és megszólalt:
– Azt mondják, hogy nincs a világon az a pogány, a ki roszabb volna az ördögnél, én pedig úgy látom, Nagyságos uram, hogy az ördög igen művelt lény. Igaz, hogy az ördögnek farka és patái vannak, de viszont a fejében több az ész, mint igen sok diákéban.
– Szeretem az ilyen munkásokat, – szólt a megrendelő. – Köszönöm csizmadia! Mit akarsz tőlem?
A csizmadia tüstént elkezdett panaszkodni a sorsára. Azzal kezdte, hogy gyermekkora óta gyűlöli a gazdagokat. Mindig bántotta őt, hogy az emberek nem mind laknak nagy házakban, és járnak szép lovakon. Azt kérdi, miért kell neki szegénynek lennie? Mennyivel roszabb ő a varsói Lebednik Kuzmánál, a kinek saját háza van, s a felesége kalapban jár? Neki épen olyan az orra, olyanok a kezei, a lábai, a feje, a háta, mint a gazdag embereké, miért kell hát neki dolgozni, mialatt mások sétálnak ? Miért Mária az ő felesége, s nem egy olyan asszony, a ki tele van illatszerekkel ? Gazdag megrendelők házában sokszor lát szép kisasszonyokat, a kik azonban rá se hederítenek s azok olykor mosolyognak, mikor egymás fülébe súgják: „Milyen vörös ennek a csizmadiának az orra!” Az igaz, hogy Mária szép, jó és dolgos asszony, de műveletlen, a keze durva és agyon van dolgozva, a mikor meg politikáról meg más egyéb okos dologról beszél az ember, ő is sokszor beleszól és mindenféle badarságot hadar összevissza.
– Mit akarsz hát? – kérdi a megrendelő.
– Arra kérném nagyságos uram, legyen kegyes, és tegyen engem gazdag emberré!
– Parancsoljon. Csakhogy ezért el kell, hogy adjad nekem a lelkedet! Még mielőtt a kakasok megszólalnak jer és ird alá ezt a papirost, a mely szerint eladod nekem a lelkedet.
– Nagyságos Uram ! – mondotta Fedor udvariasan. – Mikor ön nálam megrendelte a fejelést, én sem kértem előre a pénzt. Először teljesíteni kell a megrendelést, akkor szabad csak a pénzt követelni.
– No jó, ám legyen! – egyezett bele a megrendelő.
A mozsárban hirtelen láng lobbant föl, sűrű, rózsaszínű gőz áradt szét és erős kén- és égett toll-szag terjengett. Mikor a gőz szétszéledt, Fedor megdörzsölte a szemeit és látta, hogy ő már nem Fedor és nem csizmadia, hanem egy egészen más ember, gombos mellényben, új nadrágban, s hogy egy karosszékben ül valami nagy asztal mellett. Két inas nyújtogatta neki az ételeket és mélyen hajlongva így szólt:
– Váljék egészségére, Nagyságos Uram!
Micsoda gazdagság! Az inasok egy nagy darab báránysültet hoztak s egy tál ugorkát hozzá, azután egy serpenyőben sült libát, kevés vártatva pedig disznósültet tormával. S mindezt milyen szépen, milyen finoman! Fedor evett és minden tál étel előtt fölhajtott egy nagy pohár pompás vodkát, akár csak valami gróf, vagy tábornok. A disznóhús után lúdzsírral készített kását, disznózsíros rántottát és sült májat tálaltak föl, s ő mindenből nagy élvezettel evett. De ni, még valami! Hoztak még pástétomot, és párolt répát kvaszszal. „De hogy ezek az urak meg nem pukkadnak ennyi evéstől!” gondolta magában. Végül hoztak egy nagy korsó mézet. Ebéd után megjelent az ördög kék pápaszemmel és mélyen meghajolva megkérdezte:
– Megvan-e elégedve az ebéddel, Pantelejics Fedor ?
De Fedor egy kukkot sem tudott szólni, annyira tele volt az ebédtől. A jóllakottság kellemetlen és terhes volt, s hogy kissé szórakozzék, elkezdte rázni a ballábán lévő czipőt.
– Ilyen czipőket én hét és fél rubelért csináltam. Miféle csizmadia varrta ezeket? – kérdezte.
– Lebednik Kuzma, – felelt az inas.
– Hívjátok ide a semmirekellőt.
Csakhamar előkerült Lebednik Kuzma. Varsóból. Tiszteletteljesen megállt az ajtóban ós kérdezte:
– Mit parancsol, nagyságos uram?
– Hallgass! – kiáltott rá Fedor és dobbantott a lábával. – Ne merészelj feleselni, jusson eszedbe a mesterséged, meg hogy ki vagy! Te mamlasz! Tudsz is te czipőt varrni! Mindjárt végig vágok rajtad! Miért jöttél?
– A pénzemért.
– Miféle pénzedért! Ki innen! Jöjj szombaton ! Hé, valaki . . . üssétek nyakon!
Hirtelen eszébe jutott azonban, hogy lármáztak vele is a megrendelők, s nehéz lett a szive. Hogy kissé szórakozzék, kivette a zsebéből duzzadt bugyellárisát s elkezdte a pénzét olvasni. A kék pápaszemes ördög hozott neki egy más, még duzzadtabbat, de neki még több kellett, s minél tovább olvasta, annál elégedetlenebb lett.
Estére az ördög bevezetett hozzá egy magas és melles hölgyet piros ruhában s azt mondta neki, hogy ez az új felesége. Késő éjszakáig csókolódzott vele és mézeskalácsot evett. Éjjel pedig lágy, pelyhes párnákon fekve, ide-stova hánykolódott és sehogy sem tudott elaludni. Úgy elszorult a szíve.
– Sok pénz van nálam, – szólt oda a feleségének, – vigyázz a tolvajokra. Jó volna, ha gyertyával kissé körüljárnál.
Egész éjjel nem aludt és minduntalan fölkelt megnézni, megvan-e még a ládája. Reggel misére kellett mennie. A templomban mindenki egyforma, legyen bár szegény vagy gazdag. Mikor Fedor szegény volt, imigyen imádkozott a templomban: „Uram bocsáss meg nékem szegény embernek!” Ugyanezt mormogta most is, mikor gazdag volt. Mi volt hát a különbség? De meg halála után a gazdag Fedort se temetik gyémántba, meg aranyba, hanem ugyanabba a fekete földbe, mint akár az utolsó szegény embert. Ugyanabban a tűzben fog égni Fedor is, mint a csizmadiák. Mindez sehogy sem volt ínyére Fedornak, ehez járúlt még a jóllakottság, s így imádság helyett mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében a pénzesládáról, a tolvajokról, s eladott, elveszett lelkéről.
Boszúsan jött ki a templomból. Hogy elűzze kellemetlen gondolatait, mint ezelőtt megcselekedte, rágyújtott egy nótára. De alig hogy elkezdte, oda jött hozzá a rendőr, ós köszöntve őt így szólt:
– Uram, nem szabad ám az utczán énekelni! Ön nem csizmadia!
Fedor háttal odadőlt egy kerítéshez s elkezdett tünődni: ugyan mivel mulasson?
– Uram! – kiáltott rá a házmester. – Ne nagyon dőljön oda a kerítéshez, mert bepiszkolja a kabátját!
Fedor bement egy boltba s vett magának egy pompás harmonikát, azután kiment az utczára és játszott. A járókelők újjal mutattak rá, és kikaczagták.
– Még ez is úr! – szóltak rá a kocsisok. – Akár csak valami csizmadia . . .
– Már az urak is rendetlenkednek? – mondotta neki a rendőr. – Menne inkább valami
lebújba!
– Uram, egy kis alamizsnát! – szólítottak meg a koldusok minden oldalról. – Adjon . . .
Azelőtt, mikor még csizmadia volt, a koldusok rá se' hederítettek, most pedig szinte elállották az útját.
Otthon meg az új felesege fogadta zöld kabátba és piros szoknyába öltözve. Szeretett volna kissé enyelegni vele, s már fölemelte a kezet, hogy kissé megveregesse a vállát, de az aszony boszúsan így szólt:
– Paraszt! Ostoba! Tudsz is te bánni úri asszonyokkal! Ha szeretsz, hát csókold meg a kezemet, de verekedni… azt nem engedem meg.
– „Tyüh, be kegyetlen egy élet! gondolta magában Fedor. – Még ez is élet!? Se énekelni, se harmonikázni, se asszonyokkal enyelegni . . . Tyűh-ha!”
Alig hogy leült a feleségével teázni, ott termett a kék szemüveges ördög és így szólt:
– Nos, Pantelejics Fedor, én az enyémet pontosan megtettem. Most írja alá a papirost és kövessen engem. Most már tudja, mit tesz az, gazdagnak lenni!
Magával vitte Fedort a pokolba, egyenesen a tűzbe, hol apró ördögöcskék settenkedtek körülötte s kiabáltak:
– Bolond! Mamlasz! Szamár!
A pokolban rettenetes kénszag volt, úgy, hogy majd megfojtotta az embert.
…Egyszerre eltűnt minden. Fedor felnyitotta szemeit s látta az asztalát, a czipőket s a kis pléh lámpát. A lámpaüveg fekete volt s a pislogó bélből, mint a kéményből, undorító gőz szállt föl. Ott állt mellette a kék pápaszemes megrendelő és boszúsan kiabált.
– Bolond! Mamlasz! Szamár! Majd megtanítlak én, te semmirekellő ! Két hét előtt fölveszed a rendelést s a czipők még most sem készek. Azt hiszed, nekem van időm rá, hogy a czipők végett napjában ötször is hozzád szaladgáljak? Szemtelen ! Marha.
Fedor megcsóválta a fejét és hozzálátott a czipőkhöz. A megrendelő még hosszú ideig szitkozódott és fenyegetőzött. Mikor végre lecsillapult, Fedor komoran megkérdezte:
– Mondja csak uram, mi az ön foglalkozása?
– Én bengáli tüzet és rakétákat csinálok. Pyrotechnikus vagyok.
Harangoztak a reggeli misére. Fedor átadta a czipőket, átvette a pénzt és elment a templomba.
Az utczán ide-stova száguldoztak a fogatok és a medvebőrös szánok. A gyalogjárón egyszerű emberek mellett kereskedők, úrihölgyek, katonatisztek tolongtak ... De Fedor már nem irigyelte őket s nem zúgolódott a sorsa ellen. Belátta, hogy szegénynek, gazdagnak egyformán rósz a sorsa. Egyiknek módjában van fogaton járni, a másiknak meg teli torokkal énekelni és harmonikázni, általánosságban azonban valamennyire ugyanaz vár, a sír – s az életben nincsen semmi olyas, a miért érdemes volna odaadni az ördögnek az ember lelkének akár legkisebb kis foszlányát is.
(1888. december.)