A csizmadiák lapja
szerző: Thury Zoltán
Hadak Sándor, a kiről ebben a néhány sorban szó lesz, iró volt. Töprengő, finom lelkü ember, utálta a vásárt, roppant nagyra becsülte a pennáját, csak akkor irt vele, ha igazán volt valami mondani valója. Különben azt hitte a kis hegyes szerszámról, hogy: fegyver, a mivel harczolni kell a közért s ennek folytán csupa tendenczia lett minden sora, a mivel azt érte el, hogy akik csak az esztetikai szépért irnak s megvetik az akcziót, mélységesen lenézték. Hadak Sándort ez nem keserítette el. Azt gondolta magában, hogy ez a világ nem olyan tökéletesen boldog, hogy most már csak esztétikai gyönyörüségről kellene gondoskodni számára. Előbb valami általános nivellálásnak kell elkövetkeznie, ezt pedig nem adják csak ugy a maguk jószántából azok, a kik megrövidülnek vele. Szurni kell rajtuk egyet-egyet a pennával s ha aztán majd minden rendben lesz, jőjjenek a fülemilék és daloljanak. Addig azonban a romboló és építő erőé a hatalom.
Hadak ujságiró is volt azonkivül és a miről ő is gyakran megfeledkezett s én is ime majd hogy elfeledtem, szegény ember is. A mit irt, azt nagyon értékesnek találták a többi irók, meg is beszélték a kávéházban, meg a klubban, hogy milyen nagy a becse, de csodálatosképpen éppen azoknak tetszettek a dolgai, a kik nem vásárolnak könyvet. Ilyenformán nagyon szükkeblüeknek mutatkoztak vele szemben a kiadók. Jó tanácsokat adtak neki, hogy nádból faragjon magának tollszárat, mert az könnyü s virgoncz, mondhatnám játszi lesz ennek folytán az olvasmány, a mi kikerül alóla. A közönség ezt szereti. Ha folyton csak ugy ir, hogy az embernek teletölti a fejét megoldhatatlan kérdésekkel meg gonddal, nem használhatják a kéziratát. A polgárember egész nap dolgozik, izzad, estére ki van merülve. Most már vagy szinházba megy, vagy elővesz valami könyvet, de mindenképen mulatni akar. Tessék valami nagy szerelmes mesét kigondolni, jól teszi, ha sok humort vegyít bele, jöjjön ide, mondja el, s akár előleget is adunk reá - mondták egynémely könyvkereskedők s Hadak Sándor mérges volt, gorombaságokat felelt, azonközben pedig mikor otthagyta a czifra boltot, a szemébe szökött a köny és belül marczangolni kezdte a sikertelenség tompa fájdalma.
Tanulni azonban sehogyse akart a könyves boltosoktól. - Öt esztendő, tiz esztendő - gondolta magában, s mi leszünk az urak. A literatura nem kutyakomédia, hogy csak mulattasson s fölkeltsen az agyban némely olyan érzéseket, a mik hasonlatosak a gyönyörüséghez, annak vezérszerepe van abban a nagy munkában, hogy át kell gyurni a sziveket meg az agyakat s istenibb formát kell adni az ember lényegének. Már annak ez a rendje, mert máskülönben a világ végéig csináljuk a mi kis politikánkat s nyom nélkül szalad el felettünk minden tanulságaival egyetemben a nagy idő.
Ezeken gondolkozott Hadak Sándor, mig hazafelé bandukolt egy este s megfordult a fejében egy novellacziklus tervezete... Szó lenne benne egy pékről, meg egy diurnistáról... különben ez már csak részlet... A fő az, hogy az üzérkedésbe kellene behozni valami becsületes rendszert egyelőre, hogy minden hizott libával és pulykával egyetemben ne egye meg a pék a diurnistát is. Mig eljönne az igazi rend, a mi szörnyen lassan bontakozik ki a tegnapból meg a mából, legalább valamit biztosítani kell...
Fenn az asszony azzal fogadta, hogy ott volt Nagy Náczi a csizmadia. Megmérte a kis fiu lábát s azt mondta, hogy még este visszajön.
- Mit akar? Elsején küldtem neki hat forintot.
- Nem azért, valamit akar veled beszélni. Azt mondja, hogy valami ujságot akar. Különben hiszen majd elbeszéli... Azért szép tőle hogy rád gondolt.
- Igen, igen... Micsoda ujságot?
- Nem tudom, de pénzt hozna, azt mondja...
- Majd meglátjuk...
Alig vacsoráztak meg s már megérkezett Nagy Ignácz. Kapott egy poharat, a mit az asszony szinig tele töltött borral, letelepedett az asztal mellé, maga mellé csapta le az abroszra a vizes sapkáját s a mikor már ivott és uj bort kapott, elmondta, hogy miért jött.
- A mint hát már bizonyosan tudja is Hadak ur, az ipartestületben én vagyok az elnök. Nem azért mondom, mintha sokra tartanám a rangot, hanem hát igy van, bennem összpontosult a bizalom. Van is ott egy kis tekintélyem, keresztülviszem, a mit akarok. Hát most ugy esett, hogy egy jó pennáju ember tisztességes keresetre tehetne szert nálunk. Pár nagy mester fölvetette az eszmét, hogy csináljon szakközlönyt az ipartestület. Én is pártfogoltam s rögtön magára gondoltam Hadak ur... Gondoltam, vékonypénzü legény az ilyen irófajta, nem árt neki egy kis mellékes haszon...
- Aztán mit akarnak a lappal?
- Egy az, hogy van a czipészeknek is, pedig hát az ipartestület nem engedheti, hogy éppen ők előnkbe vágjanak. Meg aztán meg kell védeni a mesterek érdekeit, mert ujabban mindig magasabbra akarják srófolni a legények a munkabért. Czéh már nincs, a ki közibük vágna, hát igy a sajtó utján remél valamit az ember. Különben hiszen nem sok irás kellene abba az újságba. Ugy kontempláljuk, hogy a fődolog lenne a hirdetés: Bécsből sokat lehetne kapni, mert nagyon aspirálnak a német bőrösök a magyar csizmára. Meg aztán meglehetne nyerni a fejbőrösöket, a lakkosokat, a kérgeseket, a kik nagyban árulnak s lenne benne egy lap, a min a legények ajánlkoznának a mesterekhez, meg a mesterek keresnének legényt. A legények huszonöt-harmincz krajczárt fizetnének a hirdetésért...
- S a mesterek...
- Hogy mondja? Hát a mesterek semmit. Az övék az ujság.
Az asszony kedvetlenül hallgatott az asztal végén s csak néha pillantott föl az urára nedves, kunyoráló pillantással. Mikor az kikerülte a nézését, hozzáment és a fülébe súgta:
- Ne légy goromba hozzá... kérlek szépen...
- A haszonnal meg aztán ugy leszünk, hogy osztozunk. Fertálykor, vagy a mikor jónak látja, leszámol a titkárral. Zsebre vágja, a mi a magáé, idővel szép kis summára nőheti ki magát a pénzecskéje. Az írással nem lenne sok dolga. Ellátnók mi... Magam is megeresztenék minden két-három hétben egy-egy czikket, csak éppen, hogy simítani kellene rajta itt-ott. Ha ugy benézne hetenkint kétszer-háromszor egy-egy órácskára, összeütné az egészet. A ki ért hozzá, annak rááll a keze... Igazán mondva, hát én ugy gondoltam magára Hadak ur, hogy egy kis pénzt szerezzen. Elkel erre, arra... Az apáink is jó ismerősök voltak, az öreg urnak harmincz esztendeig dolgozott az én öregem, hát mondok az asszonynak, az ilyen diák nép, a ki csak mindig ir, akár kell, akár nem, rá van szorulva a pénzre, juttasson neki az ember, ha már elnök...
Hadak némán bámult rá a csizmadiára. Ez a zsiros, poczakos ember egyszerre nőni kezdett előtte, szélesedett, mintha az övé lett volna most már az egész asztal, a sapkája nagy feketesége mellett is elvesztek a poharak meg a hamutartó, uralkodni kezdett, az övé lett a hangos szó, a másé csak a csendes, kipöfögött belőle a gőg s most már ismételte is azt a mit utoljára mondott.
- Ugy gondoltam, hogy nem árt majd egy kis pénzmag. Nő a gyerek, iskoláztatni kell, hát majd hozzájárulunk mink is.
Hadak nem mert fölnézni. Félt, hogy kiordít belőle a düh. Közben a háta mögé került az asszony is, simogatni kezdte a haját a homlokán kezdve szép csendesen hátra, le a nyakáig. Ez csillapította... Hátra is mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: ne félj - s mikor a vendég kérdezte, hogy hát mi lesz, csendes türelemmel felelt:
- Beszélünk még róla, majd meggondolom...
Mikor a csizmadia elment, egy szót se szóltak többet a dologról. Az asszonyt bántotta egy kicsit az, hogy Nagy Náczi ur olyan elégedetlen formán távozott, mert félt, hogy holnap elküldi az egész számlát, de nem szólott semmit. Valami nehézkes csend támadt a szobában, a mi fojtogatni kezdte a lámpát, mert a nagy kerek láng mintha fulladozott volna, nagyokat lihegett. Egyszerre utolsót szuszszant és meghalt. A másik szobából átpislogott valami világosság, egy gyertya az éjjeli szekrényről, a mi talán meleg, barátságos derü lenne, ha közelebb jönne, arra azonban egyiknek se volt kedve, hogy behozza. A tágas nagy szobában utálatossá kezdtek lenni a szagok is. A lámpakorom büze vetekedett a csizmadia hájas csizmájának a szagával, büdös gőzbe vegyültek össze, az ember megborzongott, fölállott, hogy feküdni menjen. Az asszony ugy kisérte, mint egy hüséges jó cseléd s ösztönszerüleg nyult utána néha a kezével, mintha kérlelni akarná, hogy ne bosszankodjék.
- Igazad van, nem neked való az ilyesmi... Ámbár hogy talán pénzt hozna... A családos ember mégis más, mint a ki egyedül van. Annak mindegy...
- Ugyan hallgass.
Reggel még kilencz óra se volt s már idegenek csengettek az ajtón. A cseléd azzal jött be, hogy valami nem igen finom urak keresik az urat s várnak az udvari szobában. Hadak hamar felöltözött és kiment hozzájuk.
Három kopott, félszeg ember ült szétszórva a székeken s egymást taszigálták a pillantásukkal, nem tudva hirtelenében elhatározni, hogy ki beszéljen. Végre is fölállott közülök az egyik, egy hosszu, száraz betegformáju ember s félénken, huzódva beszélni kezdett.
- Ugy halljuk, hogy tegnap este itt járt Nagy Ignácz ur s ujságot akarnak a mesterek. Mi kérem itt segédek vagyunk s azért jöttünk, hogy ne tessék belemenni abba a dologba. Reánk törnek kérem... Egészen tönkre akarnak tenni... Kiszámíthatom az urnak papiroson, hogy valóságos rabszolgák vagyunk... Ugy élünk, mint a barmok, zöldségen. A gyerekeink betegek, rongyosak, az asszonyok siránkozók, panaszosak, éjjel-nappal nem tudunk megkeresni annyit, hogy valahogyan éljünk. Ha mi elmondhatnók valahol a bajunkat, az lenne az áldás.
A másik kettő is ráhagyta:
- Bizony, bizony.
- Nem kellene nekünk valami czifra nagy ujság, csak éppen egy kis nyomtatott papiros, ekkora ni, mint a két tenyerem... Aztán láthatná a világ, hogy mik vagyunk... Ha el tetszik jönni hozzám a Hajcsár-utczába, mutatok egy szobát, a milyet a nagyságos ur sohase látott. Csupa penész, olyan a teteje is, mint az alja, nincs rajta tapasztás. A gyermek már három hete torokfájós s nem tudtam még megcsináltatni neki az orvosságot, a mit fölirt a szegény-doktor, pedig három órát se alszom egy éjjel, mindig dolgozom darabszámra... Nekik sincs jobb dolguk.
Rámutatott a másik kettőre. Ezek közül is fölállott az egyik, hogy valamit mondjon.
- Tudja nagyságos ur, hogy kinek van jó dolga? Annak, a ki lop...
Hadak nézte őket és elszorult a szive. Magában mormogott... - Szegények, szegények.
Ujra a hosszu ember beszélt:
- Nincs törvény, se szabály, se semmi a mi nekik is parancsolna. Fizetnek a mit akarnak, akkor, a mikor nekik tetszik, kidobnak, elcsapnak, nem használ semmi, annyian vagyunk, hogyha száznak eszébe jut nem dolgozni, jön a helyébe kétszáz, háromszáz, ezer. Egészen az övék vagyunk, mint a kutyák... Igaza van itt a pajtásomnak. Az boldogul, a ki lop...
A házigazda szemei előtt vizben kezdett uszni a három legény. Alig tudott szólni, annyira szorongatta a torkát a szomoruság és a keserüség. Kutatott valami után, a mivel segíthetne rajtuk, de nem jutott az eszébe semmi. Végre is látta, hogy tehetetlen s olyan tanácsot adott, a milyet tudott.
- Menjenek hát lopni. Én mondom maguknak. A gyereknek éhezni nem szabad. Én nem tehetek semmit. Pénzem nincs. Az irás semmit se ér. Menjenek, ne jajgassanak tovább a nyakamon.
Csendesen, vigasztalanul botorkált ki a szobából a három kopott legény.