A csúnyák
| A csúnyák szerző: Kosztolányi Dezső |
Tanúja voltam annak a jelenetnek, amint egy vidéki vendéglő üvegtetős étterméből tüntetően kivonult kedves és lelkes barátnőm, a feminista, talán az első magyar szüfrazsett, aki forradalmi tettel vallotta az elvét. Utána lopóztam a folyosóra, meg akartam tudni, miért szökött meg. A cigány valami nótát játszott, amely a vért az agyába korbácsolta, és megvesszőzte feminista-önérzetét. Messze a sarokasztalnál gutaütéses, véres szemű urak mulattak, citromszeleteket áztattak a poharukba és óbégattak, félrehúzva boros, vastag szájukat: Nekem olyan asszony kell. Később hallottuk, hogy milyen asszony kell. A dal paraszt szadistája úgy festi ki a házasélet mennyországát, hogy a némber az ember érkezésekor keljen fel a dunyhából, még akkor is, ha belégebed, még akkor is, ha beteg s - amint tudni méltóztatnak - főzze meg a vacsorát, és úgy várja-várja az urát. Csak nem ez volt a deliktum? Mi tűrés-tagadás, ez volt. A népdal sértette? A népdal, de még inkább azok a "reakciós" férfiak, akik kedvüket lelik ilyen cudar idill kifestésében. Csak nem tréfál? Dehogyis tréfál. Nem gondolja, hogy akkor maga, aki nem érti, nem akarja megérteni a népdalt, és hátat fordít ennek az együgyű és kedves költészetnek, itt, a kultúrában szegényebb magyar földön hasonló az angol társnőjéhez, aki a múzeumban késsel vagdalta szét a szépség írott mását, a meztelen istennőt? Lehet, de nem törődik vele. Nincs humora? A forradalmárnak soha sincs humora.
Emlékezem, hogy a beszélgetés után lenéztem a kis nőt, és a torkom a nevetés is karcolta, de befelé elkomolyodtam, és ma is ebben a groteszk, mosolyogtató képben látom a komoly tanulságot, mit jelent nálunk a feminizmus, és mit jelenthet másutt, más országok számára. Mert a kis jelenet világítóbb és beszédesebb minden tudományos könyvnél. A forradalmak előestéjén szoktak történni olyan meglepetések, hogy valaki hirtelenül nem érti meg törvényt, hogy valaki először mosolyog olyan dolgon, amit addig mindenki komolynak és magától értetődőnek tartott, s először vesz komolyan olyan tréfát, amin addig minden épeszű ember nevetett. Csúnyák a forradalmárok. A szép katolikusok után csúnyák voltak a kálomisták, a szép romantikusok után csúnyák voltak a naturalisták, a szép varázslók után mindennél csúnyábbak és kiábrándítóbbak voltak a tudósok. Nem lehet rossz néven venni a jakobinustól, hogy a királynő parfümjét büdösnek tartja, és nem gyönyörködik sem a gobelinekben, sem a hárfamuzsikában. Neki az a filozófiája, a versailles-i parknak van egy nagy-nagy szépséghibája, az, hogy nem az övé, és a művészet, mely ebből az aranybőségből fakadt, szintén annyiban fogyatékos, hogy üres gyomorral nem élvezhető. Maguk a feministák is hasonlóan vélekednek a mai társadalomról. Eddig szépek voltak, és nem véletlen, hogy most, mikor okosakká és veszedelmesekké lettek, hirtelenül csúnyákká is változtak.
Pankhurst Sylvia kisasszony is azért ugrott itt a szószékre, hogy a sebeit mutogassa. Semmi esetre se előkelő gesztus. Csakhogy a világ kezdete óta sebekkel korteskedtek. Az a nemes római, aki krétával fehérített tógával kunyorálta a voksokat a fórumon, a szenátorválasztás előtt, már tudta a módját, hogy a háborúban szerzett sebeit kicsillantassa a művészi redők alul, és bolond, hogy ha nem úgy tesz. Szerencsére az angol kisasszony, a szőke, huszonkét éves agitátor sem kevésbé szemérmes. Szüksége van rá, mert voksokat koldul. Egyelőre ő is csúnya akar lenni és okos. Kevés ily száraz és megrázó beszédet hallottam. A panamista szónoklatában van harang, bitó, görögtűz, az övében az a megdöbbentő, hogy egyetlen hasonlat sincs, csak tények, adatok és számok, a vékony hangocskája színezés nélkül, egyhangúan cseng végig a félig üres termen, az elokvenciája azokon a magányos éjeken edződött meg, az éhség delíriumában, amikor lüktető halántékkal, víziók és hallucinációk közepett hevert a börtön ágyán. Szegényke, nagyon lefogyott. Igazi női pszichológia és logika rejlik abban, hogy az egykor szép, most lesoványodott és megcsúnyult testét hordozza végig a világon, egyik városról a másikra, agitálni. Megvárta, amíg az éhségsztrájk és a börtön soványítókúrája elvégzi a hatását, s a régi fényképeiről már rá se lehet ismerni, csak sejteni lehet, hogy ez a hajkoszorú valaha párnás, puha arcot dekorált, és ezek a csontos csuklók valaha gömbölyűek voltak. Hogy ez öntudatos cselekedet, azt a nyilatkozataiból is látni. Kezét az orrához nyomja, és a plénum előtt mutatja, hogy köpte vissza orrán-száján az ételt, amit belékényszerítettek. Nem válogatja a szavakat. Szólt és írt a görcsről, a szédületről, a fejfájásról s a sárga, nyúlós nyálról, amit a koplaló íny izzad magából, egy pillanatig se félvén attól, hogy az ízlést sérti és illúziókat rombol. A szépség a boldogok luxusa.
Azt se igen titkolta, hogy a feddhetetlenség is a boldogok luxusa. Végre büntetett előéletű, rögzött, visszaeső bűnös, most is csak elfutott a börtön elől, és biztos vagyok, csöppet se venné rossz néven, hogy ha valamelyik úri dáma elfordulna tőle a korzón. Olyan politikai bűntények állanak a háta mögött, mint annak a román artistának, akit most világszerte köröznek. Ünnepelni még a híveinek is bajos. Ahhoz azonban, hogy elviselje a sorsát, megvan az egészséges humora, és ez mindenesetre politikai érettségére vall. A forradalmár politikus, akit legazembereznek, nyugodtan mosolyoghat a bíráin, mert tudja, hogy maga hozza majd a törvényt, amelynek értelmében holnap ő lesz a becsületesség mértéke, és azok a hazaárulók, akik ma ráripakodnak. A porkolábot becsukatja, és a hóhért felakasztatja.
A kisasszony is ilyesmit gondol. A bűne az igazság, a józansága a költészet és a csúnyasága a szépség. Amikor kitárja két vékony karját, a teste szónokol, és ez nagyon bájos, nagyon nőies. Ladies and gentlemen, nézzétek, kérlek, az én megcsúnyult testem, az én rongyos és szép lobogómat.