A csárda télen
szerző: Tömörkény István
Télen nem olyan a csárda, mint nyáron, annyi bizonyos, hanem azonfölül körülbelül talán már nem is csárda. Afféle útszéli kurta vendéglőformává alakult, elmaradt belőle a legendás romantika, továbbá a tisztelt betyár urak, mert, mint mondani szokás, manapság ezek nem a pusztán laknak. Elvesztek a puskás, pisztolyos, lóhátas emberek, a mestergerendába vágott balták - bár hiszen voltak-e egyáltalán olyan sokan ezek a balták, mint ahányról a mese szól? Továbbá a csárdásné kökényszemű meg fekete szemű lánya - no, akad imitt-amott szép lánya a korcsmáltató embernek, legényverekedés történik is érte olykor, hogy ki legyen "bál" alkalmával a táncosa. Van akiért már halál is történt, lányért azonban az a városokon is megtörténik, ebben a dologban igencsak egyforma kint-bent a világ. Ez azonban nem amoda vág a régi világba. Mert ma egy nagyváros külsőrészi utcája bizonyára nem mindig olyan barátságos, mint a puszta, meg a magányos épület, amit még itt-ott csárdának neveznek, de már inkább csak korcsma vagy bormérés a neve. Olykor pedig boltnak hívják, mert az is van benne. Öregasszony méri benne a petróleumot.
Sok régi csárdának megmaradt a neve, de inkább csak a neve: Petőfi kondorosi csárdája alighanem szintén jámbor vendéglő manap, mint az errefelé a híres Buki-csárda, amelyben csak olyképp tudták egy alkalommal elfogni Rózsa Sándort, hogy rágyújtották a csárdát. Nevezetes volt a Putri-csárda is, valamikor gyülevész népeknek a fészke. Mellette kiterjedt nádas, amelyben megbújhattak szükség esetén, nem is akadt más orvosság ott utóbb, minthogy földig lerombolták a csárdát. Mint a fentmaradt hír mondja róla, a szétveretésekor tűnt ki, hogy kettős falai voltak, amikbe sok minden holmit el lehetett dugni, s az ember is megbújhatott köztük. Azonban régen volt ez, eltűntek, elpusztultak a szegénylegény-világgal együtt. Ablakukban nem ég a jelzőgyertya, kútágasukkal nem adnak messzünnen látható üzeneteket, nincs is kinek üzenni...
A puszta is elváltozik. Voltaképp már nincs is máshol puszta, csak olyan nagybirtokosok kezén, ahol még a régi magyar legelő-gazdálkodást űzik. Ott megmarad jó ideig, mert apránkint arra a földre szorul, amely másra nem való, csak legelőnek. Még néhány nagybirtokos alföldi város tart fenn pusztát a közönségnek, ahol a jószágait legeltetheti tavasztól őszig. Ezek azonban fogynak, a tanyák világa pedig szaporodik. Mindig több a bevetett föld, amire aztán tanya is épül. Közben-közben megterem a bormérés, mert annak is kell lenni; ki jobbformájú, ki meg elhagyatottabb. Némelyik különb, mint egy falusi vendéglő. Külön tánchelye van, külön szobái, ünnepi alkalmakkor ételt is főznek benne. Tágas helye a kocsik részére, rendes itatókútja, kőoszlopos tornáca. A másik kisebb, szegényesebb. Minél közelebb van a pusztaszélhez, annál kurtább...
Feketeföldi útnak eső az ellensége, szél a barátja. Az eső elrontja, de megszárítja és helyrehozza a szél. Miután az ujjunk se egyforma, ennélfogva a homoki útnak más szokása van. Ott az eső nem árt, hanem inkább még hasznos, homoki úton senki sem látta még megállni a vizet, mert elissza, ha mégannyi volna is. Ellenben a szél komoly ellenség, mert befújja az utat, hol homokkal, hol hóval, már aminek ideje van. Most épp hó fújta be, mint mondani szokás, valójában azonban a szél fújta be hóval. Széles messzeségben egy hó a határ kint a pusztaszélen, a tanyákat csak távol jegenyék meg néhány szélmalom mutatják. Nem mozog semmi, csak a hó, amit röpít a szél. Azonfölül néhány árva nyúl bukdácsol a havakban, még a ballangógyökerek sem szaladgálnak különben. Szelük elég alkalmatos volna most, de vagy lent maradtak a hó alatt, vagy pedig elment már valamennyi más határba, ahonnan majd csak akkor jönnek vissza, ha arról támad fel a szél. Jó finom szelecske van, az a fajta, amely pihenést nem enged a mulatságban, mert meg nem áll. Hosszabb úton levő utasnak ilyenkor az a jó, ha az út kanyarog, mert úgy hol oldalt, hol hátba kapja a szelet, egyenes úton azonban mindig egyfelől vágja, és ha ér is ellenébe valamit a bunda meg a pokróc, de azért csak megérzik azokon keresztül is. Parasztikus ember ilyenkor végigfekszik az alacsony szánkó alcserényén a szalma között a subába, a nagysipkát a nyakáig lehúzza, a suba kacagányát fölereszti, és igen jól elvan ebben a készségében.
Ellenben a lovak nincsenek sehogy sem a hóban. A kocsikerék akadozik, ez által fárad. Valóban alkalmatos dolog, hogy a repülő hó között elődereng egy alacsony, kopottas fehér falú ház. Ez a csárda vagy vendéglő, vagy bárminek nevezzük. A fala kopott bizony, télen nem szokás meszelni, a teteje kissé megroppant, ajtajában meghajlik a közepes növésű ember is, de ezért mégis ez a csárda, s mivelhogy grand hoteleket a tájon hiába keresnénk, azzal kell megelégedni, ami van.
Nézzük meg no, hogy mi van belülről. Van-e meleg. Az még nem tudatik. Kívülről kutya van, az bizonyos, jó nagyratermett, azonban igen soványak volnának úgy külső testállásra nézve, ha a tél meg nem növesztette volna a bundájukat. Mérgesen támadnak a kocsi elébe, azonban ahogy a ház előtt megállunk, elcsöndesednek. Alighanem van benne némi tapasztalatuk, hogy nem kell bántani a vendéget, vethet az nekik még csontot is. Néhány karórúd is van a ház előtt a földbe verve. Talán kovács lakott ezelőtt itt, s a karóknál patkolt, bár hiszen nemigen szokták itt a lovat vasaltatni. Vagy hogy szamáron járó juhászok odakötözték a csacsit, míg maguk a házba betértek.
Mert nemrég még laktak erre juhászos emberek, amíg ki nem maradt alóluk a legelő. Mindez azonban mellékes, a fődolog az volna, hogy odabent van-e meleg. No, az nincs. A nagy szobában nincs, nem tartanak belőle. Egyébként nem is kell, aki ha jön, úgyis subában jön annak meg ez éppen elegendő kemence. De meg azonfelül két, kendőkbe bugyolált aprógyerek jár ki-be az ajtón, úgy látszik ez a mulatságuk. Igen nagy küszöbök szoktak lenni az ilyen ajtókon, azokon a gyerek lassan halad keresztül, aminek igazságképp sokáig nyitva marad az ajtó: úgyis kimenne a meleg. Továbbá, ha tüzelni akarnánk is, akkor sem nagyon lehetne, mert nincsen kemence a szobában. Aminek az az egyetlen bizonyos haszna van, hogy nem üti be senki sem az oldalát. Pedig itt alighanem tánc is van olykor. Egy kopott fekete bőgő támaszkodik a sarokban a falhoz. Ez kíséret lehet olykor a pikulához és réztrombitákhoz, mert a környéken nincsen cigány: ha muzsika kell, maguk csinálják.
Milyen egy ilyen pusztaszéli csárdaforma hely? Hasonlatos-e a régi elmúltakhoz, vagy pedig nem olyan? Nem tudom, tudásához egy amolyan régifajtát is látni kellett volna a maga valóságában. A sokszor emlegetett ikszlábú asztal nincsen meg benne, a berendezés egyszerűbb: asztalláb is, padláb is bele van ásva a földbe. Ily módon padló nincs, a szoba földje azonban meg van hordva székifölddel, annálfogva kemény és kopogós. Van egy lámpa is dróton, de most nem ég, mert minek égne napvilágnál, a falon pedig nagy papiroslepedő: hatósági hirdetés a tavalyi sorozásról. Lóg a szegen. S hogy azóta nem szakította le senki, ez nagy tiszteletre mutat, aki ennek a helynek a mértékét egybeveti a városokéval, ahol a sarki hirdetés tábláját már harmadnap megtépdesi az utcagyerek.
Tehát: hirdetés a csárdában, ez bizonyára új dolog. Van azonban egyéb is. Fölírás van a falon. Ez sem lehet valami régi tudomány, bárha nem is egészen tegnapi sütés. Volt gyerekkoromban is országútszéli fogadókon felírás. A szokásos: ma pénzért, holnap ingyen. Azután meg: itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Úgy a hitel iránt igen tartózkodók voltak ezek a régi fogadósok, s nem ok nélkül tették, mert a maiaknak is a hitel a legnagyobb bajuk. Egy Szolnok megyei falusi vendéglő biliárdasztalán papírlapot találtam valami öt-hat év előtt ezzel az írással: Akinek nincsen pénze, ne biliárdozzon, mert nekem is sokba került. Íme, ennek a pusztai elhagyatott viskónak az oldalára meg ez van felírva:
Itt nincs hitel,
Szabott ár.
Ha pénzed van,
Úgy igyál.
Idd meg a bort
Hidegen,
Tedd ki a pénzt
Melegen.
Bizonyára az volna a nagy szobában az egyetlen melegség, ha csapkodnák ki az asztalra a vendégek a pénzt melegen. De csak egy van belőlük. Kopott subában, sipkában egy ember ül a padon az ablakkal szemközt, s kibámul a hómezőre. Hogy mit néz rajta, nem tudni, alighanem ő sem igen tudja. A pohara üres, abba nincs mit tekingetni. Hát nézi a havat, amelyen varjúcsapatok táboroznak.
A szomszéd szobából bejön egy asszony. Mert a léckerítéses söntés már nincsen. A másik szoba a bolt. Ott mérnek azt, amire épp az errejáróknak s a környékbelieknek szükségük van. Vannak ugyan arra beljebb, a sűrűbb nép között olyan boltok is, ahol cukor meg kávé kapható, de ez itt kint aligha ad el mást, mint világító olajat, dohányt, lámpaüveget. Cigarettadohányból a hét krajcáros pakli volt nekik; úgy tudom, hogy ez a legszerényebb fajtájú dohány, amiből papírszivart lehet csinálni, azonban jobb ez, mint bármelyik, ha más nincs. Bőrszivarból szintén a legolcsóbb garasosfajtát tartogatták, aminek meg a kocsis örült meg. Különben tudott igazság, hogy kocsis embernek kár jó szivart adni egyet, inkább annak az egynek az árán öt darab garasost, ez neki nagyobb gyönyörűség.
- Hát bor leginkább van-e?
- Van - mondta az asszony. Hosszú, sovány, sápadt nő volt. Nem kell kérdezni, mi baja: sok apró gyerek, alacsony viskó, nehéz élet, s ráadásul doktorolás nélkül való betegség.
Elment, hogy majd hoz. Áthallatszott, hogy a boltban kotorász üvegek között, azután megint valami ajtón kimegy. Magunkra maradunk. A kocsis lassan, bökdösve olvassa a sorozási hirdetést, de az első "védköteles" szónál elakadt, mert nem tudja mire vélni. A subás meg amott csak ül. Kopott a suba, de nem rongyos sehol sem, ellenben frissen rakott foltjai fehérlenek. Nem lehet valami olyan rendetlen ember. Bejöttünkkor ugyan az adjon istenre nem szólt semmit, de nem is köteles azzal, aki vendég, mert az a korcsmáros dolga volna. Bizonyosan oda van disznótoron. Meg aztán messze is ült, a sarokban. Szóba lehet azért vele állni.
- Sok a hó az úton nagyon, földi.
Kinéz az ablakon, hogy megnézze, hogy csakugyan sok-e. No, sok, igazán.
- Hát - mondja lassan -, hát... tuggya... -, hallgat megint, aztán barátságosan tudatja: - télön szokott ez mögesni.
Nono. Hát hiszen. Azonban jön az asszony is a borral, nagyon meg volna bukva az, aki azt hinné, hogy talán virágos kancsóban, vagy pintes üvegben, vagy kulacsban hozná, mert bizony kékszínűre festett bádogkannában hozza. Azután pohárba önt belőle, bár jobb volna, ha bádogba öntené, mert akkor nem látszana a színe. A bor különben nem is volna rossz, csak zavaros, s penészvirág van itt-ott a tetején. Ez is beszél maga helyett szó nélkül: pincétlen ház, kódorgó gazda, asszonygazdálkodás.
- Mindön szép, ha virágos - véli a kocsis -, még a Tisza is, ha virágzik. Csak éppen a bor nem.
Így hamarosan beáll a falraírt költő igazsága. A bor ott marad hidegen, a pénzt kitesszük melegen.
- Nem jó, ugye? - kérdezi a szomorú asszony.
- Hát tudja, olyan kellett volna, ami melenget, nem borzongat. Hanem majd megissza a bácsi ott a sarokban.
- Nem töhetök rúlla - folytatja az asszony -, nem értök a bánásmódjához.
- Hát a gazda?
Nem szól rá, csak int a kezével egyet a levegőbe. A bácsi kissé szétveti magán a subát, mint aki a foglalkozáshoz nekikészülődik:
- Hát elfogadhatom...