A csárda
szerző: Györffy István
Talán az egész világon ismerik már ezt a magyar szót. Híressé vagy talán jobban mondva hírhedtté vált a múlt században, mikor a betyárok tanyájává lett, s az utakon járó-kelő idegen nem tudta, hogy a csárda pihenést, oltalmat ad-e vagy veszedelmet hoz rá. Magyarországon járt idegenek természetesen kiszínezve írták le könyveikben, újságjaikban a csárdában tapasztalt veszedelmeket, melyeket legtöbbször nem is éltek át, hanem csak hallottak másoktól s tudjuk, hogy messziről jött embernek szabad „költeni" is.
A csárda nem valami ősmagyar találmány. Árpád apánk idejében még nem volt meg. Honfoglaló őseink az erjesztett kancatejből készült kumiszt itták, amit nem csárdában mértek. Megvolt minden gazdának megfelelő számú fejős kancaménese s maga a gazdasszony készítette el lóbőrtömlőben a kitűnő italt, mely amellett, hogy táplált, jó kedvet is csinált, sőt ha valaki nagyon akart, be is rúghatott tőle egy kicsit.
Tudósok azt állítják ugyan, hogy az ősmagyarok a bort is ismerték és amint a szentgalleni zárdában történt látogatásuk mutatja, meg is itták annak rendi-módja szerint. De hogy szőlőt ültettek vagy kapáltak volna, arról nem szól a krónika. Úgy látszik, hogy csak azt itták, amit más szűrt.
Korcsma, csárda dehogy volt ősapáinknál! Nem is hallottak azok soha olyat, hogy pénzért adják az italt! Az ilyen elvetemedett embert talán agyon is ütötték volna! Később, sok évszázad lepergése után jutott oda a magyar, hogy szállásért, italért pénzt adjon.
Mint sok magyar specialitást, a csárdát is a török világ szülte. Maga a szó is a törököktől került hozzánk. Eredetileg csak valami félszerféle hajlékot jelentett ez a név, mely úttalan-utakon valami enyhelyet nyújtott az Alföld végtelen pusztaságán utazó embereknek. Nem volt már akkor falu sem, néha többnapi járóföldre nem lehetett beszállni sehova, az utas az útban hált. Bizony jól fogott akkor a rozoga „csardak" is, ahogy eleinte hívták. Nem mértek akkor még italt sem benne. Meg is járta volna a „regálebérlő", ha akkor lett volna. A fel s alá kóborló hajdúk, kurucok, labancok, törökök, tatárok s különféle tolvajok úgy felprédálták volna a pincét, hogy holtig sirathatta volna a csapláros.
Később, a török világ után, mikor már egy kis élet- és vagyonbiztonság is támadt, alakult ki a csárdából a mai vendégfogadónak a képe. Állandóbb jellegű csárdát építettek; sokszor az elpusztult falu romladozásban heverő templomát alakították át csárdának. Mert ne szépítsük a dolgot, ősapáink között is feles számmal akadtak, akik fontosabbnak tartották, hogy az útban inkább csárda legyen, mint templom. Mihelyt azonban az ilyen elpusztult falvakban a lakosság visszaszállott, a csárdából megint templom lett.
De még napjainkig is van néhány csárda, melyről ki lehet mutatni, hogy vagy templom volt, vagy annak tégláiból épült. Ilyen pl. a debreceni országútban Karcag és Nádudvar közt levő Szent Ágota csárda. Az a templom, melynek romjain ez a csárda épült, Szent Ágota vértanú tiszteletére épült, s mikor az egyházról elnevezett Szent Ágota falu elpusztult, templomának falai évszázadokon át fennállottak és oltalmat nyújtottak az utasoknak. Lassanként, a jobb idők eljöttével, kijavították és ma is fennáll mint csárda.
A csárdák bizony nemcsak igazjáratbeli utasoknak, hanem henyélő betyár embereknek is oltalmat nyújtottak, ezért a hatóságok nem jó szemmel nézték ezt a szükséges rossz intézményt.
Így 1775-ben Szabolcs megye rendszabályt dolgoz ki a nagyon „eltelepedett" tolvajságok megfékezésére, melyet megküld a szomszédos vármegyéknek is, hogy hasonlóképpen járjanak el a hamis emberek ellen.
„Tapasztaltatott az is – úgymond – hogy a külső korcsmákon leginkább a kortsmárosok a nagy orgazdák, de emellett sokan sok és »nevezetes« embereket is lappangtatnak. Ahoz képest ennekutána a korcsmárosok is hiteles levelet vegyenek magok uraitól, hány cselédet tartanak? Név szerént azok ki légyenek? Mert midőn vizitéroztatnak és olyan személyt kapnak házoknál, ki maga igazjáratbéliségét meg nem bizonyíthatja, az ugyan megfogattatik, de a kortsmáros azzal együtt tömlöcre vezettetik.
Sem lovat, sem egyéb marhát semmiféle pásztortúl vagy más egyéb gyanus személyektűl sem kortsmárosok sem egyéb emberek ne vegyenek, mert ha lekisebb gyanuság férvén hozzájok, terhes rabságba ejtik magokat.
Ha valamely kóborló emberek a kortsmán korhelykednek s időt töltenek, az ilyeneket a kortsmárosok a közelebb levő helység bíráinak azonnal hírül adják. Ha ebben a kortsmárosok vagy a bírák a parancsolatot el nem követik, a tömlöcbeli büntetést el nem kerülik."
Nem sokat használtak ezek a fenyegető rendszabályok. Nem valószínű, hogy egy vendéget is feljelentettek volna a külső korcsmárosok azért, mert betértek a csárdába és időt töltöttek. Ráday kellett, hogy jöjjön, hogy a csárdák megtisztuljanak a gyanús vendégektől.
A csárdák akkor indultak pusztulásnak, amikor a vasút átvette a forgalom lebonyolítását. Az országutakon mind kevesebb utas járt, mindenki a vonaton utazott s a csárdák lassanként vendég nélkül maradtak. Egy darabig még a pusztán élő pásztorok látogatták, végre a legelők felosztásával azok is elmaradtak. Ma már a legtöbb csárda eltűnt, s a régi tréfás nevüket: Kutyakaparó, Gugyori, Kulipintyó, Ebgondolta, Körülsáros, Látókép, Koponya, Szemszúri, Betekincs, Morgó, Cifra stb. lassanként elfelejti a közönség.
A csárda nevéhez fűződik egy jó magyar táncnak, a csárdásnak a neve is. Nem valami régi elnevezés ez, sőt nem is a néptől ered. A múlt század közepe táján találták ki magyar úri emberek s ez az új táncnév olyan divatos lett, hogy pár év alatt a nép is megkedvelte s országszerte általánossá vált. Sőt, mint a magyar nemzeti tánc neve hovatovább az egész világon ismeretes lesz.