A cavalho-palmai ütközet
szerző: Cholnoky Viktor
I.
A cavalho-palmai ütközet sorsa eldőlt. Athelstannak, Navarra királyának a csapatai győztek, és Lancelot, a fölkelővezér, Lancelot Henrik, a költő-forradalmár menekült. Serege, amely guerillaharcban majd egy hónapig diadalmas volt, nem állta meg a legújabb rendszerű ismétlőágyúk tüzét, amint Caretto, a király fővezére döntő csatára tudta kényszeríteni.
Eszeveszett, vak futással menekültek le a felkelők a domboldalon a Garonne felé, s egyik csoportjuk magával ragadta Lancelotot is, aki a fogát csikorgatva, szilaj káromkodással az ajkán próbált megszabadulni tőlük és visszarohanni a csatatérre, hogy a szégyent, a gyalázatot, a nevetséget, ha egymagára marad is, ott fojtsa bele a saját vérébe. De fent a hegyoldalon diadalmas korlátlansággal dörögtek akkor már Caretto ágyúi, s a magjuk hullt a menekülők fejére. Filibert, a felkelők alvezére, aki hipnotikus rajongással imádta Lancelotot, kétségbeesetten ordította a martalócainak:
─ Csak a Garonne-ig vigyétek le, csak az erdőbe vigyétek be, akkor megmenekül! Ott befutott motorcsónak vár rá!
Lancelot vérbe boruló szemmel fordult vissza rá, a kardja markolatához kapott, amely oda volt szíjazva a jobb keze csuklójához, és feléje sújtott. De csak a levegőt érte, a martalócai taszigálták, rángatták, cibálták magukkal lefelé. Az ereiben minden csepp vér haragja a saját emberei ellen forrt, hogy nem engedik meghalni ott a csatamezőn.
Amint az erdő sarkához értek, ott egyszerre kibukkantak rájuk az üldözésükre küldött királyi huszárok. De ott, a fák bozótszegélyénél megmutatták még egyszer, utoljára, a martalócok, hogy mit tudnak. Szempillantás alatt harcvonalba sorakoztak, és gyilkos tüzelést kezdtek a huszárokra. Nekik is kitűnő, Colt rendszerű magazinpuskájuk volt, amelyek csak úgy ontották a golyót a riadtan visszatorpanó lovasok közé.
Bent az erdőben pedig már csak Filibert hurcolta Lancelotot. És lihegő szájjal beszélt neki:
─ Szükség van még rád!... Visszajössz még... Új erőre kapunk...
Szaladtak. Most már Lancelot is szaladt. A király robbanó lövedékei tompa pukkanással csaptak le hol itt, hol ott az erdőben: őket keresték. De nem találták meg. Kiértek az erdő alsó szélén a folyópartra, még két hatalmas ugrás a szakadékos part oldalán, s ott voltak a motorcsónak mellett. A benzin nagyot pukkant, a propeller elkezdett dohogni, s a csónak elindult a francia part felé. Lancelot némán, a kardjára támaszkodva állt ott a közepén, és csak egyszer szólalt még meg, akkor, amikor Caretto golyója ott csapott le közvetlenül mellettük a Garonne siető vizébe. Akkor felemelte az ökölbe szorított kezét, megrázta a levegőben az ágyú koszorúzta domb felé, és felhördült:
─ Visszajövök még!
A csónak simán szaladt fel a fövenyes francia partra, és Lancelot, kiszállva a csónakból, némán, ellentmondás nélkül nyújtotta át kardját az elősiető francia chasseuröknek. Odaát túl még egypárat bődültek az ágyúk, mint ahogy a tigris bőg utána az elveszett prédának, de azután elhallgatott minden csatazaj, és a navarrai kürtök hosszan nyújtott hangja elkezdte búgni a takarodót.
II.
A köztársaság nem adta ki Lancelotot Navarrának, de azért Lancelot nem tért vissza soha többé a hazájába, mint ahogy onnan a Garonne közepéről ígérte a felemelt ökle. A forradalom, amit szított, teljesen csak az ő csodálatos egyéniségének a hatása volt, s most, hogy a cavalho-palmai vereség után eltűnt Navarrából, pártja teljesen szétzüllött, s Athelstan király uralma erősebbé vált, mint valaha volt. A pártütők mind visszakönyörögték magukat hozzá, és mind újra hűséget fogadtak nemcsak neki, hanem a trónörökösnek, Jokaszté királykisasszonynak is.
Mert Lancelot egyéniségén kívül az volt a forradalom legnagyobb ereje, hogy Athelstannak nem volt férfiivadéka. És Navarra lakóinak, különösen a gőgös eszkualdunoknak sehogy sem akart a fejébe férni, hogy a király halála után majd nő, sőt éppen leány parancsol nekik. A sorsnak ezt a játékát tudta legjobban kihasználni Lancelot, amikor elkezdte nagy agitációját, hogy Navarra a szomszédos Franciaország példájára köztársasággá alakuljon át. Lángoló szóval, a költő erejével ─ mert költő volt, igazi istenáldotta költő ─ kezdte szertedobálni az országban lelkének véres szabadságvirágait, folyton izgatott, de kifelé mindig metszően hideg elméjének nagyságos gondolatait. Mint költő, a legszilajabb lángot tudta gyújtani a szívekben, mint politikus, a leghidegebb józansággal, a logika jégerejével hódította magához a gondolatokat. A költő üstököscsillagot ragadt le az égről, annak a sudarával ostorozta az asszonyuralmat, a parlamenti szónok a kétszer kettő rideg igazságával bizonyította be, hogy Navarra az akkori zavaros, nehéz viszonyok között nem maradhat leánykézre.
Csak egy kvalitás hiányzott belőle ahhoz, hogy a forradalom diadalmas legyen. A szervezés képessége. Ehhez a bal oldala nagyon forró volt, a jobb oldala nagyon hideg, az egész mivolta pedig nagyon becsületes. Nem tudott inszinuálni, nem tudott rágalmazni, nem tudott jelszavakat fabrikálni, és amint hazudni akart, egyszerre a poéta fordult ki belőle, és eltűnt a politikus. Csak szent és igaz hazugságokat tudott mondani, amik pedig csak válogatott lelkeket ragadnak meg, a tömegre nem hatnak.
Azért, ahogy már mondtam, forradalmának sólyommadara egészen elült, egészen levedlett, amint kikényszerült Navarrából a Garonne gyors bukfencű habjain keresztül. Lancelot, pedig csak huszonkilenc éves volt még, amikor lángra gyújtotta Navarrát Pau-tól Néracon keresztül egész Bordeaux-ig ─ az én meseidőmben Bordeaux is Navarra városa ─, a száműzöttségben tehetetlenné, minden agitációra képtelenné vált. A franciák messze föl, Trouville-ba internálták, mert ámbár a köztársaság úgy suttyomban szimpatizált a mozgalmával, amikor elbukott, mégiscsak azt gondolta, hogy jobb, ha mentül messzebb van Navarra határától.
És Trouville nem vált az agitációnak, az összeesküvésnek a középpontjává, a vezér magára maradt, csak a vén kard, az öreg engesztelhetetlen, a navarrai hangnemre áttett Petur bán, Filibert maradt vele.
Lancelot először átkozta a világot, lenézte önmagát, aztán hirtelen, mint ahogy verseiben szokta csinálni az átmeneteket ─ átmenet nélkül belezökkent a lelke megnyugvásába; a háborgása elpihent, felébredt benne az ösztön, hogy kiélje úgy, ahogy kiélheti legjobban, az életét.
Tíz évvel Cavalho-Palma után Lancelot Henrik már nyugodalmas, derült homlokú filozófus volt, aki a trouville-i kis kastélyában könyvdrámákat írt, és csodaprózákban ─ ezzé finomult a szónok ─ a világ okát meg a lét kérdéseit kereste. Még nem volt negyvenesztendős sem. És a forradalomra, a hajdani álmokra, élete nagy, kettétörött tervére csak Filibert emlékeztette néha, ez a vén, hűséges komondor, aki mogorva elborultságában még akkor is, még mindig Navarra szabadságáról álmodott...
III.
Trouville százezer idegenje közül ezer nem tudja, hogy ezt a helyet a nevén azok miatt a barlangok miatt nevezik így, amelyek messze ma már a fürdőváros pompájától, sziklakomorsággal jelzik a helyet, ahol a régi, kicsiny, északfrancia kis halászfalu állt. A falut előbb felmorzsolta, azután magába szívta lassankint a felépülő fürdőváros gazdagsága, és a régi viskók elhagyottan omlottak össze ott a trou-k alatt, lakóik elpártoltak tőlük, leköltöztek egészen az idegenek nyakára, a ville-be, a tenger partja mellé egészen.
Ott fönn, a barlangüregek között, a hajdani falu helyén ritkán ha megfordul ember, a kecskepásztorokon túl. Kuriózus kirándulók, néhány fontoskodó német, egypár önnönmagát sem komolyan vevő francia meg tíz-húsz széles talpú, keskeny medencéjű angol missz.
Ezért volt kedves helye ez a hely Filibertnek, a zordonnak, de Lancelotnak, az ábrándozónak is. Órák hosszat elbukdácsoltak a hegyszakadékok közt, aztán felkapaszkodtak a hegytetőre, és ott a nem nagyon árnyékos erdő egyik kis rozzant padján pihentek meg. Filibert megmaradt a vaskos, erős martalócnak, széles válla majd szétfeszítette rövid kabátját, de Lancelotban senki sem ismert volna rá a hajdani felkelővezérre. Erős, magas, elegáns termetén úgy állt a ruha, mintha ráöntötték volna, a fejét nyáridőben rendesen fehér, puha flanellkalap borította, amely alól barna arcában villogó fekete szeme megkapó ellentéttel sugárzott elő. Fekete haja csak a halántékán őszült meg kissé, a lépése rugalmas, a gesztusai előkelően nyugodtak voltak.
Szezonhanyatlás idején két új állandó látogatója is akadt a barlangvidéknek. Két hölgy, minden valószínűség szerint angolok, kétségtelenül leány mind a kettő, s az idősebbik társalkodója a fiatalabbnak. Ezek is kettesben rótták ott mindig a sziklapúpokat, és kettesben pihentek meg fönn az erdő padjain.
Egy késő augusztusi zivatar hozta először össze a két társaságot. A hirtelen lerobbanó eső elől Lancelot és Filibert bemenekültek a barlangvidék egyik nagy, tágas odújába, és ott, leülve a sziklákra, nézték, hogyan sűrűsödik nyugat felől a villámmal, dörgéssel terhes felhő.
─ Ma itt alszunk, Filibert ─ mondta Lancelot, nem nagyon aggodalmaskodva, inkább csak azért, hogy mondjon valamit.
─ Aludtunk rosszabb helyen is már, Henrik ─ dörmögte vissza a vén dalia.
Bizony aludtak, és talán hallottak már nagyobb dörgést is annál, mint amivel most csattant meg a felhő méhe. És még ki sem lobbant a villám fénye, amikor a barlang bejárója elől jókedvűen ijedt asszonyi sikongatás hangja hallatszott föl. A két missz alakja bukkant elő, és sötét sziluettnek rajzolódott a barlangnyílás levegőjére. Egy pillanatra visszahökkentek, amint a két férfit látták ott, de a fiatalabbik csakhamar mosolyogva lépett elő, és megszólalt. Csakugyan angolul:
─ You 'll allow gentlemen... Megengedik az urak, hogy míg a zivatar eláll, megosszuk a menedéküket?
A két korábbi barlanglakó természetesen kalapot emelt, és átengedte a két legkényelmesebb szikladarabot a hölgyeknek. A fiatalabbik kissé bosszús volt, de azért mosolygással palástolta a bosszúságát, az öregebbik azonban ─ egy véghetetlenül kedves aggszűz ─ rendkívül jól mulatott azon, hogy ők most megáztak.
A két férfi előbbre húzódott, amennyire lehetett, a szűk barlangban, és Lancelot félhangon, provence-i nyelven dörmögte oda társának:
─ Milyen szép leány. De úgy látszik, fél a zivatartól.
─ Először is nem a zivatartól fél, hanem azon bosszankodik, hogy megázott a fehér ruhája ─ felelte vissza hangosabban Filibert, aki, mint minden hivatásos "Haudegen", nőgyűlölő volt ─, másodszor pedig nem leány, hanem asszony.
─ Honnan tudod? ─ kérdezte Lancelot megütközve.
─ Hát nem hallottad, hogy a másik madame-nak szólítja?
Lancelot érdeklődve, diszkrétül nézett a fiatal nő felé, de az nem vette észre a pillantását, mert éppen nagyon összedugta a fejét az idősebbikkel, és halkan, nyomatékosan kezdett neki magyarázni valamit. Az meghökkenve nézett rá, és valami olyas tükröződött az arcán, amiből az érzett ki, hogy ő most, ha nő nem volna, megvakarná a fejét. Így csak megcsóválta, azután a férfiak nagy bámulatára felkelt a helyéről, és odalépett egyenesen hozzájuk:
─ Beg your pa'ding... Bocsássanak meg, de madame hallotta, hogy az urak provence-i nyelven beszélnek. Érdekelné, ha megtudhatná, nem navarraiak-e.
Lancelot bámulva nézett rá Filibertre, az ─ az álla a tenyerébe volt támasztva ─ csak a vállán rántott egyet, úgy dörmögte:
─ Persze hogy azok vagyunk.
─ Ebben az esetben ─ folytatta a vénkisasszony véghetetlenül lekötelező hangon ─ madame azzal a kérdéssel fordul önökhöz, hogy nem ismerik-e Lancelot Henrik urat, az önök honfitársát, aki szintén itt lakik.
A költő és a forradalmár mind hiú ember. Lancelot tehát kétszeresen hiú volt. Tökéletes plasztikával állt fel a helyéről, megemelte a kalapját, és ─ ebben a pillanatban az ég nagyot villámlott, a dörgés mellfullasztó hangja egészen betöltötte a barlangot. Hejh! Talán még az ég is gascognard, hogy úgy tudja rendezni a színpadi hatásokat? A dörgés hangja lassan hengeredett tovább, és amikor már csak halk, érces kíséretnek volt jó, akkor megszólalt a gyönyörű, negyvenéves dalia baritonja:
─ Lancelot Henrik én vagyok, madame.
Filibert valami elfojtott nevetéstől rezdült össze, az öreg kisasszony pedig önkénytelen mozdulattal kapta szeméhez a lornyettjét, azon keresztül bámult rá a cavalho-palmai csatavesztőre. Azután a kitűnően fegyelmezett társadalmi ember mozdulatával bókolt, és vissza akart fordulni a fiatalabb nőhöz. De az akkor már ott állt mellette, hallotta, hogy is ne hallotta volna Lancelot bemutatkozását.
─ Ön Lancelot? ─ kérdezte olyan reszkető mosolygással, aminővel a gyermek nézi a ketrecbe zárt oroszlánt.
Lancelot némán hajolt meg, és az ég, a jó francia ég megint a segítségére sietett. A felhők után abban a pillanatban csillant meg az első napsugár, és esti, barnás aranyával elöntötte a barlangot. De a következő pillanatban megint el is fakult: a barlang nyílásában két új alak jelent meg. Egy öreg, felsőkabátos katonatiszt meg egy gallonírozott inas női köntösökkel. A tiszt némán szalutált, madame pedig hirtelen feléje fordult, és megelégedett mosolygással szólt:
─ Rám találtak?
Indulni készült, de azután hirtelen gondolt egyet, és valami fölségesen szép mozdulattal odanyújtotta a kezét Lancelotnak. Olyan mozdulat volt ez, amely ellenállhatatlanul kikövetelte a kézcsókot. Lancelot lehajtotta a fejét, és megcsókolta a hölgynek a kezét.
A nők, felkapva a köntösöket, gyorsan eltűntek a barlang nyílásán, de Lancelot félig kábultan odaugrott a katonatiszthez, és megragadva a karját, hevesen kérdezte tőle:
─ Ki volt ez a hölgy?
A tiszt ránézett, aztán hidegen dörmögte:
─ Őfelsége Jokaszté, Navarra királynője.