A brézói ludak
| A brézói ludak szerző: Mikszáth Kálmán |
A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejéből, hogy - mert nem ittak, csak ettek - mind kivesztek.
Okos ember az oktalan szárnyas állatoktól is tanulhat. Aztán nem is olyan közönséges lények azok, ha jobban meggondoljuk. Mert ha nem vesszük ki azt az elavult cselekedetüket, hogy a Kapitóliumot megmentették, de már az irodalmi érdemeik előtt illendő meghajolni, mivelhogy az ő tollaikkal írták sok időn át azt a tömérdek könyvet, melyekben benne vagyon az egész világ bölcsessége.
Hát még a derék brézói ludak! Ezek a halálukkal is egy nagy bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Ludak voltak és lesznek mindig Brézón, sőt a Mák Sámuel udvarán is ott gubbaszkodik kettő, de már ezek mégsem a régi, az úttörő brézói ludak, melyek meghaltak, hogy nem ihattak.
Vigyázott ennélfogva Mák uram, a szűcs, hogy úgy ne járjon, s ivott eleget. De meg is volt a jótékony következése, hogy egész ekkoráig nem halt meg. Olyan eleven piros, mint a makk. Hanem az is igaz, hogy mindenét elpusztította az úttörő ludak sorsának elkerülésében, nincs annak egy garast érő jószága, mert az a két lúd sem az övé; Piroska lánya örökölte nagynénjétől, a takácsnétól, isten nyugossza meg ott, ahol van.
Nagy öröm volt az, mikor hazahozták... Még jóformán csak libaszámba mentek szegénykék; az igazi tolluk, szürke az egyiké, fehér a másiké, most kezdte befedni a selyempuha zöldes pelyhet. Kedvesek, jók voltak. Pici sárgaszegélyes szemeikben, amik olyanok, mint egy serét, valami nyájasság, szeretet csillogott, mikor kis gazdasszonyukra vetették.
És vidám lett az udvar tőlük, a korhely szűcs labodával, fűvel fölvert udvara. Tessék, milyen jó az most a ludaknak! Ha a pázsitra ülnek szenderegni, hosszú füvek, kórók amint elfedik őket s gyöngéden cirógatják, nem látszik ki belőlük semmi, csak a csőrük, az pedig úgy veszi ki magát messziről, mint egy-egy tulipán-virág. Már csak nagy boldogság az, hogyha valakinek két valóságos eleven libája van!
Azok a takaros sárga lábacskáik (no, hát nem éppen olyanok, csakhogy sokkal szebbek, mint a tiszttartó kisasszonyok legyezői?), az a nyúlánk nyakuk, szelíd okos fejük... istenem, istenem, csak búbja is lenne legalább az egyiknek.
És mi minden lehet majd ezekből! Pehely, tollu, abból azután tollfosztás; minden esztendőben meg lehet őket kopasztani, míg egy rettenetes dunyha lesz belőle... de egy olyan nagyon nagy dunyha, hogy még tán férjhez is lehet vele menni.
Mák Sámuel azonban, aki latin iskolákat járt ember vala, s tanáccsal bővelkedő mindennemű dolgokban, egész másképpen vélekedett.
- Minek lábatlankodnának itt, édes fiam? Meg kell őket semmisíteni. A lúd halandó jószág, kis pintyőkém! Magamagától halandó, azt mondom.
Piroska ijedten nézett fel ilyenkor az öregre.
- Megelőzni tudni a halált, az a virtus, hehehe. Két-három hétig hizlalod, az egyiket azután becseréljük borért a korcsmárosnénál, - a másikat pedig megesszük. Lám, azok a régi brézói ludak... ha azokat is inkább megették volna az ősapáink!
A gyermeklány sóhajtott, azután engedelmesen lehajtotta fejét s e naptól kezdve tömni kezdte kedvenceit.
Most látta csak, milyen nagyok, milyen szépek! Az idegenek is megbámulják. Még maga az ispán úr is (nyájas, jó ember az, vele is hogy elbeszélget néha), ha arra megy, rendesen megáll a kerítésnél s úgy elnézi azokat a ludakat, hogy szinte rájuk tapad a szeme.
No, de meg is érdemlik. Kivált a fehér. Mikor az a bohó lány felgyűri szoknyácskáit kissé s keresztülteszi a nyakán gömbölyű rózsaszín lábait, érdemes megnézni, mert akkor látszik meg igazán, milyen vakító fehér a tollazata. - Ami nagy ritkaság, az nagy ritkaság!
- Ejnye, te Piroska - szólt a nyalka ispán -, hát a szájadból itatod őket!
- El vannak kényeztetve, szegénykék. Ugye hogy el vagytok kényeztetve? Ugye, ugye?
Vizet vett a szájába, azután lehajolt, egészen hozzájok hajolt, hosszú fekete varkocsa válláról lefordult és a földet seperte. Ej, bizony túlságos pompa az a földnek! A ludak csőrét a szájába vette, az összecsucsorított vérpiros ajkak közé s onnan engedte őket inni. Való is azoknak olyan tündérvályú!
Az ispán meg volt igézve.
- Gondoltam valamit, Piroska. Hallod-e? No, hát ide nézz, ide hallgass legalább. Mit gondolsz, ha én téged szolgálatba vennélek?
- Semmiféle nemzetségem sem szolgált - felelte Piroska dacosan és az ajkaiba harapott.
- De hát mit csinálsz itthon? Hiszen éhen haltok.
Elsápadt, elfordította fejét, könnycseppek szöktek gyönyörű fekete szemeibe.
- Mi köze ahhoz magának? - S most már haragban égett a bűvös szempár.
- Az a közöm van, hogy tetszel nekem... szeretlek, Piroska. Tetszel nekem ezekben a rongyos ruhákban is. Hej pedig, be százszor különb volnál, ha patyolat-ingvállból kezdődnék tejszínkarod, ha selyem mellénybe szorítnád sugár derekadat...
Bíborpirossá lett az arca, szemérmesen lesütötte szemeit, s egy ijedt rántással húzta le perkál-szoknyáját a meztelen lábszáraira.
- Ne beszéljen - hebegé -, ne is beszéljen...
- Hát nem tetszem neked, Piroska? Valld meg, hogy ki nem állhatsz.
Lopva indítá el szelíd, ábrándos tekintetét a kérdezőre, s azután, mint aki bűnt követett el, mélyen a földre szegzé, miközben kecsesen rázta szép fejét. A gazdag hajfonat észbontón himbálózott a nyaka körül.
- Nem, nem, nem. Nem szeretem magát.
- Pedig, ha ösmernél, Piroska... ha kiösmernél... tudom, eljönnél hozzám.
- Nem biz én! - veté oda durcásan.
- Márpedig bolond madár az, húgom, mely az akácfán ül, mikor a rózsabokorra szállhat.
Piroska csengő kacajjal, menyecskéktől tanult hamis kacsintással mondá:
- Tövise van annak...
Majd hozzátette mélabúsan, álmodozón:
- Begyepesedhetik a maga udvara, míg én oda belépek.
- Miért? Mondd meg, miért? - faggatá az ispán lázas zavarral.
- Mert, mert... hát csak kimondom,... azaz, hogy azért sem mondom meg. Szégyellem megmondani...
- Eredj, te gyáva!
- No, hát azért, mert félek magától... mert tudja, no... mert én már nagylány vagyok.
Aztán kislányos naivsággal folytatá elkényeztetett mazna-hangon, a kezét bágyadtan hátraeresztve, mint egy tört szárnyat:
- És maga mindig olyan furcsán néz rám, de olyan furcsán, hogy attól félek...
- Mitől? - lihegé a férfi, egészen kipirulva.
- Hát bizisten attól, hogy talán...
Balvállára hajtotta fejét s egy hunyorítással negédesen szólt oda:
- Hogy talán meg is enne.
Az ispán lehúzta kalapját szemére, s szenvedélyes, fojtott hangon fenyegette meg elmenőben.
- Eltaláltad, Piroska! Éhes vagyok a csókodra. Vigyázz, ha valaha egyszer kezembe kerülnél...
Elment. Ugyan eljön-e majd holnap ilyenkor megint? Pi-pi-pi! Aranyos ludaim, meg tudnátok-e mondani? No, ugye, hogy nem tudjátok.
Azok a nyakukat nyújtogatták s olyan szomorúaknak látszottak, mint Piroska. Nem is tréfadolog ott ülni abban a siralom-kosárban! Ennél már csak az ő sorsa rosszabb, az ő nagyon szomorú sorsa; hogy miért is nincsen patyolat ingválla, virágos selyem pruszlikja?
Még észre se vette, amint kikelt, nőnie sem kellett, mindjárt hulló virág lett ez a nagy vágya. Hogyan vegyen ő ennyi kincset?
Hm! Ha tán eladná a ludakat? Nem... azoktól, érzi, nem tudna megválni és elég sem lenne két lúdnak az ára; de ha abból a kettőből esztendőre ilyenkor tizenkettő volna s rá egy évre még több...
Ennek a mesés gazdagságnak az előre vetődő fénye be mindjárt megváltoztatta.
Apró lábaival messze gurította a borító kosarat s szabadon eresztette a ludakat. Hadd éljenek, enyimek, szeretem őket.
Azok sápogva körülrepdesték, utána szaladtak, amerre ment s tenyeréből kapkodták a tengeriszemeket.
Dagadozott szíve a boldogságtól. Azt hitte, a libák szabadulásának örül, pedig lehet, amelyikben százszor szebb lesz, annak a képzeletbeli halavány virágos pruszliknak örült úgy.
De nem örült sehogy sem a vén Mák e fordulatnak s minden jó mondását előszedte a ludak életbenmaradása ellen.
- Elpusztul az a ház, fiacskám, amelynek pávája és jegenyefája vagyon; ami pedig annyit tészen, hogy ahol fölösleges állatok és növények tenyésztetnek. Aztán te csak képzeled azt, hogy a cifrálkodás, a pruszlik kell; más valaki kell neked, más valaki.
Elpityeredett erre a nagy gyanúra Piroska s zokogva menekült a kertbe, de bizony csak utána ment Mák uram oda is.
- Aztán ma már nem is viselik azokat a virágos pruszlikokat. Hol láttál, kin láttál olyat? Azt mondod, hogy a Tomor Katán a nagymisén? Aj, haj! Ha a Kata se tehetné? Két szessziója van az apjának. Bolond volt az egér, fürjecském, hogy mikor a lovat patkolták, ő is odanyújtotta az egyik lábát.
Olyan kenetteljesen tudott beszélni, hogy az orgonafa gallyai is neki bólingattak s telehintették ingyen a Piroska haját és ruháit halavány virággal.
- Boldog az, akinek semmije sincs. Nyugalomra fekszik, nyugalomra ébred, senki sem lopja el semmijét. Meglásd, azok a ludak még valami bajt hoznak rád így elevenen.
Aminthogy ott is leselkedett már a nagy baj a küszöbön.
Mire visszajöttek a kertből, hírük-hamvuk sem volt a ludaknak. Ellopták-e őket, vagy magoktól mentek-e ki a nyitott kerítésajtón, nem tudhatni?
Az öreg a felső utcának szaladt, minden jövőmenőtől tudakozódva, Piroska az alsó véget járta, ijedten kiabálva:
- Csutt, csutt, csutt! Hol vagytok, kedveseim? Gágogjatok, aranyosok, gágogjatok!
De az aranyosok nem hallották, messze voltak innen szomorú fogságban. Ott érte őket a csősz a tilosban, állítólag az urasági káposzta-palántát csipkedték (oh, a bolondok, nem tudtak valami szegény ember földjére menni?), behajtották az ispán udvarára.
Ott pedig - minden ember tudja a faluban - statárium van; amelyik állat bekerül, ha az ispán úr haragos, nem szembesítik azt többé az életben a gazdájával, hanem kitekerik a nyakát.
- Menjen, édesapám, de azonnal. Vigye el a nagykendőmet zálognak. Édesanyám után egyetlen jószágom.
A szűcs hímezett-hámozott, nem merte bevallani, hogy a nagykendő sorsa már egészen más fordulatot vett, úgy tett, mintha bemenne érte s mintha vinné a krispin alatt.
Piroska alig bírta kivárni. Azalatt összefutottak a közeli szomszédok és vigasztalták. Kátyik Jánosné meg merne, azt mondja, esküdni, hogy a ludak nem voltak a kárban; az útról hajtatta be az ispán. Meg ne mozduljon innen, ha másképp történt. Csoma Gergelyné meg azt hallotta, mikor otthon így szólt a cselédjeinek: »Megölöm, aki ezeket a ludakat kiereszti.« Sóbálvánnyá váljék, ha szóról szóra nem így volt!
De íme, itt jön már Mák uram is - a ludak nélkül. Az bizony, a lelkem, úgy nézem, felhörpentett valahol!
- Élnek-e? - kérdé mohón Piroska, eleibe szaladva.
- Az voltaképpen nem tudatik - hörgé a szűcs tántorogva.
- Hol vannak? Mit csinálnak? Mért nem hozta el? - sürgeté Piroska a választ aggodalommal.
- Mert az izé... nem adta ki. El fognak veszni, elpusztulnak, mint izé... mint az ős ludak.
- Micsoda, nem adta ki? - gyulladozott Kátyik Jánosné. - Hallod ezt, húgom, nem adta ki. De már ebben a dologban megmutatnám! Ha neked volnék, olyan igaz, mint hogy Kátyikné a nevem, fölmennék magához a királyhoz. Mert ez már mégis nagy cudarság!
- Hamar a kendőmet - vágott bele hirtelen Piroska. - Majd hazahozom én őket, majd beszélek én azzal az ispánnal.
- Úgyis azért nem adta ki, mert azt kívánja, hogy izé... hogy te menj értük - hebegé Mák, aztán hozzátette: - Jó bora van... nagyon pompás bora van.
- Én menjek? Mondta? No, jó. Elmegyek hát. Voltam én már nagyobb úrnál is.
Alkonyodott, mikor elindult. Éppen a harang is kongott a toronyban, mire a Gyepüék pajtájához ért; fönséges komoly szavát darabokban kapkodta a hirtelen támadt szél; ott zsongott a hang feje fölött: »Ne menj... Ne menj!« Balról az illyei erdő zúgott haragosan. A Kaziék lészájából egy gyík mászott elő a gyalogútra, keresztülment rajta, s ni, a csúf szörny, hogy ránézett apró szúrós szemeivel Piroskára, aztán megint visszacsúszott a sövénybe.
Túl a tisztáson, az átjárónál vadrózsabokor ága belekapaszkodott a ruháiba. A szél is addig játszott a szoknyácskáival, addig csapkodta arcába a kötényét, míg egyszer csak leoldta s elkezdett vele röpülni - visszafelé.
Megfordult a leány és meghökkent. Istenem, istenem, hátha mégse lesz jó elmenni! Tövise van a rózsabokornak! Elszorult a szíve s elfogyott a bátorsága, míg a köténye után futott.
És mégis. Hiszen csak nem hagyhatja ott az egyetlen jószágát, örömét? Tán már nem is élnek, megölték őket. Jaj, csak el ne késnék. Aztán meg úgy húzza, de úgy húzza oda valami titkos érzés... azok iránt a ludak iránt.
Most már futott, míg odaért. Belesápadt, mikor a kezét ki akarta nyújtani, hogy rátegye a kapuajtó kilincsére. Milyen némaság van ott azon a palánkon belül! Ismeretlen félelem gyötrelme. Egész teste reszket, a lelke is fázik. Bemenjen, ne menjen!
Mit is mondott délben az ispán? »Vigyázz, ha valaha egyszer a kezembe kerülnél.«
No, hát éppen azért sem fog vigyázni. Merész elhatározással megfogta a kilincset.
Jaj, olyan hideg volt az a vas! Összerázkódott. Jaj, olyan volt, mint az a gyík, amelyik az úton ránézett.
Visszarántotta kezét, késő már, észrevették, valami mozog odabent. Mint a tévelygő bárány, szorongva lapult a deszkákhoz s hallgatódzott. Nem volt az senki, tán egy macska, vagy tán... nos, miért ne lehettek volna éppen a ludak is?
Önkéntelenül fölágaskodott a palánkon s bekiáltott édes hangján:
- Biri, biri! Hol vagytok, gágogjatok!
Hát erre valami lassú sziszegés támadt bent eleinte, mintha tanakodnának, amit lúdlábak robaja váltott fel, majd ebben, majd abban a szögletben, csőrük koppanása a kerítésdeszkán, míg egyszerre megcsattant lomha, esetlen szárnyuk a levegőben s a palánk fölött rettenetes gágogással átröpülve, oda bukdácsoltak a Piroska lábaihoz...
- Oh, ti kedvesek, okosak! - sikoltott föl a lány örömteljes ámulattal, s amint azok pihegve, szárnycsattogva hízelkedének neki, hirtelen a hóna alá kapta mind a kettőt s elkezdte őket maga magával együtt ringatni jobbra, balra.
»Hajsó, hajsó! kis babák, drágaságok!«
Egyszerre letette őket, s arca, hangja szomorkás kedvtelen kifejezést öltött.
- Elszöktetek? Megszabadultatok? Haza akartok vinni? Hát igazán akarjátok, hogy hazamenjek? Jó, nem bánom.
Megsimogatta tollaikat gyöngéden, szeretettel.
- Lássátok, megteszem a ti kedvetekért.
Elindult velök. Azok szépen elöl mentek, a nyakukat nyújtogatva és sziszegve.
A Nagy Gáborék földjén megállt. A ludak csak tovább mentek előre maguktól. Piroska visszanézett arra a fehér cserepes ispánházra, aztán ingerülten lehajolt s egy rögöt vett föl, hogy megdobja vele a ludakat.
- Hát ki mondta nektek - szólt utánok szemrehányó panasszal -, ki mondta, hogy magatoktól szabaduljatok meg?
A rögöt még kisebbre morzsolta el mérgesen összeszorított markában. Nem, mégsem bántja a szegény állatokat. Meglóbázta karját s megdobta azt a csúf vadrózsabokrot, mely erre jövet útját állta.
Egy pici madár repült föl onnan megriasztva. Szegény madár! Nem szívesen hagyhatta ott a rózsabokrot!
Utána nézett, míg csak láthatta. Hitte... talán tudta, hogy visszafordul.