A botrány
| A botrány szerző: Thury Zoltán |
I.
Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát a dolognak.
Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.
II.
Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.
Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az emberek, hogy - gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak valamennyien... - neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...
A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.
A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy negyedórára.
III.
Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már nem igen akad...
- No hát mi baj?
- Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg az öreg báró urnak...
- Miért?...
- Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...
A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.
- De hát mi történt?...
- Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték kiirni.
Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:
- Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.
A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a száján valami keserves nagy hang.
- Ő volt?... - kérdezte halkan.
- Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...
- Jól van.
A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt mondta, hogy a gazdája még alszik.
- Keltsd föl rögtön.
IV.
Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan kérdezte meg:
- Mi bajod?
A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott indulattal beszélt:
- Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.
- Nem baj.
A leány kiszólott az ajtón:
- Hivja fel a papát!
A bátyja nagyot nézett erre.
- Minek?
- Legyen itt. Ismerje meg a fiát.
- Mit akarsz?
A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha ütnék.
- Kiabálni, kiabálni...
A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen rajta.
- No mi bajod?
A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.
- Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok tanítsanak meg becsületre, arra vársz?
Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.
- Láttad?
Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett gyermek.
- Igen.
- És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?
- Nem... Valami ripők...
- Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? Milliomszorta emberebb vagyok...
Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.
- Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval egy uton járni...
Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány azonban utána kiáltott.
- Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...
- De fiam...
- Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...
V.
Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni azt a drága barna kis leányt.