A bosszú
| A bosszú szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Lev Szavvics Turmanov, egy derék nyárspolgár, kinek egy kis vagyonkája, fiatal felesége és szolid kopasz feje volt, valamelyik barátjánál kártyázott. Az egyik játszma után, melynél annyit vesztett, hogy a rideg verejték gyöngyözött homlokán, hirtelen eszébe jutott, hogy már régen nem ivott egy kis pálinkát. Felállott és lábujjhegyen, a játékasztalok között a szalonba lebegett, ahol az ifjúság táncolt. Itt elnéző mosollyal, atyailag egy ösztövér patikus vállára ütött és egy kis ajtóban tűnt el, amely a büfé-szobába vezetett. Ebben egy kis kerek asztalon pálinkával megtöltött üvegek és palackok állottak… A dús zakuszka alatt egy félig elfogyasztott heringet pillantott meg, mely petrezselyemmel és hagymával volt behintve és csábítóan csillogott… Lev Szavvics egy pohárkával töltött be magának, kezével olyan mozdulatot tett, mintha beszélni akarna, kiitta a pálinkát és arcát fájdalmasan elfintorította. Azután a villával egy darabka hering felé szúrt és… De ebben a pillanatban a fal mögött valami hangot hallott.
– Jó, jó… – mondotta vidáman egy asszonyi hang. – De mikor?
– Ez a feleségem, – mondta Lev Szavvics, ki azonnal felismerte nejének hangját. – De vajon kivel beszél?
– Amikor akarod, kincsem… – felelte a fal mögött egy mély, vaskos basszushang.
– Ma nem igen lehet, holnap egész nap el vagyok foglalva…
– Ez Gyegtyarjov! – mondotta Turmanov, ki a basszusban barátai egyikére ismert. – Tehát te is fiam, Brutus! Hát őt is levette a lábáról feleségem? Micsoda kielégítetlen, nyugtalan asszony! Egyetlen napig sem állja ki regény nélkül!
– Igen, holnap el vagyok foglalva, – folytatta a basszus. – Ha akarod, írj nekem holnap néhány sort. Nagyon boldog leszek… De levelezésünket szabályozni kellene valahogyan… A posta nem felel meg. Ha írok neked, pulykakakasod elfoghatja a levelet; és ha te írsz nekem, távollétemben feleségem veszi át a levelet és bizonyára felbontja.
– Hát mit tegyünk?
– Ki kell valamit gondolnunk. A cselédeket el sem lehet küldeni semmit sem, mert medvéd bizonyára szigorúan tartja a szolgálót és szolgát… Mit csinál most különben? Kártyázik?
– Igen. És amellett örökösen veszít a szamár!
– No, akkor bizonyára a szerelemben van szerencséje, – mondotta Gyegtyarjov nevetve. – Te, kigondoltam valamit, babuskám… Holnap, pont hat órakor, mikor az irodából hazatérek, a városi sétatéren megyek keresztül, ahol a felügyelővel kell beszélnem. Tehát igyekezz, kedvesem. hogy még hat óra előtt, nem később, egy cédulácskát dugj abba a márványvázába, mely a szőlőlugastól balra áll. Tudod?
– Tudom, tudom…
– Ez poétikus, titokzatos és új… És sem pocakosod, sem feleségem nem tud meg semmit. Értetted?
Lev Szavvics még egy pohár pálinkát ivott és visszatért a játékasztalokhoz. Az iménti felfedezés nem lepte meg és nem háborította fel. Az az idő, mikor felháborodott, jeleneteket csinált, szitkozódott, sőt verekedett is, már régen elmúlt. Már régen feladott minden reményt és most nem vette tudomásul könnyelmű felesége viszonyait.
De mégis kellemetlenül esett neki és a hallott kifejezések, mint pulykakakas, medve, pocakos stb. bántották hiuságát.
– De milyen bestia különben ez a Gyegtyarjov! – gondolta, miközben felírta mínuszait. – Ha az utcán találkozunk, adja a jóbarátot, nevet és hasamra üt és most, nézze meg az ember, milyen csínyeket gondol ki. Az arcomba azt mondja, hogy barátja vagyok és a hátam mögött pulykakakasnak és pocakosnak nevez.
Minél nagyobb volt játékközben a vesztesége, annál jobban bántotta a rajta esett sérelem...
– Tejfölös szájú… – gondolta, miközben bosszúsan morzsolta szét krétáját. – Ostoba fickó… Csak nem akarok vele kikezdeni, különben megmutatnám neki a medvét!
Vacsora közben nem tudott nyugodtan Gyegtyarjovra nézni, míg ez, mintegy szándékosan, minden lehető és lehetetlen kérdéssel zaklatta őt: hogy nyert-e? hogy miért olyan szomorú? stb. Gyegtyarjov, a jóbarát jogaira támaszkodva, hangos szemrehányást mert feleségének tenni, hogy keveset törődik a férje egészségével. És az asszony, mintha semmi sem történt volna, lágy tekintettel nézett férjére, vidáman nevetett és olyan ártatlanul csevegett, hogy még az ördög sem merte volna hűtlenséggel meggyanúsítani.
Mikor hazaért, Lev Szavvics bosszúsnak és elégületlennek érezte magát, mintha vacsorára gumicipőket evett volna borjúsült helyett. Lehet, hogy legyűrte és elfelejtette volna, de feleségének csacsogása és mosolygása minden pillanatban eszébe juttatta a „pulykakakas”-t, „medvé”t és „pocakost”.
– Fel kellene azt a gazembert pofozni… – gondolta. – Nyilvánosan meg kellene szégyeníteni. És arra gondolt, hogy jó volna Gyegtyarjovot megverni, párbajban lelőni, mint valami verebet, hivatalában megkárosítani… Vagy jó volna a márványvázába valami illetlenséget elhelyezni, például egy döglött patkányt… És nem volna az sem rossz, ha felesége levelét előbb venné ki a vázából és helyére egy illetlen költeményt helyezne „a te Akulkád” aláírással, vagy más ehhez hasonlót…
Turmanov sokáig járt fel s alá a hálószobában. és hasonló tervekről ábrándozott. Hirtelen megállott és homlokára ütött.
– Megvan! Bravó! – kiáltotta és sugárzott az örömtől. – No, ez nagyszerű lesz! Nagyszerű!
Mikor felesége elaludt, az asztalhoz ült és hosszú töprengés után, írását elferdítve, lehető sok helyesírási hibával a következőket írta:
„Dulin, kereskedőnek.
Uram!
Ha máma estig hat Orráig, Szeptember 12–én, nem tesz belé a márvány vázába,
a mék a várossi sétatéren balra van a szőlő lugastól, két szász rubbelt,
maggát agyonüttik és rövidáru üzletét felrobantják.”
Mikor készen volt a levéllel, Lev Szavvics felugrott a gyönyörűségtől.
– Ezt jól csináltam! Ugye? – mormogta, miközben kezét dörzsölte. – Nagyszerű! Jobb bosszút az ördög sem gondolhatott volna ki! A kalmárlélek holtraijed és azonnal jelentést tesz a rendőrségen. A rendőrség hat óra felé elbúvik a bokorban és a fickót, mikor a levélért jön, elfogja. Hogy meg fog rémülni! Míg a dolog felderül, ülhet és vacoghat a foga eleget… Bravó!
Lev Szavvics bélyeget ragasztott a levélre és maga vitte a postára. A legboldogabb mosollyal aludt el és olyan édesen szendergett, amilyen édesen már régen nem. Midőn reggel felébredt és eszébe jutott csínyje, boldogan turbékolt, sőt hűtlen feleségének megcsípte az állát. Míg hivatalába ment és az irodában is folyton mosolygott és Gyegtyarjov rémületére gondolt, amikor tőrbe esik…
Hat óra felé nem tudott már magán uralkodni és a sétatérre sietett, hogy saját szemével gyönyörködjék ellensége kétségbeesett helyzetében.
– Aha! – gondolta, mikor egy rendőrt pillantott meg a kertben.
A lugasig ment, a közelében egy bokor mögé rejtőzött és anélkül, hogy szemét csak egy pillanatra is elfordította volna a végzetes vázáról, várni kezdett. Türelmetlensége határtalan volt.
Pont hat órakor megjelent Gyegtyarjov. A fiatal ember szemmel láthatólag kitűnő hangulatban volt. Cilinderét hetykén hátratolta, felöltője ki volt gombolva és mellénye nyitva, mint a szíve. Valami dallamot fütyörészett és szivarozott.
– Most mindjárt megismered a „pocakost” és a „pulykakakast”! Várj csak! – ujjongta Turmanov.
Gyegtyarjov közeledett a vázához és kezét hanyagul beledugta… Lev Szavvics lábujjhegyre emelkedett és elnyelte tekintetével... A fiatal ember egy kis csomagot vett ki a vázából, minden oldalról megnézte és csodálkozva vonogatta vállát. Azután habozva kinyitotta, újra vállát vonogatta és arcán rendkívüli meglepődés tükröződött: a csomagban két darab százrubeles bankó volt!
Gyegtyarjov sokáig bámult a bankjegyekre. Végre fejét rázva zsebre vágta és így szólt:
– Merci!
A boldogtalan Lev Szavvics hallotta ezt a „merci”-t. Este ott állott Dulin üzletével szemben, öklével fenyegette meg a cégtáblát és felháborodva mormogta:
– Gyáva! Kalmárlélek! Nyomorult fűszerzsák! Gyáva! Vastaghasú nyúl…