A boldogság városában

A boldogság városában szerző: Gárdonyi Géza

      Egy áprilisi napon Velencében ültem, a Grünwald-Bauer vendéglő udvarán. Majdcsaknem azt mondhatom, hogy véletlenségből kerültem oda. Se menyasszonyom nem volt, se Bédekerem, sepedig olaszul nem tudtam többet annál az egy mondatnál, hogy:
- Si non e vero, e ben trovato.
S mondom, ott ültem a német vendéglő udvarán.
Delet még nem harangoztak, de az udvarban már majdnem minden asztalt elfoglaltak a vendégek. A vízútca felől való részen az egyik üres asztalra rásütött a nap. Én odaültem. Abban az esztendőben mindig fáztam. Jól esett éreznem, hogy az asztalkendő száraz és meleg, a tányér, a kés, a villa, a szék fája, mind enyhén meleg és hogy az áprilisi nap tiszta fénye körülsátoroz ebben a sarokban.
Megrendeltem az ebédemet, és körülnéztem.
Hát az udvar csupa fiatal párral van tele. Némelyiknek még a kis útitáska is az oldalán lóg. Egészséges fiatal arcok, jó étvágy, halk vidám csevegés mindenfelé.
Milyen jó itt a napfényes, száraz melegen. Az udvart felváltva lengi be az ibolyaillat, a spenótillat, meg a tengerszag. Vannak különben, akik a tenger szagában is úgy gönyörködnek, mint az ibolya illatában.
A szemem mingyárt az első felpillantáskor egy rendkfvül formás női fejen akad meg. Vértelen és mégis üde álomvilágból való arc;
szalmaszőke haj, nyugodt kék szemek. A fején kékszalagos lapos szalmakalap, a ruhája valami kaktuszzöld puha szövet, szintén kékszalagos, testhez símúló.
Féloldalt ül nekem és narancsot hámoz. A nyaka is olyan tökéletes, mint az arca. A népszínház üdülőtermében van egy női szobor, egy külföldön élő primadonnánk márvány mellszobra; annak a nyakát tartottam eddig a legszebbnek. De íme a természet különb művész; ennek a nyaka haj- lékonyabb, hosszabb, gömbölyűbb, finomságokkal teljesebb.
Egy szintén szőke, pirospozsgás fiatalember van vele. Ha nem hallanám, hogy angolul fecseg, azt gondolnám, hogy divatosan öltözött henteslegény. Azok közül az emberek közül való, akik mindig mulatnak valamin, ha máson nem, a saját beszédükön. A botjára könyököl és folyton mosolyogva beszél s hozzá még szüntelen pödri azt a kis éretlen, kenderszínű bajuszát. El nem tudom találni, hogy férje-e vagy udvarlója, mert a nő mellett egy öreg asszonyság is ül, aki vagy mamája, vagy rokona, vagy szolgája a tüneményes szépségnek. Minden emberismeretem cserben hagy. Az öreg nő a balján ül a fiatalnak, a férfi meg a jobbján. Hát igazodjék el rajtok valaki.
Nem szeretem a csodálatos elemet a leírásokban, de az élet sokszor megdöbbentő alakokat hord az ember elé. A nő félarcban ült eddig előttem. A zömök ember csevegésére egyszer elmosolyodott és rápillantott. Ekkor az arcát egész teljességében megláttam.
Ezt már vártam is.
Az ilyen remek rajzolatú félarcok rendesen meglepik az embert, mikor egész teljességükben mutatkoznak s rendesen rácáfolnak az ember képzeletére. No itt a meglepetés kegyetlen volt: a nő balarcán egy éktelen nagy kékesvörös forradás fordult felém, egy szőlőlevélnyi húsos folt, amely eltorzította ezen a felén a fiatal arcot a szeme szögletétől az ajka szögletéig.
El akartam fordulni, hogy ne lássam, de csak eldermedten néztem tovább is. Vajjon mi rombolta így meg? Esés-e, állatharapás-e, vagy hogy így született?
Értettem most már azt a szomorú méltóságot, amely ezen az arcon borongott. Most láttam, hogy jegygyűrű nincs sem a férfi kezén,
sem a nőén. Az ebédet az öreg nő fizette. A férfi nem ebédelt velük, csak borravalót tett az asztalra.
Szinte megkönnyebbültem, hogy elmentek. A rácson át egy pillantást vetettem még a nő után. Junói termet. A menése is csupa méltóság és szomorúság. Hova mennek? Lesz-e belőlük férj és feleség? Lesznek-e gyermekeik? Ha az egyik leány éppen olyan lenne, mint ez a huszonkétéves nő, de mind a két arca tökéletes! És vajjon megszokja-e ez a férfi úgy azt a bal arcot, hogy annyi csókot tesz rá, mint a jobbra?
Hogy elmentek előlem, négy-öt asztal vendégére nyílt széjjellátásom. Mindenütt egy nő, egy férfi. Mind fiatal, és egyik nő se olyan, hogy lázt okozna a festőknek. De mert fiatalok és a boldogság útját járják, érdekesek is. Hanem már itt kitetszik, hogy melyikből micsoda házaspár lesz. Ime a harmadik asztalnál, ahogy helyet foglal a fiatal pár, a kis professzor-forma szemüveges, szakálas, fekete kokas átnyujtja ugyan az étlapot a fiatal asszonykának, de az bele se pillant: válasszon a férfi. És a férfi rendel. Az ő gusztusa szerint evődik végig az ebéd. Ez a sovány fekete ember csupa határozottság, a szelíd kis bárányképű nő meg csupa simulékonyság. Már tegezik egymást. A nő néha elvéti. Ilyenkor a férfi rendreutasító pillantást vet rá. Azt hiszem, mindent korrigál. Lehet, hogy az étlapot is korrigálja, mielőtt választana.
Micsoda család lesz ez tíz esztendő mulva?
Lesznek olyan napok, amikor ez a férj ebédnél az asztalra fog csapni valami elhibázott étel miatt, s ilyenkor az asszony reszket, a gyerekek is reszketnek, a cseléd meg átseseg a folyosón a szomszéd cselédnek:
- Az úr ma rettenetes!
Egy másik házaspár, - láttam már őket a Szent Rókus-faragványok között is, - fordítottja ennek. A férfi nagy vállas, beesett mellű, borotvált arcú ember. Bizonyosan porosz. Az egyik karján a kis szeplős asszony, a másikon papírba göngyölt vásárlások. Azt hiszem, csibukot vett neki az asszony, ő meg pénztárcát az asszonynak. Az öklei otromba nagyok ennek az embernek, s a karja mindig úgy lóg, mintha kölcsön kapta volna. Szóval egy nagy mafla. De az asszonyka csupa elevenség. Már most is ő vezet, ő igazgat. Ő csönget a szolgának, ő választja ki az ebédet; ő veszi észre, hogy a csokorból egy levél leesett a tányérra. És ő választja ki a férjének a legjobb falatokat.
Ezek sokat járnak majd együtt sétálni, meg a színházba. Később a férfi bölcsőt is ringat s ha valamelyik gyermek beteg lesz, ő fogja éjjelenkint föl-alá hordozni a szobában. De most még erre nem is gondolnak. A férfi, amint leteszi a kanalat, erőtlen lenkék szemeivel a tizennyolcéves akaratos arcra tapad. S ezek a szemek mintha állandóan azon csodálkoznának, hogy ezen házasság folytán mennyi okosságot vett maga elé.
Egy tömzsi kis cilinderes úr a fal mellett ül a párjával. Ezek falusi vagy pusztai lakók. Mind a kettő tüzes cigánybarna teremtés. A férfi legfeljebb huszonegy éves. A nő talán tizennyolc. Nyugtalan, mozgékony mind a kettő. Az úton azt hiszem már össze is haragudtak egynehányszor, és a nő ki akart szállani a kupéból, hogy a legközelebbi vonattal visszatér. Ezeknek a házaséletében a féltékenység zivataros napokat fog támasztani.
Egy olasz nő is feltűnik nekem a többi között. A füle körül fodros a haja, és mikor nevet, hófehér fogsort mutat. Mintha eleven rekláma volna valami fogorvosnak. Eltűnődöm azon a kérdésen, hogy ez a kedves és vidám teremtés hogyan nevet majd hetven esztendős korában.
Mindezeken a nőkön van még valami leányos. Nem tudnám megmondani, micsoda, de látom rajtuk, hogy még nem egészen asszonyok. Talán a tekintetük finom tartózkodása, bátortalansága, mikor idegenre néznek, s a mamát nem érzik maguk körül. Talán a kezük tartása, talán a karcsúságuk. Csak épp a kíváncsiság mult el, az a kíváncsiság, amelylyel a leány loppal az idegenre pillant. A leányszemnek ez a kedves sajátsága, ez bizony együtt tűnik el a narancsvirággal.
A megüresedett asztalhoz egyszerre két házaspár is érkezik. Az egyik pár gyászba van öltözve. Bizonyosan valakinek az utolsó akaratából, s talán éppen az utolsó órájában, az ágya előtt esküdtek össze. Talán rokonok is. A másik pár két idomtalan fiatal. Az asszony kis tücsökfejű fekete nő, a férfi meg egy kajlalábú, horgas orrú, pápaszemes ember. Mind a kettő bolti cikkekkel van megrakodva. Ezek úgylátszik már hazafelé mennek.
Elfért volna mind a két pár az asztalnál, de hogy a kövér asszony rátette a kezét a székre, a két gyászos egy pillanatnyi tétovázás után megfordult és bement a nagy üveges terembe.
A tekintetem követte őket s talán követte őket egy láthatatlan lélek is.
No szívesebben néztem volna ezt a két tiszta, gyászruhás fiatalt az angol miss helyén, mint ezt a két formátlan, kimelegedett és megterhelt alakot. A portékák, amiket leraktak, alig fértek el a fehérre festett széken, s ők maguk szinte gőzölögtek a fáradságtól.
A férfi, körülbelül huszonötéves kereskedőféle ember, pápaszemmel is az orrához tartotta az étlapot, s az orra, mit mondjak: mintha a teremtő sietségében egy fület nyomott volna az arca közepébe.
A nő is rút volt: fekete kerekfejű, s a szeme mint két fényes fekete üveggomb. Mondom, a tücsköm jutott az eszembe, amelyik otthon egy üvegszekrénykében boldog rabságot él: kenyeret és befőtt cseresznyét eszik s esténként fütyörész. Szinte vártam, hogy a pincért ez is trücsköléssel hívja az asztalhoz.
De haj, micsoda illetlenség az ilyen tréfálódzás! Vajjon melyikünk az, aki maga választott arcot magának, vagy melyikünk nyerte az ő szép szemét, szép orrát ott, ahol az érdemek versenyeznek. Hátha éppen én vagy te, szóval mi születtünk volna azzal a görbe orral, hátracsúszott kis állal, vagy azzal a gömbölyű tücsökfejjel!
De semmivel sem boldogabb a föld égi szépe, mint a föld pokoli rútja. Lám, ezek is megtalálták egymást és azt hiszem, ennek a férfinak hiába mutatta volna a sors azt az angol misset még forradás nélkül is, az ő kis feketéjét különbnek találja s viszont a nőnek glédába állíthatják Európa minden cilinderes Adoniszát, ha köztük van ez a görbe-görbe, rossz szemű ember, ő ezt választja ki minden habozás nélkül.
Mert hogy ez szerelmi házasság, az kitetszik mingyárt az első percekben. Ahogy a szalvéta alatt megcsípi a férfi a nő ujját, ahogy összemosolyognak, összemerengenek, ahogy az egyik a másik tányérjára teszi a csirkemájat, a mazsolaszőlőt, mindezt pénzért nem lehet megcselekedni. Ez férfi átúszta volna Helleszpontuszt csakúgy, mint Leander, bár ez tán hólyagot kötött volna maga alá, s ez a nő belevetette volna magát a tengerbe, éppúgy, mit Hero, annélkül, hogy csak egy gondolata is villant volna a költők felé, akik az ilyen tragédiákat megörökítik.
És csak most veszem észre, hogy a nő hangjának valami kellemes, édes zenéje van. A férfi is halkan és szerelmesen gügyög, mint a júniusi esték madara a lombon a párjának. Franciául beszélnek, tehát valószínűleg franciák. Ámbátor az is lehet, hogy a nő olasz, a férfi meg lengyel, és csak azért beszélnek franciául, mert egyik a másik anyanyelvét nem ismeri.
Vajjon hol ismerkedtek össze? Talán valami fürdőn, talán valami hajón vagy vasúton, mind a kettő távol a maga országától. S talán ahogy a régi novellisták mondják: "meglátni és megszeretni őt, pillanat műve volt" - mind a kettőnek.
Húsz-huszonöt év mulyva lehet, hogy megint ül ezen a helyen egy éppen ilyen fekete kis nő egy másik rút férfival, vagy egy éppen ilyen perecorrú férfi egy másik rút kis nővel, akit senki más el rem vett volna a világon.
És éppen így nyomkodják egymás ujját az asztalkendő alatt, éppen így összemerüldöznek a tekintetükkel, s az enyhe áprilisi nap éppen így fog sütni egy rájuk merengő, magányos beteg emberre a sarokban, mint énrám.