A boldogság izgalma...

A boldogság izgalma... szerző: Reviczky Gyula

A boldogság izgalma halkan
Rezeg a lélek húrjain.
Nincs hevülés, nincs tűz a dalban,
Ha csak nem szítja lángra kin.
Szeretem én dühét a sorsnak,
A felczikázó lelki harczot,
Melytől a gyönge összeborzad;
Mert viharában zene harsog.

Sorsom, hogy minden édes órát
Száz bússal kell megváltanom,
S hogy a dalok, a lelki rózsák
Dus termő földje fájdalom.
Sorsom, hogy éjszakában éljek;
Mert csillagim csak igy ragyognak,
Sohase csábitóbb az élet,
Mint kiderültén bús napoknak.

Közöttetek, foszlányos álmok,
Szétszórt remények, koszorúk;
Kifosztva, kirabolva járok,
És pályám vérvirágos út.
Szivem, te égő, fényes oltár!
Lángod sötét szemembe csapkod.
Beh rommá lettél, szétomoltál:
Csak egy maradt meg: vészharangod!

Óh, lelki harcz, téged szeretlek!
Szivem csak éretted dobog.
Pedig csak búsaknak jelensz meg
S nem ismernek, kik boldogok.
De jósok álma megvalósul,
Ha kebleden magam kisírom
S mely téged hoz vigasztalómul,
Megáldom mindörökre kínom!