A bejövetel
| A bejövetel szerző: Gárdonyi Géza |
Honnan jöttek a magyarok tiz és félszáz éve?
Honnan jön a nagy üstökös csillag fel az égre?
S honnan jön a földrengető, villámszóróvihar?
Európa kapujánál áll millió magyar.
Európa kapujánál fegyver-erdő fénylik.
- Kik vagytok és mit akartok? - ott amuszkák kérdik.
- Atillának unokái: örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad útat, vagy magunknak vágjunk?
Összepillant nagysápadtan a muszkák sok vénje.
- Adunk nektek szabad útat Isten legszebb népe
Adunk nektek szabad útat Kiev városáig, -
tovább aztán hogy' mehettek, majd ottan megválik!
Megindul be a magyar nép tengernyi nagy árja:
mint valami ezüst-nádas csillog a sok dárda;
közepén meg mintha rengő rózsa-sziget volna,
a szép magyar asszonyokat ökrös szekér vonja.
Lódübörgés, fegyvercsörgés, dal és zenelárma,
csengő-csengés, kacaj, beszéd, kürtök harsogása,
egy zsivajjá elegyíti a sereg két szárnyát.
Elől megyen fehér lovon a hatalmas Árpád.
Hányaveti gőgös ember a kievi herceg:
alánéz a bástyájáról, és imígyen henceg:
- Lóduljatok vissza innen, kutya meg a mája!
Az én földem nem országút, hogy mindenki járja!
Megáll Árpád a fal előtt aranyos ruhában.
Reszket a nagy gyémánt-forgó ezüst-sisakjában.
Int. S elnémul mögötte a hadak minden sora.
- Ez a nép csak előre megy, visszafelé soha!
s ahol országút még nincsen, majd tapos magának!
Így szól Árpád. S mennydörgés a vissz- hangja szavának.
Kardja villan, s a seregnek ezt kiáltja: Rajta!
Fölviharzik a förgeteg: száll ezernyi rajba.
A hágcsókon, mint a méhek gomolygó tömege
ellepik a vár falait: nyüzsögnek fölfele.
Ember embernek a hátán, a tégla se látszik;
Ijedtében a sok muszka a pincébe mászik.
- Rajta! - kiállt a herceg is, de a katonái
alig bírnak félelmükben a lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal, remeg még a föld is!
A kievi herceg arca sárga is meg zöld is:
Kapkod ide, kapkod oda, rikkant a hadának:
- Előre hát! - Bizony azok inkább hátra látnak.
Ki is merne szembeszállni ilyen fene néppel,
mely vezére egy szavára zivatarképp kél fel.
S mintha szárnyas tigris volna, úgy repül a falra,
s mintha villám volna kardja, úgy vág jobbra, balra.
Kőből legyen, aki őket egyhelyen bevárja,
vagy legalább vasbádogból a harci-nadrágja.
Nem volt kőből a sok muszka, bádog se volt rajta:
ráklélekkel ottan hagyta vezérét a bajba.
És a magyar úr lett volna egy kardcsapás nélkül,
ha a zsoldos kún hadsereg elő nem áll végül.
A világot kúnok tarták akkor bátorságban.
Szanaszéjjel élt a kún-nép, szomorún, hazátlan.
Elszegődtek ide-oda zsoldos védelemnek.
Kúnok aztán a magyarral szembenézni mertek.
Mint mikor a tölgyerdőre zúgó orkán támad,
s gyökerestől kifordítja a nagyerős fákat,
s hull a mennykő, leszakított sziklák dübörögnek,
és portenger borítja e harcát mennynek földnek,
- ilyen orkán volt a magyar, hogy a kúnra támadt.
Vérszemet kapott a többi népe is a várnak:
a kúnoknak háta mögül nyilaztak pogányul,
s égő szurkot sütögettek le a vár falárul.
Vitéz volt a kún egyszálig, jól állta a harcot,
mégis ez a nagy csatázás csupán délig tartott:
mikor a nap délelőre megállott az égen,
ott könyörgött már a herceg Árpád előtt térden.
Ott könyörgött, mint a koldus, kezét össze téve:
- Ne vedd el az életemet, magyarok vezérel
Árpád komoly pillantással mérte őtet végig:
- Lovam elé! Csatlósom lész Atilla földéig!
Ott egy kicsit megpihentek, lovat abrakoltak;
maguk is a bogrács mellett vígan falatoztak.
Ami adót hamarjában Kievre vetének,
három arany verte markát minden köz- vitéznek.
Három arany meg egy kulacs tüzes, nemes ó bor
Bizony föl is kortyantottak némelyek a jóból.
Amikor a kieviek visszatakarodtak,
előálltak vezérei a szétvert kúnoknak:
- Dicső Árpád, Isten tartson, - imígyen szólának, -
láttuk nem fajult el vére a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mink is, világbolygó népek,
csatlakoznánk zászlód alá, ha meg nem vetnétek.
Felelt Árpád:- Derék kúnok, világ katonái,
vitézségtek nem fog többé idegent szolgálni:
Lobogótok illik a mi lobogóink mellé,
hős kardotok illik a mi fegyvereink mellé;
testvérekként jöttök velünk Atilla földjére,
s testvér-osztály lesz kardotok megérdemelt bére.
Itt a kezem: amint a föld birtokába léptek,
az Alföldön örök hazát kerekítek néktek.
Tas vezér a kürtjébe fújt: indulót jeleztek.
Árpád lovát vezette az alázatos herceg.