A bankokrácia
szerző: Radó Sámuel
I.
Nehány perccel a közgyűlés előtt az aligazgató sasszeme észrevett egy ismeretlen alakot, ki szerényen húzódott meg a díszterem egyik zugában.
Rögtön odaszalasztott egy fiatal könyvelőt, akit a mostani alkalomra strohmannak rendeltek ki, tudakolja meg az érdekes ismeretlen kilétét. Az idegen igazolta magát, hogy ő részvényes, aki a mai közgyűlésen kíván részt venni.
- Részvényes? - álmélkodott az aligazgató ... - Részvényes ... Mit keres ez itt? - Gyanúsan végigmérte a váratlan vendéget s elégedetlenül dohogott. - Hallatlan ... Igazán hallatlan ... - Míg végre az igazgatóság ünnepélyes bevonulása véget vetett a hű tisztviselő nyugtalankodásának.
Ez az anekdota jobban jellemzi a részvényes és társasága közti viszonyt, mint kötetnyi fejtegetések a részvényjog alapvető elveiről.
A részvénytársaság, vagy hogy egyik legnevezetesebb alfajáról beszéljek, a részvényen alapuló bank, a vezérigazgató és egy meghitt kis csoport korlátlan fennhatósága alatt áll. Az alaptőke, a tartalékok, a betétek - ha a közgyűlés teljesen akadémikus ellenőrzésétől eltekintünk - minden felelősség nélkül e kis klikk korlátlan rendelkezésére állanak.
Az ügyes vezérigazgató ezt a rengeteg vagyont úgy kezeli, hogy a részvényeseknek bizonyos kamatoztatás jusson. De a jövedelemnek javarészét a maga számára fölözi le s a haszonnak aránytalanul nagy részét be nem vallott utakon és módokon magának és érdektársainak tartja fenn.
Természetesen nem beszélünk a rendes fizetésről vagy a szabályszerű tantiémekről, hanem azokról a titkos jövedelmekről, melyek vagy mint szindikátusi nyereség, vagy mint az üzleti titkok börzei értékesítése a bankfejedelem bevételeit annyira duzzasztják, hogy emellett például a miniszterelnöki fizetés sovány diurnista napidíjnak látszik. Jellemző egy kis história, mely annak idején bankkörökben szájról-szájra járt. Egy hatalmas pénzfejedelem hosszasan tárgyalt egy alapítandó intézet igazgatói állásáról. A megbeszélések sokáig húzódtak, mert az igazgatójelölt kötötte magát az évi 50.000 korona fizetéshez, holott az állást csak 40.000 koronával akarták dotálni. Mikor a jelölt nem tágított, a pénzfejedelem végre türelmetlenül kifakadt, mondván: Ön nem az én emberem! Egy igazgató, aki a rendes fizetésre oly nagy súlyt vet, az nem érti mesterségünket! Jegyezze meg magának, egy bankigazgatónak a fix illetményei tulajdonképpen csak a zsebpénze. A mellékjárulékok teszik valódi jövedelmét. Aki ezt nem tudja, az nem alkalmas egy nagy bank vezetésére, aki a maga számára nem tudja a helyzetet kihasználni, az a bank számára sem tud majd keresni.
Ez a bankmorál alfája és omegája, melyet különben senki sem vesz rossz néven. Mindenki tudja, hogy a bankigazgató milliós vagyona nem megtakarított pénz, amit fizetéséből félrerakott, nem »Entbehrungslohn«, mint a német közgazdászok mondják, hanem többnyire állásával való visszaélésből származó jogtalan nyereség.
Tegyük hozzá rögtön, hogy ez a visszaélés a gyakorlat által szentesítve van s az üzleti morál, melyet ez osztály legjobbjai magukra nézve kötelezőnek elismernek, ebben semmi gáncsolnivalót nem talál.
De mit mond az erkölcsi törvény az üzleti morál e felfogásához? Fájdalom, ezt nagyon alacsony nívójúnak tartja. Mert a bankigazgató, miután a részvényeseknek megbízottja és bizalmuk letéteményese, természetszerűen köteles volna a részvényesek érdekeit minden irányban oltalmazni. Az igazgató, ki megbízói érdekeinek mellőzésével vagy pláne megkárosításával a maga zsebének dolgozik, erkölcsileg bizony nagyon szomorú szerepet játszik, habár hűtlen sáfárkodása bűnvádi felelősségtől ment marad is.
Az igazgató be nem vallott jövedelemforrásai között legnagyobb szerepet játszanak 1. a szindikátusi nyereség, 2. a tranzakcióknak börzei kihasználása.
A bankoknál ti. szokásban van, hogy minden nagy üzletet formailag egy szindikátus üssön nyélbe. E szindikátus, mely az igazgatóból s meghitt embereiből áll, az üzletet azután súlyosabb feltételek alatt adja át a banknak. Ha az intézet például részvény kibocsájtást csinál, ez mindig egy szindikátus kezein megy át, mely a részvényeket tetemesen olcsóbban kapja, míg ezek a közönségnek drágább árban ajánltatnak fel. A különbség a szindikátusi árfolyam s a közönségnek felszámított árfolyam között a szindikátusi nyereség, mely az igazgatóknak jut, nem az intézetnek. A jogcím erre a nyereségre állítólag a garancia, melyet a szindikátus tagjai vállalnak, de mely rendszerint csak névleges s a bank által alig érvényesíthető.
Ez a szindikátusi nyereség talán nem is nagyon megrovandó. A dolog formailag nagyon ügyesen van megkonstruálva. Sokkal súlyosabb beszámítás alá esik a tranzakciókról való értesültségnek börzei kihasználása. Képzelhetni, hogy ha valaki mint igazgató jó előre tudja, hogy két koronával magasabb osztalékot fog fizetni, hogy ez az értesülése a börzén nagy nyereséget jelent. Olyan önzetlenséget feltenni, hogy a beavatott ezt kihasználatlanul hagyja, egyszerűen balgaság. De szépnek sem mondhatni.
A kapzsiság azonban ennél a pontnál nem áll meg. Mert fájdalom, kurzust felhajtó tények nem fordulnak elő minden nap. Ellenben a szegény bankigazgató szeretne meglehetős sűrűn egy kis mellékkeresetre szert tenni. Kellene tehát valami kedvező körülmény, melynek híresztelése folytán a részvény árfolyama felszökjön. Némi fejtörés után ilyet is lehet találni. Sajna, a tény nem igaz. De azért a hatást eléri. A részvény felszökik. Azalatt az ügyes ember már szép nyereséggel eladott. A közönség, mely a híresztelésnek hitelt adott s az ügyesen rendezett vétel megbízások által bizalmában megerősödött, lépre ment. Biznisz az biznisz. Egy nagyon ügyes bankigazgató házi orvosának szokott nagy titokban jó tippet adni mely a közönséget, mint a birkanyájat, bizonyos tendencia felkarolására ösztönözte. A közönség alaposan megkopasztatott. A jó orvosi médium utólagosan megkapta a kárpótlást veszteségeiért; mert az ily módon elért nyereségből a kártalanítás futotta. Gyakran éppen a banknak valamely vesztesége a beavatottnak jövedelmező kontreminoperációra ad alkalmat. Ismeretes a mese arról a sürgönyről, melyet a providenciális bankigazgató egyik hű ágensének küldött: Ezer hitelt eladni, sikkasztottam. - Így lehet a veszett fejszének nyelét megmenteni.
A részvényes hálát adhat istennek, ha az ő érdekei az igazgatóság érdekeivel találkoznak. Ez korántsem kizárt eset. Sőt az igazgatónak akkor is fényes dolga van, szép polgári vagyont szerezhet, ha részvényeseinek érdekeit soha saját ellentétes érdekeinek fel nem áldozza. A bankigazgatói állás még akkor is sokkal jövedelmezőbb pálya marad, mint az egyetemi professzoré vagy a miniszteré, ámbár ezen a pályán is követelnek némi intelligenciát.
Jaj azonban a szegény részvényesnek, ha az ő érdeke a vezérigazgatóéval kereszteződik! És fájdalom, az esetek a részvényes és az igazgatóság érdek összeütközéséről olyan gyakoriak, mint a farkas és a bárány örök antagonizmusa.
A részvényt birtokló bárány sokszor abba a szörnyű bűnbe esik, hogy az igazgatóság forrásvizét csökkenti s az igazgató magát megrövidítettnek érzi.
Ez volt pl. a Felső-magyarországi Bányatársulat esete. Az üzlet fényesen ment és busás osztalékot lehetett fizetni. De a farkasnak nem tetszett az alku. Erősen leszállították hát az osztalékot, Természetesen a hatalmas embernek erre mindig van egy kitűnő argumentuma. Kevesebb osztalékot fizetnek azon a címen, mert a bányavállalattal járó kockázat azt kívánja, hogy az igazgatóság minél több tartalékot halmozzon fel. Szóval a részvényeseket alaposan kiéheztették. Legnagyobb részük bizonyos idő múlva megunta a nagy kamat- és kurzusveszteséget, nem bírta hosszú ideig a kiböjtölést s a mesterségesen elértéktelenített részvények potom áron az igazgatóság kezébe kerültek. Most nincs többé akadálya, hogy az igazgatók önmaguknak busás osztalékkal, sőt, úgy hallatszik, bizonyos mérvű tőke visszafizetéssel kedveskedjenek.
Ez a bankigazgatók feldicsért zsenialitása, ezek azok az elévülhetlen közgazdasági érdemek, melyeket a hálás ország bárósággal és egyéb kitüntetésekkel jutalmaz.
Felmerül a kérdés, vajon ez állapot orvoslására nem tehetünk-e valamit? A felelet szomorú és egyhangú: Semmit sem!
Hiába törik fejüket a jogászok, hogy a részvényesnek bizonyos jogvédelmet nyújtsanak az igazgatóság határtalan önkénye ellen. A jogászgyűlések és a legutóbbi bécsi Juristentag is évtizedek óta állandóan ezzel a témával foglalkoznak, de okosat eddig nem tudtak kisütni. Mert ami jó a részvényes vagyonbiztonságának, az halálos méreg az igazgató akcióképességére. Jó üzleteket csak gyorsan, titokban s csak maguk szakállára lehet csinálni. A részvényes rendszerint a következő alternatíva előtt áll: az igazgató vagy ügyes és vállalkozó szellemű, de ekkor rendszerint nem nagy altruista; viszont, ha a bankvezér valóságos puritán, rendszerint nem nagyon agilis s híján van az iniciativának, A részvényesek rendszerint nem is nagyon bánják az altruizmus hiányát. Ezekben van a megfejtése annak a jelenségnek, hogy a legnagyobb rezsiművészet kell ahhoz, hogy a közgyűlés határozatképességét biztosítsák, mert a részvényes nem szívesen fárasztja magát a közgyűlésben való részvétellel, hiszen ő tudja legjobban, hogy neki semmi beleszólása nincs. Ebből az okból kelt egy igazi részvényes megjelenése a közgyűlésen méltó feltűnést, amint azt a bevezetésben jellemeztem.
Legújabban a nyilvánosságot dicsérték fel, mint az igazgatóság ellenőrzésének egyik leghatásosabb eszközét.
Jól van, mondták a berlini bankigazgatók - lesz publicitásotok quantum satis! És rögtön elhatározták, hogy nem félévenként, hanem minden második hónapban nyers mérleget tesznek közzé. A publicitás e divatos áramlata alkalmából történt, hogy egy szép napon valamelyik bányarészvény kerek 50 százalékkal felszökött. Mi volt az oka? Azt rebesgették, hogy a szerencsés társaság egy más vállalattal fuzionál, minek folytán az eddig folytatott ádáz konkurencia megszűnik, a jövedelem fokozódik s így a kurzus emelkedése teljesen indokolva van.
De perfekt-e az a kitűnő üzlet? És valóban biztos-e a híresztelt fúzió? Ezt jó volna tudni, ugyebár - vajon börzemanőverrel van-e dolgunk, mely által száz meg száz ember károsul meg, vagy reális ténnyel állunk-e szemben, melyben bízni lehet?
És miután éppen akkoriban a bankigazgatók fogadkoztak, hogy ők a teljes nyilvánosság rajongó hívei, nosza fogta magát egy nagy lap közgazdasági rovatvezetője s ahhoz a bankhoz, mely az említett részvény nagy többségét bírta, a következő telefonkérdéssel fordult: Szíveskedjék nekem a fúzióról szóló hírt vagy megerősíteni vagy megcáfolni, mert ez a bizonytalanság a közönség érdekeibe ütközik, s miután minket kérdésekkel ostromolnak, szeretnénk a közönségnek kötelességszerűleg tájékozást nyújtani.
Erre a bölcs beszédre a bankigazgató nem kevésbé bölcsen felelt, mondván: Tisztelt szerkesztő úr, az Ön kötelessége és érdeke a közönséget tájékoztatni, de az én intézetem érdeke jelenleg minden felvilágosítást megtagadni!
A baj az, hogy mind a két félnek teljesen igaza van.
Volt itt Budapesten egy nagyon hatalmas társaság. Alaptőkéje és kötvényállománya 70 milliónál többet tett ki. A társaság élén egy nagyon zseniális ember, Jellinek Henrik állott, ki nagyobb ambíciót e világon nem ismert, mint vállalatát minél magasabbra emelni és kiterjeszteni.
A társaság legdúsabb jövedelemforrásai voltak azok a szerződések, melyeket a vezérigazgató szeretett székesfővárosunkkal kötött. Ezek mintaképei voltak a leoninusi s a közérdekre hátrányos szerződéseknek. Némelykor azzal a fortéllyal éltek, hogy borzasztó szigorú kikötésekben állapodtak meg és rengeteg bírságokkal fenyegetődztek. A zseniális vezérigazgatónak volt gondja rá, hogy ezek a vállalatára nézve ártalmas stipulációk sohase foganatosíttassanak. A részvényesek áldhatták a sorsot, amely nekik ilyen fanatikus, semmitől vissza nem riadó vezérigazgatót adott. Természetes, ilyen gazdálkodás csak tetemes rendelkezési alap segítségével folytatható. A vezérigazgató ez alap fölött korlátlanul rendelkezett s az eredmény mutatta, hogy az el nem számolt pénzeket jó helyre fordította.
E gazdálkodásnak, amely hatalmasan elősegítette a vállalat prosperálását, azonban mégis bizonyos hátrányai is voltak. A vezérigazgató, ki ily nagy dolgokat művelt s akit a csupa néma statisztákból álló igazgatóság semmiben sem feszélyezett, e rendszer hatása alatt még sokkal nagyobb mértékben korlátlan úrnak tekintette magát, mint a többi részvénytársaság igazgatói. Nem szerette, hogy titkos műveleteibe belepillantanak, nem szerette, hogy cselekedeteit számon kérjék s különösen nem szerette a társaság növekedő jövedelmeit a részvényeseknek kijáró osztalék formájában elprédálni. Az ok, amiért ő az osztalékot oly szűkmarkúan állapította meg, átkozott rossz volt. De a közgyűlésen mindig az ő akarata győzött.
A vezérigazgató óriási tartalékot halmozott fel, ezenkívül vett telkeket, épített bérházakat, a »Közúti« nagy financiális hatalom lett, mellékesen, mint viccesen mondták, a fővárosi közlekedéssel is foglalkozott s még utasokat is szállított.
A részvényesek titokban morogtak. De ez az elégedetlenség sem a közgyűlésen, sem a sajtóban, sem a fővárosi bizottságban évek hosszú során át nem tudott megfelelően kifejezésre jutni.
Egy szép napon egy vakmerő részvényes, ki kerek 200 részvényt tett le, hallatlan merényletre vetemedett. Felállt a közgyűlésen, bírálta az üzleti jelentést s különösen kifogásolta a legújabb kötvény-kibocsátás körüli elszámolást. A vezérigazgató néhány éles megjegyzéssel elintézte az okvetetlenkedő kritikáját s a közgyűlés viharos lelkesedés közt megszavazta az igazgatónak a felmentvényt s hálájának s bizalmának kifejezésével fényes elégtételt adott neki a közgyűlési pátosszal elítélt »orvtámadásért«.
Másnap a lehurrogott ellenzéki részvényes találkozott egyik barátjával, kinek elpanaszolta szomorú sorsát. Ez annál szomorúbb, mondá, mert hiszen én csak a részvényesek érdekeit védtem s kritikámat minden pontban hitelesen beigazoltam.
Erre a szkeptikus barát így válaszolt: Sajna, az igazság győzelmét nem 200 részvénnyel, hanem legalább 30.000 részvénnyel lehet kivívni. Az úristen mindig az erős ezredek s az erős részvénycsoportok oldalán van.
E mondást úgy látszik megjegyezte egy eszes financier, ki érdemesnek találta Napóleontól tanulni, aki nem annyira ügye igazságában, mint inkább a bataillonok erősségében bízott. Ez a kitűnő pénzember, ki a csatatéri elméletet a közgyűlésre s a börzére alkalmazta, az általánosan ismert Krausz Simon. Ő előbb összetoborzott egy erős szindikátust s csak azután bocsátkozott bele a csatába. Haditervének alapja, mint minden zseniális dolog, roppant egyszerű volt. Ha a részvény 26 korona osztalék mellett - így kalkulált - 550 koronát ér, akkor bizonyos, hogy 32 korona osztalék mellett, melyet a vezérigazgató szeszélye igazságtalanul visszatart, 150 koronával fog emelkedni.
Ez tehát nem börzespekuláció, hanem egy financiernek reális számítása, mely számos tőkés tetszését megnyerte s őket a csoportban való részvételre buzdította. A Közúti-ellenzék győzelme teljes volt. A régi igazgatóság leköszönt s új emberek jutottak a társaság élére, kik a részvényesek érdekeit jobban kielégítették.
Ebből láthatni, hogy ha az egyes részvényes vagy egy gyenge csoport teljesen tehetetlen is, az erős csoport mindig tudja érvényesíteni akaratát. A pénzvilágban, mint az államok közt, a természet ősjoga uralkodik. Aki bírja, marja. A többség győz. Csak elég sok millióval kell rendelkezni, hogy az ember e drága, hatalmas többséget magának megszerezze.
Ez az akció, mely oly fényesen bevált, csábított arra, hogy mint a jó színdarabot, máshol is megismételjék. Próbálták ezt több helyütt, hol szintén egy csekélyke, megfelelő részvénybirtok nélkül szűkölködő csoport foglalta le e vállalatok hatalmát és bitorolta a részvényesek érdeke ellen.
De annyira megrögzött az a felfogás, hogy a részvénytársaság az igazgatóság monopóliuma, annyira biztosnak érzik magukat a hatalom bitorlásában, hogy a részvényesek koncentrációját egy ügyes financier vezérlete alatt égbekiáltó igazságtalanságnak és betörésnek minősítették. A föld megindulni látszott, A birkatürelmű részvényes kezdett lázongani. Egy éleslátású, nagyszabású financier a lappangó elégedetlenséget tömörítette s hatalmas faltörő kossá alakította át, mely veszélyeztette egy kis klikk monopóliumát.
A bankkörökben elterjedt hangulatról tett tanúságot az egyik bécsi igazgató által ebben az izgalmas időben közzétett cikk. Ebben az értekezésben Popper Bernát, a bécsi Bankverein igazgatója, fejtegette mily hallatlan igazságtalanságot követnek el, akik a bankokat birtokállományukban zavarják. Azért, mert a bank kezében - így hangzott a konklúzió - egy vállalat részvényeinek csak csekély hányada van, azért még nem szabad azt a részvényvállalat igazgatásától megfosztani. Borzasztóan kesergett, hogy a bankok zsákmányjoga veszélyeztetve van, holmi outsiderek és »betörők« által.
Látnivaló, hogy a szerénység és az elfogulatlanság nem tartozik az ügyes bankemberek kedvenc tulajdonságai közé. De viszont nyilvánvaló lett, hogy a bankokrácia nemcsak elnyomja és megkárosítja saját részvényeseit, hanem teljes sikerrel azon van, hogy az ország egész ipari mozgalmát hatalmába ejtse s annak jövedelmét lefölözze. Mert olyan akciók, mint a Közúti reorganizációja, múló jelenségek, izolált tünemények, melyek a bankokrácia hatalmi túltengéseit csak ideig-óráig állítják meg.
A természetes fejlődés azt az irányt követi, hogy a bankokrácia az egész ipart aláveti magának s a saját, az ipar érdekével gyakran ellentétes szempontjai szerint igazgatja.
II.
A bank aránylag csekély tőke segítségével kisajátíthatja az egész ipari részvénytársaságot és magához válthatja a korlátlan rendelkezést. Mikor a részvények birtoklásában a fönt jellemzett változás történt, kisült, hogy azok a pénzintézetek, melyek pl. a Közútinál a teljhatalmat bitorolták, csak nagyon csekély számú részvénnyel rendelkeztek, mely az ő hatalmuk egyetlen jogcíme volt. Kénytelenek voltak a fenyegető majorizálást forszírozott vételek által kikerülni. Képzelhetni, milyen nagy érdeke lehet az intézetnek, hogy az iparvállalat feletti rendelkezést a kezében tartsa, ha az intéző bankkörök, melyek szokásuk szerint az árfolyam emelkedésénél túladtak a részvényeken, abban a reményben, hogy a kurzus lenyomása alkalmával azokat olcsóbban megkaparintják - mondom, ha ezek az intézetek most semmi áldozattól vissza nem riadtak s egy erős csoport jelentkezésénél 150-200 koronányi többletet is koncedáltak minden részvénydarabnál.
Aminthogy a cél meg is éri a játékot. Az előnyök, melyek az iparvállalat fölött való rendelkezésből a bankra hárulnak, nagyon jelentékenyek. Először a vállalat pénzállománya a banknál olcsó betétként szerepel. Ha viszont az iparvállalatnak pénzre van szüksége, a bank siet kölcsönt nyújtani, melynek feltételeit ő maga szabja meg. Miután a banknak első teendője, hogy az igazgatóságot s felügyelőbizottságot a maga embereiből válogassa össze, a bank ezzel az árnyékigazgatósággal, melynek hivatása volna a vállalat érdekeit képviselni, olyan szerződéseket köt, amilyenek neki tetszenek.
E nagymérvű előnyök által ösztönözve a bankok sietnek az iparvállalatokat, mint a szokásos kifejezés hangzik, érdekszférájukba bevonni. Az amerikaiak erre a műveletre e jellemző kifejezést használják: kontrollálni. Valóban: a pénzintézet az iparvállalat minden mozdulatát ellenőrzi és vigyáz, hogy függősége minél teljesebb és abszolutabb legyen. Itt feltétlenül uralkodik a szent cápajog, melynek alapján minden cápának külön vadászterülete van s ennek fejében csak azt a kötelezettséget vállalja, hogy a másik cápát zsákmányolási hadjáratában ne bántsa. Némelykor két cápa megegyezik, hogy bizonyos nagy vállalaton osztozkodjanak. Igy lassanként az ország egész ipara a bankok kezébe kerül s az ő jármukat húzza. Ez a folyamat a tőke természetszerű expanziójából következik. S az iparvállalatok alig kerülhetik ki sorsukat. Ha rosszul megy, akkor a bankokat be kell vonni, hogy szanáljanak, miközben az utolsó falat húst is lerágják a csontokról. Ha viszont a bankokhoz kell folyamodni. Nagyon sokáig szabadkozott az ország leghatalmasabb ipartelepe, a Ganz-gyár, hogy függetlenségét megóvja s különösen a derék Mechwart elkeseredett ellentállást fejtett ki, hogy a bank autokrata beavatkozásától megkiméltessék. De végre a Ganz-gyár, midőn hatalmas felvirágzásával karöltve a torlódó hiteligények jelentkeztek, szintén beadta derekát.
A bankok az ország iparát úgyszólván maguk közt felosztották és nincs jelentékenyebb vállalat, mely e befolyást lezárhatná magáról.
Nem mondjuk, hogy e nexus nem válhatnék néha az iparvállalat javára. Sőt ez meg is történik minden esetben, ha a bankvezetőségnek eléggé modern kereskedelmi képzettsége van, hogy ne csak uzsoráskodással, börzemanipulációkkal s a részvényesek megrövidítésével keresse hasznát. A budapesti uj bankgeneráció már nyilván e módszer szerint fog eljárni. De a régi praxis, mely intézeteinknél még most divik, kiméletlen rablógazdaságon, esetleges pénzkrizisek kihasználásán, váratlan tőkefelmondásokon s egyéb »zseniális« uzsoratrükkökön alapul. A pesti bankoknál csak most dereng a nagyszabásu kereskedőknek az a felfogása, hogy a legjobb üzlet az, mely által a másik fél is prosperálhat és nincs az a megfojtás és tönkretétel, mely a banknak annyit hozhat, mint a kliensek fentartása s exisztenciájának megmentése.
A mai helyzet minden esetre az, hogy a banknak nemcsak részvényeseivel szemben van korlátlan hatalma, hanem az ipar- és a hitelügy terén is éppolyan abszolutisztikus hatalmat gyakorol.
Ennek a következménye viszont az óriási társadalmi befolyás elnyerése. Hol van még ember az országban, ki számos, évi 5000-10.000 koronányi jövedelmet hajtó szinekurákat osztogathat, mint ezt minden elsőrangu bankigazgató teheti? Igazán érdemes a bankfejedelmek udvarában szolgálni, hozzájuk hízelgőnek és dárdásnak beállni, sőt sokkal érdemesebb, mint a boldogulást nagy politikusok kegyétől várni.
Van-e miniszter a világon, ki olyan szinekurákat juttathat, mint egy hatalmas bankember, aki két-három jól dotált igazgatósági tagsággal olyan jövedelmet szerezhet kegyencének, melyet tisztviselői pályán csak mint államtitkár érhet el?
E poziciónak természetes korroláriuma a politikai befolyás is. Nincs az a párt vagy kormány, mely ne keresné a bankokráciával való összeköttetést. Szegény Roosevelt vergődik most a legkínosabb helyzetben s elkeseredetten tiltakozik az ellen, mintha ő a Standard Oil társaságtól 150.000 dollárt a választási kampany céljaira elfogadott volna. Meglehet, hogy ez nem igaz. De akkor bizonyára a Standard Oil ellenlábasa kedveskedett bizonyos támogatással Roosevelt pártkasszájának. Mert honnan vették volna a töméntelen pénzt, melyet a választási harc elnyelt? A politikusok nem eléggé gazdagok s ha győzni akarnak, a bankokrácia segítségét kell igénybevenni, azzal a rezervatával, hogy a népérdek ne fizessen túlságosan nagy árt e támogatásért. Mert az ördögtől s a bankártól nem lehet ingyen szeretetet és nagylelküséget várni!
E jelenségeket tekintetbe véve igazán nem lehet nagy tulzásnak mondani egy híres írónak azt az állítását, hogy a modern élet tulajdonképp egy bankokrácia, mely akár a cári uralom, akár a köztársaság formája alatt a pénzhatalom feltétlen fenhatóságát biztosítja.
Ez uralomnak megvannak a kizsákmányolási formái, mint a rabszolgaság vagy a jobbágyság korszakának. Csakhogy a bankokrácia sokkal raffináltabb technikával dolgozik. A börze s a részvénytársaság a legtökéletesebb szivattyúgép, hogy a kisember s a tömegek megtakarított filléreit felszívja s hogy a teljes önkéntesség és szabadság formái alatt a gazdagokat még gazdagabbakká, a szegényeket még szegényebbekké tegye.
De mindenesetre jogosult a következő ellenvetés: Ha Ön valóban meg van győződve, hogy bank, börze és részvénytársaság nem egyéb, mint egy kifosztási rendszer különböző formái, akkor ne terheltessen egy kitünő óvszert használni, mely a modern tatárjárás minden veszélyét elhárítja. Önnek csak egy dologra van szüksége, hogy ezektől az igazi vagy képzelt bajoktól megmeneküljön! Tegye pénzét a takarékpénztárba! Óvakodjék akármilyen részvényvásárlástól! Közel se menjen a börzéhez! Tartózkodjék mindennemű spekulációtól! Ez csalhatatlan biztosíték minden veszély ellen s akkor a bankokracia uralma az Ön küszöbén véget ér!
A feleletet erre az ellenvetésre Stein Lőrinc adta meg. A híres közgazdász, mikor a pénzválság okairól s a spekulációs láz terjedéséről értekezett, a szolid tőkés helyzetét a járvánnyal szemben balzacszerű elevenséggel vázolta, mondván:
- Tegyük föl, így szólott a zseniális professzor, hogy Ön 100.000 forinttal visszavonult kistőkés volna, ki pénzét a takarékpénztárba helyezte el s 4000 forintnyi kamatjövedelmet húz. Ez aránylag szerény jövedelem, de biztos. Az Ön poziciója kicsiny, de mégis sokak előtt fölötte irigylésreméltónak látszik.
Mindenestre sokkal rosszabb helyzetben van szomszédja, kinek keresete bizonytalan és kiről azt hiresztelik, hogy némelykor még a házbérrel is hátralékban marad.
Ám egyszerre a szomszéd helyzetében bizonyos változás észlelhető. Tisztázta adósságait. Látni, hogy családjával sokat jár szinházba, a jómód bizonyos tünetekből félreismerhetetlen. Mi történt? Azt mondják, hogy meggazdagodott. De hát hogyan? Senkisem tudja. Azt rebesgetik, hogy bizonyos részvényeket vett, melyek nagyon felmentek.
Ön alig hederít e beszédre! Ön szolid ember. Nem törődik a börzével! Börzén nyernek és veszítenek, az természetes. De úgylátszik a szomszéd sokat nyert, állandóan nyer s egyelőre semmitsem veszít. Mindinkább előrenyomul a lakók becsületében és tiszteletében. Egy szép napon kiköltözik a negyedik emeleti lakásból és a beletage urasági lakosztályát rendezteti be és fényesen bebutoroztatja. Magának még ez sem imponál, de mégis fúrja az oldalát, honnan jutott a jött-ment szegény fráter a töméntelen pénzhez. Mert habár biztos, hogy nemsokára megint visszaadja, mégis a muló birtoklás is kétségtelen előnnyel s élvezettel jár. Sokat töpreng ezen a problémán. Kár, hogy Ön minden spekulációnak esküdt ellensége, hogy Ön szolid elveket vall s nem hajlandó valamelyes kockázatba belemenni. Elvei rendíthetlenek, ámbár bevallja: ez az elvhűség sok önmegtagadással jár. A szoliditás, a takarékosság szép dolog, de nagyon unalmas, sivár és bizony sok élvezetet nem nyult.
Ilyen gondolatokba merülve Ön egy szép napon hazafelé ballag. A sors forgandóságán való töprengése alatt alig veszi észre, hogy óriási vihar kerekedett. A zápor megeredt s Ön kénytelen egy kapu alá állani, ami Önt nagyon untatja, különösen mert otthon az ebéddel várják. Fiakkert venni nagy könnyelműség volna egy szolid kistőkéstől. Így áll Ön lehangoltan és idegesen a kapu alatt. Nini! Itt száguld el hintóban az érdekes szédelgő, amint Ön szomszédját némi keserűséggel elkeresztelte. Ön elkényszeredetten elfordítja fejét! De ő már megpillantotta Önt s szeretetreméltóan invitálja, amit Ön hűvösen és habozóan elfogad. Eleinte banalitás körül forog a társalgás, végre érdekes dolgokra térnek át, a spekuláns említi, hogy mint váltóház tulajdonosa üzlete terjeszkedésével kénytelen most kocsit tartani. Most az X-részvény, az Y-részvény van emelkedőben! Ő mindig bízott e papirok jövőjében, még akkor is, mikor teljesen pangtak. De még most is szép kilátással kecsegtetnek, mert még jobban, legalább 20 százalékkal fognak emelkedni...
Óh szoliditás, vedd a kistőkést védő szárnyaid alá, mert a hitehagyott rögtön siet a feldicsért részvény beszerzésére s holnap mint részvényes már vigan lubickol az árfolyamok szeszélyes árjában!
Mert ez a gazdasági életnek jellemző vonása - így fejezte be Stein Lőrincz előadását: aki nem emelkedik, az sülyed, aki nem halad, az elmarad. Anélkül, hogy egy krajcárt veszítenél vagyonodból, elszegényedel, ha a többivel nem tudsz lépést tartani, ha mások túlszárnyalnak, elhomályosítanak s életvitelük által téged ósdi, elmaradt figurának tüntetnek fel.
Ha mind valamennyien aszkétatermészetű, rendíthetetlen jellemű férfiak volnánk, akkor a bankokrácia démoni hatalma megtörne rajtunk. De fájdalom, mi gyarló, hiú, jómód után kívánkozó, kissé élvhajhászó, a feleség és a gyermek unszolásától ellágyuló szegény teremtmények vagyunk s a spekuláció csábításai, a nyereségvágy bacillusai iránt a legérzékenyebb fogékonyságot mutatjuk. E lélektani behatáson alapul a bankokrácia ellenállhatatlan hatalma. A sokféle kisérletezés, a törvényhozás reformáló próbálkozása vagy büntetőjogi fenyegetődzése csak mutatja, hogy a bankokrácia veszedelmét s pusztító hatását általánosan ismerik, hogy a közvélemény igazságtalannak tartja uralmát és azt valahogy korlátozni és szabályozni iparkodik.
De minden kisérletezés hiábavalónak bizonyult! A börzereform, a részvényjog szigorítása, a tekintélyek tanusága szerint csak a nagybankok hatalmát növesztő koncentrációs folyamatot segítette elő. A bankokrácia a kapitalizmus legsajátosabb virága s életével elválaszthatatlanul össze van forrva. Az ortopedista a csontokat nyújthatja és egyenesítheti, de a púpot el nem tüntetheti anélkül, hogy az egész szervezetet össze ne roncsolná. Így vagyunk a bankokráciával is! A bankokrácia hatalmát alig lehet megregulázni, türelemmel el kell azt viselni. A bankokrácia nélkülözhetetlen és megmásíthatatlan, róla is áll, amit a jezsuitákról mondtak: Sint ut sunt aut non sint! Legyenek olyanok, amilyenek, vagy egyáltalán ne legyenek.