A bőgő itt marad
| A bőgő itt marad szerző: Krúdy Gyula |
Lepke, a bőgőhordozó hajnaltájban az összekötő vasúti híd tájékán bandukolt, mert azzal a célzattal indult neki a téli éjszakának, hogy valahogy, valamiképpen elemészti magát. Miért? Mert a sánta kontrás - az a ragyabunkó - kétszer pofon vágta Lepkét a kávéházban, hol nemcsak a bandabeli, de idegen muzsikások is látták az esetet. Valami rongyos cigány - valami olyan vályogvetőféle - mindjárt felkiáltott:
- Ne te, ne. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.
A pofonok nem fájtak annyira, mint az idegen cigánynak ez a megjegyzése. Mi lesz már a világból? Mindenféle rongyos, faluvégi cigánynak, éhes vályogvetőnek szabad beleszólása lészen a Lepke dolgaiba? A düh fojtogatta az öreg bőgőhordozó torkát, és emiatt felelni sem tudott a gúnyosan hahotázó idegen cigánynak, csak kifordult a kávéház ajtaján, mert attól félt, hogy elsírja magát. Aztán neki az éjszakának, neki a Dunának, neki a halálnak... Ilyenformán került Lepke, tiszavázsonyi születésű, ötvenhárom esztendős, özvegy, tizenhat gyerek apja, bőgőhordozással foglalkozó férfiú az összekötő vasúti híd tájékára.
Kicsinykét mámoros is volt a feje, mert egy derék katona őrmester sok sört fizetett a kávéházban. A bandának csak ezt a nótát kellett muzsikálni, hogy: "Minek a barna"... - és a katona nyomban sört parancsolt. Éjfél felé már nem is járta más nóta, a tömérdek sörtől részeg lett a katona őrmester, részeg lett a banda, de még Lepke is, aki pedig rendes körülmények között csak a sarokban szokott kucorogni, mint afféle szegény bőgőhordozó. De a katona rászólt:
- Igyék kend is, öregapám. Szereti még a lányokat, öregapám?
Ilyenformán került Lepke a mulatozásba, amelynek, íme, ilyen szomorú vége lett.
Hát most már muszáj meghalni, mert ezt a szégyent - az idegen vályogvető beleavatkozását - nem lehet elviselni. Hol az a Duna, hol az a kutya Duna? Bizony beleugrik ma éjszaka Lepke a kellős közepébe.
Körülbelül negyedórája bandukolt már a Duna partján, és izgatott gesztusokkal veszekedett a láthatatlan bandával, amely most is, mint mindig, vele volt. Azazhogy ő volt a bandával, mert a jobb keze a nyomorék ujjai miatt csak a bőgőt hordozta. Azelőtt, régen, nagyon régen, amíg a keze ép volt, senki se tudott jobban muzsikálni sem Kallóban, sem Debrecenben, sem Pesten. Talán csak az öreg Piták tudott jobban muzsikálni, de az mindig csak feküdt, télen-nyáron feküdt, mert halott volt, és a kallói temetőszélen lakott.
Mikor a baj történt Lepkével - az ujjai elszöktek tőle -, vagy tíz esztendeig nem is nagyon vette észre a dolgot. A cigány jószívű fajta, úri kényelemben tartotta a banda az egykori híres muzsikust. A prímás után ő kapta mindjárt a "részt", és még a bőgőt sem kellett akkor hordoznia. Élt, élhetett, mint akár József főherceg. De talán még annál is jobban, mert a bensője, a lelke - vagy tán a szíve? - még mindig tele volt muzsikával, melódiával, nótával, mint a jó muzsikás cigányoké szokott lenni. A nóták hűségesebbek voltak az ujjaknál. Vele maradtak, benne maradtak, a fejében, feje körül, az arca, a szeme tájékán röpdöstek, mint valami kismadarak. Nem volt olyan nóta, amit magában el nem tudott muzsikálni. A hegedűje mindig szólt odabévül, és ő mindig csak hallgatta a nótákat. Ha aludt, ha ébren volt, ha asszonnyal volt, ha beteg volt, mindig csak a nóták röpködtek a bensőjében. És csodálatosan zengett az a láthatatlan hegedű ott az ing alatt.
Hát ez így ment vagy tíz esztendeig.
Először a banda szökdösött szét - az a híres, nevezetes Kacsari banda! Ki Pestre, ki Kisvárdára, ki Debrecenbe. Egyszer csak elkövetkezett az idő, hogy Lepke nem kapott többé "részt" senkitől. Neki már többé nem muzsikált banda, itt hagyták, mint az útszélen a rongyos kabátot. A mostohafia írta Pestről, hogy ha akar, hát jöjjön oda bőgőhordónak. Nagy város az a Pest, elfér benne még egy csonka cigány. Lepke akkor már egy esztendeje nem hallott muzsikát egyebet, mint azt, ami odabévül hangzott csupán. Nagyon vágyódott a muzsika után. Betege volt már az emésztő vágynak. Szomjasabb volt a szomjasnál. Hát nekiindult a nagy útnak, és azzal bátorította magát, hogy a cigány Pesten is cigány. Lám, az öreg Piták Bécsben is járt, a császár előtt muzsikált, mégis cigány maradt. Azok a pesti cigányok sem járnak angyalbőrben, csak amúgy háziasan, falusiasan, ahogyan a jó Isten megteremtette őket: barnán.
Csupán csak egy baj történt Pesten. A nóták cserbenhagyták, mintha csak elmaradtak volna belőle, mellőle a város határánál. Mint egy rongyos, vén koldus lépett be Pestre, a híres szólómuzsikus ott maradt belőle Kallóban. Nagyon nagy ünnepnek kellett annak lennie, hogy a nóták néha-néha meglátogassák. Meg aztán meg se találhatták valami könnyen, ott, a Soroksári úti mély pincében, ahol egy szalmazsákon lakott. Hogyan találhattak volna ide a kallói nóták? Nem jártak azok sohase Pesten! Ha néhanapján mégis idevetődtek, és a láthatatlan kis hegedű szólni kezdett odabent a rongyos kabát alatt, akkor mindjárt arra gondolt Lepke, hogy odamegy haza, vissza Kallóba, és lefekszik az öreg Piták mellé a temetőszélre. Még a könnyei is hullottak ilyenkor, mint a záporeső, és bizonyosan megverték valahol azon a napon. Ha már ép bőrrel hazáig is jutott volna, a félelmetes házmester kötött bele. Ez volt a vége mindig a kallói nóták látogatásának.
És most odakünn a Duna-parton, kint a téli éjszakában, hosszú évek után egyszer csak megint szólani kezdett a láthatatlan kis hegedű az öreg bőgőhordozó teli folt kabátja alatt. Olyanformán zengett, olyanformán pengett, sírt és zokogott, mint akkor, midőn az öreg Pitákot temették.
- Vigyázzatok, mert az öreg felkel a koporsóból - mondta akkor a bandának.
Hát most is úgy vigyázott a láthatatlan banda.
Zengtek a hegedűk, a sípos teli tüdővel fújta, valahol hátul meg az öreg bőgő mormogott a vén Kacsari keze alatt.
A ragyás kontrás szunyókált csak mellette. Még arra rákiáltott:
- Cis, cis, te bamba!
Aztán belépett a vízbe.