A béna
szerző: Gárdonyi Géza

       Mikor Mócs Zsiga hazajött az orosz-török háborúból, annyi történetet hozott magával, hogy esztendeig se győzte elmondani. Az ismerősei hallgatták őt áhítattal. Huszonkét éves fiu, aki átvitézkedett egy igazi háborut, érdekes is ez. Hát még az előadása! A szeme mindig élénk és lelkes; pisze tömzsi orra szinte tüzet fúj, mint a sárkány; vastag fekete szemöldöke hol fölemelkedik, hol öszszekígyózik az előadása közben; páratlanul bozontos fejét meg-megrázza, és nagyokat üt a levegőbe a kezével.
Mingyárt megérkezése estéjén ott ül ő egy csomó ujságíró között a Pannoniában. A vacsorát fekete kávéval kezdi, és tömérdek cigarettát szippant el, amíg beszél.
- Már egy hónapja lődörögtem a török csapatok között, - így folytatja az elbeszélését, - de még nem láttam egy csatát se.
Végre találkozom Zuboviccsal. Füstös, mint a kéményseprő, és úgy dől belőle a puskaporszag, hogy tíz lépésrol meg lehet érezni.
- Fodrikám, - mondom neki, - hadd menjek veletek.
- Hova az istennyilába?
- A tűzbe!
Mert neki egy külön kis hada volt. Csupa kaukázusi, csontos, erős legények. Olyanféle katonák voltak ezek, mint nálunk negyvennyolcban a guerila-csapatok.
Maga Fodri tanította össze őket kilenc nap alatt, de úgy is harcoltak azok, mint az ördögök. Hát hogy Fodrinak így könyörögtem, eleinte sehogysem akarta meghallani.
- Gyönge legény vagy te oda, - mondta. - Mink mindig a közepinek vágunk!
- Azt akarom én is, - feleltem, - csak egyszer engedj, Fodrikám!
Addig-addig könyörögtem neki, míg végre azt mondta:
- No jól van, Zsiga. Holnap hát csak csatlakozzál hozzánk, de aztán az életedért te magad vagy a felelős.
- Helyes, - feleltem, - majd meglátod, hogy nem esik szégyen a magyar néven.
Hajnalban már ott lovagoltunk egymás mellett az erdőben. A csapat lassan és csendben haladt. A vezetők csak egy kis zsebkendőforma piros zászlóval jelezték, hogy mikor merre kell fordulnunk.
- Itt megálljunk, - szólt Zubovics egy cserjésben. - Mihelyt az ágyu megdördül, hátba kapjuk a muszkákat.
Alig, hogy ezt kimondja, megböffen túlról egy török ágyu, s utána bődül még vagy harminc. Halljuk is mingyárt, hogy az oroszok felelnek. Ez aztán a litánia, fiuk! A föld rengett az iszonyu dörgésektől.
- No most! - kiáltott Zubovics.
Azzal megsarkanytyúzza a lovát valamennyi, és ki az erdőből!
Akkor láttam a tisztáson a nagy kavargó muszkatábort. Füst és por, dörgés és csattogás mindenfelé. A lovak úgy repültek, hogy alig érte a lábuk a földet. Csakhamar észrevettem, hogy az én lovam a közemberek sorába ragadt, és hogy Zubovics nincs mellettem.
- Fodri! - kiáltottam háromszor is.
De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; - és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből.
- Hazudik! - hangzik akkor egy nyers férfihang a szomszédasztalnál.
A hallgatók felpillantanak. Látják, hogy közös hadseregbeli tisztek ülnek ott: valami négy hadnagy, meg egy öreg kapitány.
Mócs Zsiga meghökken, el is sábad, de csakhamar úgy tesz, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Egyet-kettőt szippant a cigarettáján, aztán folytatja:
- Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem.
A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam.
- Hazudik! - hangzik másodszor is.
Mócs ekkor felpattan, és a tisztek elé toppanva, eltorzúlt arccal kérdi:
- Ki beszél itt?
- Én, - szól felállva az egyik a hadnagyok közül.
Egy kis kenderbajuszu, dülledt szemű, mérges képű legény volt a hadnagy. Afféle fenpökő kis lajtinánt, aminők ma is, feszítenek az utcákon mindenfelé.
Mócs eléje vágta a névjegyét, az is Mócs elé a magáét, azzal emez visszaült a barátai közé, és tovább meséli, hogyan küldte a másvilágra a muszkákat.
Másnap délelőtt a cinkotai nagy erdőben állott Mócs a hadnagygyal. A segédek megállapodása szerint kétszer lőttek.
Mócs Zsiga ezt nekem ezelőtt négy évvel beszélte el ilyeténképpen:
- Hát lőttünk kétszer. Nem bántam volna, ha bele tudtam volna puskázni a lába kásájába, de, hogy a második lövés után is úgy oszlott el a füst, hogy mind a ketten álltunk, nem gondolhattam egyebet, mint azt, hogy egyikünk se talált. No jól van. A segédeim kérdik, hogy nem nyújtok-e kezet az ellenfelemnek?
- Minek? - felelém. - Azelőtt nem ismertem; ezután meg nem kívánom ismerni.
- Nem is érdemli meg, - mondja a másik segédem: bizonyos, hogy a saját pisztolyai voltak, amikkel lőttetek. Mert megjegyzem, hogy vontcsövű pisztolyokkal lőttünk. Az én segédeim olyan rozsdás pisztolyokat hoztak magukkal, hogy szinte örültünk, mikor a sors amazoknak a pisztolyára esett: A segédeim nem akarták engedni, hogy azokkal lőjjünk, de én hetvenkedtem egy kicsit, nehogy a lajtinánt félénknek gondoljon. Köszöntünk hát a tiszteknek és kocsira ültünk.Mikor már megindúl a kocsi, valami különös melegséget érzek a mellemen. Benyúlok az ingem alá, hát mintha piros keztyüt húztak volna a kezemre. Abban a pillanatban összeestem, mint a csirke, amelyiknek a nyakát levágták.
- Hát nem érezte, hogy meglőtték?
- Egy kis csapódásfélét éreztem, de azt gondoltam, hogy a magam pisztolyából pattant oda valami. De az annyira csekély volt, hogy a következő percben már el is felejtettem.
Itt Mócs Zsiga megmutatta a mellén, meg a hátán a sebet. A golyó átment rajta valósággal. Feküdt is valami két hónapig. Hogy az ilyen sebből föl lehet gyógyulni, azt más esetben is tapasztaltam, de ha az efféle sebesülés feltétlenül halálos volna, akkor se csudálnám, hogy éppen ő életben maradt. Átment ő a halálnak mindenféle hídján, annélkül, hogy elpusztúlt volna. A halál azután az ölében vitte őt át az utolsón.
- Szóval, én hat hétig a másvilágon lebegtem, - folytatta Mócs Zsiga,- hanem iszen amint visszakaptam az eszemet, - egyszerre arra gondoltam, hogy a lájtinántnak ezért lakolnia kell. De hol fogjam meg, hol? és hogyan kössek belé? Amint föliperedtem egy kissé, hazamentem Bajára az apámhoz, hogy teljesen megerősödjem. No meg is erősödtem. Nem telt belé egy hónap, megbírkózam volna megint a bikával. Az utolsó vasárnapon azt mondom az apámnak: Gyerünk ki délután a sétatérre: az idő tavaszi, és muzsikálnak is.
Jól van: kisétálunk az öreggel. Leülünk ott egy üveg borocska mellé, és hallgatjuk a muzsikát. Egyszer, ahogy oldalt pillantok, kit látok? Hát az én hadnagyomat, az én kenderbajuszu, dülledt szemű lájtinántomat. Ott ül valami leánynyal meg egy öreg úrral. No, csakhogy itt vagy - gondoltam, s végig futott rajtam valami különös melegség, a másvilág kapujának a fuvallata. Egyikünk bemegy azon a kapun!
Az öregem csendesen cigárézott mellettem. Nem is sejtette, hogy énrajtam micsoda pokoli láng lobog keresztül.
- Apám, - mondom ekkor neki, - látja azt a hadnagyot?
- Látom, - feleli apám.
- Hát tudja-e, mit csinálok én most azzal?
- Mit fiam?
- Pofonvágom.
- Hát csak vágd, fiam, - felelte az apám nyugodtan.
Azzal én fölkeltem és hozzámentem a hadnagyhoz: se szó, se beszéd: úgy pofon rittyentettem, hogy lefordult a székéről. Másnap megint szembe állottunk egymással. Kardra persze. Mondhatom magának, soha olyan tigris nem voltam, mint akkor, mikor ezt a hadnagyot megrohantam. De sápadt is volt ám már előre. Mingyárt az első összecsapásnál keresztül vágtam kardot, kendőt, kezet, mindent, ami a csapásom alatt volt, úgy, hogy a lájtinánt ájultan húllott a padlóra. A karját vágtam át vállban, csontig. No, akkor megsajnáltam. De már mindegy volt. Az anyám is sajnálta, hogy megtudta. Az apám azt mondta, hogy csak menjek vissza mielőbb Budapestre. Attól félt az öreg, hogy az egész ezredet összeaprítom.
Hát képzelje, most, tizenöt esztendő múlva, mi történik velem?
A minap leszállok Komáromban, és egy pohár sört rendelek. Amint ott iszogatom a sörömet, egyszer csak látok egy elegáns, igen szőke, pirosképü, szalmaszín ruhás urat, amint két kis leánygyerek társaságában sörözik.
Néz és néz. Én is nézem.
Látom, hogy az egyik keze béna, mert lógatja. Honnan ismerem? ki nem tudom találni.
Egyszer csak látom, hogy fölkel, és felém tart. Abban a pillanatban eszembe ötlik, hogy ez nem lehet más, mint az én bajai hadnagyom. Zavartan sütöm le a szememet, és magamban fölfohászkodom, hogy adná az Isten: ne ismerne meg.
De ő megismer.
- Mócs úr, - mondja a bal kezét nyájasan felém nyújtva, - ismer-e engem?
- Bizony, - mondtam zavartan, - alig emlékszem.
De ezt az egy kezét megfogtam mind a két kezemmel, és azt hiszem, csupa bocsánatkérés volt a nézésem.
- Lássa, - mondta ő mellém egy székre ereszkedve, - önnek nem kell rám szánakozó szívvel gondolnia. Mikor az az esetünk volt, én éppen azért voltam olyan kötekedő, mert égett már rajtam a katonaruha. Egy kedves kis teremtés, akinek nem volt meg a tízezer forintnyi hozománya, búsított engem szüntelen. No és a kérdést ön oldotta meg. A karom megbénult. Nyugalomba tettek. Most hivatalban vagyok, jó, nyugalmas hivatalban, penziót is kapok, kapitányit és hát a világ legboldogabb embere én vagyok.
- Elvette?
- Elvettem. Angyali jó asszony lett belőle. Aztán lássa, a kezem nem is olyan béna, mint ön gondolja. Tudom vele vezetni a kis leányomat.
- Az ön kis leányai?
- Azok.
- Gyönyörü gyerekek.
Magamhoz öleltem a két kis bodros teremtést. Telitömtem a zsebüket cukorral, és megcsókoltam őket.
A béna mosolyogva nézte ezt, és mikor a vonat elindult, nyájasan intett búcsut a bal kezével.