A béke embere
szerző: Gárdonyi Géza

                 Egy könyvkereskedő elbeszélése

       Én a béke embere vagyok. Soha nem bántottam senkit. Engem se bántott senki.
Lám, mégis milyen háborúba kerülhet az ember!
Valami színtársulat vetődik hozzánk, a színtársulathoz meg egy átutazó operaénekes asszony. Az operaénekesek mindig átutazóban vannak. Jön a direktor a boltomba és kéri a "Parasztbecsület"-et.
- "Parasztbecsület", éppen az előbb adttam el - felelem, - hanem, ha tetszik, szolgálhatok mással: Itt van például az "Afrikai nő."
- Hát még mi van?
- Mi volna más? Nálunk az operaforgalom nem volt olyan nagy, hogy mást is tarthatnék. A mi közönségünk többnyire csak regényt olvas, azt is füzetekben.
Jól van: másnap hirdetik, hogy előadják az "Afrikai nő"-t. A kaszinó tömös-tömve.
Az egész környékből ott van minden úr. Török kasznárék is ott voltak, meg is rendelték az előszobában Monte Krisztót kötve. Az "Afrikai nő" nyolc év óta hányódik a boltomban. Gondoltam: megnézem. Az igazgató különben is hitelbe vette meg. No jól van: megkezdődik az előadás. Én hátul állok és nyujtogatam a nyakamat. Mögöttem is állnak. Egy úr rálép a lábamra.
- Vigyázzon! - mondom, megfordulva.
Egy cvikkeres, harcsaszáju idegen, sovány, mint a karó.
- Vigyázzon maga! - feleli mordul, - ne nyujtogassa a lábait!
- Azt teszem a lábaimmal, amit akarok, - feleltem én is felbörzenve.
-Ön a lábaival eszik, - szólt gúnyosan.
- Ön a kezével-se, - jegyeztem meg, hasonlóképpen gúnyosan.
- Ne csaholjon!
- Csahol az úr!
- Pimasz!
- Szemtelen!
Nyakon ütött.
Én is őt.
Azután, hogy elválasztottak bennünket, ő kiment, én pedig tovább élveztem az operát.
Mikor a függönyt leeresztették, két katonatiszt jött hozzám.
- Uram, - mondotta az egyik, - mi Borz Jenő gazdatiszt úrnak a megbizottai vagyunk, és önnek a nevét kérdezzük.
- A nevemet? Kinek mi köze az én nevemhez! - feleltem balsejtelemmel.
- Mondottuk, hogy Borz úr megbizottai vagyunk.
- Nem ismerem őt.
- Akivel az előbb tetszett pofozkodni.
- Semmi közöm hozzá.
- Szíveskedjék egy szóra kijönni az előcsarnokba.
- Minek menjek én az előcsarnokba? Itt is jól érzem magamat.
- Mégis kérem, itt nem beszélhetünk.
- Arra nincs is szükség.
- Nincs szükség? Borz úr sértve érzi magát.
- Én is sértve érzem magamat.
- Hát akkor ne tessék vonakodni.
- De én nem akarok kimenni. Végig akarom nézni az egész előadást.
- Hát akkor a lakása címét kérjük.
Volt annyi eszem, hogy nem mondtam meg. Gondoltam mingyárt, hogy ezek dueláltatni akarnak.
Másnap mégis ott termettek.
- Borz úr elégtételt kér, - mondották ünnepiesen.
- Micsoda elégtételt? - feleltem boszankodva, - azt hiszem, eleget tettünk egymásnak.
- Az nem úgy van, uram: tisztességes úri emberek éppen abban különböznek az alacsonyfajta emberektől, hogy ha egymást bántják, hát elégtételt is adnak egymásnak.
- És mi lenne az?
- Azt már a segédek határozzák meg. Nevezze meg kérem a segédeit.
- Nekem mindössze egy segédem van,: ez az öreg itt, de ez nagyot hall.
- Nem üzleti segédekről van itt szó, hanem két olyan úri emberről, akiket ön megbíz, hogy ebben az ügyben eljárjanak.
- Az már más, - szóltam aggódva, - kérek egy kis gondolkozó időt.
- Micsoda gondolkozó időt?
- Mi üzletemberek sohasem határozunk gondolkozás nélkül. Ismétlem: kérek gondolkozó időt.
- És még meddig kíván ezen gondolkozni?
- Legalább egy pár napig. Ez az eset kiváló megfontolást kíván.
- Hát aztan hány napig kíván az úr ezen gondolkozni?
- Legalább is tíz napra van szükségem.
A hadnagyok erre összenéztek. Az idősebbik belenyúlt a zsebébe: kivett egy névjegyet és azt az asztalra téve, így szólt:
- Holnap délben tizenkét órakor a Turul-kávéházban várjuk a segédeit.
- Megálljanak csak, kérem! - kiáltottam.
De nem álltak meg. A vállukat vonogatták, a kardjukat csörgették a kövezeten.
A dolog aggasztóvá vált. Ha ezt tudom, nem adtam volna ki az "Afrikai nő"-t az üzletemből.
Átmentem a biztosító társasághoz. Gondoltam, annaka titkára pesti ember, az ért az efféle ügyekhez.
Az esetem elejét mosolyogva hallgatta. Mikor azonban már a végét mondtam, merev-egyenesen ült és ünnepies komolysággal nézett reám.
- Mit tanácsol? - kérdeztem, a beszédemet elvégezve.
- Semmi egyebet, - felelte nyersen, - önnek meg kell verekednie!
- Még egyszer?
- Még egyszer.
- Semmi kedvem sincs hozzá.
- E szerint ön fél?
- Persze, hogy félek. Csak nem gondolja talán rólam, hogy nem félek?
- Amint tetszik. Én ugyan nem engedném, hogy engem a lapokban meggyalázzanak.
- A lapokban?
- Ha ön visszautasítja a kihívást, Borz Jenő kijelenti a helyi Híradóban, hogy ön gyára és gazember.
-.De én nem vagyok gazember.
- De gyáva!
- Gyáva. Ön azt mondja: gyáva. Én azt mondam: óvatos.
- Nem én mondom, hogy gyáva, hanem az ellenfele.
- Beszélhet, amit akar. Én Kneipista vagyok: hideg vízben fürdök és almát eszek lefekvés előtt. Én vigyázok az egészségemre.
- De mit mond a világ? Mit mond ön,ha a kávéházban senki sem szorít önnel kezet: ha a kaszinóból kigolyózzák és ha még az unokáinak is előmutatják, hogy önt valamikor egy Borz nevű ember legyávázta és tudom is én még hogyan lemicsodázta?
- Mit tegyek, - hebegtem megrémülve. - Nem lehetne vele kibékülni?
- Pofonok után?
- Ő is pofon ütött engem.
- Itt csak fegyverek beszélhetnek.
- Fegyverek? De uram, nekem sohase volt még fegyver a kezemben. Én a kardot úgy fogom, mintha pisztoly volna, a pisztolyt meg úgy fogom, mintha kard volna.
- Az mindegy. Ajánlom különben, hogy inkább kardra menjen. Az nem veszedelmes az életre.
- Kardot fogjak? Egész életemben irtóztam a kardoktól.
- Hát akkor pisztolyra, ha az jobban tetszik.
- Hogy agyonlőjjenek? De uram! Mi lesz akkor az üzletemből, a családomból?
- A titkár hátat fordított és kinézett az ablakon.
- Kedves jó uram, - mondom kétségbeesetten, - nincs valami enyhébb párbajeszköz, valami amerikai párbaj, ami nem annyira veszedelmes?
- De van: öt-tíz évre!
- Húsz vagy harminc évre!
Felelet helyett átment a nagy hivatalszobába és ott néhány paraszttal diskurált.
Megtörültem a homlokomat és utána mentem.
- Uram, - mondtam, a vállára téve a kezemet, - megbízom önt, megkérem önt: legyen a segédem. Csináljon, amit akar. Egészen önre bízom az ügyemet.
Éjjel nem aludtam.
A feleségem azt hitte, lázam van. Az is volt.
Folytonosan arra gondoltam, hogy egy nap mulva már gyászkeretben olvashatják a nevemet.
Másnap délben a kávéházban ülve vártam a segédeimet. El is jöttek. Egy orvos is jött velük. A kezében bőrtáska. Kérdeztem, mi van abban? Azt felelte, hogy tű meg cérna. Majd csaknem elájultam.
- Csak bátorság, - szólt a titkár. - Az a fő, hogy a kardot erősen fogja és a karját nyújtsa ki. A többit megadja a helyzet.
Könnyü nektek beszélni a bátorságról, - gondoltam, - én is könnyen lennék bátor, ha csak nézni kellene.
A kaszárnya vívótermébe érkeztünk. Az ellenfelem már ott volt. Szivarozott.
- Vetkezzenek, - szólt a hadnagy.
Amitől legjobban féltem, bekövetkezett. Tehát egy gomb se lesz a testemen, amely megvédjen.
Elkeseredettem húztam le a cipőmet.
- Mit cselekszik? - szólt boszúsan a titkár, - csak félig kell levetkeznie.
- Csak félig! Hát melyik felemet vetkezzem le?
- A felsőt.
Őszintén megvallom, jobban szerettem volna a felső testemet ruhában hagyni. Az alsóval lehet ugrani is.
- Borz nagyon fél, - súgta az orvos, mielőtt bekötötte a nyakamat. - Rohanja meg és ön a győztes.
Rápillantottam Borzra. Láttam, hogy sápadt és épp úgy remeg a keze, mint az enyim: De hátha félelmében ő rohan meg engem?
Fölállítottak bennünket, egymástól tíz lépésnyire. A vezérsegéd azt kérdezte, hogy ki akarunk-e békülni? Ráfeleltem volna, hogy igen, de ő mingyárt kimondta a Rajta! szót és ezzel átadott a halálnak.
A kardot mereven előretartva vártam. Gondoltam: jöjjön, a minek jönnie kell!
Borz is állott. Azonban ő úgy hadonászott-, mint a szélmalom:
- Közelebb, uraim! - kiáltott a vezérszekundáns.
Ném vagyok bolond, - gondoltam. Jobb így messziről.
- Közelebb! - kiáltotta a többi is. Nem tudom, hogy Borz mit gondolt magában, én örültem, hogy tíz lépésnyire is vagyunk egymástól, nemhogy még közelebb igyekeztem volna a kardja felé.
- Uraim, - szólt néhány perc mulva - a vezérszekundáns, - sok párviadalt láttam már, de még ilyet nem.
- Az mindegy, - vágott közbe az én titkárom, - úgy verekszenek, ahogyan, akarnak. Az utóbbi időben fordultak elő hasonló esetek a pisztolypárbajoknál; a felek kiállanak,- megmutatják a bátorságukat, de nem verekszenek. Béküljenek ki, uraim!
A segédek kiállítottak a bizonyítványt, hogy az ügyünket lovagiasan elintéztük. A feleségem otthon hős gyanánt üdvözölt. Mi pedig Borzzal délutan felkötött karral jelentünk meg a kávéházban és méltósággal fogadtuk a gratulációkat.