A béka (Jókai Mór)
| A béka szerző: Jókai Mór |
Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakációra Halasra, ahol a barátom szülői laktak. Fel is dűltünk útközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.
Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, aminél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. Aki ezt végigjárja, ugyan elmondhatja, hogy „mégis csak mozog a föld”. Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy „angyalhullás”, amit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, amik az öreg buckákat egymással összekötik. Az öreg bucka már dacol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyírfákból, ezüst levelű nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kígyók nyúlnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; míg az új buckákat, amiket az idei böjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csúcsából mered elő az eltemetett nyírfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglice-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, amit végig karikáztat a sivatagon. S amennyire a legmagasabb buckatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelű fák, szürke bozótok; egy-egy öreg kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.
De amíg arra a buckatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz csúszkapálya; csak le kell rá ülni.
Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert útnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési út két nagy alföldi város között. S ennek az útnak a fele járóját képezi a híres fehértói csárda.
Ahogy a neve elárulja, itt a homokpusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hívják az alföldön a szíket). A víz közelében összerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sűrű nádas verte fel a bugáit.
És azután nagy sík terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandtúrás sem domborodik rajta. Takarja végtü végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú székifűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük.
Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.
Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között súlyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római sánc.) A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalinos kút, melynek gémkoloncára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készítenek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.
A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába.
A tornácból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt; se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a „betekintést” akadályozhatná.
A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait; meg a párizsi divatképek a múlt évtizedeiből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: „Statárium”.
Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tíz esztendővel ezelőtt eltűnt valamerre. Egyik azt mondja agyonütötték a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbújdosott Rácországba; az is lehet, hogy „ül” valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orcáján a ráncok.
Éppen vajköpülésben találtuk, amit nem lehet félbenhagyni senki vendége kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. – Várjon kend, ha eddig várt.
Az útitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, amíg az asszonyság a pincében jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az alacsony lócán a helyét, s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet.
Én azalatt körülnéztem az ivószobában.
Az egyik szögletben volt a lécrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a polcon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemence.
Ennek a körülfutó padkáján állt a kemencének támaszkodva egy kisleány: valami négy, öt éves forma. Szép, nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdéig ért, hanem az finom rác patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sűrű fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sűrű haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közül, melyek az útféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemence tetején ott heverészett a nagy cirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kisleány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: – noo!
A csaplárné visszajött a borral; mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pince idei karcosa nem csábított tilalomszegésre.
Kaptunk ahelyett jó „írót”. Így híják a magyarok – nem a poétákat, – hanem azt a jó savanyú italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószínű, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, amikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész híven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is íróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.
Akkor jól esett az; és mellé a friss írósvaj, az éjjel sült kenyérrel.
Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:
– Úgyebár, az a kis leány ott árva?
– Az ám. Nemde onnan gondolja az úr, hogy ha anyja volna, a haja be volna fonva.
– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert különben kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.
– Hadd játsszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom mivel él.
Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal, s odavitte a kis leányhoz.
– No te „béka!” Hát kell-e egy kis vajaskenyér?
A gyerek elvette, de meg sem köszönte.
– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.
A cirmos kandúr az evés neszére felcihelődött a kemence tetején s lemászott a padkára: ott elkezdett a kisleánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan dorombolt.
A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajaskenyérbe; de amint az félrefordult, kivette a szájából a falatot, s odaadta a cicának.
A csaplárné beszédes lett.
– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a híres Gavallér Jóskának a porontya, akinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. Itt fogták el ebben a szobában, ez előtt három nappal. Egy pandúrnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandúrhadnagy: „hej, te akasztani való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?” Én aztán azt mondtam neki: „hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!”
Igazi parasztlogika!
Én azt kérdezém:
– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?
Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.
– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?
– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.
Hej, de kikacagott.
– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a vicispánné fésülgesse ezt a békát?
– Dehát így mi lesz belőle?
– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.
Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, amely egy árva nyúlnak sem tud szállást adni?
Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országút mentén közeledve. A csaplárné ráismert egyszerre.
– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.
Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be; csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, aki savót iszik.
Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arca, mint a cserzett bőr, oly barna, összevissza dúlva himlőhellyel, ráncokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, amint belépett. Cifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék acélfokos volt, jó árvatölgy-nyelű.
Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma úr. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábú ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: amit az már értett. – Ez azt jelenti, hogy „bort!”
A csaplárné lement a csapóajtón a pincébe s visszatért a széles szájú palackkal, amiben az a fakóveres folyadék volt.
Az öreg megszólalt. Fűrész, köszörűkő mind fuvolaszó a hangjához képest.
– Elébb magad igyál belőle.
A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.
– Hát a pohár hol van?
– Nem szokott kend máskor klázliból inni.
– Nem is én!
Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.
– Van cukor a háznál?
– Az is van.
Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.
– Vidd oda „neki”. Cukor nélkül meg nem issza.
A csaplárné odavitte a kisleányhoz a poharat.
– No igyál te béka! Cukros bor! Keresztapád küldi.
A gyermek elvette a poharat, s nagy kedvteléssel szürcsölgette a cukros bort.
A vén betyár maga is ivott, s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kisleánynak?
Héj! rúzsafa, bodzafa most virágzik!
Kincsem, galambom, tubicám micsinász itt?
Subám igazitom. Rúzsám csókógatom
Kedves rúzsám!
Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint ahogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dűlve, fél öklével görbére tolva a félpofáját.
Mikor aztán az itce bor le volt morzsolva, akkor belenyúlt a szűre bekötött ujjába, s előhúzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.
– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, – dörmögé halkan. – Nesze. Add rá!
A csaplárné átvette a ködmönt, s belebújtatta a gyermeket. Biz az a békának éppen a lábafejéig ért, s az ujjai túl lógtak a két kezén; dehát jó meleg volt.
– Majd a vásár után cipőt is hozok neki, – mormogá a vén Koppantó. – Aztán gondját viseld. Ami jár érte, írd föl a rovásra.
Azzal felcihelődött, oda koszorgott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagtobozt. Elvette tőle.
– Ez nem jó.
Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.
– Ríttál? No ne ríj sokat.
S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arcát.
– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a csaplárné.
– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szűr alá.
Azzal odahívta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe.
– Aztán holnap reggel, mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja, mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.
– Hát már holnap lesz?
– Holnap hajnalban, hat órakor.
Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délceg legényt, a Gavallér Jóskát.
Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább kocogott.
– Lásd, de szép ködment kaptál! Mégsem örülsz te kis béka? Jövő héten piros cipőt is hoz keresztapád.
A kis békának erre a szóra mégis csak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van.
Én azt kérdém a csaplárnétól:
– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kisleányból?
– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény legénynek megfájdul még e miatt a szíve tája!