A bánhidai vecsernye
szerző: Gárdonyi Géza

Napnyugtakor végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert a mezőn halmokban, százával.
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.

A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet gyűjt az asszonynép ez éjjel.

S míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik:
"Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkatl
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!"

Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára:
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.

Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát, felhőn át a földre.


De ím hárul a lomb: kifordúl belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált: "E föld neve mától: Magyarország!"

Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne:
"Látom az időnek végtelen ölében
népünket virúlni árnyékban és fényben...
Látok a bölcsőktől a halál partjáig...
Látom: a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél...
Sátorból a nemzet költözik kőházba...
Nyugoti módival ruháját tarkázza...
Vezére fején ím arany fénye reszket...
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet...
Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő-nézését:

"Látom városoknak fölfehéredését:
folyók oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak sokasodnak! népünk nyüzsgő hangya...
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgené be a földmívelő ember:
érik a gabona; hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.

Látom: királyoknak gyakor változását...
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt: feje fényes, holdas...
Látok egy más királyt: mindig könyvet olvas...
Látok egy vak királyt: vezetője asszony...
S mindig vér... mindig vér... rút testvéri harcon...
Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska: tatárhad dúl e szép hazában...


Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban".

Itt az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon:

"Újra élet zöldül a vérázott hanton...
Jönnek más királyok: barnák, idegenek...
Duna táján erős várak kereklenek...
Most Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas zászlókkal, földön járó vihar...
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton...
Senki nem segíti ezen a világon!

De a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott fatörzsből új sarjadék felnő...
Századokon által mindig verekedve,
nem megy fehér hajjal férfi az egekbe".

Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva:

"Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Viseljünk kardot, ha ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!"