A Wagram-óda
szerző: Ady Endre
1907

A Hazafiak Ligájának ünnepéről érkezett haza búsan és fáradtan az ősz Henry Garaud. Jeanne d'Arcról olvasott ott klasszikus és pompás éneket: hátában is sajog a siker. Diákok rohantak elő a vers után s székestől levegőbe emelték Henry Garaud-t. Redingote-os szatócsok, óh jaj, megölelgették s a pénzt, a pénzt, a vers árát leolvasták. Zengő, hangos Louis d'orokban, legalább is száz ember előtt.

Várta a titkárja, mert tíz év óta már titkárt is tartott Henry Garaud. Mióta az Akadémiának is tagja s mióta, óh jaj, öregszik. Vigyázó, ügyes, száraz, szívós legény a vén koszorúsnak a titkárja. Verseket ír, regényeket és drámákat, titokban, de ezt remegve és jól rejtegeti halhatatlan gazdája előtt. Várja s imádkozik, hogy dögöljön meg már ez a vén trotty. Mennyit lehetne róla irni lármás lapokban. Egyre-kettőre a jól fizetett irodalomba játszhatná be boszorkányosan magát az ember. Most nagyon csöndesen és alázatosan lép íme a gazdájához s mondja:

- Könyörgöm, Mester, szerdára novellát kell irni a Nap-király korából. Az új revue számára s a pénzt el is küldték már.

- Jó.

- Kaptunk ezer frankot a Doe-parfümüzlettől. Amelyet az új regényben kétszer említ ön föl, Mester. Megkaptuk a német tantiéme-eket is a berlini ügynöktől. Két vidéki lapot pöröltettem az ügyvédünkkel az elorzott versért. A Comedie-ben a jövő hónapban már próbák lesznek az Alkibiadesz-ből. Utoljára hagytam a Napoleon-verset. Holnap este lesz a Wagram-ünnep, akkorra készen kell lennie.

Henry Garaud türelmetlenül hallgatja a titkárt:

- Nos?

- Ötszáz frankot bátorkodtam délelőtt átadni a Madame-nak számlákra. Georges úr is kért tőlem kétszáz frankot: lóversenyre ment Chantilly-be.

- Nos?

- Igen, igen, az események. Semmi sincs öt nap óta, Mester. A revuekben semmi, a napilapokban a semminél is kevesebb. Aszály van, bizony aszály. Egy rossz Coppée-vers és semmi.

- S a fiatalok.

- Éretlenkednek. Szörnyűség belenézni a lapjaikba: mennyi zöldség. Semmi, semmi. Új könyv nincs. Színházi hírek a régiek.

- Nos?

- Igen, igen, Mester: Catulle Quest, az ifjú óriás. Óh, ha-ha, most igazán szorul a jeles ifjú. Azt hallom, hogy most már lakása sincs s a fiatalok is szakítottak vele. No, lakása az lesz már a jövő héten. Akkor fog a fogházba sétálni azért a kis lázító versért, amit a szocialisták lapjába írt. Ott majd enni is kap.

- Ma mondták nekem, hogy verset kért tőle az új revue. Tőle is.

- Persze, de Quest úr gőgös legény. Megüzenték, hogy miről szóljon a vers. Ő visszaüzente, hogy köszöni, nem ér rá. Óh, Quest úr, nagyon büszke legény. Ma láttam az utcán. Bizonyisten látszik rajta, hogy öt esztendő óta nem evett eleget.

- A gazember.

- Csinált az furcsábbakat is már, Mester. Még talán pénzt is küldött már vissza. Tavaly Hachette-ék pénzt ígértek egy verskötetért, ha kihúz belőle egy-két vad poémát. Kacagott s otthagyta őket. A gyomrától vonta el a filléreket s ő maga adta ki rongyosan a könyvét. Nem adott el belőle tíz darabot.

- A gazember. Hagyjon magamra, írni akarok.

Fáradtan, lustán írni akart Henry Garaud. A Wagram-zsoltár első, nagyságos igéit akarta megfogni. De Catulle Questre gondolt és letette a tollat. Ez az ember az ő dicsőséges öregségét jön meghiusítani. Ez az ember azt csinálja, amit ő akart s amit ő nem mert csinálni fiatal korában. Aszkéta, vad, hős, lázadó és mártir mer lenni a gazember. Büszke, akit csengő pénzért nem énekeltethet minden erszényes, pökhendi szatócs. És nem hajlik meg és nem törik össze. Ő, Henry Garaud, mindig erről álmodott valamikor. Mi történt vele? Gyáva volt, okos vagy tehetségtelen. Csupa kibirás, kibirkózás az egész élete, minden sikere. Csupa buta ünnepi cécó, ostobák tapsa. És most reszket, hogy voltaképpen semmit sem csinált. Csak annyit, hogy a feleségének néha a rue de la Paix-n is lehet vásárolni, a két csúnya, álmos leánya zsúrokat tarthat a barátnők részére s a Georges-fiú veszíthet a lóversenyen. Ezek fejében neki alkalmilag kell lelkesednie Jeanne d'Arcért, Wagramért, Napoleonért. Óh, az a Catulle Quest, a gazember. Írni kezd újra Henry Garaud, de óh, ime ő, a vén szamár, sírni kezd. A vén, lomha könnyek jönnek csöndesen lefelé az arcán s Henry Garaud nagy fájdalomban leejti a fejét. Egy percig s azután dühösen káromkodni kezd: nedves, ősz szakállával összemocskolta a hazafias óda leírott, tintás sorait. Káromkodik, új papirost vesz Henry Garaud s most már szilárdan, szaporán, mindent felejtve írja a Wagram-ódát.