A Szimplon
szerző: Cholnoky Viktor
Néhusztán, a bibliai bronzkígyó megint meglátogatott, és ő mondta el nekem ezt a történetet. A kígyó nem lehet meg sziszegés nélkül, a hallgatójának a feladata még az is, hogy a szisszenő suttogását legalább zárójellel távolítsa el a maga nyelve mondanivalóitól. Tehát Néhusztán beszél:
(- Akarod-e elmondani, hogy ki volt az Alpesek első hódítója, ki volt kietlenül kezdő időkben Hannibálnak, Napóleonnak, a Gotthard-alagút megvívóinak, a Szimplon nagy kősebe diadalmasainak és Chavez-nek a legelső előde?)
- Akarom.
(- Akkor tehát figyelj. Elsuttogom, de vigyázz, hogy hideg és hűséges maradjál. Majd amit közben harapni kell, azt belemarom én az elbeszélésedbe. Kezdd csak el.)
*
A hegy oldalán sivító jókedvvel bukfencezett alá a völgybe az északi szél. Megcsúszott a lába a gleccseren, és hogy tartani ott fenn többé úgysem lett volna képes magát, mint valami nagyszerű ősródlis, átengedte magát az alásikamlás gyönyörűségének, maga előtt rugdalt egy kisebbszerű lavinát, és amikor az belecuppant a tóba, ő is utána csapott le rá, a víz addig nyugodt tükörére. A tó nagyot nyelt, de aztán vize haragos hullámmal akarta visszaokádni gyomra mélyéből jéghideg testvérét, a hógombolyagot a partra. Ebből a testvérháborúból azután olyan hirtelen csata kelt, hogy megrázta a tóra épített cölöpkunyhónak minden eresztékét. A tuskók, amikből a cölöpkastély össze volt róva, csikorogtak, a cölöpök maguk alig bírták a hullám haragjának erejét, az a vékony, ingatag deszkapalló pedig, amelyik a partot kötötte össze az ősembernek ezzel a másodsorbeli lakásával - az első a barlang volt -, rengett, nyikorgott, szinte táncolt a tó hullámai felett.
De csak az elemek erejétől, nem pedig annak az asszonynak - az elkövetkezendő Tuszneldáknak és Gertrudiszoknak volt talán az ősanyja - a lába dobbanásától, aki most kilépett a deszkájára. Pedig talán attól is megremeghetett volna. Mert annak a nőnek a vörösszőke, hosszan lógó haját előrecsapta a szél, vállán a medvebőr, amit hirtelen magára vehetett, ha védelmezett is, mégis szimbolizálta az ősasszony erejét. A lába dobbanása nem különbözött a férfiláb recsegésétől, az a fekete szőrű, még csak drótszőrű, de majdnem szentbernáthegyire göndörödő bundájú kutya pedig, amelyet a nyakánál fogott, éppen olyan nyihogva engedelmeskedett neki, mint a legerősebb férfivadász keze szorításának.
(- Ez a nő volt tehát az ősapostola a feminizmusnak, aki bebizonyította, hogy a primitív korban az asszony még egyenlő rangú küzdőtársa volt a férfinak, és csak a későbbi kultúra differenciálta szét a nemeket munka szerint is. Nem?
- Nem. Mert...)
Ez az asszony ott a fütyülő szél kacérkodásában, amivel az a haját simogatta, a lavina után hulló hópor őspúderében is csak azért állt ott, mert a testvérét várta. A bátyját, aki egyúttal a férje is volt, mert a legközelebbi cölöpfaluhoz akkor még nehéz volt a közlekedés.
(...és akkor még nem volt anyakönyvvezető.)
Szóval, a maga kunyhójának a hímjét várta, aki alkonyatra mindig hazatért a vadászatról, zergét, medvét vagy farkast, de ha el, följebb kalandozott a hegyeket ölelte völgyek erdeiben, az ősbölény borját is meghozta pecsenyének. És az asszony akkor már nagyon jól tudta, hogy hogyan lehet ízesebbé, porhanyósabbá tenni a frissen gyilkolt vadnak is a húsát. Nem úgy dobta rá többé a véres koncot a parázsra, hogy félig megszenesedjék, hanem babramunkával, asszonyi formaérzékkel agyagból gyúrt edényeket, és bennük sütötte meg vagy főzte meg az elejtett vad húsát. És lehet-e szépségszeretet, formaérzék nélkül az ősasszony is?
(- Nem. Hiszen a fügefa levelének is szépen stilizált öt szárnya van.
- Igaz:) tehát
az ősasszony is az agyagedényeinek a falába, hogy ékesebbek legyenek, belenyomkodta csigák, kagylók ragyogó héját és hasznavehetetlenül sokhasábú kristályait azoknak a köveknek, amik a tóra épített cölöpkunyhót körülövezték. De azoknak a kagylóhéjaknak olyan gyönyörűek voltak a vonalai, és azoknak a kristályoknak olyan hétszer szép volt a színük törése, hogy...
(- hogy az asszony elkezdte velük a divatot, a cifrálkodást? Mi?
- Nem. Hanem az iparművészetet, mert)
amint az asszony ott állt a deszkapalló vízi végén, akkor egyszerre csak észrevette, hogy megroskad a föld felül való végén is a híd, és most már az jön, más nem is jöhetne, akit ő vár. És akkor az első mozdulata nem az volt, hogy szabadjára eressze kezéből a kutyát - azt már úgysem bírta volna tartani -, hanem az, hogy szorosabbra húzza a derekán a medvebőrt, és azután megint az, hogy visszasimítsa az elcsituló északi szélnek a rőt, hosszú haját. Mert a kunyhótársa jött, és az asszonyi divat, Néhusztán, nem kezdődik el előbb, csak akkor, amikor a nő érzi, hogy férfi látja. De a kutyát nem lehetett többé visszatartani, csaholás nélkül, de szédületesen biztos ugrásokkal rohant a híd vékony deszkáján az érkező elé. És szelíd nyihogással simult oda lábához.
(- Mert a kutya sokkal hűségesebb, mint az asszony, ugye?
- Nem; hanem azért, mert még nála is előbb érzi meg a préda szagát.)
A férfi vállán súlyos teher volt, alig bírta cipelni. Nagyszerű vadat ejthetett el, azt hozza most a hátán, gondolta az asszony. Lesz farkascsont, fenekedett a saját unokatestvére exuviáira a kutya. A vadász lába alatt pedig még egyet reccsent a deszkapalló, azután az asszony kinyitotta előtte az ajtót, hogy ledobhassa a medvebőrből való fekvőhelyre a mai zsákmányt. Csakhogy a vadász nem úgy dobta le, hanem valahogyan csendesen, faragatlan ügyességgel úgy fektette rá a sok prémes nyugvóhelyre. Mert igazán különös zsákmány volt ez a valami. Ha a haja nem volna olyan fekete, ha az öltözet, amit magán viselt, nem lett volna annyira más szálból fonott, mint a medvének vagy a farkasnak a bundája, akkor talán még azok a kunyhólakók sem gondolták volna róla hogy...
(- Hogy ez is ember, nem pedig vadállat és hogy valamikor a Neander völgyében éppen az ő fejét ássák ki majd őskoponyának.
- Igaz. Csakugyan ember volt...)
...az oldalán tarisznya is van, és abban nehéz, különös csörgésű dolgok csörömpülnek. Bizonyos, hogy abban a tarisznyában őrizte a kincseit ez a valaki, akit ájultan, hidegvetten hozott haza a hágó északi lejtőjéről az Alpesek ősvadásza.
Az asszony felélesztette a pislákoló tüzet, és az egyik agyagfazekat odatette melléje. Mert hiszen bizonyos, hogy ennek a félig fagyott embernek majd kell a meleg leves, amint felébred. Az agyagfazékba azután elkezdett nagy darab húskoncokat dobálni bele, közébük meg petrezselyem zöldjét, csalán levelét és torma gyökerét. De meg vadzsályát is tett hozzá, hogy annál illatosabb, zamatosabb legyen az a lé. A férfi ezalatt ledobta magáról a hímbölény rengeteg sörényéből készült bundát, úgyhogy csak a kurta, térdig érő bőrköntöse maradt rajta. Azután a rövid nyelű dárdáját is - inkább kelevéz volt az - csupa jókedvből megcsóválta kétszer a feje fölött, és nekieresztette a falnak. A hegyes, éles kovakő szinte pengett, amint nekiütődött az eltalált tuskó derekának, éppen a jövevény fekvőhelye fölött, és a nyele sokáig remegett a hajítás erejétől.
- Ne bántsd, hagyd aludni - mondta az asszony, de már későn, mert a jövevény a feje felett való nagy dobbanásra felriadt, és felnyitotta a szemét.
Azután lassan felült a fekvőhelyén, és körülnézett és (- és ha olvasott volna már Marlitt-regényt vagy Serao-novellát, akkor e pillanatban bizonyára azt kérdezte volna: "hol vagyok?"
- Lehet. De ennek a történetnek az idején Marlitt is, Serao is bakfisok voltak és nem tértek még át az irodalomra, tehát az idegen körülnézvén)
azt mondta:
- Éhes vagyok.
Olyan állati becsületes, igazi természetességgel, aminél egyebet nem is várt tőle sem az asszony, sem a férfi, akik talán inkább akkor lettek volna megütközve, ha a felébredő idegen első szava nem ez lett volna.
- Éhes vagyok - és az asszony már akkor le is vette a tűz mellől a fazekat, és odatette le a földre, közel az idegen pihenőhelyéhez, hogy ne kelljen neki feltápászkodnia, amikor majd eszik.
Azután ők maguk ketten is köréje telepedtek a fazéknak, és az asszony mind a hármójuk kezébe odanyomta az otromba, bő öblű, agyagból sütött evőkanalat. A férfi pedig előhúzta az öve mellől az obszidiánkőből hasított kést. Az idegen egy darabig némán, félig szinte értetlenül nézett rájuk, azután egyszerre parancsoló mozdulattal nyújtotta ki a jobb kezét az iszákja felé, amelyik ott függött a fal valamelyik tuskóján egy alkalmas végén. Nyilván azt akarta, hogy azt vigyék oda neki, és az asszony, aki mindig értőbb, és néha engedelmesebb is, mint a férfi, felkelt a helyéről, leakasztotta a tarisznyát, odavitte az idegenhez, s kinyitva, odaöntötte a tartalmát a fekvőhely medvebőrére. És megkezdődött a bronzkor.
(- Hehehehe! No, ezt ugyancsak bolondul csináltad, édes öcsém!
- Mit?
- Hogy a bronzkort asszonnyal kezdetted meg. Hát nem volt elég az a minapi skandalum a rádiumkorszak kezdete körül?)
Fényes, sárgásan csillogó, sajátságosan pengő holmi hullott ki a vándor tarisznyájából. Kanál, kés, nyárs, tű, fibulák, azután egy sokszor tekergő vékony bronzkígyó...
(- Hah! Ez én vagyok!
- Igen. Az első karperec, az első ékszer, amit asszony számára vett. Mert...)
amint a két kunyhólakó meglátta ezeket az addig soha nem látott tárgyakat, mindegyikük csak egy pillanatig habozott, azután mindketten egyszerre nyúltak a bronzhalom felé. És az asszony felvette a karperecet, a férfi pedig a kést. És az idegen alig bírta érthetetlen hangon, de érthető taglejtésekkel megmagyarázni nekik, hogy ő éhes, enni akar. Most már azután igazán a férfi volt az új korszak kezdője, a kést belenyomta az agyagfazékba és kiemelte vele a legvaskosabb húskoncot. Az idegen már kanállal követte a példáját, és sajátságosképpen nem annyira a húst válogatta, mint inkább a zöldségfélét. Az asszony biztatóan nézett rá, az ujjával kínálva bökött a fazék felé, és azt mondta:
- Hús.
- Tudom - felelte ekkor az idegen, fél könyökére támasztva a fejét. - Tudom, de nem szeretem már a húst. Azért jöttem el hazulról, jobb, gyengébb állatok húsa van otthon is... De más ennivalót keresek...
- Azért jöttél keresztül a hegyen? - kérdezte a férfi.
- Igen. Megtévedtem talán az erdőben, utat keresve, azután utolért a vihar és így jutottam ide közétek... odaátról a tavaszból, a gyümölcsösből ide közétek, a télbe...
- A télnek is vannak gyümölcsei - szólalt meg ekkor az asszony, és felugorva a helyéről, kiszaladt.
A vihar kint már elült egészen, és az asszony odasietett a cölöpkunyhó hídjának az egyik pillérjéhez. Ahhoz két erős háncskötéllel rostos zsákok voltak hozzákötve, és a vízben úsztak. Az asszony felhúzta őket, és azután kötényre kapva a térde fölött a bőrtunikát, elkezdett az egyikből kiszedni halakat, a másikból meg rákokat. És a kötényébe szedve őket, vitte be a kunyhóba.
- Fényeset a fényesekért, éleset az élesekért - mondta, és odaürítette a köténye tartalmát az idegen fekvőhelyére.
(- És az idegen nagyon megörült neki, mert most te azt a bolondot akarod velem elhitetni, hogy odaát Olaszországban a kőkorszak végén még nem ismerték a halat meg a rákot.)
- Bolond vagy magad, öreg, fogatlan Néhusztán, mert százezer esztendős korodra sem tudod még, hogy a tengeri hal íze nedves fűrészpor a svájci hegyi patak pisztrángjának meg lazacának a zamatjához mérve, a Pó lomha vizében pedig csak a szintén lomha fehér rák tesped, a fürge, teli húsú feketerákot megint csak a hegyi patak vize termi.
- És mivel az idegen már olvasta Brillat-Savarint, tehát...
(- És mivel az idegen még nem tudta, de a szájában összefutó nyál ízéből már megérezte, hogy minden cselekvésnek, minden kezdésnek oka a gyomor, tehát...)
- Fényeset a fényesért, éleset az élesért: elcserélem veletek a kincseimet - odakínálta az asszonynak a fibulákat is, a kanalakat is, a férfinak pedig odanyújtotta az öve mellől a bronzbaltáját.
A tűz kilobbant - lefeküdtek aludni. És az elalvó tűz felgomolygó füstjében félálmában talán csak az asszony látott fantasztikus alakokat. Tornyos hátú elefántokat, amik ott kelnek át az alpesi hágón, azután elefántnál hatalmasabb, nagyobb és erősebb gépeket, amelyek megfúrják az őshegy kebelét. És azután végül - már talán egészen álmodott akkor - széles szárnyú, hófehér madarat, amely büszkén szegi át az Alpesek ormának jégnél hidegebb levegőjét. És azután elaludt, és boldogan nem tudta, hogy követ, bronzot, elefántot, hegyfúró acélt és szárnyaló madarat mind az ő nemzedéke mozgat, az a faj, amelyik most még ott alszik a cölöpkalyibában: az ember.