A Rubin-leányok
| A Rubin-leányok szerző: Bródy Sándor |
Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:
- Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!
Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át - apjuk a konyha ajtajában, a földön aludt - kisuhantak a lépcső erkélyére.
A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék és mert fázott, daczára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz támasztva, nézte a világos, árnyékos éjszakát.
Ahol voltak - a széditő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott vizvezeték mormogását.
- Dóra - szólalt meg a nagyobbik Rubin leány - nekem úgy tetszik, hogy ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével és hogy a lakók benn mindnyájan meg vannak halva!
Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A nagyobbik nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált. És egyszerre a homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne szóljon róla:
- Jó azoknak, akik mindig alszanak már!
Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arczát beletemette annak szőke, szintén fehér fényű hajába és susogta:
- Jó volna meghalni együtt, Dóra?
- Igen! - mondá a kisebbik leány - mohón is, borzongva is. Kevés vártatva azonban félénken hozzátette:
De miért?
Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól esett az a gondolat, hogy «virraszt.» Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez, hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen neki halványodott és minden különösebb ok nélkül, lelki állapota olyan lett, mint a testvéreé.
Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sirásban kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin ur hiába csalta őket kifelé.
- Nincs is ruhánk miben menni! - mondá Ágnes - a mire az elzüllött piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy lopáson kapott kutya.
Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik korcsmából küldött nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.
Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a kisebbiknek a világi életet:
- Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének, mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének ismét.
A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:
- Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek mind.
- Hát a férfiak! - vetette közbe a kicsiny. Majd habozva, magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel alig.
- Bár soha se beszéltem volna egygyel is! Akkor azt hihetném, hogy van közöttük jó és szép!
- Hát nincs?
- Nincs! - szólt Ágnes mély és száraz hangon.
A kis leány behunyta szemeit. Arcza szomorú volt, de lelke mosolygott, amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:
- Mondj valamit a szerelemről!
- A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, a mikorra hozzánk ér: akkor szenvedés.
A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki, de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő lelkébe is és egyek voltak egészen.
Tiz - vagy kilencz - hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott mellettük. «Igen okos, igen becsületes ember» mondotta az öreg Rubin, mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas, halvány s mégis hatalmas erejü. Olyan szeliden simogatta az aranyszinű szakállát, a mikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde miatt... A kisebbik Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak pedig nem igen lehetett kimenni az utczára, bár éppen uj ruhája volt, de kalapja egy csepp sem... A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan irt is egyszer az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.
Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de hogy a nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh, be kiváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak egymással. Jól értették egymást, azt látta, de vajjon váltottak-e csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik egymást? Szóval megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása szerint hozzá tartoznak a szerelemhez.
Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.
Már arra is gondolt, hogy vajjon mért is nem lehet erőszakkal rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva, annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arczát nézve: sokszor elhatározta, hogy legalább ir annak az embernek: jőjjön, kell, siessen. De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot, megsimította haját és szólott egyszerüen, immár minden szomorúság nélkül:
- Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.
És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre lepattant a zár: elmondott mindent, a kis leány hallott mindent. A mit hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse lelkét a fájdalom, könyü.
Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha valamelyik emeleten hallgatják búcsu-zokogásukat. Hajnallott már, a mikor bementek szobájukba. Idegen volt előttük e perczben minden; az ágy, apjuknak nagy dunai tájképe, a falra ragasztott arczképek, közös birtokuk, legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.
Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött rokokó-tükörbe és megijedtek a saját maguk arczától: ki van itt, kik ezek az idegen leányok?
Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni, leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan nézte az árnyékokat:
- Azt hiszem, kivülünk van még itt valaki, egy harmadik.
- Tudom, - mondá Ágnes - én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog, meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.
Ez éjszakától fogva az, a ki kettőjök mellett a harmadik volt: nem tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sirás szorította össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem kivánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából és igaz érdeklődés csak akkor villant át fehér arczán, a mikor a szőke emberről beszéltek.
A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak, olykor-olykor átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára. Tágra nyitott szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában. Ágnes beszélt néha hozzá:
- Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?
- Esküdött? - kérdezte a kisebbik villogó szemmel.
- Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.
- Hogyan? Mondták neked?
- Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és igy szóltam hozzá: «Majd egyszer rólam is igy fog nevetve beszélni!»
- Aztán ő mit mondott erre?
Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyubb emléke; ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón szomjazott a halál után. A kisebbik leány könyes tekintettel könyörgött neki:
- Mit szólt ő aztán?
A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és kérdésekkel kinozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt, miképpen hizelgett... Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a halvány ember, csak igy: «csillag, virág, mindenféle szép virág!»
«Csillag, virág, mindenféle szép virág!» hangzott a kis leány fülében az édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme mosolygott, fehér arcza szinte világított ez alatt. Édes borzongás futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet elsimította homlokáról, ujra komor és merev lett az arcza.
És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Oda futott hozzá, átfogta derekát és szólt:
- Gyerünk innét, megyek veled, a hová akarod!
Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A nagyobbik hosszú levelet irt apjának, melyben kérve, hagyjon föl a boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni a budai temető-őrnek, még októberben, hogy halottak napjára tiz mécses égjen az anyjuk sirján. (Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van taposva; minden virág rajta: egy tő lila őszi rózsa, mely nem tud, hiába akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papircsipkés szent képeket rakta szépen össze és ráirta egy papirosra, hogy egy Szegszárdra költözött barátnőjének hagyja. Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy czédulát tűzött. Ez volt abban megirva: «A tatának; adja el. (Ama boltban, a hol az Ágnes stikkeléseit szokta eladni. Vegyen magának végre egy tisztességes kalapot, igy nem csuda, ha nem festeti le vele arczképét senki. Hiába tud olyan jól, az öltözete miatt nem biznak benne az emberek!»
A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől, a melynek neki kell indulni, Olyanformát érzett, mint azelőtt, a mikor félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre az életre? Most egészen bizonyos volt abban hogy föleszmél majd ujra, de egy egész más világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle aczélmetszetek szürke felhői, angyalai, fehér szakállas szentei, feketével rajzolt és mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak szinre és erőre. Szive repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog feküdni a felhők kék bársonyán... Körülötte a fényben hangzik egy mennyei chorál, introduktióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá - onnan hangzik.
Mind eme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent az ismeretlentől, a ki mind jobban közeledett hozzá, hogy karjaiba ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arczán, megérzett minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.
A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra ébred, hogy testvére hivja. De lassanként ő rá is ráragadt a lázas sietség: mit keresnek már itt, a mikor itt már mindennek vége van, menjenek már!
Valamelyik hajnalon - hideg volt odakünn és minden kék - Ágnes - már felöltözve - odahajolt hozzá és felköltötte:
- Menjünk!
Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy nagy kripta. Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, a mig a kapunyitás ideje elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utczára.
Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utczákban nem jártak soha még és tulajdonképpen nem tudták, merre menjenek.
- Arra kell mennünk, a merről a szél fúj, akkor oda érünk hamar - mondá a nagyobbik.
Ezentúl alig beszélt az egész uton; erősen szorította a kisebbik kezét és úgy sietett hogy hugát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utczákon. Itt-ott, egy-két tévedésből égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma házsorokat.
Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:
- Végre!
Egy hosszú, keskeny utczán át egy mozdulatlan aranyos vonalat pillantottak meg.
- Ez az? - kérdezte a kisebbik.
- Ez - mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát. Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:
- Még visszamehetsz, ha akarsz itt maradni, ha szeretsz magadban. De mit csinálsz egyedül? Csillagom, virágom! A kis leány megfogta a kezét és ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az aranyos vonal felé.
Ágnes egyszerre bőbeszédü lett, megemlékezett arról a szép kis leányról, a ki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négy éves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik. Majd minden átmenet nélkül hozzá tette: csillagom, virágom, mindenféle szép virágom...
Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal, mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, a ki mind jobban-jobban hozzáférközött hajnali útjában. Már-már vele volt egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.
Az éjjel szinei lassanként mind elváltak a hajnaltól. A mikor kiértek a folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst és arany szalagok futották át a tájat, ezüst, arany és piros pillangók - a hullámok fényjátéka - röpködtek, keringőztek a folyam szinén. A házak mindkét parton lila, meg arany-szinben úsztak. Csak a partok, a hajók, a hidak és a messziről idelátszó szigetek egyrésze szunnyadtak még szines árnyék alatt.
Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott, alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerüen; nem is emberek, de bábok, a kiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre. Most megáll egy-kettő, majd ujra igyekszik a part felé, mindjobban a Dunának.
A két lány nem nézett többé egymásra, az egyik a vizre tekintett üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:
- Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?...
Végre megtalálta, a mit keresett. Az egyik végét a maga kezére kötötte, a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett egyet előre.
Az ezüst, arany és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam szinének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva ujra visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl violaszinre. És egy-két percz mulván a Duna képe változott egy keveset: amig csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy leány szőke feje; fehér arcza messziről, fényözönben úszva, olyannak tetszett, mintha egy vizre hullott csillag volna.
A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a hullámok fölött. Az a kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még semmit, mégis ez utolsó perczben a szűz lélek tele volt az élet legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A szerelmi esküdözések - bár neki nem esküdtek soha - kéjesen rezdültek vissza lelkének chaoszában, összegyülve és elnyomatva az elhagyottság, a kétségbeesés iszonyu érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre elmulnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány, gonosz arcz.