A Major lányok
szerző: Kortsák Jenő
Nyugat 1914. 5. szám

A Major lányok árvák voltak. Szüleik korán elhaltak, s a gyámszüleik nevelték őket, akik úgy szerették mindkettőjüket, mintha saját gyermekeik lettek volna, s akiket ők is nagyon szerettek. A Major lányok közt egy évnyi korkülönbség volt. Az idősebbiket Juliának, a fiatalabbikat Margitnak hívták. Magas, karcsú termetű, szép leányok voltak. A homlokuk magas, orruk éles vonalú, a szájuk kissé nagy, ajkuk piros, kissé duzzadt volt, de nemes metszésű. Rendkívülien nagy, sötét szemükben komoly, sőt komor fényesség világított, amely csak akkor enyhült derűs, meleg mosolygássá, ha nevettek. Dús, szénfekete hajukat koronaként szerették viselni. Egyforma színű ruhát hordottak, egyformán méltóságos volt a fejük tartása, egyformák voltak a mozdulataik, a hangjuk - az ifjabbiké valamivel lágyabban zengett -, és végül bizonyos pillanatokban ugyanazon fiús szilajság villant elő egyébként bársonyos pillantású tekintetükből. Sokan ikreknek gondolták őket. Határtalanul szerették egymást.

Életöknek egy káprázatosan szép, szomorú és izgalmas időszakáról szól az alábbi történet.



Ősz felé, mikor a tanya előtti sövény bokrai pirosodni kezdtek, híre járt, hogy vándorszínészek jönnek a faluba.

A Major lányok erre a hírre lázas izgalomba estek. Már hetekkel előtte ostromolták a gyámszüleiket, hogy az előadásra elmehessenek. Izgatottan számláltak a napokat, órákat. Megszerezték az előadandó darabokat, s összebújva olvasták, majd kívülről megtanulták belőlük a nekik tetsző részeket. Bezárkóztak a szobájukba, régi ruhadarabokból fantasztikus kosztümöket állítottak össze, s szemközt állva egymással szenvedélytől elcsukló, meg-megbicsakló hangon, heves gesztusokkal szavalták a régi, elavult darabok hosszú tirádáit. Igénytelen, egyszerű bútorzatú szobácskájuk kitágult olyankor előttük, s pompázó trónteremmé, főúri szalonná, vagy holdfényes, virágzó parkká változott, amint a szerep, a darab kívánta. Fantáziájuk nem ismert akadályt.

- Julia, te tragika leszel, s meg fogod hódítani a világot - mondta Margit, a fiatalabbik, a csöndesebb, de dúsabb képzeletű.

- Te naiva lehetnél - mondta Julia, s műértőleg a keze közé fogta a húga puha fürtös fejét, és csókot nyomott a hosszú bársonypillákkal beárnyékolt két szemére.

- Óh, csak egyszer "odafönn" lehessünk - sóhajtotta Margit. - Úgy érzem, hogy most, amikor a művészek itt lesznek, el kell dőlni a dolognak. Meglátod, történni fog valami.

- Bár úgy lenne - felelte elgondolkodva Julia.

És tovább várták lázas izgalommal a színészeket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végre elérkezett az előadás napja.

A falu nagykorcsmájának terme megtelt a falu és a környékbeli tanyák úri népével, egészséges, naptól pirosra szítt arcú asszonyokkal, kövér szuszogó magyarokkal, hegyesre pödört bajszú ifjú emberekkel, akik erre az alkalomra szagos pomádéval fényesre simították az üstöküket. Kíváncsi, nevetős arcú lányok libbentek be az ajtón csoszogó nénikékkel, akik évtizedek óta nem láttak színházi előadást. A leányok mindenike mögött ott kullogott egy-egy tejfölös szájú, kamaszkorú legényke, aki férfias gesztusokat mímelt, s erőszakkal lemélyített hangon, recsegő szóval igyekezett, hogy hölgye figyelmét magára fordítsa. Ünnep volt számukra ez az est, s az egész közönség boldog megelégedéssel fürdött abban az illúzióban, hogy most valami olyan mulatságban fognak részt venni, ami csak a művelt és előkelő osztályhoz tartozókat illeti meg.

A Major lányok az első sorban ültek. Fekete bársonyruhát viseltek, a mellükön vörös rózsacsokor illatozott, sötét, dús hajuk koszorúba fonva körítette a homlokukat. Arcuk sápadt volt az izgalomtól, a szemük lázas fényben csillogott.

A grófi intéző fia, egy pufók arcú, világoskék szemű legényke ott ült mellettük, s egész este azon fáradozott, hogy nevetésre bírja őket. De élcei nem sikerültek, tréfás bókjai sután, ügyetlen hangzottak, a Major lányok egy pillantásra se méltatták. Némelykor megérintették egymás kezét, s a reszkető, lázas izgalom, amely belsejükben égett, mint valami villamos áram végigfutott mindkettejük testén. Szemüket lehunyták egy kissé s így szóltak.

- Végre! Látni fogjuk őket!

Aztán felhúzták a függönyt és megkezdődött az előadás.

A színészek magyar darabot játszottak. Díszruhás hősökkel telt meg a színpad, a nők prémes mentékkel, csillogó ékszerekkel fedetlen vállukon, karjukon. A szerelmes hőst Sólyom játszotta, a híres vidéki aktor, magas termetű, merész arcú legény, aki kemény, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt a többi férfiszereplővel, minden akadályt elhárított útjából s vetélytársát párbajban megölvén térdreborulva esengett a hősnő kezéért. A hősnőt egy gyönyörű termetű, királyi tartású hölgy játszotta.

A Major lányok megigézve csodálták. A szemük mohó vágyakozással tapadt a hősnőre. Egy mozdulata, egy gesztusa nem kerülte el a figyelmüket. Reszketve könnyeztek, amikor a hőssel együtt veszélyes helyzetbe került, és megkönnyebbülten, elragadtatva sóhajtottak, amikor jóra fordult a sorsuk.

Elérhetetlen magasságban látták maguk fölött a királyi termetű színésznőt, s kétségbeesve lemondottak arról, hogy ők valaha is ilyenek lehessenek. A következő pillanatban megfogták egymás kezét, s ettől az érintéstől lázas öröm, egetverő önbizalom s földöntúli boldogság ömlött a szívükbe, s közelebb hajolva egymáshoz, ezt susogták:

- Mi is ilyenek leszünk.

Gyönyörtől kábultan hagyták el előadás után a színházat.

A sárga bricska elé fogott lovacskák poroszkálva vitték őket a hosszú utcán végig a tanya felé. Kimerülten, szótlanul ültek egymás mellett a kis ülésen, s félig már álomba merülten, az izgalmaktól eltikkadva még egyszer maguk elé idézték a kardos hősöket, a kevély várkisasszonyt, és ismét megjelent előttük Sólyom, a nagy színész, amint szerelmesét átöleli.

A kocsi zökkenve, halk nyikorgással befordult a tanya felé vezető útra. Az útszéli akácok sárguló koronáját csendesen ingatta a meleg éjféli szellő, a házak teteje mögül előbukkant a hold kövér, jóságos arca.

Az öregek aludtak a nagy ülésen. Anyának kissé oldalt hajolt a feje, s félig nyitott szájjal, szuszogva szítta magába a langyos éji levegőt. Gyuri bácsinak némelykor fölnyílott álomtól terhes szeme, s ilyenkor aggódva a pipájára esett a tekintete. Szinte öntudatlanul lejjebb nyomta a tüzet, aztán mélyet szippantva a felesége vállára hajtotta a fejét.

A Major lányok szorongó szívvel figyelték a két egymásra hajoló, csendesen szuszogó, szelíd arcú öreget.

- Ők sohase fognak beleegyezni abba, hogy mi művészi pályára lépjünk - mondta Margit halkan, kétségbeesetten.

Julia dacosan összevonta a szemöldökét.

- Mi ketten egyedül leszünk, s velök lesz mi ellenünk mindenki, de mi győzni fogunk - mondta s erősen megszorította a húga kezét.

Hazaértek. A kocsi megállott, az öregúr kivette szájából a pipát. A két egymás mellé bújt lányra esett a tekintete. Elmosolyodott, s gyengéden megcsípte az arcukat.

- Ébredjetek, gyerekek. Vége a komédiának.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezen az éjjelen nem aludtak.

Megvárták, amíg elcsöndesedik a ház. Akkor kibújtak az ágyukból, ruhát öltve magukra, lábujjhegyen, nesztelenül, mint az éji kalandozásra induló macskák, az ablakhoz léptek, kinyitották, s kiugrottak az ablak alatti muskátlis bokrok közé. A hold most már a tényei templom fölött ballagott. Opálos, szelíd sugarai violás, kékes ködbe burkolták a tájat. Az utószor nyíló rózsák bódító lehelete egyre ömlött a kert minden zugából. Karöltve sétáltak az alvó virágok közt, s halk, fojtott hangon tanácskoztak. Julia így szólt.

- Okvetlen beszélnünk kell vele.

Elsápadtak s rémülve egymásra néztek.

- Beszélnünk kell Sólyommal - ismételte hidegen, megfontoltan Julia. - Nem tudja meg senki. Idehívjuk a kertbe. Éjfélkor fog megjelenni. A filagóriánál találkozunk. Aztán eljátszunk neki valamit. Ő meg fogja mondani, hogy lehet-e igazi nagy színésznő belülünk. Evvel tisztába kell jönnünk.

Margit elragadtatva nézett a nővérére.

A vakmerő gondolat részeg kábulatba ejtette őket. Gyermekkori, vad csínyjeik jutottak eszükbe, amelyekkel annak idején bámulatba ejtették fiúpajtásaikat, s úgy érezték, hogy ezzel valamennyit felülmúlják. Kéjes borzongás futott végig rajtuk, merész okos arcuk kigyúlt az éjjeli kaland előre érzett gyönyörűségétől.

Eszükbe se jutott, hogy a találkozásukat másképpen is el lehetne rendezni.

Ismét visszaosontak a szobájukba, s az asztal fölé hajolva sápadt, de elszánt arccal, reszkető betűkkel megírták a levelet Sólyomnak, a hírneves bonvivánnak. Mindketten aláírták a levelet. Margit, az óvatosabbik, a lágyabb karakterű, az aláírás előtt habozott egy pillanatig, aztán hirtelen elpirult.

- De ha...

Julia gőgösen felemelte a fejét.

- Ha szemtelenkedik, nekiuszítjuk a kutyákat.

A következő nap lázas várakozásban telt el. Kerülték a háziakat, s a kert bokrai közt bújva a Romeo és Julia aranymetszésű könyvével a kezükben az erkélyjelenetet próbálták...

Délfelé megjelent az intéző fia, s egy nagy csokor rózsát nyújtott át Juliának.

- Hogy mulattak a színházban? - kérdezte zavartan. - Részemről közepesen. Nem szeretem a festett világot. Aki naphosszat maga fölött látja ezt a kék eget, az megundorodik azoktól a rongyoktól, amelyek eget, erdőt meg miegymást akarnak ábrázolni... mégis csak rongyok...

Elhallgatott s zavart, ügyetlen mozdulattal babrált a zöld vadászkalapján.

A Major lányok fagyosan mosolyogtak.

- Maga igazán idevaló a pusztára - mondta Julia gúnyos jóakarattal. - Hát csak lapuljon a rög mellé, mint a nyúl, s gyönyörködjék az égben. Szegény nyúl.

Kegyetlenül csúfolódva nevettek, s az intéző fia fülig pirulva elhallgatott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Éjféltájban, amikor teljesen elcsöndesedett a ház, felkészültek.

- Te a fehér ruhádba öltözöl - parancsolta Julia. - Julia leszel, mert benned több a nőiesség, s lágyabb a hangod. Én Romeót fogom játszani. - Hirtelen mozdulattal a nyakába kanyarintott egy hosszú fekete köpenyt, amely bokáig befödte karcsú termetét, a haját ügyes ujjaival egy pillanat alatt kontyba tűzte, míg a testvére fürtjeit széjjelbontva alábocsátotta, úgyhogy azok szabadon leomlottak s hozzásimultak, összeolvadtak a hófehér ruha fodraival. Ő maga egy vörös sipkát nyomott a fejébe, aztán a mellére szegve a fejét, s merészen villogó szemeit a húgára irányítva elmosolyodott.

- Nos, nem vagyok helyre Romeo?!

Csintalanul kuncogtak, aztán óvatosan kiléptek az ablakon.

Halkan, szótlanul siklottak el a házfal mellett. Az égen ezer és ezer csillag szikrázott. A rózsabokrok némán, illatozva aludtak a magas lyceumsövény árnyékában.

Mikor a kert alsó széléhez közeledtek, halk lépések nesze ütötte meg a fülüket.

- Jön - súgta rémülten Margit, s futni készült.

Julia keményen megragadta a kezét. A kertajtó halkan kinyílott, s egy sötét ruhás férfialak lépett be rajta.

- Most bátorság - susogta Julia s kiegyenesedett.

Sólyom, a nagy vidéki színész a némán ott álló két lány elé lépett, s a kalapját mélyen leemelve halk hangon így szólt.

- Ha nem csalódom...

- Csalódik - vágott a szavába Julia. - Nem kalandvágyból hívtuk ide, hanem más, nagyon komoly okból - a hangja megcsuklott s a nagy szerelmes színész csodálkozva vonta fel a szemöldökét, Julia pedig ismét erőre kapva, most már bátran, mintha betanult szerepet mondana, így folytatta:

- Mi ketten színésznők akarunk lenni. Tehetséget érzünk magunkban, de a környezetünkben senki sem tudja megítélni, hogy igazunk van-e. Játszani akarunk ön előtt, mester, s tanácsát kérni. Nem tudtunk okosabbat kieszelni, ugye nem haragszik ránk - elmosolyodott s közelebb lépett a színészhez -, hisz a művészet nevében hívtuk ide.

Sólyom elnevette magát.

- Így se jártam még, de lássuk hölgyeim, valóban kíváncsivá tettek. - Újra szemügyre vette a leányokat s büszkén patetikus hangon hozzátette.

- Én mindig felkaroltam a kezdő tehetségeket.

- Akkor kezdhetjük - szólt Julia s a nővéréhez fordult: - Julia, lépj fel az erkélyre.

Margit egy könnyű mozdulattal felszökkent az orgonabokrok árnyékában ott fehérlő üres márványasztal lapjára.

- Az erkélyjelenet egy részét fogjuk elmondani - szólt Julia, s halk hangon elkezdte:

De csönd! Mi fény kél ott az ablakon?
Az ott Kelet s a napja Julia.
Tünj föl szép nap, s az irigy holdat űzd
Halálba. - Dühtől sápad, sorvadoz,
Hogy - bár szolgálod fénnyel - nála sokkal
Szebb vagy... Ne szolgáld hát az irigyet!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A költő szavai puhán, lágyan hangzottak az éjszakában. A két lány ragyogó szemmel, letompított, kissé reszkető hangon szavalta a fülledt szerelmes verseket. A hold kibújt a fák árnyékából, s szelíd violás fénykévét bocsátott a két leánytest finom sziluettje köré. Halk bársonyos szavuk úgy hangzott, mint a muzsikaszó. Testük megvonaglott a szenvedélytől, amit a költő szavai, a különös helyzet, a fejük körül reszkető holdsugár, a langyos őszi éjszaka felébresztett és élővé tett a lelkükben. Az a bizonyos valami, a művészi öntudat, amely parázsként égette a lelküket, most színesen lobogó lángra gyulladt. A szavuk még dadogott, a mozdulatuk félszegen, gyerekesen váltak el izgalomtól remegő testüktől, de a belsejükből kiáradó tűz és szenvedély magával ragadta a szegény, kopott, öregedő vándorszínészt, aki egy sötét fatörzshöz támaszkodva hallgatta őket, s akinek ebben a pillanatban eszébe jutott a fiatalsága, eszébe jutott az a néhány rövid pillanat, amikor őt is részeg, boldog kábulatba ejtette Romeo szerelmes szava - s ködös lett a szeme. Kezei önkéntelenül tapsra nyíltak. Odarohant a márványtalapzaton álló leányhoz s a párjához, s halk, elfogódott hangon így szólt.

- Köszönöm nektek ezt a gyönyörű percet. Ti máris nagy művésznők vagytok.

Néhány pillanatig csöndben álltak. A hold eltűnt a kert előtt őrtálló jegenye mögött, halk szellő zörrentette meg a bokrok leveleit.

Julia szólalt meg először.

- Köszönjük, Mester, hogy meghallgatott bennünket. Mi is úgy éreztük. Próbát akartunk kiállani.

- A próba sikerült - mondta a színész, s elgondolkozva közelebb lépett a két leányhoz. A ruhájukból kiáradó parfüm fejébe szorította a vért, s a szeme mohó csillogással futott végig a két karcsú, egymáshoz simuló alakon.

Margit erősebben magához szorította a nővére kezét.

Julia halkan így szólt.

- Még egyszer köszönjük. Isten vele - s búcsúzásra nyújtotta kezét. A színész önkéntelenül távozni készült, de aztán hirtelenül megállt. A bonviván felébredt benne. Kiaknázatlanul hagyja ezt a gyönyörű kalandot? A szilaj, romantikus játék, amit a két szertelen képzeletű leány űzött vele, a sajátságos helyzet, az enyhe őszi éjszakában ott előtte álló, elfogultan pihegő két hajlékony női test felébresztette benne a pillanatokon elszunnyadt Don Juant.

Édeskés, bódító mosoly jelent meg az ajkai körül.

- Engedje meg, hogy Thália csókját a homlokára leheljem - szólt merészen Juliához fordulva, s hirtelen mozdulattal magához ölelte a leány fiatal, meleg testét.

Julia kisiklott a férfi karjaiból. A szeme kegyetlen villogással szegeződött a férfi ködös szempárjába.

- Oly acélos, fiatal, mint a párduc - suttogta a színész, s újabb támadásra készült.

- Távozzék - parancsolta a lány, s a ház felé fordulva halk sziszegő hangot hallatott. Nyomban reá éles ugatás csendült fel az éjszakában.

- Vadmacska - súgta a férfi.

- Siessen - mondta Julia, s halkan, gúnyosan nevetett.

Mire a két komondor megjelent, a színész eltávozott a kertből. Julia a kerítéshez futott, s a csillogó holdsugárban fürdő országútra siető sötét alak után lobogtatva kendőjét, így szólt jókedvűen:

- A jóembernek ez éji kalandja nem sikerült. De a művészi élvezet fejében, amit neki nyújtottunk, meg fog bocsátani azért, amiért kissé megcsaltuk.

Ujjongva, szilaj gyerekes örömmel kacagtak a sikerült csínyen. Aztán egymáshoz simulva nesztelen, puha léptekkel, mint a jól sikerült éji kalandról hazatérő macskák, meg-megállva, figyelve, végigsuhantak a házmenti bokrok mentén, aztán eltűntek a holdfényben alvó házban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Reggel kissé fáradtan ébredtek. A nap már a ház előtt álló hatalmas szénakazal fölé emelkedett, s bágyadt, ezüstös csillogású sugarai beözönlöttek a szobájukba.

Gyorsan felöltözködtek, s kisiettek az udvarra. A kertajtóban szemközt találkoztak a gyámjukkal.

- Hogy aludtatok, lányok - kiáltott az öregúr jókedvűen, s kövér, érdes ujjaival megcsipkedte az arcukat. Kopott, zöld kalapja mélyen a szemére volt húzva, széltől és naptól pirosra szítt arca ragyogott az egészségtől, világoskék, tiszta szeme jóságosan, derűsen csillogott. Az úton egy ekébe fogott iga közeledett, Gyuri bácsi az ökrök mellett ballagó béres felé fordult, s erős, recsegő hangon rákiáltott:

- Mit végeztetek?

A béres megemelte a kalapját, s mély basszus hangon felelte:

- Még két fogás van hátra.

Az ökrök imbolygó léptekkel tovább haladtak. Tagbaszakadt, gőzölgő fehér testük mögött zörögve, csillogva gurult a fényesre kopott ekevas. Hangos, elnyújtott kiáltások hangzottak a tanya végéből, a barmaikkal vesződő béresek hangja. A kakasok kukorékoltak, libák gágogtak, az égen néhány sötét varjú libegett messze hangzó károgással. Zajjal, hanggal volt tele a levegő, és mégis csönd, soha el nem múló csönd ült a pusztán.

A Major lányok egymásba karolva, elgondolkozva sétáltak a konyhakert száraz ribiszkebokrai közt. A diófa alatti padhoz értek. A padot belepte az elmúlt éjjel lehullott száraz levél.

- Ezt a csöndet nem bírom - mondta Julia halkan. - Félek, hogy megsiketülök. A városban más az élet. Mi nem vagyunk idevalók.

Letelepedtek a padra. A kisebbik lány könyvet vett elő a zsebéből. Hosszú fehér ujjaival szórakozottan lapozgatták a könyv lapjait. Egy megjelölt lapon megállott, s halk hangon olvasni kezdett. Julia maga elé nézve hallgatta. Hideg, fehér márványhoz hasonló arcát lassankint rózsaszínű pír borította el. Ajkai kissé kinyíltak, s fekete szeme beleveszett az égbolton ragyogó, őszi napsugaraktól átszőtt végtelenségbe.

Dél felé ismét megjelent a gyámapjuk. Leült melléjük a padra. A pipájából meleg, illatos dohányfüst áradt széjjel. Sokáig ült mellettük szótlanul, a hüvelykujja szórakozottan nyomkodta lejjebb a dohányt. Mondani készült valamit.

Messziről egy gömbölyű valaki közeledett feléjük, akinek piros kendővel volt bekötve a feje.

- Anyó jön - mondta Gyuri bácsi és mosolygott. - Gyomlált a drága. Mindegy az neki, hogy ősz van.

Az öregasszony le-lehajolt a répasorok közt, tett-vett, totyogott, el-eltért az útjából, mintha nem is látná őket. Egyszer mégis odaért hozzájuk. Leült a padra, megsimogatta a két lány felborzolt haját, s nagyot sóhajtott:

- Öregszem már - nyögte. - Fáj a derekam, ha hajlongok.

De ünnepélyes komolyság ült az arcán. Gyuri bácsi mélyebbre nyomta a parazsat a pipájába. A Major lányok zavartan, szívdobogva figyeltek az előkészületekre.

Ekkor az öregúr egy gyors mozdulattal végigsimított a bajuszán s így szólt:

- Hát arról van szó, lányok, hogy kérőtök van.

A Major lányok szótlanul, némán ültek egymás mellett. Hallgattak. Tudták, hogy kiről van szó. Az intéző fiáról, a kerek arcú, világoskék szemű legénykéről, aki Juliának már régebben megsúgta, hogy komoly szándékai vannak, s Geréb úrról, egy szőke hajú, rövidlátó mérnökről, aki a szomszéd ármentesítő társulatnál dolgozik egy esztendő óta, s minden vasárnap pontosan átlovagol szürke, csenevész lován a tanyára, s félénk mosollyal az ajkán egy szál rózsát vagy fehér szegfűt nyújt át Margitnak, miközben halkan, elfogultan kérdi:

- Mit művelt azóta, Margit kisasszony?

S e két szerény kisembernek az alakjával párhuzamosan nyomasztó, fájó képek suhantak el néhány pillanat alatt a két lány tágra nyitott szeme előtt. Fülledt, zsibbadt képek voltak ezek, amilyenek nehéz betegségek előtt látogatják az embert. Szűk, alacsony szobában látták magukat, kis ablakú, levegőtlen házban, ahonnan nem látni egyebet, mint a sárga, zörgő kukoricakórókkal teleszórt fekete földet, s a fölötte feszülő szürke égboltot, amelyből soha el nem múló, monoton szitálással esik az eső. A szegénységnek, a kispolgári életnek minden szürkeségét, vigasztalanságát egyszerre érezték, látták megfeszített agyuk egy csodálatos, távolba mutató megvillanásánál. Nyirkos hideg férkőzött be egy pillanatra meleg élettől, csillogó képekkel gazdag, szenvedélyes vágyaktól túlfűtött lelkükbe.

A két öregember izgatottan, könnyes szemmel ott ült mellettük a padon, s az öregúr reszkető, unszoló hangon törte meg a csöndet.

- Gondoskodni kell a jövőtökről.

Julia magasra emelte a fejét. A kemény, gőgös vonás megint kiült a szája szélére. Határozott, hideg hangon így szólt:

- A jövőnkről mi magunk fogunk gondoskodni. Mi színésznők akarunk lenni.

Az öregúrnak elkomorult az arca. Az ő arcára is kiült a gőgös, kemény vonás. Felállott a padról s érdes, rövid szóval ennyit mondott.

- A mi családunkban még nem volt komédiás.

Aztán hátat fordítva lassú léptekkel elindult.



Mégis elmentek.

Eltávozásuk előtt való egész éjjel sírtak.

- Ha nem lennék bizonyos abban, hogy nagy jövő előtt állunk, nem mennénk el - mondta Julia többször.

Margit csendesen zokogott a szomszéd ágyban. Reggel felé fáradtan elaludt, és nagy sikerekről, káprázatos jövőről álmodott.

Másnap este felé az alsó kertajtó elé állott a kocsi.

A Major lányok szöktek hazulról.

Halványan, könnyben úszó szemmel, de makacsul összeszorított ajakkal osontak a lyceumbokrok mentén a hátsó kert felé.

Az égen barna felhők úsztak, az udvaron fáradt nyikorgással megmozdult a gémeskút rúdja. Itattak. A diófa ágai közül erős szárnycsattogás hallatszott. Egy kopasznyakú tyúk kúszott fel ügyetlen csapkodással a legalsó ágra, éji pihenőre. Egy béreslegény kilépett az alsó házból. Két dézsa himbálódzott a kezében, s lassú, csoszogó léptekkel az istálló felé ment. Tehénbőgés hallatszott. Fejni fognak.

Úgy tetszett nekik, mintha mindent, ami körülöttük van, most látnák először...

Az első kanyarodónál visszanéztek. A ház egyik ablakában világosság gyúlt ki, aztán egy pillanatra eltűnt, majd ismét előtűnt: az öregek jártak a szobájukban.

A lovak fáradtan poroszkáltak. Az útmenti akácok sötét koronája leborult az út fölé. Nyirkos szellő borzolta szét a bokrokat. Szívettépő homály ült a tarlókon.

Egy úthajlásnál aztán feltűnt a hold, de körülöttük még mindig ott terpeszkedett, úszott a kékes félhomály.

Csak az országút világított előttük ezüstösen.

Egymás mellé bújva mereven nézték az előttük kanyargó, fehéren csillogó szalagot.

A nyikorgó parasztszekér a két fésületlen lovacskával, a kis gubás paraszttal a bakon, lassú döcögéssel haladt velük előre...



A Major lányok későbbi művészi pályájukon kevés sikert arattak.