A Lipótváros története
szerző: Karinthy Frigyes
MÚLTJA, FÉLMÚLTJA, JELENE ÉS FOLYAMATOS JÖVŐJE,
AZ ÖSSZES HAJTOGATÁSOKBAN, TÁRGYAS RAGOZÁS
ŐSIDŐK
A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal terült el, aki innen írta "Egy régi színész vallomásai" című humoros cikkeit a "Pesti Hírlap" c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella vagy Ronda Ella és a Német-színházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: "Én, kérem, ezt nem tudom elolvasni" felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi társulatnak.
HONFOGLALÁS
A múlt század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler) Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért. Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a pausálé alatt is részvényeket gondolt, és kibuktatta Szvatoplukot az igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a fehér lóval.
ŐSLAKÓK
A Lipótváros őslakói a keresztes háborúk idején özönlöttek át a szomszédos Erzsébetvárosból, és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: zsúrjaikat a mai Börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és kancateát szolgálva fel a párduc- és medvebőr szmokingos (Lechner) Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a "Kol Nidreh" és "Manis Tanu" ciklusból, azután rendesen egy (Teichner) Táltos vagy Utáltos nevű fiatalember jóslatokat mondott a távollevő jóbarátom kitaposott beleiből. Írni nem tudtak (de mégis írtak). Harcmodoruk igen szeszélyes volt: elleneiket "hujvé, hujvé", egymást pedig "ich geb", "ich nehm" kiáltással rohanták meg: néha hátrálást színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés és hírlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal valának.
ŐSNYELV
Igen sajátságos a nép ősnyelve: anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ún. "bonne"-okra bízták, akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a zsengéket - ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák "französisch" névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párizsi tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az ungrissel vagy ungárischsal (magor, magyar) gazdagodott az eredeti zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé átalakítva és kottába szedve; így például a magyar "no!" indulatszót meg is zenésítették.
Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor is elvesztették az r betűt, amelyet mind a mai napig nem tudtak megtalálni.
A MAI LIPÓTVÁROS
A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos utca, Börzepalota, déli korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos utca végén - e ponton főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a Rákóczi út bérceire, és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.
A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze - e célra külön bekerített hely szolgál, az ún. Duna-korzó, ahová délben és este behajtják az egész lakosságot, és kétoldalt lánccal lezárják, hogy ne szökhessenek ki. Megindító látványt nyújt ilyenkor a szegény, szorongó tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia szókat adva ki.
A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma sajnos csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák.