A Lenárd-féle kis-ázsiai expedíció
szerző: Györffy István
1918-ban a cs. és kir. közös hadügyminisztérium a magyar kormánnyal egyetértőleg elhatározta, hogy katonai szolgálatot teljesítő szakemberekből egy tudományos expedíciót szervez Kis-Ázsia északi partvidékeinek kikutatására és a vidék gazdaságföldrajzi tanulmányozására. A feltárt eredmények egy későbbi magyar-török gazdasági kapcsolatnak lettek volna az alapjai. Az expedíció létrejötte gróf Teleki Pálnak az érdeme, ő válogatta nagyrészt össze az expedíció tagjait is. Az expedíció technikai előkészítését dr. Lenárd Jenő tartalékos százados végezte. Bár fáradságot nem ismerő buzgalommal dolgozott 1917 végétől, mégis majdnem egy év telt el, míg az expedíció indulása elől az utolsó akadályokat elhárította.
Az expedíció vezetője, illetőleg parancsnoka dr. Lenárd Jenő tart. százados volt, tagjai pedig dr. Vidéky Emil Műegyetemi m. tanár, dr. László Gábor m. kir. osztálygeologus, gróf Széchényi Rudolf főhadnagy és dr. Györffy István ethnográfus voltak. Lenárd és Széchényi a gazdasági-, Vidéky a műszaki-, László a geologiai-, Györffy a néprajzi felvételt vállalta az expedíció összmunkájából.
Az expedíció 1918 májusában akart elindulni, de a sokféle akadály miatt csak szeptember közepére lett készen. Mintegy 16 emberrel, 32 lóval, két szekérrel indult el szept. 21-én a hajdárpasai táborból. Noha az expedíció technikai felszerelése semmi kívánni valót nem hagyott hátra, mégis már az első napokban jelentkeztek a legtöbb expedíciónál szokásos gyermekbetegségek. A legénység fegyveres szolgálatra alkalmatlan emberekből állott, akik bár önként jelentkeztek e hosszú útra, nem bírták az út fáradalmait. Katonai kincstári lovaink sem bizonyultak megfelelőnek a járatlan hegyi utakon. A málhás kocsikról, sőt a málha nagy részéről is le kellett mondanunk mindjárt az első héten. Lenárd kapitány az expedíció adminisztratív teendőit részben szétosztotta az expedíció tagjai között, ami a tudományos munka rovására esett. A későre maradt elindulás és a közelgő tél pedig arra intette, hogy siettesse a menetet, s a tudományos megfigyelés sokszor csakugyan „lóhátról” történt.
Útvonalunk s pihenőhelyeink ezek voltak: indulás Szkutariból szept. 23-án, 24-25-én Bulgurli, 26-án Ömerlü, 27-én Hedzsizlü, szept. 28-okt. 3. Sile, 4-én Kurudzsuköj, 5-én Tekke, 6-án Gökszu, 7-én Cselebiköy, 8-10-én Kandra, 11-én Kara-Csalli, 12-én Hadzsilar Iszkeleszi, 13-14-én a Szakaria torkolata, 15-én Karaszu, 16-án Melen, 17-én Akcse Sehir, 18-án Akkaja, 19-én Alapli, 20-án Csölmekcsiler, 21-én Kurdlar, 22-27. Eregli. Már Kandrában ellenőrizhetetlen híreket hallottunk a bolgár front felbomlásáról, ami lelkileg is nagyon deprimálólag hatott ránk. Eregliben meg már azt láttuk, hogy a németek - akik itt a szomszédos kőszén és krómvasbányáknál nagyon be voltak rendezkedve - lázasan pakolnak. Pozitív híreket is hallottunk frontjaink felbomlásáról, így Lenárd kapitány Konstantinápolyba táviratot küldött Pomiankovski tábornokhoz, a közös hadsereg parancsnokához, hogy a jelen körülmények között folytassa-e útját a kitűzött cél felé. Pár nap alatt megjött a válasz, hogy forduljunk vissza. Dr. Vidéky és gróf Széchényi a málha nagyrészével és a megbetegedett legényekkel hajóra szállt, mi pedig Lenárd kapitánnyal, aki vérhasból alig épült fel, szárazföldi úton Adabazár irányában visszafordultunk. 28-án Alapli, 29-én Jenijer, 30-án Bekcsi, 31-én Muhadzsirköj, november 1-én Hendek, 2-3-án Adabazár, 4-én Hadzsi Ibrahim Csiftligi, 5-én Hereke, 6-án Böjük-dere helységeken át erőltetett meneteléssel nov. 7-én ismét a hajdárpasai táborba érkeztünk. Expedíciónk kereken 50 napig tartott. A fokozott menetelés testileg is elcsigázta az expedíciót, az Oroszország felől fujdogáló bolsevista szelek, a Monarchia felbomlása pedig legénységünk fegyelmét lazította meg, úgy, hogy a többnyire idegen, osztrák, cseh, horvát legénységünk legjobb esetben passzív rezistenciával végezte dolgait. Ezek s a hazulról jövő szomorú hírek, sőt a hazajuthatás reményének napról-napra csökkenése, majd az antant Konstantinápolyba bevonulása után az ázsiai partokra való internáltatásunk lelkileg is megviselt bennünket s most már csak arra törekedtünk, hogy a gyűjtött tudományos anyagot Konstantinápolyban biztonságba helyezzük, hogy majd a békekötés után hazaszállítva, feldolgozhassuk.
December 1-én László és gróf Széchényi Módába, Lenárd, Vidéky és Györffy Maltepébe, internáltatásuk helyére vonultak. 1919. jan. 7-én Hajdárpasában behajóztunk és sok aknaveszedelem között 10 nap mulva Triesztben kötöttünk ki, hol kihajózva, vonatra ültünk s jan. 21-én haza érkeztünk.
Expedíciónk eredményéről csak akkor számolhatunk be részletesebben, ha a gyűjtött anyagot és jegyzeteinket Konstantinápolyból haza hozathatjuk. Etnográfiai gyűjtésemről szólva, sikerült Kis-Ázsia északbithyniai részének néprajzi térképét megszerkesztenem egészen Eregli és Bolu vonaláig, mintegy 112 500 km2-nyi területről. E térképemet két példányban készítvén el, egyiknek a hazahozatalát megkockáztattam, ami sikerült is. 650 drb. néprajzi fényképfelvételt készítettem az út folyamán, ebből 150 drb. kidolgozatlan film Konstantinápolyban maradt, ennek hazahozatalát nem mertem megkockáztatni, s félő, hogy ha hamarosan haza nem hozathatjuk, mind el fog romlani. Ugyancsak Konstantinápolyban maradtak jegyzőkönyveim és rajzaim is.
Gyűjtésem anyaga főleg településföldrajzi és népi építkezés szempontjából fontos. E területet ez irányban még egyáltalán nem vizsgálták. Ez irányban gyűjtésem kimerítő. Nagy súlyt fektettem ezenkívül a földmívelés tanulmányozására is. Gyűjtésünknek értékét emeli az a körülmény, hogy kutatásunkat késő ősszel végeztük, így megfigyelhettünk a népéletből több olyan jelenséget, melyet a kis-ázsiai kutatók, akik többnyire nyáron végezték tanulmányaikat, ─ a dolog természeténél fogva nem láthattak. Viszont a háború sok tekintetben nagyon megbénította a munkánkat. Egy ország, mely 8 év óta fegyverben van, néprajzi gyűjtésre nem nagyon alkalmas terület. Majdnem minden fegyverfogható ember a harctéren volt s a férfiak távollétében a házakba nem mehettünk be. Sőt többször megesett, hogy arra való hivatkozással, hogy a faluban nincs egyetlen férfi sem, nem engedték meg, hogy a faluban tábort üssünk. Különben néprajzi tárgyakat nem is igen gyűjthettünk volna, mert málhás lovaink, kivált kezdetben, túl voltak terhelve, később meg hallván frontunk összeomlását, reményünk is eltűnt, hogy a gyűjtött néprajzi tárgyakat haza vihetjük, így tartózkodtunk is a tárgyak gyűjtésétől. Területünk egyébként erdős terület lévén, a tárgyi gyűjtés nem lett volna hálátlan feladat. A török nép és a hivatalos közegek mindenütt szívesen láttak bennünket és még a legszegényebb török falu is jól ellátott bennünket, mihelyt megtudta, hogy magyarok vagyunk.