A Kisfaludy Társaság Nemzeti Könyvtára
szerző: Kuncz Aladár
Valaha a fiatal Toldy álmodozott arról, mint élete céljáról, hogy egy összefoglaló, nagy gyűjteményben kiadja az összes nagyobb magyar írókat, és büszkén fogja a külföld elé állítani e kincsesházat, mint dokumentumát annak, hogy a magyar nép királysággá szilárdulása óta élénk összeköttetést tartott fenn a nyugati kultúrával, s mindig hivatott reprezentálóival bírt az onnan jövő irányok és eszmeáramlatoknak. Toldy fiatalos hevű vállalkozása akkor talán még korai lett volna, mert eltekintve a régibb írók kiadásához szükséges tudományos kutatások és munkálatok hiányától, irodalmunk anyaga is tulajdonképpen csak azóta nőtt meg, s lett valóban képviselője és tükre a magyar nemzeti szellemnek. Egy ilyen nemzeti könyvtár gondolata Toldy óta sem szűnt meg ambicionálni irodalomtörténet-íróinkat, s azóta e vállalat lehetőségét nagyon megkönnyítették az akadémiai kiadások, s a rendszeressé és szakszerűvé vált irodalmi kutatások. Ma már irodalmunk evolúciója eléggé világosan áll előttünk, s alig van írónk, kinek, ha a régiséggel indokolni és feledtetni lehetett tehetségtelenségét, ne szenteltek volna buzgó filológusaink értekezéseket, életrajzokat s műveiket magyarázó glosszákat. Irodalmunk anyaga tehát megvolna, csupán a rostálás, a hozzáértő válogatás és értékelés késlekedik olyannyira, hogy ma is, félszázaddal Toldy alapvető munkássága után, ott tartunk, hogy az általa sietős és buzgó válogatatlansággal összehordott irodalmi, történeti és művelődéstörténeti anyag keveredik még mindig irodalomtörténeti könyveinkben és az irodalmi köztudatban. Az igaz, hogy egyes íróink értékelése Erdélyi, Gyulai, Salamon és Beöthy óta sokban változott, de viszont ezzel szemben Toldynak íróvá felkenő buzgalma szörnyű módon megnövekedett. Elszaporodott filológusaink erkölcsi kötelességüknek tartják kiböngészett obskurus íróikat nagy íróvá glóriázni, hogy felfedezésük jelentőségessé, vaskos életrajzuk indokolttá váljék. Elvvé vált, hogy a régi írók közt tehetségtelen író nem akadt, s a volt semmiségeknek most már nem is irodalomtörténeti, de egyenesen esztétikai szempontból való feldicsőítése olyan általános és agresszív lett, hogy a közönség ízlésének megrontásától kellene félni, ha az ösztönszerűleg nem óvakodnék minden ilyen irodalmilag útlevelezett mű olvasásától. Irodalomtörténetírásunk - egy-két kivételességtől eltekintve - a lehető legszárazabbá, úgy mondják "szakszerűvé" vált, hol kritikai érzéketlenség, esztétikai nullaság és egyetemes irodalmi járatlanság ellenőrizetlenül garázdálkodhatik. Ha irodalmunknak tisztán történeti feldolgozásában újabban Pintér Jenő értékes köteteket is produkál, másrészről az ugyanoly fontosságú esztétikai vizsgálódásoknak alig akad érdemes munkása. Riedl finom, s mindig indokolt, eredményes analíziseivel ritkán találkozunk, Beöthy is majdnem egészen elhallgatott, az előtérben a legfiatalabb generáció népes csoportja áll, kitűnő érvényesülni tudással, irodalmunk nagyobb jelenségeitől való ösztönszerű félelemmel, elkeseredett filologizálással és jelentéktelen író-kultusszal.
Hogy mindezeket a Kisfaludy Társaság Nemzeti Könyvtárával kapcsolatban mondjuk, annak az a magyarázata, hogy e nagyszerűen megcsinálható vállalat elképzelésében s megkoncipiálásában ezt az új filológiai szellemet látjuk képviselve. Ez a filológiai szellem inspirálta a szerkesztőknek azt a gondolatot, hogy vállalatukban mindenkinek helyet adjanak, kit valaha az irodalomtörténetírás írónak deklarált. Így kontemplálva az anyagot, a teljes kiadásokról természetszerűleg le kellett mondaniok, s egy oly kiadástervezetet készíteniük, melynek realizálása valóságos csapás lenne irodalmi életünkre. Arról van ugyanis szó, hogy ha ez az államtól jelentősen szubvencionált és harminc évre tervezett kiadás elkészül, hosszú időre elvágja útját egy oly Nemzeti Könyvtár kiadásának, mely valóságos szükségleteknek felelne meg, s igazi hiányokat pótolna.
Véleményünk szerint a Kisfaludy Társaság irodalmi kiadásokra fordítandó állami segélye birtokában két dolog közül választhatott volna: vagy csinál egy nagyon olcsó és teljes, nagyközönségnek és szakembereknek való kritikai kiadást legjobb íróinkból, természetesen tekintettel a már meglévő s céljának megfelelő kiadásokra, vagy csupán a hiányok pótlására szorítkozva, adja olyan íróinknak teljes és kritikai kiadását, kiknek vagy nincs, vagy használhatatlan az eddigi kiadásuk (Csokonai, Katona, Szigligeti, Csiky, Vajda, Madách stb.), és gondoskodott volna irodalomtörténeti szempontból oly fontos levelek kiadásáról, mint például a Toldy-levelezés, s oly hiányzó szakmunkákról, mint egy irodalomtörténeti bibliográfia. Az egyikkel szolgálta volna elsősorban a nagyközönség és a szélesebb körű irodalmi műveltség ügyét, a másikkal az irodalomtörténeti búvárkodásokat könnyítette volna meg. Ez a kiadásterv azonban, melyet a Kisfaludy Társaság erősen reklámízű prospektusa ismertet, ha megvalósul, nem fog sem a nagyközönségnek, sem a szakembereknek örömére válni.
Mindenekelőtt nem méltó egy előkelő irodalmi társasághoz, hogy különben is drágára szabott gyűjteményes vállalatát a maga egészében rá akarja tukmálni a közönségre, s az egyes köteteket nem árusítván, még azon műveknek is, melyek talán iskolai vagy egyéb célokból használhatók lennének, megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi a megvételét.
Ez azonban a kisebb baj. A sokat markolás meggondolatlansága, a közönség igényeinek nem ismerése vagy negligálása és irodalmunknak téves felbecsülése arra bírták a tervezet készítőit, hogy lehetőleg minden írót felvegyenek a vállalatba részint szemelvényesen, részint antologikus gyűjteményekben. Ebből aztán a következő furcsa képtelenségek származnak: Történeti próza a XVI-XVIII. században 2 köt., Politikai szónokok- és publicistákból 2 köt., Történetírók a XIX. sz.-ban 3 köt., Kritika a XIX. században, Tudományos próza - összevissza kilenc kötet több mint ötven íróból, kiknek értékéről halvány fogalmat sem nyújtanak a legjobban kiválasztott szemelvények sem attól eltekintve, hogy ily nem bellesztrikai művekből kiszakított szemelvényeknek egyáltalában semmi értelme nincs. Még mint tankönyvek is alig válnak be, márpedig a Nemzeti Könyvtárnak aligha az a hivatása, hogy a rossz görögpótló tankönyveket szaporítsa. Ugyancsak emiatt egészen elhibázottnak kell tartanunk, hogy a vállalat felvett tisztán tudományos jellegű írókból egy-egy szemelvényes kötetet. Mit fog nyújtani például a Toldy Ferenc-kötet, mely a nem esszéista és stílusművész Toldy nagy műveiből fog részleteket kiszakítani? Vagy az Apáczai-Csere-kötet? Az antológiák legfurcsábbikának ígérkezik a Hexameteres epika c. kétkötetes gyűjtemény, mely egészen értéktelen epikusokat szemelvényezvén ki, többek közt Czuczor lírai költeményeit is fölveszi. Mi az a "hexameteres epika"? S mit keresnek e sajátságos elnevezés alatt Czuczor lírai költeményei?
Legkietlenebb és leglehangolóbb azonban az egész vállalatban, hogy nagy íróinkkal oly fukaron bánik. Aranyból például öt kötetet ad, mikor a teljes Aranyok mindenütt hozzáférhetők, s az Akadémia 1917-ben egy új, teljes és kritikai Aranyt fog kiadni. Mire való hát akkor ez az ötkötetes Arany? Mire valók továbbá a teljes Pázmány, Zrínyi, Berzsenyi, Kisfaludyak, Vörösmarty, Bajza, Eötvös, Petőfi, Jókai, Kemény stb. mellett ez íróknak szemelvényes kiadásai? Kinek kell az egykötetes Mikszáth, mikor a teljes Mikszáthokkal valósággal telítve van az olvasóközönség? Micsoda elvnél fogva kap a teljes, kritikai kiadást még mindig nélkülöző Katona egy kötetet, mikor Garaynak kettő, Szász Károlynak három is jutott? Mindezek teljesen érthetetlenek előttünk, éppúgy, mint a "válogatás" elvének az a legkülönösebb fokozása, mely még Kemény egypár novellájából s az alig tucatnyi Katona-versekből is - válogat. Igazán nem ilyenfajta válogatásra gondoltunk, mikor fentebb a magyar irodalmi anyag kritikai megrostolásáról szóltunk.
Ilyenformán, ha jó alaposan végiggondoljuk, hogy mit is fog adni ez a nagyszerűnek hirdetett irodalmi vállalat, rájövünk, hogy legfeljebb 15-20 kötete lesz, mely azáltal, hogy nehezen hozzáférhető kisebb és újabb írók műveit közli, nyújtani fog valamit a különösképpen irodalmi ízlésű olvasóközönségnek. A többi száznyolcvan kötet fölöslegesnek vagy éppen céltalannak ígérkezik. Igaz, hogy ezzel szemben azt hozhatnák fel, hogy ezek a kiadások különös gonddal, kritikával fognak készülni, s közölvén a szövegvariánsokat, megállapítván a végleges szövegeket, a legtudományosabb filológia alapjára helyezkednek. Mindez azonban nem sokat jelent, ha nem teljes kiadásokról van szó, míg viszont a szövegvariánsok közlése jelentéktelen írók válogatott műveinél már igazán csak a filológiai játékok közé sorozható.
A vállalatnak különben első hat kötete megjelent, s legkevésbé sem alkalmas arra, hogy eloszlassa amaz aggályokat, melyek a tervezet olvasásakor támadnak. A szép kiállítású könyvek közül ki kell emelnünk a Zrínyi- és Tompa-köteteket. Nagyon kívánatos volna, ha a kiadók a tervezet ellenére ragaszkodnának a további kötetekben a teljességhez. A többi négy kötet közül az egyik a magyar drámai emlékek jobbjait foglalja össze a középkortól Bessenyeiig. A sajtó alá rendező Alszeghy Zsolt bevezetéséből ideírom a Sztárai egyik darabjáról írt következő sorokat: "A gúny csak ott csap igazi erővel, ahol a két vallás papja jelenik meg egymással szemben: ez a szembeállítás a pápista papot éppúgy semmisnek bizonyítja, mint a pápista vallást. Nem is egy pap, de öten állanak szemben az egy Tamással, a prédikátorral, de minden: tudomány, erő, igazság ebben a Tamásban diadalmaskodik. Kérlelhetetlen biztossággal sorol elő mindent, az érvek csak úgy ömlenek ajkáról, az ellenfél csapatja már-már elismer egyes dolgokat, a pápa már megengedi, hogy ő és papjai latrok, de Tamás nem enged, rájuk tör a saját fegyverükkel, rájuk olvassa hájas breviáriumjukat, és meg nem áll, amíg szavai előtt meg nem hajolnak. Szinte ma is érezzük azt a súlyt, amellyel ez a dráma ütött, ha a magyar protestantizmus vitáiban elhangzott." Hát ez már igazán sok. Erről az együgyű, darabos és gyermekesen naiv párbeszédes vitairatról, melynek egyetlen szerencséje, hogy csak néhányadmagával maradt fenn a XVI. század polemikus disputáinak emlékeként, ilyen hangon, ilyen ámulattal írni több irodalmi kegyeletnél, ez már valósággal - archeologicománia. Arról a dicshimnuszról nem is szólok, mellyel Balassi Menyhárt árultatását illeti, mert ezzel csak legtöbb irodalomtörténet-írónk jóhiszemű tévedésében osztozik.
Az egész kötet különben éppúgy, mint a Deákos iskola- és Bajza-kötet jórészben már megjelent, és szakembereknek könnyen hozzáférhető dolgokat tartalmazván, teljességgel fölösleges. Inkább pótol hiányt a Szigeti-kötet, melyet Bayer színtelen s nem sokat mondó Szigeti-tanulmánya vezet be.
Általában nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy ennél a már alapelgondolásában is téves vállalatnál nem látjuk azt a mindenoldalú megfontolást, szakszerű körültekintést, melyre egy ily nagyfontosságú tervezet elkészítésénél feltétlenül szükség van. Vannak felvéve kötetek, melyekről maguk a szerkesztők sem tudják, hogy tulajdonképpen mi is lesz bennük? Egy ilyen vállalat előkészítését alapos tanácskozásoknak kellett volna megelőzniök, hogy a felszólított munkatársak bemutathassák a vállalt kiadások tervezetét. De már a munkatársak kiválasztásánál is nem tudom, milyen szempont szerint jártak el a szerkesztők, mikor például Pintér Jenőt és Horváth Jánost kihagyták, kik végre is az ő körükben élnek, az ő szellemükben dolgoznak, s így bizonyára nem vonják kétségbe szakszerűségüket.
Ha a külföldi irodalmak hasonló vállalataira gondolunk, szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy ezt a másutt oly jól beváló ideát nálunk megint csak a magyar közéleti átkok vették munkába: a klikk-szerűség, elhamarkodás és a nagyzolás. Még szerencse, hogy a kötetek megjelentetését harminc évre tervezik. Harminc év nagy idő, azalatt a Kisfaludy Társaság is rájöhet arra, hogy az így tervezett Nemzeti Könyvtárral akkor tesz legnagyobb szolgálatot a magyar irodalomnak - ha azt beszünteti.